Megint itt tartok. Kajak, nem tudom, hogyan, de ismét sikerült összehoznom. Ez az én démonom, a jehova tanúi a kapuban, talán egy életen át kísérteni fog. Mint egy rossz heccelés, ilyenkor újra és újra bedőlök neki, egyszóval, felfázni szívás.

A kezem megcsúszik a fehér csempén. Jobb híján abba kapaszkodom. Valamit kaparnom kell, ezt máshogy nem lehet kibírni, de lám, még ez is elhagy. A tenyerem nedves, kiver a víz, nem tudom eldönteni, hogy a lázam csúszott le, vagy a fájdalomtól izzadok. A szemem összeszorítom, a hajamba túrok, megmarkolom, tépem. Még egy utolsó cseppet! Csak még egy utolsó cseppet ki kell csikarnom, akkor elmúlna a kényszer, tudom.

Persze, kár áltatni magam, hiszen valahol mélyen tisztában vagyok vele, hogy az egész inger átverés. A bacik marják a húgycsövemet, ettől érzem úgy, hogy folyton kell.

Mégis, az ösztön erősebb, mint a józan ész. Ha még egyszer utoljára, csak utoljára, attól megnyugodnék, érzem!

És tessék, elindul! Elindul az az utolsó várva várt csepp, amiről tudom jól, hogy nem is az, amit annyira akartam. Így a lábaim között kíváncsiskodom, mi történt.

– Baszdmeg de fáj!

Ismét a hajamba markolok, már inkább a combomon támaszkodom, belemélyesztem a körmeim, de semmi nem vonja el a figyelmem arról, hogy közben olyan, mintha egy pengét próbálnék kipisilni. Két csepp szivárog ki belőlem, amivel párhuzamosan két csepp sós folyadék éri el az ajkamat. Két csepp tiszta, sötétvörös vér, ahogy sejtettem, amihez két csepp könny csordul ki a szememből. Talán, hogy így legyenek egálban a testfolyadékok, vagy nem tudom. Kettő innen, kettő onnan. Önkéntelenül siratom meg ezt a kis elvesztegetett vért. Egyszerűen van az a szintű fájdalom, amibe az ember belekönnyezik.

Nem lett jobb. Semmivel sem csillapodott az inger, rosszabb, mint amikor idejöttem. Nincs mit tenni, össze kell szednem magam, és kivánszorogni. Egy nagy bögre tea, az majd segít, az majd biztosan segít. Illetve egy félórás aggodalmaskodás anyám részéről, amikor végre ismét kifejtheti, hogy szerinte sürgősen orvoshoz kéne mennem, meg hogy ha ezt így folytatom, sosem lehet majd gyerekem, majd meglátom, úgyhogy vigyázzak jobban magamra.

Az az igazság, hogy bármennyire tudom, hogy el kéne nézni ahhoz a dokihoz, most száz, hogy nem leszek képes elhagyni a kecót. Majd talán holnap, ha már összeszedem magam. Ami meg a gyerektémát illeti, nos, igen. Vannak dolgok, amiket egy lány igazán jól az anyjával tud megbeszélni, és ennél fogva vannak dolgok, amiket kizárólag vele nem. Mondjuk az, hogy jó eséllyel az életben nem lesz unokája, az utóbbi kategóriába tartozik.

Na jó, tűnés innen! Vissza kell másznom a szobámba, a takaró alá!

Feltápászkodom. Te jó ég, olyan, mintha eddig savban ültem volna! A fájdalomnak ezer formája, ja, és tépett arca van, milyen igaz! Felöltözöm, majd egy pillanatra megállok. Úgy érzem, még mindig pisilnem kell, de ennek már tutkó nem dőlök be, nincs az az isten, hogy még egy fél órát ott kínszenvedjek, miközben már nincs mit kipisilnem magamból. Óvatosan kihúzom magam. Ez jó, mert ettől meg a derekam fáj, és a változatosság meg ugye gyönyörködtet. Kinyitom az ajtót, majd elindulok végre vissza. Lassan is elég, a lényeg, hogy odaérjek. Lép, lép, ajtó, lép. A falnak támaszkodva vonszolom magam, ujjaimmal követem a göröngyös vakolatot. Megpróbálok felpillantani. Már nincs messze a szobám, már látom a csiszolatlan fenyőajtót, hamarosan minden jobb lesz, gyerünk! Ellépek a faltól, hogy megtegyem azt a folyosónyi távolságot, ami elválaszt attól a nyüves ajtótól. Lép, lép, lép, Lilla, szerencsére csak rám köszön, nem kíván beszélgetni. Egy fájdalmas csá-t ki tudok magamból csikarni, de ennél komolyabb illedelmességet tőlem ma ne várjon senki.

Lenyomom a kilincset, majd az ajtón túlra jutva a vállammal belököm azt. Egy kicsit kifújom magam, lehunyom a szemem, arcom a csiszolatlan faajtónak támasztom, érdesen karcol, remélem nem áll szálka a képembe, mert azt nem tudom, hogyan fogom kiszedni onnan. Úgy zihálok, mint aki lefutotta a maratont. Izzadt homlokomról félresöprök egy odaragadt tincset, aztán lassan kinyitom a szemem. A galéria lépcsőjét vizsgálom. Igazából csak egy karnyújtásnyira van, szóval nem is az odajutás, hanem a fel a kérdéses. Veszek egy nagy levegőt, elrugaszkodom, és egy lendülettel megmászom. A tudat, hogy hamarosan vízszintesbe kerülök, szinte felrepít, meg aztán nem hiszem, hogy ez lassan ment volna. A mozdulatsor alatt nem is érzem a fájdalmat, mintha minden megszűnt volna, csak a cél létezne. Azonban, ahogy felérek, visszazuhanok a valóságba. Fájdalmasan elterülök, felkínlódom magam a matracra és visszabújok a takaró alá. Ezaz, innen ma már ki nem robbant senki. A fáradtság azonnal lehúzza a szemhéjaim, még mindig zihálok, miközben mintha lassan elnyomna az álom. És ebben a szent pillanatban kell megszólalnia a telefonomnak. Kipattan a szemem, igazából sírni lenne kedvem. Nyöszörögve nyúlok érte, de nem érem el, egy ezért kénytelen vagyok felülni. Nem is a mozdulat fáj, hanem maga a lét. Mégis, a hajolgatás mintha fokozná a maró érzést. Nincs messze a telóm, de most mégis olyan, mintha Alex szobájáig kéne elnyúlnom érte.

A kijelzőn meglátom, hogy „anyám". Na, még csak ez hiányzott! – Szia!

– Szia! – szól bele ingerülten. – Úgy volt, hogy hívsz!

Számonkérés, követelőzés, parancs. Beszélgetésünk műfajainak színes palettája.

– Tudom, csak egy kicsit felfáztam, és... – magyarázkodnék, de azonnal a szavamba vág.

– Már megint? Orvosnál már voltál? – sipítja. A fejem is megfájdul a hangjától.

– Még nem, mert nagyon rosszul vagyok, és...

– Olyankor mennek az emberek orvoshoz, úgyhogy szedd össze magad szépen, és indulj el az ügyeletre!

– Holnap gondoltam, mert most tényleg nagyon rosszul vagyok...

– Nem érdekel, ez nem játék, értsd már meg végre! És ha nem lehet gyereked? – Már megint itt tartunk. És ha nem lehet gyerekem? Nem mindegy? Úgyse lesz!

Egy hatalmasat sóhajtok, magamhoz kapom az egyik kispárnát, nyomogatom, nézegetem, a rojtjait az ujjam köré csavarom. Egyszerűen érdekesebb, mint anyám hablatyolása.

– Jó, elmegyek, amint bírok, de most a vécéig sem tudok elmászni.

– Nem érdekel! Nézd meg, mikor rendel, és menj minél előbb! Remélem, nem akarod, hogy én menjek el érted Egerből!

Fáradtan sóhajtok, miközben továbbra is a párna huzatát kapargatom. – Nem, anya, azt nem akarom. – De még mennyire nem! Már csak az kellene ehhez a fájdalomhoz, hogy még ő is itt helyben osztogassa a parancsait. Még telefonon keresztül is sok.

– Na, erről van szó! Hagylak is, hogy utána tudj nézni, mikor rendel az orvos. És kérdezd meg tőle, mit lehet tenni még a megelőzés érdekében az eddigieken felül, mert az jól láthatóan nem használt!

– Oké, szia!

– Szia, drágám!

Hátradobom magam a matracon, és a homlokomat fogva fekszem egy kicsit. Minden fáj, minden zavar. A maró érzés az alfelemen, a folyamatos távkontroll és a levegőben lógó kapcsolatom. Jó lenne egy kicsit kibújni a bőrömből, nem létezni, megszabadulni mindentől.

Újra megszólal a telefonom.

Kezdem utálni a saját csengőhangomat, pedig a Gorillaz Five four című számának vaskos hangzású gitár intrója pendül fel minden alkalommal. Felkapom a telóm, és megnézem, most kinek hiányzom ennyire.

Zalán az, ki más? Engem csak ők keresnek. Anyám, meg Zalán. Akkor essünk túl egy újabb kellemetlen beszélgetésen, úgyis olyan jó volt a közérzetem. – Szia!

– Szia! Nem hívtál!

Azt mondják, az ember olyan párt választ, aki a legjobban hasonlít az őseire. Azt hiszem, rám ez halmozottan igaz lehet. – Nem, ne haragudj, csak egy kicsit felfáztam.

– Már megint?

Elemelem a fülemtől egy pillanatra a telefont, csak hogy leellenőrizzem, biztosan Zalánnal beszélek. Nem lehet, hogy esetleg anyám hívott fel ismét? Ülőhelyzetbe tornázom magam, mert háton fekve nem bírok telefonálni, kifolyik a szemem és a karom is elzsibbad. Ez amúgy vajon csak velem van így, vagy másnak is csorog a könnye, ha nyitott szemmel sokáig fekszik a hátán? Biztos valami a gravitációval, vagy nem tom. Komolyan mondom, még egészségesen is betenne ez a torna, nem hogy hogy így.

– Igen, már megint. – A párnát újra magam elé kapom. Miért nem lehet ilyenkor egyszerűen pihenni hagyni az embert?

– Ó, te szegény! Érted megyek, elviszlek orvoshoz, mit szólsz?

– Jaj nem, köszi, most biztos nem vagyok képes elmenni sehova. Holnap majd elslattyogok addig, úgyis itt van a sarkon.

– Jó rendben. De ha gondolod, tényleg szívesen elmegyek érted. – A hangja aggodalmas, gondoskodó, mégis nyomasztó. Egyszerűen nem érti meg, hogy most nem erre van szükségem.

– De nem kell, köszönöm!

– Oké – mondja csalódottan. – Csak mostanában olyan, mintha kerülnél.

– Nem kerüllek, de Zalán, légy szíves, nem beszélhetnénk ezt meg máskor? – Talán kissé ingerülten válaszolok, de komolyan nincs hangulatom párkapcsolati megbeszélést tartani, miközben az imént tisztán éreztem, hogy pengéket pisiltem ki magamból.

– Jó, jó, csak. – Elnémul, egy rövid ideig a csendet hallgatom, amitől egyre türelmetlenebb vagyok. Szeretném letenni ezt a rohadt telefont, és végre aludni, vagy meghalni, nekem már mindegy. – Nem baj, majd megbeszéljük, ha jobban leszel.

– Köszönöm!

– Szia, jobbulást!

– Oké szia! – Épp tenném le, amikor még közbeszól.

– Szeretlek!

– Én is szeretlek! Szia! – Ráteszem a telefont, mielőtt bármi egyebet mondhatna, és ismét hátradobom magam a matracon.

Az egyik ezzel zaklat, a másik azzal, miközben nekem egy tiszta gondolatom sincs a fájdalomtól. Összeszedem magam még egy kis fizikai aktivitáshoz, és felkönyöklök, hogy beleigyak az üdcsimbe. Aztán ennyi. Ennyit bírok tenni az ügy érdekében. Ismét visszazuhanok a párnámra, és becsukom a szemem. Úgy érzem, mintha maga alá temetne a fájdalom, a megfelelési kényszer, az elvárások, a láz meg a fáradtság. Megpróbálok megnyugodni, jó dolgokra gondolni. Igyekszem felidézni minden kellemes dolgot, a suhanást a downhill pályán, ahogy az ember hajába kap a szél, elmosódik mellette az erdő és az agyáig tódul az adrenalin, az egri estéket, ahogy az Egrix mellett összegyűltünk, gitár kíséretében énekeltünk, minközben a rámpák dübörögtek a deszkák és korik alatt. Már-már el is alszom közben, de még utoljára beugrik Lilla barátnője, Dina, arról a buliról. A kedves mosolya, a ragyogó halványkék tekintete, a mozdulat, ahogy beletúr fiúsan félhosszú hajába, még a hangját is hallom egy pillanatra, de aztán teljesen elnyom az álom.

Kopogásra riadok. Anima szól be a folyosóról: – Luca, jól vagy? – Ijedtebben fel is nyomom magam a könyökömmel

– Nem! – nyögöm kótyagosan, miközben visszadőlök a párnámra, és ismét becsukom a szemem.

– Hoztam neked valamit! – Olyan a hangja, mint aki csokitojást rejteget gyerekek elől.

– Nem tudok most lemenni, nagyon szarul vagyok! – kiabálok ki, még mindig csukott szemmel.

– Tudom, édesem, ezért is van nálam egy nagykancsó forró tea és egy levél fájdalomcsillapító, te meg azzal kezdhetsz, amivel csak akarsz! Van ám egyéb meglepim is, de az csak akkor, ha kinyitod az ajtót.

Hangos sóhaj tör ki belőlem. Nagy lendülettel pattanok ki az ágyból. Máshogy ugyanis nem menne. Lerombolok a lépcsőn, és egy mozdulattal elfordítom a zárban hagyott kulcsot.

Anima szőke feje bukkan elő. Tényleg van nála tea. A pizsamanadrágjából előszed egy levél fájdalomcsillapítót. Mohón kapok utána.

– Ez mind semmi! – mondja, miközben egy bent talált bögrébe tölt a teából, aztán annak egykori helyére teszi a kancsót. A kezembe nyomja a csészét, a másik zsebéből egy újabb levél pirula kerül elő. – Ez az az antibiotikum, amit a múltkor szedtél. Van belőle még egy kerek levéllel. Az is lehet, hogy holnapig embert varázsol belőled.

Elképedve nézem, olyan mintha házhoz, sőt, szobához jött volna valami recept nélkül pult alatt seftelő patika.

– Imádlak! – sikkantok fel, majd magamhoz ölelem Animát, amitől a mellünk összeér. Mindig meglepődöm, milyen karcsú dereka van. Hirtelen nem is érzem a fájdalmat, annyira örülök mindennek. Gyorsan bedobok egy pirulát, majd végre körbenézek a szobámon. Nagyjából mindenhonnan ruhák lógnak. A fekete sötétítőfüggöny behúzva, hogy még véletlenül se szűrődjön be bármi fény a hatalmas ablakokon. Elsárgult növények sóvárognak a nap után, az asztalon négy bögre várja, hogy eljusson a konyháig, a szekrényajtó félig nyitva, arról is ruhák lógnak. Még magamhoz képest is túlzás. – Bocs a rumliért.

– Hülye vagy? – vonja fel fél szemöldökét. – Azt hittem ismerjük már egymást! Nálam rosszabb a helyzet.

Erre nem válaszolok, kicsit ostobán is érzem magam. Talán az volt rám ekkora hatással, hogy nem rég beszéltem anyámmal? Otthon nagyon fontos, hogy mindig minden nagyon nagy rendben legyen, ha bárki átjön, mert az a legfontosabb kérdés az egész életben, hogy mit gondolnak majd mások, és ha valami rosszat, na annál szörnyűbb dolog nem biztos, hogy történhet az ember életében. Vajon az otthonról hozott hülyeségek egész életünkben elkísérnek, vagy van egy pont, amikor maradéktalanul le tudunk vetkőzni magunkról mindent?

– Én most lehet, hogy nem bírok itt sokáig állni, nem jössz fel? – intek a galéria felé.

Anima erre lágyan elmosolyodik – Nem, kösz, pihenj inkább! Kimegyek, reggelizek valamit.

Hálásan nézek utána, ahogy behúzza maga mögött az ajtót. Anima a legellentmondásosabb ember az egész albiban. Néha csak magára gondol, néha meg mintha az egyetlen lenne, aki észreveszi, hogy mi történik másokkal. Hogy lehet, hogy figyelmesebb mint a fiúm, vagy a saját anyám? Meghúzom a teám, aztán megragadom az egész kancsót, és megállok a létrával szemben. Akkor már csak az a kérdés, hogy juttatom fel ezt mind, magammal együtt.