Elég hamar elkészültem, egy kicsit előbb is érkeztem, így van lehetőségem meginni egy kávét, miközben Karesszel csevegek. Ő az egyik pincér, akivel igen jó barátságot sikerült kialakítanom. Együtt él a mozgássérült anyjával egy apró újpesti panellakásban. Egyébként igazán humoros édesanyja van, frappáns, keserédes, önkritikus humorral. Gyakorlatilag Karesz tartja fenn kettőjüket, igazi csupaszív fiatalember. Bő öt évvel fiatalabb nálam, a felelősségtudata mégis jócskán meghaladja a korát. Alighogy elmeséli, mit pletykált a másik pincér a tegnapi ittas vendég incidensről, egyből szaladnia kell az egyik asztalhoz. Magányomban az asztalon hagyott Metropolért nyúlok, és félfigyelemmel átfutom a politikai tartalmat. A következő oldalon egy budapesti étteremről szóló cikk áll, amiről beugrik, hogy holnap mézes-mustáros csirkét kellene készíteni. Már nagyon rég csináltam, pedig annyira jó receptem van hozzá, amitől sokkal intenzívebb lesz, mint bármelyik, amit eddig próbáltam. Holnap mondom majd Petinek, úgyis otthon maradok tanulni, akkor leszaladhatnék a boltba.

Petivel gyakran készítünk közös ebédet. Így nyilván olcsóbb, illetve, megszoktuk már az első hetekben, amikor csak ketten éltünk a lakásban.

Őrültség volt kivenni ezt az albérletet, én próbáltam neki szólni, de nem hallgatott rám.

A tulaj csak az egyikünkkel akart szerződést kötni, amit valami ostoba szöveggel magyarázott arról, hogy ő nem szereti ha sok hivatalos papír van nála. Azt találta ki, hogy két hónapig elég csak két szobáért fizetnünk, de utána már az egész lakás bérleti árát elkérné. Azután ha találunk lakótársakat, szétoszlik a bérleti díj, ha nem, akkor fizethetjük az egészet. A rezsit szintúgy. Én ránéztem Petire, azt hittem, mind a ketten egyetértünk abban, hogy ez nevetséges, hisz az egész lakást nem bírjuk majd kifizetni, így meg bármikor eltűnhet a fejünk fölül a tető.

Eleinte úgy tűnt, neki sem tetszik ez a megoldás, úgyhogy csak felvontam a fél szemöldököm, jelezve, hogy ez eldőlt, menjünk innen, mire Peti egyetértően bólintott. Már épp nyúltam volna a táskámért, amikor ez a bolond szólt a tulajnak, hogy akkor nézzük át azt a szerződést.

Nem akartam elhinni, hogy ilyesmibe képes beleugrani. Mégis, mit tervezett, mit csinálunk, ha két hónap múlva nem sikerül megtölteni emberekkel a lakást? Én abban a pillanatban épp semmilyen jövedelemmel nem rendelkeztem. Mivel a várost sem ismertem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy találok majd valamit, és nagyon úgy tűnt, hogy pénz nélkül borzasztóan nehéz hirtelen albérletet keríteni, hiszen ezt már eddig is tapasztaltuk! Nem értettem, mi a bé terve, ha esetleg ez nem sikerül. Beköltözünk a szülei szuterén kocsmájába?

Peti rám nézet, vállát megvonta, ajkát felhúzta, amiből úgy tűnt, ő már kész is aláírni ezt az őrültséget.

Én a homlokomat ráncoltam, hátha szavak nélkül is el tudom neki mondani, hogy „hát te hülye vagy". Fogalmam sincs, hogy sikerült-e, mindenesetre hümmentett egyet, ami kicsit a nem tetszése jelének tűnt. Ebből úgy gondoltam, megértette, hogy ostobának gondolom, végre kimondja, hogy meggondolta magát. Ehelyett közölte, hogy az ő neve szerepeljen a szerződésen, én pedig ráhagytam. Megkötötte Petivel a szerződést, innentől kezdve ez az ő sara.

És ahogy az lenni szokott, természetesen nem találtunk egyből elég bérlőt. Két szoba üres maradt, méghozzá Alex és Luca jelenlegi szobája. Addigra én már szerencsére megkaptam ezt az állást, így gálánsan kisegítettem Petit. Miután a következő hónapban is üresen álltak a szobák, felvetettem azt az ötletet, hogy esetleg fel is adhatnánk az egészet, de ekkor jelentkezett valaki Alex szobájára, majd hamarosan Lucáét is elfoglalták.

Hát így indultunk. Lillával azonnal megtaláltuk a hangot, a többi háromnak nem volt túl izgalmas személyisége. Nem mondom, az Alex előtti lakó talán valamivel beszédesebb volt, de a másik kettő helyére egyértelműen érdekesebb emberek kerültek.

Anima volt talán az egyik legjobb választás. Persze, van, aki ezt még nálam is jobban így gondolja, de sosem vallaná be. Mindenesetre, Anima úgy beilleszkedett, mintha ő is a kezdetektől fogva velünk lakna, akárcsak Lilla.

Így három év távlatából persze már én sem bánom, hogy így alakult, jó társaság lett ez, nagyjából mind megtaláltuk egymással a hangot, egyetlen embert leszámítva, de ettől függetlenül a mai napig úgy gondolom, hogy anno őrültség volt belevágni. De hát néha a legnagyobb őrültségekből jönnek ki a legjobb dolgok!

Ahogy ezen gondolkozom, megcsap a hideg. Felkapom a fejem, épp belépett valaki az étterembe. Nem bírom róla levenni a tekintetem, hosszú lábain kecsesen sétál keresztül az előtéren, útközben szétgombolja vékony tavaszi kabátját, ami szétnyílik rajta, alatta kockás egyberuha feszül tökéletes alakjára. Megáll a fogasnál, hogy felakassza kabátját, hosszú, sötét haját megigazítja, majd egyenesen felém veszi az irányt. Hát megérkezett Noémi! Én felállok, kihúzom a székét.

– Szia! Jaj, micsoda úriember vagy! – Óvatosan helyet foglal, miközben én alá igazítom a széket, majd leülök vele szemben. Ahogy rám néz, mintha ragyogó kék szeme is mosolyogna. Engem már ennyivel elvarázsolt, Anima bekaphatja. Miért lenne mindig balszerencsém a nőkkel? Tessék! Ekkora szerencséje például senkinek sincs!

Mintha kissé zavarban lenne, az itallapot kezdi piszkálni.

– Mesélj magadról egy kicsit! – kérem meg kedvesen, amíg a pincért várjuk.

– Nos – teszi le a laminált lapot, majd hívogatóan csavarja magát, miközben pozíciót változtat a székében –, két éve élek Budapesten, alsóban tanítok, és nyitott szemmel járom az utcákat. – A végszóhoz egy kacér mosolyt kapcsol, majd finoman végigsimítja a karom.

Azt hiszem, idétlenül vigyorgok, legalábbis én úgy érzem, nagyon ostobán nézhetek ki. Szerencsére megérkezik Karesz, aki cinkosan üdvözöl pusztán a tekintetével.

– Mit hozhatok?

– Egy whiskey kólát kérek – veti elvarázsoló mosolyát most Kareszra, nekem meg ismét Anima ugrik be, ahogy az élénk hangján fejtegeti, hogy minden nő, aki whiskey kólára hívatja meg magát egy pénzéhes ribanc, nem érdemes egy éjszakánál többet belefeccölni, ő már csak tudja, hisz egy klubban dolgozik.

Elhessegetem ezt a merő negatív hozzáállást. Az, hogy a nő épp whiskey kólát kíván, semmit nem jelent. Különben meg igen jó helyen vagyunk, mivel éppen itt szoktam hamburgert sütni munkaidőben, a végén úgyis lenyisszantanak némi kedvezményt nekem a pajtások.

– És önnek? – fordul felém kedves Karesz kollégám, az önnek szót cinikusan megnyomva. Köszi, gondolom magamban, rendes vagy.

– Egy ászokot, köszönöm.

– Ismered ezt a helyet? – érdeklődik a nő. Jól megszemléli a mennyezetet is, eközben úgy csavargatja magát, hogy félő, eltörik.

– Elég jól, mondhatni gyakran járok ide.

– Na, és mi lett a félresikerült randiddal? Azóta beszéltél a lánnyal? – Egy pillanatra meglepődök a kérdésen, de aztán beugrik, így indult a beszélgetésünk az éjszakain, hogy elmeséltem, miképp jártam.

– Nem, nem szívesen állok az igaz szerelem útjába.

– Ez nagyon romantikus! – Mosolyog, tökéletesre manikűrözött körmét végighúzza a ragyogó szájfénnyel bevont ajkán, majd a pillanatnyi beálló csöndet azonnal megtöri: – Mit dolgozol amúgy?

– Szakács vagyok.

– Ühüm, nem lehetsz túl jó. – Kiülhet a képemre a döbbenet, mert kacagva folytatja: – Azt mondják, a jó szakácsok mind el vannak hízva, mert folyamatosan kóstolják a főztjüket. A rossz szakácsoknak viszont szuper alakjuk van, mert bele sem nyalnak. – Nem tudom eldönteni, hogy sértésnek, vagy bóknak szánja, amit mond. Nyitott könyv lehetek előtte, ismét kacagni kezd. – Ne nézz már így, csak azt akartam mondani, hogy jó pasi vagy. Biztos jól főzöl!

Ismét megérinti a karom. Jól megy ez, jól megy ez. Közben megérkezik Karesz az italokkal.

– Ételt sikerült választani?

– Öhm, igen, egy Zoli speciált szeretnék kérni! – csiripeli a nő. Kicsit sajnálom, hogy a ma esti szakács előadásában próbálhatja ki, de majd elkészítem neki egyszer én is. Ez a legjobb burger az étlapon, ami nem csoda, mivel a saját receptemről van szó.

– Önnek?

– Egy sajtburgert, köszönöm!

– Na, mesélj már magadról te is egy kicsit többet, mióta laksz Pesten? – érinti meg ismét kacéran a karomat, majd beleiszik a whiskey kólájába.

– Nekem ez már a harmadik évem, élelmiszermérnöknek tanulok, emellett szakácsként dolgozom.

Felélénkülve bólogat a válaszomra. – Fú, de jó, akkor belőled gazdag gyerek lesz, mi?

– Remélem – nevetek, és közben egyre erősebben érzem, hogy nyomja a húgyhólyagom a sör. – Ne haragudj, ki kell szaladnom.

Ahogy a mosdó felé igyekszem, látom, hogy a Karesz épp elindult a hamburgerekkel az asztalunk felé. Remek. Kíváncsi vagyok, mit szól majd a Zoli speciálhoz. Ha nem is én készítettem ezt most el, a recept engem dicsér. Mindennel meg van pakolva, ami egy igazi extra burgerbe kell, nem hiába ez a legdrágább fogás az étlapon. Szinte éget a vágy, hogy elbüszkélkedjek vele, nem akárki hamburgerét eszi!

Amint haladok vissza az asztalhoz, a nő épp leteszi a telefont egy pisilésnyi csevej után, Karesz meg a szomszéd asztalt rendezgeti.

– Itt is vagyok!

Noémi kedvesen rám mosolyog, majd neki is állunk a vacsorának.

Nem mondom, egész jó a sajtburger, úgyhogy reménykedem benne, hogy az én receptemet is sikerült rendesen elkészíteni.

– Na, és mesélj, merre laksz? – érdeklődik, miután iszik egy keveset.

– Innen egy pár utcára.

– Itt a bulinegyedben? – A szeme egészen elkerekedik.

– Igen, én szeretem, mert minden közel van, a környék abszolút élettel teli, de a gang oldalán már csendes, nyugodtan lehet aludni.

– Érthető, otthon alszol, ha meg mégis bulizni szeretnél, csak kilépsz az utcára.

– Pontosan! – bólintok. – És te? Merre laksz?

– Ó, én Kelenföldön – legyint. – Semmi izgalmas, teljesen hétköznapi paneltelep, ahol a legmeglepőbb az, hogy a szomszéd rendszeresen összeveszik a macskájával.

Erre csak hümmentek. – De akkor legalább nyugodt.

Noémi egy kissé bizalmasan előre dől. – Nem mondanám! Néha olyan is van, néhány nagyobb veszekedést követően, hogy őt zárja ki a macskája, és nem fordítva. Ilyenkor dörömböl neki, és könyörög, hogy engedje be. Egy kicsit aggódom érte.

– Hm, nárcisztikus macska?

– Paranormális macska! – közli velem ujjait kimeresztve. – Egyszer beült a folyosó ajtóba, én pedig inkább visszamentem még egy-két dologért a boltba, hátha addig eltűnik!

Nem tudom, hogy szabad-e ezen nevetni, de önkéntelenül kitör belőlem a kacagás, amit Noémi követ.

– Jó, nyugi, ígérem, a következő randi kevesebb paranormális macskával fog zajlani! – szögezi le, még mindig kuncogva.

– Nem, semmi gond, sőt! Izgalmas személyiségnek tűnik, én már szívesen megismerném! – mosolygok, majd beleiszok a sörömbe. Azt hiszem, kezdem kedvelni Noémit. Sajátos humora van, kicsit talán furcsa szerzet, de abszolút szerethető.

– Mármint a szomszédot, vagy a macskát?

– Természetesen a macskát! Hogy lehet ez kérdés? – tárom szét a karom, mire ismét kitör belőlünk a nevetés.

Már az idejét sem tudom, mikor randiztam utoljára olyan nővel, akivel tényleg lehet nevetni. Mintha csak savanyú emberekkel sikerülne szóba állnom, pedig én tényleg nem válogatok. Legyen csinos, ez az egyetlen kritériumom. A második az lenne, hogy legyenek komoly ambíciói, legyen terve az életre, de eddig még sosem jutottam el senkivel. Túl magasak lennének az elvárásaim az élet felé? Vagy az életé túl magasak felém? Ki tudja.

– Na, most én szaladok ki, ne haragudj! – villantja rám gyönyörű mosolyát. Utána nézek, ahogy ellibben mellettem. Tudom, hogy alpárian feltűnő, de annyira tetszik, hogy majdnem megőrülök.

Alighogy eltűnik, Karesz azonnal mellettem terem, feszülten szorongatja a jegyzettömböt. – Figyelj Zoli! – sóhajt egy nehezet. – Utálok rossz hírt közölni, de szerintem ez egy vakvágány.

Még a fejem is kissé hátravetem meglepetésemben. – Miből gondolod?

– Van egy gyereke.

Ez mondjuk meglepő. Igazán említhette volna, de annyira félős nem vagyok. Ha van, hát van. Lehet, hogy majd jól ki fogunk jönni, lehet, egyszer olyanok leszünk, mint egy nagy család.

Lazán vállat vonok. – Megesik.

Karesz azonban megrázza a fejét. – Nem érted! Hallottam, ahogy a bébicsősszel beszélget. Kiemelte, hogy gazdag vagy.

Bambán nézek rá. Nem akarom elfogadni, amit mond. Hiszen olyan kedves nő, semmi nem bizonyítja.

Karesz lesüti a szemét, óvatosan csóválja a fejét. – Meg tudod mondani, mit rendeltél ma?

– Persze, egy sajtburgert, meg egy sört.

– Egy olcsó sört! – javít ki erélyesen. – És ő?

– Egy Zoli speciált! – húzom ki magam büszkén. Az a hamburger egy mestermű. A receptben minden úgy harmonizál mindennel, mint egy megkomponált zenei...

– A legdrágább burgert, meg a legdrágább piát, így összefoglalva.

Van ebben valami. Pedig olyan jókat lehet vele beszélgetni! Biztos, hogy számítanak ezek a dolgok?

Karesz közben továbbáll egy másik asztalhoz, míg én ott maradok a gondolataimmal.

Lassan beugrik, hogy mennyire felcsillant a szeme, amikor azt mondtam, hogy itt lakom, a kerületben. Egy szóval sem említettem, hogy albérletben, és hogy csak egy nyomorult kis szobát bérelek, ahogy azt sem mondtam, hogy nem főállásban vagyok szakács, épp csak annyit keresek, hogy magamat fenntartsam. Vajon akkor is itt ülne még, ha minden részletet ismerne? Jó kérdés. Egészen hihetetlen, hogy amikor végre minden stimmelne, akkor kiderül, hogy ez csak egy oldalról van így. Persze, lehet, hogy elhamarkodom, lehet, hogy kaphatna még egy esélyt, legalább annyit, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban hátsó szándékok motiválják.

Oldalra sandítok, Noémiépp igyekszik vissza az asztalhoz. Lehuppan a székre, én meg elgondolkodvafigyelem. Talán a pénzre hajt, talán nem. De ha a pénzre is hajt, ki tartminket vissza attól, hogy igazán jól érezzük magunkat ma este? Aztán majdelválik. Előbb-utóbb úgyis kiderül.