Nem hiszem el, és még megmagyarázza! Itt magyarázza már egy órája Zolinak és nekem, miért nem kell neki soha mosogatnia. Egyszer ebbe fogok belehalni: egy agyérgörcsbe, amit Animától kapok, ebben már biztos vagyok. Itt ül előttem egy kapucnis pulóverben, ami hozzávetőleg hat számmal lehet nagyobb, mint a mérete. Így egy fokkal elviselhetőbb, egyébként képes lenne a mellét is az arcomba nyomni, csak hogy biztosan meggyőzzön arról, miért kell nekünk elviselnünk ezt a mocskot, ami vele jár. Valami titokzatos burok veheti körül, ami megvédi a normális szociális viselkedéstől, így még véletlenül sem követi azt el. Őrület ez a csaj, tényleg őrület!

Az egyetlen elviselhetetlen velejárója ennek az albérletnek Anima. Minden más tökéletes. Vagyis, majdnem tökéletes. Mi voltunk az első lakók Zolival. Még mindig olyan élesen jelenik meg előttem, amikor három éve, augusztus végén, egy padon ültünk a Keleti előtt, és telefonról nézegettük az albérleteket. Ő diktálta a számokat, én hívtam a tulajokat. Minden drága volt, mértéktelenül drága. Alkudni próbáltunk, de ötezer forintnál többet senki sem volt hajlandó engedni. A tizedik elkeserítő telefonhívás után azt hittem, talán ott fogunk aludni, azon a kopott piros padon, ami éppen szembenézett a pályaudvarral. Akkor találta meg Zoli ezt a helyet. Kicsi szobák, félelmetesen aprók, kilenc négyzetméter összesen, de akkor úgy éreztük, hogy ha csak egy-egy ágyat kapunk, az is elég. Így jutottunk ide. Első ránézésre nem tetszett se a ház, se a környék. Omladozó múltszázadbeli, klasszicista épület. Még csak nem is díszes különösebben, a stílus letisztult jellege tökéletesen megvalósult. Ahogy beléptünk, minden pillanatban úgy éreztem, hogy csótányok másznak rajtam. A lépcsőházban véletlenül hozzáért a vállam a falhoz. Undorító pókhálós vakolat ragadt a bőrömhöz. Már-már hisztérikusan söpörtem le magamról, ami után kínosan figyeltem Zolit és a tulajt. Szerencsére nem vették észre, így annyira nem volt kellemetlen a helyzet, de a mai napig kiráz a hideg, ha eszembe jut a ragacsos érzés, és a karomon pergő falmorzsák, mintha sok-sok rovar szaladna rajtam végig.

Mostanra már túlléptem ezen, megszoktam itt lenni. A lakás nagyon központi helyen van, a hangulat meg elég klassz. A konyhával egybekötött előtér a kedvenc belsőépítészeti megoldásom. Utólag rendezhették át a falakat, mert a stílust és a kort a zárt konyhák jellemezték. Pedig mennyivel élhetőbb így! Kényelmes, praktikus, tágas. A világoskék járólap nagyon feldobja az amúgy kissé sötét teret. Gyakran idejövök rajzolni a szobám helyett, sok beadandót ennél a hatalmas asztalnál készítettem el. Építészmérnöknek tanulok.

Miután beléptünk a lakásba, a tulaj azt mondta, csak az egyikünkkel fog szerződést kötni, mert neki nem kell, hogy gyűljenek nála a papírok. Kiadja két hónapra a lakást nekünk úgy, hogy csak két szobáért fizetünk, de utána már az egész lakás bérleti árát oda kell adnunk. Ha találunk lakótársakat, szétoszlik a bérleti díj, ha nem, akkor így jártunk. A rezsit osszuk el egymás között, ő nem akar ezzel egy percet sem dolgozni. Akkor Zolival egymásra néztünk, próbáltuk szavak nélkül megbeszélni a dolgot. Zoli azt üzente a tekintetével, hogy nézzük meg azt a szerződést, aztán ha rendben van, próbáljuk ki, maximum meglépünk, aztán lesz, ami lesz. Én azt üzentem a tekintetemmel, hogy jó, de azért ez mégis elég kockázatosnak tűnik, gyakorlatilag mindent a mi nyakunkba akar varrni.

Zoli erre csak felvonta a fél szemöldökét, üzenve, hogy oké, de aztán mit csinál? Feljelent, hogy nem fizettük ki az albérletet, miközben kiköltöztünk? Ez nem így működük.

Erre én csak bólintottam, majd szóltam a tulajnak, hogy akkor nézzük át azt a szerződést.

Abban pedig nagyvonalakban az állt, hogy én (és itt hagyott helyet, hogy kinek a nevére legyen lepapírozva a lakás) a teljes ingatlant bérlem, amit jogom van további bérlőknek kiadni, megfelelő szerződéskötés esetén, amiről köteles vagyok a tulajt értesíteni. A lakás bérleti díja megközelítette a KSH szerinti hazai átlagbért, de ennek megfizetése az első két hónapban csak a két szobára csillapodott.

Ezután ismét Zolira néztem, megvontam a vállam, ajkam felhúztam, jelezve, hogy ez szerintem rendben van, a kérdés csak az, hogy ki írja alá.

Ő pedig a homlokát ráncolta, amivel egyértelműen közölte, hogy én, ki más. Nyilván átpasszolja a felelősséget. Hümmentettem is egyet nemtetszésem jeléül, de azért szóltam a tulajnak, hogy akkor én kitöltöm.

Szerencsére hamar találtunk magunk mellé másokat is, és ahogy lassanként gyűltek a lakótársak, a lakbér gyorsan beállt egy elfogadható szintre, illetve a rezsi is egyre olcsóbb lett. Csak a harmadik és a negyedik hónap volt a kelleténél drágább, de utána folyamatosan fenn tudtuk tartani a teltházat. Tavaly kicserélődtek az egyik konyha melletti, illetve az egyik folyosó végi szoba bérlői. Ekkor jelent meg a színen Luca és természetesen Anima.

Amikor belépett, én már sejtettem, hogy csak a baj lesz vele. Szőke haja a vállára omlott, elterült a mellkasán, kunkori vége itt-ott a hasát is elérte. Bekísértem, megmutattam neki a leendő szobáját. Ő megállt középen, fürkésző tekintetét végigfuttatta a padlótól a plafonig mindenhol, majd megszólalt: „Hát, ez kurva kicsi".

Igen, mint már említettem a telefonban, válaszoltam neki akkor.

Azt mondta, jó nem bánja, megnézi azt a szerződést.

Odaadtam neki, ő a hajába túrt, kezével hátrafogta, szemöldökét össze-összevonva olvasta a szerződést, miközben másik kezével néha megdörzsölte a szemét. Úgy tűnt, valami bántja, valahonnan menekül ide, de nem tartottam ildomosnak rákérdezni.

Végül azt mondta, hogy kivenné, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy ellent mondjak neki. Közeledett a hó vége, és nem szerettem volna a következőt egy szoba mínusszal indítani.

Hát így került ő közénk. Ha esett, végigtrappolt az egész konyhán sáros lábbal, a haját soha nem szedte ki a zuhanyzó szűrőjéből, az edényeit mindig a mosogatóban hagyta, a ruháit pedig szanaszét a konyhaszékeken, mosógépen, ahol sikerült. Mintha egyedül bérelte volna az egész lakást. Rendszeresen felhívtam a figyelmét arra, hogy egy lakóközösség nem így működik, de persze, mintha a falhoz beszélnék.

Végignézem, ahogy a magasba dob egy kölesgolyót, mindenfelé morzsák szállnak. Neki nem számít, úgyis mi takarítjuk össze. Eszméletlen!

– Egyébként meg Luca megint felfázott – mondja. Erre már felkapom a fejem.

– Ó, a szerencsétlen – válaszolom. Őszintén is gondolom. Az a lány folyton ezt csinálja, nem lennék a helyében.

– Amúgy a pasijával is összeveszett – teszi hozzá Anima. Nem értem honnan tud ilyen részleteket, Luca elég zárkózott. A kérdést hangosan is elismétlem:

– Ezt honnan tudod?

Anima arcán cinikus mosollyal néz rám vissza. – Onnan, hogy én néha beszélgetek másokkal.

Még a végén ő lesz a legfigyelmesebb ember, aki valaha közöttünk járt, nem? Elképesztő! Nem válaszolok, csak nézek rá. Feltételezem, kiültek az arcomra az ellenszenves érzelmeim, mert Anima ismét elneveti magát.

Inkább Zoli felé fordulok, aki idáig a telefonját nyomkodta. – Egyébként, hogy ment a randi?

– Szerinted? – jön egy mindenféle életkedvet nélkülöző válasz.

– Volt randi? Na, mesélj már! – szólítja fel harsányan Anima, aztán nagyot markol a kölesgolyókból, végigmorzsázva a konyhaasztalt.

Zoli nagyot sóhajt, az asztalra teszi telefonját, majd összekulcsolja az ujjait. – Leszámítva, hogy végig az exével sms-ezett, egész jól éreztem magam. Végre egy hely, ahol igazán kiváló barna sört csapolnak.

Anima erre hangosan felnevet. Én csak rázom a fejem.

– Te tényleg el vagy átkozva a nők terén.

Tény, ami tény, van abban valami, amit Anima mond. Zolinak nem ez volt az első félresikerült randevúja, eddig az összes az volt.

Felettébb üde csevegésünket a csengő zavarja meg. – Vártok valakit? – néz ránk Anima.

– Nem hiszem – mondom, majd Zolira pillantok, aki szintén rázza a fejét.

– Akkor téves – vonja meg a vállát, majd egy újabb morzsáló köles golyót követően Zolihoz fordul. – Tehát ma este itthon leszel?

– Jó kérdés, és a válaszom nem, nem leszek. – Zoli szinte kicsattan. Érdeklődve várjuk a folytatást, amit kis hatásszünet után végre meg is kapunk: – Miután a nő kibékült a volt barátjával, és sűrű neharagudjak közepette faképnél hagyott, felszálltam az éjszakaira, ahol pont a világ valószínűleg legfantasztikusabb nője mellé ültem le.

– Nocsak! – vigyorog Anima. Ismét nyúlna a tálért, de magamhoz rántom a golyókat. Menjen a fenébe, már pont eleget morzsált! Egy ideig olyan hideg tekintettel bámul rám, hogy már-már zavarba jövök. Meglepően sokféle érzelmet tud átadni egy ilyen tengerkék szempár. Ezt a képességét mindig csodáltam. Miután egy pillantásával közölte velem, mennyire gyerekesnek tart, Anima visszafordul Zolihoz. – Akkor ma este megismered közelebbről?

Zoli csak bólogat, én meg tömöm magamba a golyót, nehogy Animának alkalma nyíljon elhinteni mindenfelé a konyhában.

Alex ront ki a szobájából, olyan hirtelen, hogy mind összerezzenünk. A jelek szerint neki szólt a csengő. Amint megszerzi a pizzáját, már rombol is vissza a szobájába. Szerintem a beköltözése óta nem beszéltem vele. Zárkózottabb, mint Luca.

– Húzza a lábát – állapítja meg Anima

– Gondolod? – nézek hátra, de Alex már rég eltűnt az ajtó mögött.

– Igen. Tök fura. Hol a picsában sérülhetett meg? El se szokta hagyni a szobáját.

Miket nem vesz észre néha, elképesztő! Tudnám, hogy a szennyes edényeket miért nem szúrja ki.

– Én viszont asztalt bontok! – emelkedik fel Zoli lassan a székéből. – Elkezdek készülődni.

Anima szemöldöke a magasba szalad, a telefonjára pillant, majd vissza Zolira. – Már most?

Én mondjuk nem látok ebben semmi furcsát. Zoli randi rituáléja akár kellemetlenül hosszúra is meg tud nyúlni. Zuhany, hajmosás, borotválkozás, fogmosás, hosszas ingválogatás, vasalás, tükör előtt pózolás, ugyanez nyakkendővel, frizurabelövés, népszerű csevegőtémák átgyakorlása. Az utolsó tételt kivéve mindez alatt végigfütyül több komolyzenei tételt, és csak mindezeket követően kerülhet szóba az indulás.

– Nem szeretek kapkodni – vonja meg könnyedén a vállát.

Előrehajolok az asztalon, majd minél halkabban motyogom Animának: – Ha van kedvenc komolyzenei darabod, még most kezd el dúdolni, hogy dallamtapadása legyen.

– Ezt hallottam! – jegyzi meg szúrós hangon a fürdőszoba felé tartó Zoli.

Anima viszont figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, egyből elkezdi dúdolni Vivalditól a Tavaszt, amit egészen addig folytat, amíg Zoli össze nem szedi a törülközőjét a szobájában, és be nem megy a fürdőbe. Ezután szó nélkül ülünk egymással szemben a konyhában, Anima az Instagramot lapozgatja, én pedig úgy csinálok, mint aki ismét elmerült a jegyzeteiben. Hamarosan halljuk, ahogy elindul a víz a zuhanyzóban, nem sokra rá pedig Vivaldi Tavasza kíséri a vízcsobogást.

– Nem hiszem el! – kiabál ki Zoli, mire összenevetünk.

– Oké, ezt megjegyzem! Bármikor jól jöhet!

Zoli közben belekezd Beethoven Holdfény szonátájába.

– Nem akarok nagyon pletykásnak tűnni, de főzés közben is folyton fütyül.

– Azt már észrevettem, de nem tudtam, hogy ilyen könnyen befolyásolni lehet a repertoárt! – tárja szét a karját.

Erre a magasba emelem az ujjam. – Nem csak a zenei felhozatalra lehet ráhatásod. Ha előző nap egy alapanyagot vagy egy fogást emlegetsz, másnap biztos, hogy az készül!

Anima erre az állát fogja. – Hm, de az lehet, hogy csak figyelmességből.

Határozottan megrázom a fejemet. – Nem, biztos, hogy nem! Egyszer elhintettem neki a gyrost, mire másnap azt mondta, nem tudja miért, de valahonnan beugrott neki, hogy ki kellene próbálnia a házi gyrost.

– Akkor még ma megemlítem neki az ananászos pizzát, ha kijött végre a zuhany alól.

– A mit? – fintorodom el. – Mégis ki eszik már ananászos pizzát?

– Ööö, mondjuk az emberiség fele, legalább?

– Szerencsére én eddig csak a másik felével találkoztam.

– Ja, ja, mert a paradicsomos darálthús annyival kifinomultabb a pizzán, sznob úr! – hadonászik a kezével, mintha azzal is el akarná hessegetni, amit mondok.

– Bolognese a neve, az egy teljesen jó pizza! Van a nevében egy olasz város – tárom szét a karom.

– A Hawaiiban meg egy egész amerikai állam! – harsogja.

A hajamba túrok. – Rendben, feladom! Mondd neki inkább, hogy mézes-mustáros csirke!

Anima erre már elmosolyodik, és a kezét nyújtja. – Deal!

Ebben a pillanatban ismét felcsendül a Tavasz, mire Animából kitör a nevetés. – Úristen, ezt legközelebb komolyan át kell gondolni!

Zolit még a középiskolakilencedik osztályában ismertem meg. Míg ő elvégzett egy szakácsképzést, addigén a szüleim vállalkozásába segítettem be. Régóta foglalkoznak vendéglátással,Győrben kezdték, egy kis étteremmel, majd nyitottak egy kávézót a várközelében, később egy kellemes kis pizzériát, majd tovább terjeszkedtekMosonmagyaróvárra, nemrég pedig vettek egy alagsori üzletet itt a belvárosbanis. Ennyi helyet persze nem tudnak egyedül vinni, üzletvezetőket alkalmaznak.Szóval két évig pultoztam a vár lábánál, miközben lassan rájöttem, mitszeretnék kezdeni az életemmel. Zoli is nálunk szerezte a nyári gyakorlatát,csak ő természetesen az étteremben. Idővel pedig úgy döntött, szintet lép. Sosemértettem, miért akarja megcsinálni ezt a képzést, hisz látványosan a főzésteszi boldoggá. Azt mondta, szeretné, ha csak hobbiként maradna meg neki, mertattól fél, egyszer megutálja. Meg aztán nagy álma egy saját étterem, amihez úgyérzi, elengedhetetlen az egyetemi szint. Persze, ő tudja. Én valóban hamarmeguntam a felszolgálást, de tegyük hozzá, hogy egy pillanatig sem szerettem.Mégis szép két év volt, minden örömével és bánatával együtt, szívesen emlékszemvissza rá. Természetesen nem csak Zoli és a felszolgálás miatt. Volt ott akkormég valaki.