Bár nem a legjobb hírekkel fogadtak, mégis egészen meghitt ez a reggel. Animával, Alexszel, Lucával és Dinával kávézunk, beszélgetünk. Felpattanok, hogy elmosogassak, elpakoljak a pultról, közben Luca elmeséli, hogyan mérgesedett el a kapcsolata Zalánnal.

– Lehet, hogy segítene, ha őszintén beszélnél neki az érzéseidről.

– Dehogyan segítene! – mondja erre Alex. – Nem segít az ilyen hülyén semmi se! Nem kellett neki, hát most nem mindegy mán, mé' nem kellett? Az ilyen zaklatót meg kell csapkodtatni valami erős legénnyel néhányszor. Azután is még haragudni fog, csak mán kevésbé lesz hangulata a zaklatáshoz.

– De értitek, az a baj, hogy vágja, hol lakom, mi a számom, mindent.

– Mondjuk, a címedet már nem sokáig – jegyzi meg Dina.

– Ja, igen, mert anyám kitalálta, hogy költözzek el egy vallásos koleszbe, mert biztos miattatok lettem leszbi!

– Micsoda? – nézek hátra.

– Aztán megmondta neki, hogy önálló ember, önálló keresettel – egészíti ki Dina.

– Na, ezt végre igazán faszántosan tetted! – bólint elismerően Anima.

Ahogy így beszélgetünk, egyszer csak csengetnek.

Elzárom a vizet, egy pillanatra mind egymásra nézünk. Alex töri meg a csendet.

– Ha mán megint kitaláljátok, hogy én nyissam ki, én mindjár' idehívom azt a Zalánt!

Megtörlöm a kezem a konyharuhába, majd megyek, hogy kinyissam az ajtót. Hűvös szél csap be a lakásba, a szélviharban a tulajjal találom magam szemben.

– Szevasz Petikém! Mi újság?

– Szia! Nem is mondtad, hogy jössz – motyogom zavartan, aztán félreállok. – De gyere be nyugodtan!

– Ej, cudar egy idő van odakünn! Sziasztok! Mink még nem is tanánkoztunk! – üdvözli a többieket lelkesen. – Hát Zolika meg hun van?

– Most ment el, nem rég.

– Valóban nem találkoztunk még! – Alex feláll, hogy bemutatkozzon. – Tónai Alex. Maga vóna a főbérlőcsávó ídesapja?

– Nem, én a tulaj vagyok! Fazekas István – simogatja meg a bajszát. – De ízesen beszélsz, fiam, tán Szabolcsi vagy te is?

– Hajdúsági – jegyzi meg ridegen Alex.

Amíg István próbál szépíteni Alexnál, a többiekre nézek, akik láthatóan feszélyezve érzik magukat. Nem csodálom. Szerintem is nagyon furcsa, hogy most először látják azt az embert, akinek a lakásában laknak.

István leül közénk, alatta a szék csak úgy nyekken. – No, igen jó hírrel érkeztem! – kezd bele végül. Mennek felfele az ingatlan árak.

Egymásra nézünk, mindenki a homlokát ráncolja. – És ez mitől jó hír?

– Hát, hogy most kell üzletet kötni! – magyaráz lelkesen. – Úgy döntöttem, eladom a lakást!

A konyhában megfagy a levegő.

– Mi? – nyögi ki Anima.

– No, de ez meg azt jelenti, hogy nektek gyerekek el kellene kőtöznötök. – Dobol az asztallon, miközben bárgyú vigyorral néz körbe. Akkora idióta ez az ember, hogy el sem hiszem! Még rám mondják, hogy érzéketlen vagyok, akkor ő micsoda?

A többiek továbbra is kétségbeesve néznek egymásra, és most látom, hogy Alex egyenesen elsápadt.

– Hivatalosan van reá egy hónapotok, de azért örű'nék, ha mennél hamarább megejtenétek a dógot.

Mintha egy hatalmas kő lenne a mellkasomon. Lassan körbenézek a konyhán, az ajtókon, kipillantok a virágok borította gangra. Úgy érzem, nem akarok elmenni innen. Illetve, talán nem is a lakás, inkább a lakóközösség. Végre kezdett minden igazán idilli lenni, és pont most kell véget érnie? Felidézem az elmúlt három évet, különösen az utóbbi pár hetet, és nem akarom elhinni, hogy ilyen hirtelen itt kell hagynunk egymást. Fájdalmasan sóhajtok. Csak most tudatosodik bennem, hogy épp ebben a pillanatban zárták le életem egyik legszebb időszakát.