Már egész jól vagyok, a csajszik át is néztek hozzám. A gitáromat hangolom, miközben Anima már előre énekel magában.

– Hú, tudjátok mit kéne? – néz ránk, mi meg válasz nélkül várjuk a folytatást – Házibulit tartani Pénteken!

– Hát, nem tudom, a fiúk mennyire örülnének neki, őket kéne megkérdezni előbb. – Válaszom közben felfele húzom az A húrt.

– Dina is jönne.

– Na, ne már! – pillantok fel magamra erőltetett közönnyel. Anima a fejébe vette, hogy nekem tetszik az a lány. Mindezt abból sikerült levágnia, hogy egy bő fél évvel ezelőtt egy buliban nagyon összebarátkoztunk, ölelgettük egymást, de ettől még senki nem lesz leszbikus. Jó, tényleg egy szép lány, elismerem, gyönyörű alakja van, meg nagyon kedves arca, de nem ezért lógtam vele olyan sokat a múltkor, hanem mert igazán beadja vele beszélgetni. Ettől én még nem leszek meleg, bármit is mond Anima.

Húzok még egy kicsit az E húron, a hangoló zöldre vált.

– Na, akkor mit játsszak?

Lilla már épp mondana valamit, de Anima a szavába vág.

– Diana Ross Coming out című számára gondoltam – szúrja be gyorsan, én meg igyekszem olyan lefáradt fejet vágni, amilyenre csak képes vagyok.

– Lilla? – fordulok a kis kétcopfos lányhoz. Remélem, ezzel mára ejthetjük a meleg témát.

– Én Lady Gaga-tól gondoltam a Born this way-re

Anima hangos vihogásban tör ki. Lilla arcán egy visszafojtott vigyor jelenik meg.

– Kösz, tőled erre igazán nem számítottam – rázom a fejem lemondóan. – Akkor én választok számot. Halkan beszűrődik a kapucsengő hangja, de figyelmen kívül hagyom, egy Gorillaz számba kezdek. Alig pendítem meg a húrokat, valaki kopog. – Igen?

Félrerakom a hangszert, hogy kikukucskáljak az ajtóhoz. Legnagyobb meglepődésemre Alex nyit be.

– Keres a kanod.

– Zalán?

– Nekem osztán mindegy hogyan híják.

Lemászok a galériáról, és kiszaladok a konyhába. Valóban Zalán áll az ajtó előtt. Lesütött szemmel, a karját markolászva, az egyik lábfejével a másikra áll.

– Szia! – köszönök rá kissé zavarban. Nem igazán értem, minek jött ide, de egyértelmű, hogy valami baja van.

– Beszélhetnénk?

Hátrapillantok a szobám felé, ami most tele van lakótársakkal. Azt hiszem a konyha lesz a legalkalmasabb helyszín.

– Persze, csüccs le!

Még mindig nem néz a szemembe, továbbra is a karját vakarássza.

– Tényleg szakítani akarsz?

Jézusom de bonyolult ez az egész! Akkor mostantól ez vár rám? Folyamatos lelki terror, meg millió visszakérdezés, hogy de biztos, tényleg biztos, de tuti? Aztán meg az állandó zsarolás, hogy pedig olyan boldogok voltunk, és végül rohadjak meg, hogy már nem szeretem. Közben a szívem majd kiszakad, és ahogy ránézek, látom mennyire szomorú, az önbizalma összetört, egyszerre úgy érzem, talán mégsem kéne egyből véget vetni mindennek. Nem akarok neki fájdalmat okozni, én csak nyugalmat akarok.

– Nézd, nyilván én sem vagyok magamban biztos, de már nem érzem azt, érted? Már egy ideje, de most egyszerűen sok volt. Főleg, hogy nem is voltam jól.

– Megbeszélhetnénk újra, ha már jobban leszel? – néz rám felcsillanó szemekkel. Mintha még egy halvány mosoly is megjelenne az arcán.

– Persze!

– Annyira jó, mert nagyon rossz volt ez a pár nap. Nagy hülyeséget követtem el.

– Micsodát? – El nem tudom képzelni, milyen hülyeségre gondolhat. Berúgott és egy kapualjban aludt?

– Lefeküdtem egy lánnyal.

Sűrű csend ül közénk. Próbálom mérlegelni a helyzetet, de a saját érzelmeim nem jutnak el hozzám. Azt tudom, hogy haragszom rá, csak azt nem, pontosan miért. Az esik rosszul, hogy más lánnyal volt, vagy inkább az, hogy annyira megszántam, ahogy itt ült, mennyire szemétnek éreztem magam, erre egyszer csak kiugrik a szög a zsákból?

– Lefeküdtél egy másik lánnyal? – kérdezek vissza, a hangom meglepően vékonynak hat. Mintha a belső haragból csak a hitetlenkedés jutna el a külvilágig.

– Ne haragudj! Annyira magam alatt voltam, olyan rosszul éreztem magam, de semmit nem jelentett.

– Rosszul érezted magad? – Végre sikerül érzékeltetnem a cinizmust. Nem akarok balhét csapni, annyit nem érne az egész, de nem bírom magam visszafogni. – Pénteken a világomat nem tudtam, ha Anima nincs, nem tudom, hogy élem túl azt a napot, mindeközben felváltva beszélgettem hol anyámmal arról, hogy mi lesz az unokájával, hol veled arról, hogy mi lesz velünk. Aztán, lássuk, másnap meg alig lázasan elindultam orvoshoz, miután kibe botlok? Beléd.

– De Luca...

– Ne szólj közbe! – kiáltok rá. Nyomasztó csend marad utána a konyhában. – Figyelj, én mondtam, hogy szakítsunk, azt csinálsz ezután, amit jónak látsz, szíved joga. De akkor mit akarsz tőlem? Minek vagy itt?

– Meg akartam beszélni – rebegi, én meg kezdek attól félni, hogy elvesztem a fejem.

Összecsapom a két kezem, vigyort erőltetve az arcomra nézek rá. – Meg akartad beszélni? Értem. Jó voltál haver! Pacsit! – A kezem a magasba emelem, Zalán kétségbeesve néz rám, mire én egyből az ajtó felé mutatok. – Tűnj el innen!

– De Luca!

– Tűnj el innen! – süvöltök rá újra, aztán elindulok a szobám felé. Azt hiszem, ezennel lezártnak tekinthetjük ezt a dolgot. El se jutok az ajtómig, a folyosón a lányokba botlok. Sajnálkozóan néznek rám. Lilla kerek tekintete a szemüvegtől még nagyobbnak tűnik. Anima csak a fejét rázza.

– Jobban jártál.

– Ja, csak, áh, hagyjuk.

Még mielőtt bárki bármit mondana, megszólal a telefonom. Anyám az. A lányok elsétálnak a szobájuk felé, míg én egy hatalmas sóhaj kíséretében felveszem a telefont, és benyitok a saját odúmba.

– Szia anya.

– Voltál meddőségi vizsgálaton?

Igazán nem akarok neki hazudni, de úgy érzem, nem tudom ezeket a vitákat újra, és újra végigcsinálni. Egyszerűen így mindenkinek könnyebb lesz. Ettől mindenki megkönnyebbül, és akkor talán egy gonddal végre kevesebb.

– Igen, ma voltam, de még várni kell az eredményére.

– Mennyi idő? – Jó kérdés, mennyi idő múlva leszek képes újra szemrebbenés, mármint, jelen esetben hangszálrebbenés nélkül hazudni?

– Azt mondták, másfél hét.

– Szegény kislányom! – Na, ilyet sem hallottam még tőle – Akkor most addig aggódhatsz.

– Igen, anya, most le kell...

– És mit csináltak?

– Hogy?

– Mi volt a vizsgálaton? Hogy vizsgáltak?

– Hát ő, levettek mintát. Vér...mintát, meg hüvelyből is. Izé, nem beszélhetnénk később? Le kell mennem boltba.

– Jól van, nem zavarlak, menj csak! Szia!

– Szia! – mondanám neki, de már rám rakta a telefont. A hátam a galériát tartó faoszlopnak vetem, és lassan lecsúszok a földre. Formálódnak a fekete felhők a fejem felett, és fogalmam sincs, hogy futhatnék el a feladatok elől.