A csengőre riadok fel, majd egyből vissza is csukom a szemem. Közben lassan kiszakadok az álmaimból, és visszaszivárognak az emlékeim, ezzel egyidőben a mellkasomba mar a boldogság. Tegnap Dinát úgy mutattam be, mint a barátnőmet, és ő nem bánta, sőt! Aztán eszembe jut, hogy csókolóztunk is. Azt hittem, majd elbizonytalanodok, hogy ez mégiscsak őrültség, hiszen mindig azt hallgattam otthon, hogy a melegek undorítók, meg hogy hogyan kell egy családnak kinéznie, de nem ez lesz. Úgy érzem, most először minden rendben van, hogy végre minden úgy történik, ahogy kell.

Megint megnyomja valaki a csengőt.

A hátamra fordulok, és a plafont nézem. Talán rá kellene írnom, hogy mi újság. Vagy korai lenne? Örülne neki? Végül is semmi veszteni valóm, ha soknak érzi, majd nem válaszol. Vagy mégsem jó ötlet?

Kopogás szakítja félbe a gondolataimat. Felülök az ágyon, és kikukucskálok a galériáról.

– Igen?

Alex nyit be, alul mackónadrágot visel, felül inget, nyakkendőt, öltönyzakót. Épp megkérdezném, hogy mi ez a hacuka, de esélyem sincs, azonnal megszólal: – Íccsanyád keres!

Bennem reked a levegő. – Hogy kicsoda?

– Íccsanyád, ha mondom! Híjad befele, vagy zavard hazafele, nekem mindegy, de nekem mostan igen sürgős dógom van! – Ezután faképnél hagy, én meg magamban maradok a gondolataimmal. Mi a jóságos úristent csinál itt? Egyáltalán hogy került ide?

Lerombolok a galériáról, úgy, ahogy vagyok, pizsiben, majd a konyhába érve valóban anyámmal találom szembe magam.

– Szervusz kislányom! – mosolyog rám olyan cukin, mintha nem is ő lenne.

– Ö, szia anya, hát te meg mit keresel itt?

– Alig beszéltünk azóta, hogy kiderült az a szörnyűség, és hogy Zalán elhagyott. Attól féltem, nagyon magad alatt vagy, azért nem keresel!

Kimeredt szemekkel pislogok rá. Hát nem azért, hanem mert örültem, hogy végre megszabadultam a nyomasztó kérdéseitől, de erre most mit mondjak? Ha tudom, hogy erre idejön, inkább hallgatom a kérdéseit még örökké.

– Nem anya, jól vagyok, csak ott voltak a zéhák, meg a munka. Figyi, mi lenne, ha én most felöltöznénk, aztán elmennénk valahova kávézni?

– Nem bánom, csak akkor leteszem a szobádba a táskám. – a fejével oldalra bök, én meg követem a tekintetemmel az irányt. Egy utazótáskát veszek észre az étkezőasztal mellett. Összevonom a szemöldököm.

– Minek neked ekkora táska?

– Miért, te mekkora táskába szoktál pakolni, amikor máshol alszol? – kérdezi úgy, mintha a valahai leghülyébb kérdést tettem volna fel.

Pedig nem, az csak ezután szalad ki a számon: – Miért, hol fogsz aludni?

Anyám elkerekedett szemmel bámul rám, mintha meg sem ismerne.

– Úgy gondoltam, talán az édes szülőanyádat igazán elszállásolhatnád!

– Hát, hát, hát – mondhatnék már valami értelmeset is, ami nem bántó, mégis benne van, hogy menjen haza. – Hát persze, de nagyon kicsi a szobám.

– Jaj, ne viccelj már, elalszom én a kanapén.

– Ha nekem nem hiszel, gyere be, és nézd meg magad! – Sértődötten hátat fordítok neki. Hamarosan hallom, ahogy a gurulós bőrönd kerekei kattognak a járólapon.

– Látod! – szólal meg az ajtóból. – Ha arról a kanapéról elpakolsz, az nekem tökéletes! Különben is tarthatnál itt nagyobb rendet, akkor nem éreznéd olyan kicsinek a szobát. És mikor szellőztettél utoljára?

A következő albérletemet már egyedül fogom kivenni, hogy még véletlenül se tudja meg a címét, az tuti!

Szó nélkül nekiállok pakolni, amit ő az ajtófélfának dőlve végignéz. Az ember azért költözik el egy másik városba, hogy végre úgy élhesse az életét, ahogy akarja, erre utánam jön, hogy felülbírálja a szobámban a rendet!

Amint végzek, betolja a bőröndjét, majd tünci kis mosollyal felém fordul. – Na, és most már beszélhetünk arról a kávéról!

– Oksi, van egy nagyon jó hely... – javasolnám Zoli munkahelyét, de a szavamba vág.

– Látod, látod, mindig elvárod, hogy felnőttként kezeljelek, pedig se rendet tartani nem tudsz, se takarékoskodni. Mennyivel olcsóbb lenne ebben a gyönyörű konyhában meginni egy kávét! Különben is, hogyan lehetséges, hogy a konyha, amit hatan használtok, tisztább, mint a szobád, amit csak te egyedül?

Most mondanám, hogy úgy, hogy Peti hozzám nem jár be takarítani, de inkább csak szó nélkül nézek rá.

– Látod, ez a másik, ahelyett, hogy belátnád, igazam van, látom rajtad, hogy meg vagy sértődve! Majd ha kinőtted a kamaszkorod, máshogy fogok hozzáállni a dolgaidhoz. – Miután továbbra sem méltatom válasszal, inkább sóhajt egyet. – Gyere, majd én főzök kávét! Lefogadom, hogy te magadtól csak instant porból csinálod!

Így elindulunk a konyha felé. Meg kellene kérdeznem, hogy meddig marad, de nagyon félek a válaszától.