Itt vagyok az orvosnál. Itt minden hófehér. Kivéve a kopott járólapot, az sárga. Hú, de utálok orvoshoz menni, pedig jobban tenném, ha hozzászoknék. Összekuporodva ülök a padon, már túl vagyok egy pisi minta leadáson, aminek pillanatok múlva meg lesz az eredménye. Eléggé fázom, nincs valami nagy meleg idebent, a téglafalak nyomják magukból a hideget, a pulcsim viszont alattam van, mert valamiért úgy gondolták, tök jó ötlet fém padokat rakni egy orvosi váróba. Azt hiszem, nem csak a hűvös, valami hőemelkedésem még mindig lehet, bár Anima bogyója mára tényleg embert faragott belőlem.

Körülöttem mindenféle ember, mondhatni, tömve a váró, halkan beszélgetnek, míg mások könyvet olvasnak, vagy csak a telefonjukat nyomkodják. Olyan furcsa, otthon azért mindig volt pár ismerős arc a háziorvosnál, ha mást nem, boltból, vagy csak úgy a környékről ismerős volt az arcuk. Állandóan összegyűlt néhány néni, akik kibeszéltek mindenkit, akit csak ismertek, és rendre meghallottam néhány ismerős, vagy ismerősnek vélt nevet. Nos igen, Eger nagy város, de nem annyira nagy. Itt az emberek még csak pletykálni sem szoktak? Milyen jól hangzik, mégis, ettől totál idegennek érzem magam, míg haza meg azért nem mennék, mert nem szívesen laknék anyám közelében. Meg aztán, van ám hátránya a pletykáknak bőven. Valahogy sehol sem jó. Olyan, mintha nekem nem lenne otthonom, sehova sem tartozom, egyedül vagyok, mint az ujjam. Vajon csak azért érzek így, mert betegen ülök egy háziorvosi rendelő várójában? Vagy ez a normális, így érzik magukat a felnőttek? Rideg a világ, full parás és hatalmas. Ebben a para világban egyetlen apró szoba az otthonom, egy lakásban, ahol vadidegenekkel élek egy házban, ahol konkrétan senkit nem ismerek.

Persze, ez így teljesen nem igaz, azokat a vadidegeneket némileg megismertek. Vagy hát részben. Lillára és Animára azért lehet számítani, de a fiúkákról nem sokat tudok. Ilyen smaltalkos dumcsizásokat néha levágunk, de így nagyjából ennyi. Zsír új barátok egy zsír új városban, ahova én egy zsír új suliba járok.

Na, jó, talán ennyire nem parás a helyzet. Végül Lillával meg Animával tényleg tök jól kijövünk. Talán ennyi? Így indul egy barátság? De hát már gyerekkoromban is így volt, csak akkor talán még nem voltam így ráutalva a friss barátságokra, meg nem filóztam ennyit az emberi kapcsolatokon. Végül, a család is ennyi. Két idegen ember megismerte egymást, jóban lettek, összehoztak egy gyereket, és az a gyerek azt gondolja, hogy ennek a két idegen embernek a jó kapcsolata maga a világ központja, ahhoz viszonyít mindent. Aztán ha ez az egység megbomlik, és az egyik fél megpattan, mert mondjuk úgy dönt, hogy a másik azért annyira mégsem jó arc, hogy vele töltse most már élete hátralévő összes napját, akkor ilyenkor meg megrendül annak a gyereknek az egész világba vetett hite. Lehet ennyi az én bajom is, és nincs is semmi para abban, hogy egy darab ismerős arcot sem látok most ebben a rendelőben, és hogy Lillát meg Animát nem ismerem még egy egész éve.

– Következő! – szól ki egyszer csak az asszisztens. Felpattanok, menet közben magamra kapom a pulóverem, és belépek a rendelőbe, ami ugyanolyan fehér, mint a váró. A redőny csutkára lehúzva, az egész hely úszik a neonban, mintha attól félnének, elporladnának, ha beszökne a napsütés.

Hunyorogva néz rám az orvos a vaskos szemüvege mögül. Nem igazán értem, minek hordja, ha így sem lát benne semmit. Egy intéssel hellyel kínál, miközben az asszisztens ismét elfoglalja a helyét a gépénél.

Leülök, egy ideig így vagyunk csöndben, miközben a pasas az orrát ráncolva néz hol a monitorára, hol az előtte heverő lapra. Szemét összeszűkíti, még az ajkát is felhúzza, mintha az bármit is segítene neki a látásban. – Valóban jól felfázott, tele van fehérjével a mintája – szakítja meg végül a csendet az orvos. Én csak biccentek. – Felírok egy antibiotikumot... – mondaná, de félbeszakítom.

– Igazából én már elkezdtem egy antibiotikumot szedni. – Egy bosszús pillantást kapok válaszként. Kopasz fején megcsúszik a neonfény. – Nagy fájdalmaim voltak, és a múltkor segített. Egy barátnőmnek volt belőle.

– Melyiket? – sziszegi. Lekapja a szemüvegét, majd megdörzsöli az arcát. Nem válaszolok, csak kikapok a kenguruzsebből a kissé összenyomott dobozt, majd az asztalra rakom.

Az orvos újra az orrára biggyeszti a szemüveget, felemeli a dobozt, és olyan közel tolja az arcához, hogy jóformán koccan az üveggel. Elgondolkodva nézegeti, hunyorogva a fény felé emeli, az orrát ismét ráncolja, az ajkát újra felhúzza, még a nyelve hegyét is kidugja. Lehet, hogy ő is úgy érzékeli a külvilágot, mint a kígyók? – Jó, akkor folytassuk ezt a kúrát, ha már önkényesen elkezdte.

Végre kinyomtatja a receptemet.

– Ez öt napi adag. Szedje csak be nyugodtan az egészet, szükségtelen tartalékolnia az ínséges időkre. – Elnagyolt mozdulatokkal aláírja a receptemet, majd a kezembe nyomja, szemüvegét előre tolja az orrán és a keret fölött rám bámul. Azt hiszem, csak a hatásfokozás érdekében, nem hiszem, hogy tényleg lát engem.

– Rendben? Mindet, az utolsó tablettáig! Nem tesszük el, nem ajándékozzuk el, nem szedjük össze-vissza, napi háromszor. – A nyomatékosság kedvéért még az ujjával is mutatja a hármat.

– Rendben – még bólintok is, hátha a mozgást érzékeli, mint a T-rexek.

– Nagyszerű! Akkor meg is volnánk! – tolja vissza a szemüvegét. Nekem azonban még van egy kis dolgom, ha nem akarom újra és újra ugyanazt hallgatni halálom napjáig.

– Meg akartam még kérdezni valamit. Anyukám nagyon aggódik, hogy a sok felfázás miatt majd nem lehet gyerekem. Meg lehet ezt valahogy nézni? – remeg a hangom. Nem akarok több beavatkozást, de ezt a gyerek dolgot sem akarom tovább hallgatni. Titokban abban bízom, hogy meddő vagyok. Akkor aztán vége lenne ennek a témának örökre.

Az orvos szemöldöke erre a magasba szalad. – Meddőségi vizsgálatokat csak akkor végzünk, ha indokolt. Mióta próbálkoznak a párjával? – Komoly ábrázattal néz rám, amitől még abszurdabbnak tűnik a kérdése.

– Semmi óta, én nem akarok gyereket! Isten ments! – tör ki belőlem a heves ellenkezés. – Nem, csak anyukám félt nagyon, ennyi.

– Akkor szerintem térjünk vissza rá, ha már indokolt. Egyébként, a felfázás húgyúti megbetegedés, ha csak nem lett félrediagnosztizálva, nem érintheti a méhét.

Csak biccentek. Megköszönöm, hogy fogadott, aztán lelépek a receptemmel.

Kisétálok a váróba, miközben az asszisztens hamarosan hívja mögöttem a következőt. Elgondolkodtatott azzal, amit mondott. Nincs köze hozzá, vizsgálatokat meg nem is végeznek, amíg nem indokolt. Mégis, anyám meg van róla győződve, hogy ez a sok felfázás simán keresztbehúzhatja az unokáról dédelgetett álmát. És mégis azt hiszi, hogy ezt kivizsgálják a kedvéért. Ha igaza lenne, akkor kapnék egy eredmény, ő kapna egy választ.

Fáradtan sóhajtok, miközben kikanyarodok a rendelő hatalmas ódon vaskapuján. A borostyánok teljesen benőtték. Az előttem álló épületet nézem. Lillának hogy tetszene! Lillának minden tetszik, ami régi. Még az a nyomorúságos albérlet is, ahol mindenkinek akkora szobája van, mint egy tyúkketrec.

Elindulok haza. Egy hétig nem megyek sehová, az már biztos. Teán fogok élni, meg zacskós levesen.

Tehát ha azt mondja, hogy vizsgáltassam ki, akkor arra két dolgot is mondhatok: azt is, hogy nem vizsgálják ki, és azt is, hogy kivizsgáltattam. Az előbbi esetben egyfolytában jósolgatna, hogy pedig biztosan nagy gondjaim lesznek még ebből a sok felfázásból, a második esetet meg szó nélkül elfogadná, hisz úgy tűnik, fogalma sincs, hogyan vizsgálják ezt. Hűha, ez egy nehéz kérdés. Mármint, tényleg be akarok vállalni egy ilyen kamucunamit? De közben meg ezt az állandó siránkozást száz, hogy nem akarom hallgatni. Jaj istenem, akkor meg mit akarok?

Megállok, megvárom, hogy elmenjenek az autók, majd befordulok a következő utcán. Olyan vékonyak itt a járdák, még két ember csak-csak elfér, de ha már mondjuk egy egész babakocsival jönnek szembe, akkor valakinek biztosan le kell lépnie az úttestre. Milyen fura, a házak hatalmasak, de a járdák aprók, még az utak is keskenyek, minden utca egyirányú. Mintha minden négyzetcentimétert ki akartak volna használni, hogy minél több embert zsúfolhassanak be ebbe a kerületbe. A régi lakásokat egyre apróbbra, és apróbbra szeletelték, míg minden tele nem lett garzonokkal. Bár a miénk egy lakásnak számít, mégis azt kell mondanom, hogy mi nyertünk. Annál kisebb életteret száz, hogy senki sem tudhat magáénak.

Na, de tényleg nem tudja? Mi van, ha csak az én idegesítésem miatt hozza fel ezt a témát állandóan? Csak hogy feszültségben tartson, vagy nem is tudom. Mármint, anyám azért már szült egy gyereket. Létezik, hogy nem tudja ezeket a dolgokat?

A kapunkhoz érve valaki az utamat állja. Zalán vár egy szál rózsával. Világos barna haját borzolja a szél, kék szeme mintha ragyogna ebben a fényben, arcán széles mosoly.

– Szia! – nyögöm ki értetlenül.

– Gondoltam, eléd jövök, aztán ápollak egy kicsit.

Megfagy bennem a vér. Még csak az hiányzik, hogy ott legyeskedjen körülöttem, nem, ehhez még nem vagyok elég jól. – De nem kellett volna.

– Nem baj, szívesen teszem – vigyorog émelyítően kedvesen.

Egyre csak azt érzem, hogy nem akarom. Minden porcikám tiltakozik ellene, ráadásul egyre jobban ráz a hideg. Vajon a betegségtől megy fel a lázam, vagy Zalántól? Egy pillanatra úgy döntök, könnyebb engedni. Épp lépnék egyet, amikor belehasít a fájdalom a derekamba. Nem akarom! – fut át rajtam újra. A torkom is összeszorul, annyira érzem, hogy nem akarom. Nem akarom, hogy feljöjjön velem, hogy ott sürögjön-forogjon, hogy hozzám bújjon. Hiába nem akarok ebbe most belemenni, hiába döntöm el újra, és újra, hogy könnyebb engedni, mégis kibukik belőlem:

– Zalán, én szeretnék szakítani veled. – Látom rajta, hogy nem hiszi el, amit hall, és az az igazság, hogy én sem. Hiszen csak azt nem akartam, hogy feljöjjön, de most mégis szakítottam vele? De ahogy kimondom, mégis, mintha megkönnyebbülnék, úgyhogy folytatom: – Szeretnék veled szakítani, mert azt hiszem, én már nem szeretlek téged. Úgy érzem, most sem akarok veled lenni, és akkor jobb, ha szakítunk.

Továbbra sem válaszol, de az arcáról már leolvad a mosoly, miközben a homlokát ráncolja. Pedig jobban tenné, ha valamit kinyögne, mert már megint pisilnem kell.

– De, ezt most hogy?

– Sajnálom, de nem akarom! Nem akarom, hogy fel gyere! És nem is akarok hosszasan elbeszélgetni veled erről, majd talán jövő héten, de addig is, ne gyere ide!

Elviharzok mellette. Háromszor bénázok a kulccsal, amit ő némán, még mindig lesokkolva néz végig, aztán eltűnök előle.

Borostyánok lógnak itt is. Ez a növény az egész várost beszőtte már. Talán engem is. Úgy érzem, fojtogat. Szar érzés szakítani, de nem bírom ezt a bájolgást most csinálni, nem vagyok rá képes. Miközben arra koncentrálok, hogy minél hamarabb vissza kell jutnom a szobámba, újra és újra összeszorul a mellkasom, ahogy újra és újra tudatosul bennem, hogy egyszerűen kidobtam Zalánt, csak mert át akart jönni ápolni. Miért csináltam ezt? Mármint, tudom, hogy miért, de miért zavarna annyira, ha itt lenne? A fájdalom felszínre hozza az igazi érzéseket? Mégis, valahányszor összeszorul a mellkasom, hamarosan követi azt a megkönnyebbülés.

Felszaladok a száz éves lépcsőn. A félig nyitott lépcsőház minden félemeletén rám köszön a borostyánfüggöny. Felérve a második emeletre, venném elő a kulcsom, de az ajtó nyitva áll. Egy Tescos futár áll a konyhánkban, Alexel üzletel. Biztos a havi bevásárlását intézi. Egy sziasztokot kicsikarok magamból, majd megcélzom a szobám. Senkire nem vagyok most egy pár órán át kíváncsi, egyszerűen senkire!