A konyhában ülök egy kis sámlin, miközben pörgetem a Facebookot. Egyfolytában Amanda jár az eszemben. Miért nem tud kialakulni köztünk egy rendes kapcsolat? Tényleg előítéletes lennék? Már annyira bánom az egészet, de fogalmam sincs, hogy tegyem jóvá.

Gondolataimat Karesz töri meg: – Itt van Anima és Peti. Ha van időd, gyere ki.

Peti? Furcsa. Peti nem szokta megközelíteni az embert, ha úgy látja, hogy valami bántja. Inkább megvárja, amíg magától lenyugszik. Anima hozhatta ide.

Kilépek a pulthoz, ahol valóban kint ülnek a barátaim. Igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra. – Ó, sziasztok! Hát ti?

– Leugrottunk egy kávéra – vonja meg a vállát Anima. – És veled mi újság?

– Semmi – legyintek. – Csak a szokásos.

Megpróbáltam kibékülni Amandával, de nem sikerült.

– Ez a pialocsolós sztori? – néz Petire Anima. Úgy néz ki, ezt sikerült valamikor elmesélnie neki. Egyből felteszem a kezem.

– Tudom, tudom, én voltam a hülye, és igazatok is van.

Karesz hoz nekünk egy kávét, nekem meg megszólal a telefonom.

– Oh, ez egy Neptunos e-mail. Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar beírják a jegyet.

Megnyitom a Neptunt. Jól gondoltam, valóban az Élelmiszertechnológia zh-t írták be, a jegy pedig... – Na ne!

Ezt nem hiszem el.

– Egyes? – tör ki belőlem. Anima és Peti egyszerre kapja fel a fejét. Keserűen elnevetem magam. – Ó, az igazság bajnoka, aki soha nem állna bosszút, és mindig külön tudja választani a munkát a magánélettől!

Ledobom a telefonomat a pultra. – És még én vagyok előítéletes!

– Na, várjál már Zoli! – csitítgat Anima. – Biztos vagy benne, hogy bosszúból kaptad ezt a jegyet?

– Szerinted? – förmedek rá. – Két éjszakát végigtanultam, és rengeteg dolgot leírtam neki. Most mégis mire kellene gondolnom? – A pultra könyökölök, és a hajamba túrok. – Igaza volt, tényleg hülye ötlet volt egy tanárral kezdeni. – felemelem a mutatóujjam, mert rájöttem, hogy pontatlanul fogalmaztam. – De a leghülyébb ötlet egy tanárral kezdeni a Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékről.

– Bocsi, zavarhatlak? – szólal meg egy félénk hang a pult túloldaláról. Odakapom a fejem, egy gyönyörű nő áll velem szemben, hosszú őzike pillákkal, a vállára omló barna hajjal, nádszál alakkal.

– Persze – mondom. Talán túl hangos voltam.

– Csak szerettem volna kérni egy lattét.

Egy pillanatra összevonom a szemöldököm, de hamar leesik, hogy Karesz kihasználva az alkalmat, leléphetett szünetre. – Máris készítem!

– És még el akartam mondani, hogy ez a hamburger volt életem legjobbja! Ilyet még soha nem ettem!

Hátrafordulok, a nő a haját csavargatja, és bár nem látom a pult mögül, de a mozgásából úgy tűnik, hogy az egyik lábáról a másikra állhat. Visszafordulok a kávéfőzőhöz, és büszkén elmosolyodom.

– Saját recept, de a legnagyobb titka, a minőségi alapanyagokban van. A hazai vendéglátósok valamiért ezt az egy hozzávalót nagyon alulbecsülik.

– Hát, nem tudom, de neked varázskezed lehet!

Amíg fő a kávé, a pultra támaszkodom. – Áh! – legyintek. – Ez mind a szakmai tudáson múlik!

Előrébb hajolok, a lány szemérmesen félrenéz, majd vissza. Ugyan, ki emlékszik már Amandára? Bármikor találok magamnak nőt, semmi szükségem erre a feszült légkörre!