– Úgy tűnik, Zoli haverodat elüldöztem – mondja Ági egy elégedett mosollyal az arcán. Inkább nem is válaszolok. Egyelőre igyekszem helyretenni magamban ezt az új felállást. Amikor megláttam őt azon a kiállításon, hirtelen megrohantak az emlékek, és azokkal együtt az érzelmek. A csalódottság, a harag, és talán a szerelemé is. Először azt hittem, a szerelemnek csak az emléke, de ahogy megcsókolt, valahogy minden a helyére került. Hiszen ez egy jó kapcsolat volt, ami működött! És talán most, hogy változott minden, közte mi is, most talán működhetne újra. Most mégis inkább úgy érzem magam, mint régen, amikor ez a kapcsolat már a végét járta. Mintha elfelejtettem volna dolgokat, amik most eszembe jutnak újra. Nem is emlékeztem rá, hogy elmarta mellőlem annak idején Zolit. Annyi rémlett, hogy nem jöttek ki jól, de most mintha derengene, hogy azért nem, mert Ági valahogy mindenkinek meg tudta találni a gyengepontját. Egyszerűen mérgező volt mellette lenni.

De ezek talán csak a régi emlékek. Most most van. Ő is megváltozott, én is, mindenki.

– Szóval Ági? – szólal meg a srác az asztal túlvégén.

– Igen! – mosolyog rá Ági, majd a kezét nyújtja.

– Adrián.

Ezek után bemutatkozom neki én is, majd bemutatom egymásnak a lányokat.

– Na és? – húzza össze Ági a szemét. – Hol ismerkedtetek meg?

Lilla és Adrián egymásra néznek. Nekem ebből egyből leesik, hogy ez az a srác, akit a webcam chaten ismert meg.

– A neten – vonja meg a vállát Lilla.

Ági szemöldöke erre a magasba szalad. – Wow! És máris elhívtad bulizni?

Lilla lélegzete elakad, Adriánra pillant, majd vissza.

– Igazából csak megemlítette, hogy itt lesz ma este, én meg bekukkantottam.

Ági erre hümment egyet. – Szóval lett egy zaklatód! Az már valami!

Lillából, és Adriánból egyszerre tör ki a meghökkent nevetés, és ami azt illeti, én is inkább meghúzom a sörömet.

– Micsoda? Dehogy! – Lilla hangja a magasba csuklik.

– Hát nem egészen ez volt a célom – jegyzi meg Adrián.

– Ugyan már! Megismer a neten, találkoztok, azután nem hív, te mégis csak úgy megjelensz. Mi ez, ha nem zaklatás?

– Hát elismerem, így tényleg szarul hangzik – nevetgél Adrián.

– Köszi, de szerintem én is észre tudom venni, ha valaki kellemetlenül nyomul!

– Ezen feleslegesen húzod fel magad, a ténylek attól még tények, még ha neked eddig nem is tűnt fel. – Ági csak úgy mellékesen jegyzi meg, közben a körmét piszkálja.

– Fogd már be! – csattan fel Lilla. – Senki nem kérdezett, és kurvára rosszul látsz mindent!

Még a szám is eltátom. Lilla nagyjából soha nem használ ilyen durva szavakat. Ezek után felpattan, és javasolja Adriánnak, hogy inkább keressék meg Zoliékat.

– Most mi van? – tárja szét a karját Ági.

Finoman az ő kezére csúsztatom a sajátomat. – Figyelj, ez lehet, hogy tényleg az ő dolguk. Talán nem kellene mindenkit ismeretlenül lezaklatóznod.

– Ez nevetséges!

Még hallom, ahogy Adrián felveti, hogy ő inkább megy, de Lilla hevesen tiltakozik. Szavai elvesznek az emberek morajában, és a zenében.

– Ne menjünk mi is oda a többiekhez?

– Gondolod, hogy szívesen látnak? – bámul rám Ági. Jó kérdés. Ettől függetlenül mégsem kellene egész nap kettesben ücsörögnünk.

– Megiszom a söröm, kérünk egy újat, aztán odamegyünk, mit szólsz?

Lágy mosollyal az arcán bólint. Ledöntöm azt a keveset, majd alig, hogy felállnék az asztaltól, Luca, és Dina jelennek meg.

– Halika! De jó, hogy itt vagytok! – huppannak le közénk. – Muszáj egy kicsit leülnöm, szombat óta nem százas a bokám. – Amint kifújja magát, felcsillan a szeme. – Ó! Hát mi még nem is találkoztunk!

Ismét átesünk egy bemutatkozó körön, aminek a végén Áginak egy pillanatra elakad a szava.

– Hogy ti együtt?

– Hát igen! – vigyorog Luca, Dina csak csöndben ül mellette.

– Te nem vagy egy szószátyár típus.

– Nem, tényleg nem. – mosolyodik el Dina. – Általában nem én vagyok a társaság középpontja – majd pirulva megvonja a vállát.

– És mit szólnak ehhez a szüleitek? Az én anyám nagyon ki lenne rajta akadva.

– Az enyém elfogadta – jegyzi meg Dina.

– Hú, ne is mondd, az enyém is ki lenne akadva, úgyhogy még nem is említettem neki.

– Micsoda? De hát ez olyan, mintha nem vállalnád fel a kapcsolatotokat!

Most egy kicsit bánom, hogy elfogyott a söröm.

Dina összehúzza a szemét. – Hogy mi?

– Szerintem ez nagyon sértő rád nézve!

– De hát ez hülyeség, nem az anyjával járok!

– Figyelj már, mi van veled? Neked amúgy mi közöd is van hozzánk? – Luca mosolyogva teszi fel a kérdést, de a hangsúlyából érezni, hogy ő itt le akarja zárni ezt a beszélgetést.

Ismét finoman megérintem Ági kezét. – Szerintem ez megint csak az ő dolguk, nem biztos, hogy neked bele kellene szólnod.

– De hát én még tizenévesen is legalább megemlítettem otthon, ha valakivel komolyan gondolom, ez annyira alap, nem?

Erőltetett mosollyal simogatom a kezét. – Nem a te dolgod!

– Na, jól van skacok, egy élmény volt találkozni! – pattan fel Luca, akit Dina egyből követ. – Gratulálok Peti! Mondanám, hogy sok boldogságot, de inkább nem mondok semmit.

Azzal Luca elviharzik, de Dina még marad egy pillanatra. Úgy áll ott, mint akinek nehezére esik megszólalni. Ugyan mosolyog, de az ajka remeg. – Szerintem ma már ne beszélgess senkivel – mondja, majd megemeli a sörét. – Egészségetekre! – vigyorodik el, aztán követi Lucát.

Kavarognak bennem az érzések. Eddig valahogy csak arra emlékeztem, hogy mennyi csodálatos közös pillanatunk volt, a nagy kirándulások, éjszakai csillagnézés, vagy csak a kéz a kézben andalgás a macskaköves utcákon. Most viszont már más is beugrik. Hogy mennyire gonosz tudott lenni a környezetében, az osztálytársai féltek tőle, ha valakivel problémája akadt, kegyetlen bosszút állt, és mindig, mindenkit manipulált. Talán engem is.

Aztán ránézek, ahogy ott ül mellettem, magába roskadva.

– Túl őszinte lennék? – néz rám hatalmas szemeivel.

– Egy kicsit – mosolyodom el, majd magamhoz vonom, és egy puszit nyomok a fejére.

Mi van, ha ezeket ő nem direkt csinálta? Talán ilyen a természetes. Sosem gondoltam bele, hogy valójában mennyire magányos lehet!

Csak egy pillanatig ülünk így összebújva, majd egyből felpattanok. – Gyere, menjünk oda a többiekhez táncolni!

Ő vonakodva néz rám vissza. – Nem gondolod, hogy most nagyon utálnak?

– Majd megszoknak – vonom meg a vállam, mire végre velem tart.

Ahogy odaérünk a többiekhez, egy pillanatra mindenkinek leolvad a mosoly az arcáról, de hamar visszatérnek a tánchoz. Kevesebben vannak, úgy néz ki, Adrián hazamehetett. Anima látványosan leitta magát, botladozik, túl hirtelenek a mozdulatai. Az egyik pillanatban még itt táncol köztünk, a következőben megmássza a pultot. Utána akarok kapni, de meglepően gyors, mire megmozdulnék, ő már a pulton áll, és táncol. Egy srác huppan a bárszékbe, megpaskolja Anima fenkét. Lakótársam válaszát még a hangos zene ellenére is tisztán ki tudom venni.

– Ha még egyszer megpróbálod, lerúglak arról a székről te paraszt! – rikácsolja.

– Egy pillanat! – motyogom Áginak, majd óvatosan elindulok feléjük. Épp odaérek, amikor a srác felugrik a pultra.

– Héló, héló, héló! – ordít rá Gábor, de nem éri el a pult túloldaláról. Utána akarok mászni, de a srác a következő pillanatban pofon vágja Animát. Egy pillanatra mintha megfagyna a levegő. Oldalról látom, ahogy Gábor szeme elkerekedik, én meg sem tudok mozdulni a döbbenettől, Anima tekintetét pedig elönti a düh. Épp nekiugrik a srácnak, aki azonnal elkapja a csuklóját, amikor sikerül közbeavatkoznom. Szó nélkül elrántom onnan a srácot, aki erre megemeli az öklét. Nem vagyok egy rutinos verekedő, így nem is próbálok hárítani, lehunyom a szemem, de csak egy puffanást hallok, ezért felnézek. Egy hegyomlásnyi biztonsági őr vonszolja ki a srácot a tömegből. Azt hiszem, ez a veszély elmúlt, de szerintem ennyi izgalom éppen elég volt mára, inkább leszedem Animát a pultról.

Félig lemászom, lakótársamat épp a vállamra fektetem, amikor valaki elkapja a másik kezem.

– Itt a raktár kulcs. Vidd be, és egy kicsit térítsd észhez! – mondja Gábor, a kulcsot pedig a pulton hagyja. Animát a karomba veszem, aki egyáltalán nem ellenáll, sőt, olyan, mintha képes lenne elaludni a karomban a dübörgő zene ellenére.

Ahogy becsukom magunk mögött az ajtót, megszűnik a zaj. Legszívesebben ebben a raktárban tölteném az este további részét, annyira jól esik a csönd. A zene éppen csak beszűrődik, a villanykörte kellemes fényárba burkolja a kis helyiséget, gyér fénye nem tolakodó.

– Jól vagy? Kérdezem a sarokban kuksoló Animát.

Csak bólogat, miközben a szemét dörzsöli.

Megnyitom a csapot, és keresek egy tisztának kinéző poharat. – Egy kis vizet?

– Oké! – suttogja.

Lehajtja a vizet, aztán csak ülünk csendben egymás mellett. – Kérhetek még? – szólal meg végül.

Hozok neki még egyet, aztán ugyanúgy ülünk. – Köszönöm – mondja.

Szeretnék neki valami bíztatót mondani, háromszor is nagy levegőt veszek, hogy nekikezdjek, de nem jut eszembe semmi értelmes.

– Ne törd magad, nem történt semmi. Tele van a város ilyen őrültekkel.

– Pont ezért, lehet hogy hagyni kellett volna... – mondanám, de nem tudom befejezni.

Anima felnéz, szemöldökét összehúzza. – Meg se kellett volna szólalnom, vagy mi?

Nem válaszolok. Valami ilyesmire gondolok, de nem így, mert ez nagyon áldozathibáztatón hangzik.

– Az ilyenek megtalálják a módját, hogy bántsanak, én egyszerűen csak felgyorsítottam a dolgot. Mindegy neki, nem az a lényeg.

– Bátor vagy – jegyzem meg végül.

Anima erre elmosolyodik. – Gondolom, a bátorság a felelőtlenség, és vakmerőség szinonimája.

Félredöntöm a fejem, úgy nézek rá. – Hát igen, meg annak, hogy meg mered tenni azt, amit mindig meg kellene, csak egyéb okokból mégsem teszik az emberek.

Erre nem válaszol, csak átkarolja a térdét, és ráhajtja a fejét.

Átölelem, és magamhoz húzom. Érzem a samponja illatát, a bőre melegét. Hirtelen úgy érzem, hogy jó helyen vagyok. Amikor elhívtam Ágit, úgy gondoltam, hogy az egy igazi szerelem volt, ezért érdemes lenne újra megpróbálni. De most azt hiszem, ez egy zsákutca. Mindig úgy gondoltam, hogy Animával hosszútávon képtelenség lenne együttműködni, most mégis, ahogy itt ülök vele, az egész annyira harmonikus. Hogy férhet el egy ilyen tökéletlen estében egy ilyen tökéletes pillanat?

Lassan odahajolok hozzá, az ajkunk összeér, és Anima mintha elmosolyodna az érzésre. A nyelvemmel megérintem a felsőajkát, mire ő megsimítja az arcom, és a hajamba túr. A szívem hevesen dobog, ajkammal ismét az övéhez közelítek.

– Sajnálom, hogy letöketleneztelek – suttogja.

– Nem baj – suttogom vissza, ő pedig egy kicsit eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. Arcunk között még mindig alig van távolság.

– Mert az az igazság – cirógatja végig az állam vonalát –, hogy jó nagy Casa Nova lettél!

Felpattan, majd az ajtó felé bök a fejével. – Kint vár a csajod!

Nagyot sóhajtok, aztán feltápászkodom a földről. – Értem. Sajnálom.

Az ajtóhoz lépek, egy pillanatra megállok előtte, a szemébe nézek, de ő karba font kézzel mered vissza rám. – Ne tőlem kérj elnézést! – morogja, én meg inkább kimegyek.