– Sikerült beszélned a haveroddal? – érdeklődik Zoli, miközben mosogatok.

– Persze, már elvileg járt is nála. – A csaptól elfordulva fél szemmel látom, hogy biccent egyet, miközben a tollát pörgetve mered az előtte fekvő újságba. Nem is kell rálátnom, hogy tudjam, keresztrejtvényt fejt. A serpenyőért nyúlok, ismét megcsap a mai vacsora itt maradt illata. – Nagyon jót főztél! – dicsérem meg Zolit, aznap már negyedszer.

– Egészségedre!

– De tényleg! Ezt kéne csinálnod! Éttermet kéne vezetned!

Csak nevet rajtam, nem válaszol. Persze, vezetne ő, azért tanul élelmiszermérnöknek. Addig azonban se pénze, se szabadideje, így marad a burgerező, amiben csak korlátozottan tudja kiengedni a tehetségét. De ha egyszer ennyire jó benne! Ezt a tehetségét igazán kár rám pazarolnia!

Még kinyomom a szivacsot. Egyrészt, mert fontos, hogy ne maradjon benne mosogatószer, vagy ételmaradék, így hosszabb ideig használható. Másrészt meg, mert annyira kellemesre sikerült beállítani a vizet, hogy egyenesen jól esik alatta tartani a kezem. Végül persze csak elzárom a csapot, hiszen mégsem folyathatom egész nap, az pazarlás lenne. A szivacsot még jól kicsavarom, igyekszem minél erősebben, hogy a lehető legtöbb vizet eltávolítsam belőle, ezzel rövidítve a száradási időt, ami szintén az élettartamát növeli. Meg aztán, jó nézni, ahogy egyre közelebb kerül az ember az éppen adott céljához, most például a szivacs szárazságához. Egy pillanatra le is teszem a csap mellé, hogy gyorsan szárazra töröljem a kezemet, majd ismételten megpróbálom tovább facsarni a szivacsot, míg végül be nem látom, hogy ennél többet már nem tudok tenni ennek az ügynek az érdekében. A szivacsot visszateszem a helyére, majd visszaülök az asztalhoz, jólesően hátra dőlök, és végignézek a pulton. Minden elpakolva, minden letakarítva. Van ennek valami különleges, elégedettség hangulata. Tekintetem a pulton álló, falhoz tolt Unicumos üvegre téved. Takarítás közben csak arrébb raktam, de most, hogy van időm megszemlélni, felötlik bennem egy kérdés.

– Ez kié? – fordulok Zolihoz, aki csak vállat von, miközben tollával az ajkát ütögeti, és fel sem néz a keresztrejtvényéből. Luca kerek idomai jelennek meg a folyosó felőli ajtóban. Pólója alól kikandikálnak a deréktájéki kis hurkái. Egy vastag kardigánnal próbálja óvni magát.

– Jobban vagy? – érdeklődöm.

Erre felém fordul, és a pultnak támaszkodik. – Vasárnaphoz képest sokkal jobban, de azért még nem százas minden. Most megyek az orvoshoz.

– Értem, és tudod esetleg, kié ez az Unicum? – bökök a konyhapulton álló üvegre.

– Ööö, persze – mondja, miközben félresöpri túl hosszú barna frufruját a szeméből. – Animáé, láttam, amikor hozta.

Zoli felé kapom a fejem, aki szintén felpillant erre az információra, így sokat sejtő pillantásokat váltunk egymással.

– Öltözz fel jól, nehogy jobban felfázz! – teszi hozzá Zoli. Figyelmeztetésére csak egy cinikus vigyort kap.

– Kösz anyu, majd figyelek! Na, pápás srácok! – Ezzel a végszóval elhagyja a lakást.

Zolival egy másodpercig várunk csak, hátha visszajön valamiért, majd egyszerre ugrunk fel az üvegért.

– Ezt most úgy megisszuk! – mondom.

– Egy cseppet nem hagyunk benne!

Nem mintha ekkora tolvajok lennénk, egyszerűen arról van szó, hogy Anima állandó jelleggel jár rá a hűtőben tárolt élelmiszereinkre, illetve bármire, ami számára elérhető. Ez az Unikum most egy igazi revans, és azt mondanám, igen enyhe ítélet.

Zoli feles poharakért megy, míg én lendületesen nyitom az üveget. A kupakot az asztalra rakom, majd gyorsan töltök mind a kettőnknek. Már emeljük a poharat.

– Egészségedre barátom! – mondom neki.

Koccintunk, épp a számhoz érinteném az Unicumot, mikor valaki nyitja a bejárati ajtót. Megakadok, leeresztem a kezem, miközben óvatosan hátrapillantok. Anima az. Kicsit kínosnak érzem ezt az egyértelmű ügyet, de nem aggódok. Ha háborogna, a nyakába zúdítom az elmúlt év minden keserűségét.

– Hát ti mit isztok itt kettesben? – érdeklődik amolyan csevegős hangon. Semmi jele felháborodásnak.

– U-Unicumozunk – dadogja Zoli, aki ugyanolyan döbbent tekintettel bámul Animára, mint valószínűleg én.

– Az király! Beszállhatok? – közben a választ meg sem várva, a szekrényhez lép, hogy poharat hozzon magának. Az egész olyan természetesen Animás, ha nem tudnám, hogy van egy nagy hiba a történetben, nem is gyanakodnék. Itt azonban az ő Unicumjáról van szó.

– Öhm, Anima, ez itt... – Zolira pillantok, aki feszülten várja, hogy bökjem már ki azt a kérdést, hisz nyilván az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság –, nem, nem a tiéd?

– Nem, miért? – huppan le az asztalhoz.

– Luca azt említette – hinti el Zoli halkan.

– Ja! Persze! – Anima szórakozott fejet vág, még a homlokára is csap, mint aki elfelejtett valami egyértelmű dolgot. – Mert a gangról hoztam.

– A gangról? – Azt hiszem, érzem, ahogy a hajhagymáim fehér szálakat eresztenek magukból. – Úgy érted, valaki kitette az üvegét, te meg elhoztad?

– Sütötte a nap. Most menjen tönkre? – közben már ő is kitöltötte a maga felesét, így most magasba tartott pohárral néz rám.

– De te tiszta... Ez lopás!

– Nem volt gazdája, hidd már el! Normális ember nem hagyja napon az alkoholt. Van egy üveg piánk, inkább örülj neki! Na! – A még mindig a kezemben lévő pohárhoz koccintja a sajátját, majd ugyanígy jár el Zolival szemben is. – Egészség!

Alig bírunk felocsúdni. Végül vállat rántunk, és lehajtjuk azt az Unicumot.

– Na, ugye, hogy nem volt olyan nehéz? – mosolyog ránk Anima olyan kedvesen, mintha egy gyereket dicsérne. – Jöhet a következő?

– Felőlem. Már úgy is mindegy. – Zoli lemondóan ejti el a megjegyzést.

Anima enyhén előredőlve ismét felkapja az üveget. Fantasztikus dekoltázsa van amúgy ennek a lánynak, a szemem alig bírom levenni róla. Előszeretettel tolja az emberek képébe, valami hipnotizőr taktika lehet. Minden erőmet összeszedve a melleiről az arcára pillantok. Ravaszul néz rám, tengerkék szemét vékonyra húzza, ha nem ismerném ilyen jól, el tudnék veszni ebben a szempárban. Az ajkába harap, aztán a magasba emeli a poharát. Kábultan követem, mint akinek elvették az eszét.

A megszólaló csengőre összerezzenek. Mégis van gazdája az üvegnek? Most be fog jönni ordítozni, és akkor mit mondunk rá? Elnézést, nem tudtuk, hogy nem a miénk a szomszéd lakás előtt hagyott üveg? Vagy egyszerűen megmondom, hogy egyikünk sem tudta, hogy Anima a szomszédtól hozta el? Ez a legjobb ötlet, hiszen pontosan így történt! Én aztán nem asszisztálok még a lopásához is, éppen elég asszisztálnom a rendetlenségéhez!

A választ hamar megkapom, Alex jön ki a szobájából, neki szólt a csengő.

– Jó étvágyat Alex! – szól utána Anima.

– Kösz. – Csak ennyit kap válaszul, a konyhára nyíló szobaajtó már be is vágódik.

– Ti váltottatok már valaha két szónál többet ezzel a sráccal?

– Azt hiszem, csak a beköltözésénél – mondom elgondolkodva. Tényleg annyira furcsa, hogy ma már egy lakás is olyan személytelenné változhat, mint egy panel szomszédság.

– De az is csak három volt – teszi hozzá Zoli.

– Na és, merre jártál? – kérdezem végül Animát, hogy témát váltsak. Nem szívesen vallom be, de a hideg futkos a hátamon ettől az embertől. Olyan, mintha állandóan mérges lenne. Amikor idejött kivenni a szobát, akkor is folyamatosan azt éreztem, hogy minden szóval csak húzom a drága idejét. Három tőmondatban felvázolta, hogy ő programozó, Hajdúszovátról érkezett, és fél éve él Budapesten. Azóta is ennyit tudok róla. Nem érdekelte semmi, hogy kik laknak itt, hogy mik vannak a közelben, csak hogy mennyire megbízható az internet. Belépett a szobába, körbefuttatta a tekintetét, aztán vállat vont, és még egyszer rákérdezett, hogy nem szokott-e akadni a net, majd, amikor biztosítottam róla, hogy nekem eddig semmi problémám nem volt vele, és a többiek sem panaszkodtak, azt mondta kiveszi. Ezek után már nem is mertem tőle semmit sem kérdezni, csak a kezébe nyomtam a szerződést. Másnap beköltözött, és azóta itt él.

– Jó, hogy mondod! – ugrik fel, majd a táskájához lép, és nekiáll kipakolni. – Voltam boltban, vettem egy rakás hűtős holmit. Egyetek, ha kértek valamit, itt lesz bent!

– Nagyon figyelmes tőled – mormogom. Rendkívül nagyvonalú tud lenni, ha egy hónapban egyszer végre bevásárol, de nem tartanak sokáig a beszerzett javak.

– És ti mit csináltatok ma? – kérdezi még mindig pakolás közben.

– Én lent voltam a szüleim pubjában. Azt mondják, nehezebb beindítani, mint hitték, ráadásul az üzletvezetőjük sem tűnik valami megbízhatónak.

– Mert? Nem szeret mosogatni?

Egy fanyar vigyorral reagálok a megjegyzésére, de sajnos épp háttal áll nekem. – Nem, úgy érzik, nem őszinte, és a legtöbben nem szeretnek pénzt bízni nem őszinte emberekre.

– De neked szerencsére jól megy a dirigálás, szóval, gondolom, nincs ezzel probléma.

A hajamba túrok, kipréselem az orromon a levegőt. – Azért annyira nem. – Tényleg nem. Gondolom, nem hinne nekem, ha mondanám, de borzasztóan nehezemre esik konfrontálódni, főleg idegenek. Minél kevésbé ismerek valakit, annál nehezebben veszem rá magam. Nyilván megteszi az ember, amit meg kell, de nagyon erős feszültséggel jár, ami annyira a mellkasomra tud ülni, hogy még levegőt is nehéz venni ilyen helyzetekben. Talán erre mondják, hogy a stressz káros?

Anima megfordul, arcán széles mosoly terül el. – Nem? Ne mondj már ilyet, szerintem nagyon jó vagy benne!

– Most ezt csak azért mondod, mert haragszol, amiért a múltkor rád szóltam, hogy mosogass el. – Állandóan ezt csinálja. Ha nem szólok, nem tesz rendet maga után, ha rászólok, nem tesz rendet maga után, és látványosan megsértődik.

– Petikém, neked már az is baj, ha megdicsérlek – csapja össze a kezét, miközben visszaereszkedik a székére. Megböki Zoli könyökét, aki közben visszatért a keresztrejtvényéhez. – Mindig ilyen nehéz neki megfelelni?

– Még nehezebb – bólint sokatmondón Zoli. Erre már inkább nem válaszolok semmit.

– Igyunk inkább még egyet! – legyint, mint aki érzi, hogy kezd kifulladni a poén.

– Azt hittem, dolgozol ma – vonom össze a szemöldököm.

– Én még mindig így tudom – tárja szét a karját, miközben mindenkinek tölt.