– Nem hiszem el! Hogy adhatja el a lakást? – Fel-le sétálgatok a szobámban, ami azt jelenti, hogy két lépésenként megfordulok. Dina a kanapéról figyeli a kiborulásom.

– De hát amúgy is el akartál költözni, nem? – kérdezi végül.

– Igen, de azt akkor én akartam. Nem kényszerített a tulaj, maximum az anyám. Olyan, mintha minden ellenezné, hogy itt éljek!

– Kereshetünk egy kellemes lakást együtt, ahogy már megbeszéltük. – Tenyerére dönti a fejét, miközben az egyik díszpárnámat piszkálja.

Erre megállok, és ránézek. – Igen, tudom, az a legjobb megoldás. Csak sajnálom.

Dina erre elmosolyodik, széttárja a karját, amitől a párna a földre gurul. – Gyere ide!

Hozzábújok, ő megcsókol, most egyikünk sem szólal meg. Vajon rosszul esett neki a kiborulásom? Olyan, mintha nem is akarnék vele összeköltözni, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak félek. Mi van, ha nem működik úgy? Mi van, ha túl korai, és rámegy a kapcsolatunk? Meg aztán, hiányozni fog ez a lakás. Akármennyire utáltam az apró szobákat, utólag mégis úgy érzem, hogy annyira jó volt itt lakni.

– És mit gondolsz, Zalán békén fog most már hagyni?

Na, ez egy jó kérdés! Alex, és Anima meglátásai is érdekesek voltak. De miért nem lehetne mindkettőben valami? Talán lehetne Animára hallgatni, és ha nem működik, akkor elfogadni, hogy Alexnek igaza volt.

– Van egy ötletem! Ezt még megpróbálom, aztán elmondhatom magamról, hogy én mindent megtettem!

– Mire gondolsz?

– Megyek, és elmondom neki, hogy nem az ő hibája a szakítás, hogy mindig is meleg voltam, csak nem tudtam róla, és hogy így se, úgy se maradtunk volna örökké együtt.

Dina elhúzza a száját. – Hát ha te ezt jó ötletnek tartod, akkor inkább elkísérlek. Én inkább Alex pártján állok. Szerintem az a srác nem normális.

– Lehet, de így az én lelkiismeretem tiszta lesz.

Felkapok egy kardigánt, Dina a nyomomban, a fejére húzza a pulcsiját. A küszöbön felhúzzuk a cipőnket, és már futunk is le a lépcsőn. Alig, hogy kilépünk a kapun, megszólal a telefonom. Előszedem a zsebemből, ránézek a kijelzőre, és elakad a lélegzetem.

– Anyám keres!

– Akkor vedd fel! – vágja rá határozottan Dina

– De most tökre nincs szükségem a veszekedésére.

– Mégis honnan tudod, hogy mit akar?

Egy szkeptikus nyögéssel végül felveszem a telefont.

– Kislányom, sokat gondolkoztam ezen a dolgon.

– Igen, és mire jutottál? – kérdezem csak úgy mellékesen, miközben körülnézek az úttestnél. Igyekszem kizárni őt.

– Arra, hogy nem veszíthetem el az egyetlen kicsi lányomat! Szóval bármennyire nem örülök, el kell tudnom fogadni. – A hangja sírós, a végén el is csuklik. Annyira nem akarom elhinni, amit hallok, hogy egy pillanatra megtorpanok. A közeledő autó hangosan dudál, Dina elkapja a karom, és egy hatalmas rántással arrébb húz.

A járdára lépve megakad a lábam a padkába, botladozva igyekszem állva maradni.

– Hogyan? – kérdezek vissza hitetlenkedve.

– Szeretném megismerni azt a lányt. Eljöhetnétek valamelyik hétvégén Egerbe.

Erre ismét megtorpanok, de most csak a mögöttem sétáló ember ideges ciccegése fogad. Dinára nézek, befogom a telefont.

– Meg akar hívni minket ebédre Egerbe.

Dina arca erre felderül. – Na! Remek ötlet!

Megütközve nézek vissza rá. Hát én nem sétálnék be a helyében ilyen nyugodtan anyámhoz, de értékelem a lelkesedését. – Hát jó, oké, ha biztos vagy ebben.

– Nem akarok olyan lenni, mint Kata anyja.

– Miért, mi van vele?

Suttogóra fogja a hangját, mintha bárki kihallgathatná, hogy pletykál. – Teljesen kiakadt. Azzal fenyegette Katát, hogy kidobja otthonról, ha nem szabadul meg attól a huligántól.

– Jézusom! – nevetek fel. – És Kata?

– Fogta magát, és elköltözött ahhoz a rock zenészhez. Egyébként szerintem szimpatikus fiatalember. Minden hétvégén tesznek fel képet a Facebookra, hogy milyen gyönyörű helyeken kirándultak.

– Lehet, hogy Kata mellette találta meg a boldogságot – rebegem ábrándosan. Bármennyire karótnyelt csajnak tartom, azért ez most tök romcsin hangzik.

– Lehet. Nekem is ez jutott eszembe. Pont ezért gondoltam, hogy megismerném azt a lányt. Ráadásul az asszonysutyorgóban is mindenki azt írta, hogy egy gonosz ember vagyok.

– A hol?

– Ez egy csoport a Facebookon. Név nélkül leírtam ezt a dolgot veled, és azt írták, hogy te attól még ugyanolyan ember vagy, mint voltál, én meg egy borzasztó anya, és megérdemelném, ha soha többet nem keresnél. Napokig gondolkoztam ezen, és végül beláttam, hogy minden ellenérzésem dacára igazuk lehet.

– Hm. – A szemöldököm a magasba szalad. Ez váratlan fordulat, mégis logikus. Az én anyám, akinek mindig csak mások véleménye számít, felszabadult a Facebookra, kiszakadt a kis mikroklímájából, és szembetalálta magát az internet népével. – Akkor megbeszélem Dinával, aztán még hívlak.

– Rendben, szia! – Elteszem a telefont, de nem tudok egyből megszólalni. Ez a beszélgetés most tényleg megtörtént? – Szóval meg vagyunk hívva, azt kell eldönteni, hogy mikor mennénk.

– Szerintem próbáljunk meg keríteni egy lakást, akkor hétvégén átköltözhetnénk, és a következő hétvégén mehetnénk is. Vagy fordítva?

– Nem, nem, teljesen jó terv – válaszolom, mintha nekem mindegy lenne. Ami azt illeti, tényleg az, még mindig nem dolgoztam fel, hogy mi történt. Bekanyarodunk a következő utcán, már csak pár lépés Zalán albérlete.

Megállunk a kapu előtt, és én egy hatalmas sóhaj után megnyomom a csengőt.

Zalán szól bele. – Tessék?

– Zalán? Én vagyok az, Luca. Tudunk beszélni egy pillanatra?

Erre azonban nem kapok se választ, se kapunyitást. Dinára pillantok. Most akkor mit lehet csinálni?

– Luca? – Mindketten felnézünk a hang irányába. Zalán az ablakból néz le ránk. – Mit akarsz itt?

– Lejönnél? Vagy esetleg fel is mehetünk, nekem mindegy, csak beszéljük meg ezt a dolgot!

Zalán összeszorítja a szemöldökét. – Nincs már semmi megbeszélnivalónk. Nyugodtan elmehetsz a barátnőddel együtt! – vágja rá gorombán. Jézusom, mikor lett ez ekkora seggfej?

– Jó, akkor itt mondom. Sajnálom, hogy megbántottalak, vagy, hogy úgy érzed, átvertelek. De nem direkt tettem. Nem akarok veled rosszban lenni, csak azt akarom, hogy hallgass meg!

Egyre többen leselkednek az ablakokon. Kicsit kellemetlenül érzem magam, hogy most az egész Kertész utcának megpendítettem a szerelmi drámánk kezdő akkordjait, de nem volt más választásom.

– Gyertek fel – morogja Zalán.

A kapun bejutva felszaladunk a másodikra. Levegőért kapkodva elsétálok a tizenkettes ajtóhoz, ami már nyitva vár minket.

Zalán háttal áll nekünk, épp elzárja a tűzhelyet. – Foglaljatok helyet. Egy kis kávéval megkínálhatom esetleg a kisasszonyokat? Épp most készült.

– Nem köszi – válaszoljuk egyszerre.

– Zalán, én leszbikus vagyok. Nem bi, meg pán, meg ilyesmi, én csak a nőkhöz vonzódom. – Zalán a monológom közben kitölti a kávéját, majd leül velünk szembe, két szemöldöke között mély ránc fut. – Nem akartalak átverni, vagy szórakozni veled, én sem tudtam eddig, de csak mostanában jöttem rá. Nem a te hibád, hogy szakítottunk, egyszerűen nekünk nem volt jövőnk.

– És most mit vársz? – vonja meg a vállát. – Hatódjak meg? Vagy legyünk barátok?

– Nem várok tőled semmit, csak hogy hidd el nekem, hogy mi nem vagyunk ellenségek. Hülyeség volt hazudni anyámnak, de hála neked... – Minden igyekezetem ellenére is szorul egy kis megvetés a hangomba a neked szónál. – Vele is megbeszéltem mindent.

Zalán erre gúnyosan felkacag. – Na ne, és ki vagy már tagadva Eger határából is?

– Képzeld nem, ma hívott, hogy szeretné megismerni Dinát, és hogy bár nehezére esik, de elfogadja a kedvemért.

Ő hitetlenkedve méreget, néha Dinára néz, aztán vissza rám. – Ez is kamu, a te anyád nem ilyen.

– Engem is meglepett, de így történt. Csak annyit kérek, hogy ezt a személyes hadjáratodat fejezd be. – Azzal felállok az asztaltól. – Ja, és sosem mondtad, hogy nem tetszik, ahogy zenélek.

– Mi? – néz rám a homlokát ráncolva.

– Tudod, van egy ismerősöm, aki tele van programozó ismerősökkel, aztán az egyik utánajárt a dolgoknak.

Zalán elnéző mosollyal a száján lassan kezd magyarázni. – Luca, ilyet senki nem tenne, mert ez illegális... – Én viszont inkább a szavába vágok.

– Jó, akkor tegyél feljelentést, nekem mindegy, csak felejtsük el egymást most már, oksi? – Küldök felé még egy széles vigyort, majd Dinával kilépünk az ajtón.

Nem tudom, hogy volt-e bármi értelme ennek a beszélgetésnek, de sokkal jobban érzem magam tőle.