Pörgős ez az este. Az elején berendeltek rengeteg ételt, most meg úgy néz ki, meg is szomjaztak rá. Igazából nem bánom, így legalább nem a tegnapon őrlődöm.

– Sziasztok, nektek mit adhatok? – kérdezem a következőt, majd amint elhangzik a rendelés, már töltöm is.

Kicsapolok négy korsó sört. Ilyenkor persze mindig van egy kis időm visszatérni a tegnaphoz. Egyrészt utálom magam. Hogy tehettem ezt pont én? Soha nem hívtam még egy nőt se más néven! Másrészt, annak van egy oka, hogy éppen Amandának neveztem.

Csak hát úgy tűnik, hogy félreismertem őt.

Anima jön ki a konyháról. Kiveszi a kezemből a poharat, és megfogja a csapot.

– Zoli, most menj ki a raktárba, vagy az utcára, ahova gondolod, hívd fel Amandát, és kérdezd meg tőle, hogy miért kaptál egyest.

A homlokomat ráncolva bámulok rá. Honnan jött most ez neki? – De hát...

– Semmi de hát. Menjél, hátha van még esélyed! És ne számonkéréssel kezd, csak kérdezd meg. Hallgasd végig figyelmesen, és ne kérdőjelezd meg folyamatosan!

Kimegyek a raktárba, és tárcsázom Amandát. Nem tudom, mit várok ettől a telefonbeszélgetéstől, de be kell látni, van igazság abban, amit Anima mond. Eddig is a félreértéseken csúszott el minden.

– Zoli? – szól bele Amanda.

– Szia, én csak azért kereslek.

– Ó, kitalálom én, hogy miért. – hasít Amanda hangja a telefonba. – Hogy leteremtsél, micsoda bosszúálló vagyok. De csak hogy megnyugtassalak, három húsz pontos kérdést is elszúrtál, nyugodtan bejöhetsz megnézni, nem árulok zsákbamacskát. És tudod, ez a hívásod nagyon jól mutatja, hogy miért nem lett volna szabad nekünk összejönnünk, mert... – inkább a szavába vágok.

– Várj, várj, várj! – Nem ezért hívtalak. A zéhával teljesen tisztában vagyok! Egyszerűen rájöttem, hogy ostoba voltam. – Kicsit sunyi, de ezt a labdát sajnos nem tudom kihagyni, így nevetgélve még hozzá is teszem. – És még én vagyok az előítéletes, mi?

– Te nem... nem ezért akartál hívni?

– Nem! – Egy kissé felcsuklik a hangom. – Azért, hogy próbáljuk megbeszélni újra!

– Zoli! – sóhajt. – Rendben, ássuk el a csatabárdot, de az, hogy legyen köztünk valami, az...

– Nem, nem nem. Csak beszéljünk!

– Jó, rendben – enyhül meg a hangja. Talán csak képzelem, de mintha el is mosolyodott volna. Lehet ezt egyáltalán hallani a másikon? – Mikor?

Erre elvigyorodom. – Tudok egy új helyet!