Hűvös van, mondhatni csípős hideg. Egy vaskos kardigán alatt didergek a Könyvtárklub egyik kinti székén. Igazi klasszikus április köszöntött ránk, szeszélyes, kiismerhetetlen, nappal nyár, éjjel tél. Mégis szívesebben ülök kint megfagyni, mint bent pöshedni. Egyszerűen annyira szeretem a tavaszt, hogy nem tudok betelni ezzel a fagyba forduló, mégis lassan melegedő levegővel, a változás illatával, a fákon ülő apró zöld rügyekkel, a gyönyörű virágokkal, amiktől akaratlanul is beköltözik az ember szívébe a tavasz, és amik még a szürke belvárost is ellepik ilyenkor. A nap fekvése miatt még az egész placc árnyékos, ami rontja a hőérzetet. Talán, ha betévedne egy kis napsütés, az sokat segítene, de erre sajnos délutánig semmi esélyünk. Amíg itt didergek magamban egy forró latte társaságában, addig újra eszembe jut az a Kukucs nevű felhasználó, aki tegnap beírt. Azt hiszem, ő tényleg minden volt, csak nem megszokott. Bár nem sok sort váltottunk egymással, mégsem megy ki a fejemből. Hogy kerül egy pornóchatre valaki, aki irodalomról akar beszélgetni egy live-ozó pár operátorával? És milyen humora volt! Persze, lehet, hogy csak azért tetszett, mert annyira elütött az átlagtól. Sőt! Biztosan! Volt egy-két jó poénja a Mátrixról, na, és? Ennyi mindenkitől telik, csak nyilván nem azoktól, akik egy átlagos este felnéznek ezekre az oldalakra. Ennyi az egész, mint a vakok között a félszemű. Talán, ha itt futnék össze vele, vagy egy könyvtárban, fel sem tűnne, nem is érdekelne.

Talán.

Ebben a pillanatban érkezik meg Amanda.

– Szia, bocsi! Egy kicsit nehezen indult a reggel!

– Nem probléma – mondom elnéző mosollyal. Az ő helyzetében azért nem mennek olyan egyszerűen a dolgok. Amanda leszalad, hogy kérjen magának egy kávét, ami alatt én ismét beleiszom a sajátomba. Odahaza szomszédok voltunk. Csak két évvel idősebb nálam, így rengeteget játszottunk gyerekként, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Doktorandusz, eddig otthon lakott, Szegeden a szüleinél, és ott is csinálta a doktoriát a MATE-n keresztül, de most valami olyan pontra ért a kutatása, hogy ahhoz szüksége volt a helyi laborra, és ezért úgy döntött, ide költözik. Vagyis, nagyjából ezt sikerült leszűrnöm belőle, mert amikor ő elmesélte telefonon, hogy mi lesz vele, akkor egyrészt rámzúdított minden szakmai részletet, amiből egy kukkot sem értettem, másrészt alig vett levegőt, és amikor mégis, akkor úgy sípolt, és akadozott közben, hogy attól féltem, asztma rohamot kap telefonálás közben.

Tehát már két hónapja Pesten próbál boldogulni, és azóta időnként megiszunk együtt egy kávét.

– Huh, szóval itt vagyok, most már nem megyek sehova! Mármint, még úgy negyedórán keresztül! – Lehuppan a székébe, megkavarja a kávéját, majd a szájához emeli, hogy utána egy fájdalmas grimasz kíséretében megállapítsa, hogy még túl forró, és lassan visszategye az asztalra. Ezután a karjához kap. – Elég hűvös van. Nem fagysz meg?

– Túlságosan élvezem a tavaszi levegőt hozzá – vonom meg a vállam. – Inkább mesélj, mert hetek óta csak Messengeren beszélünk, halljunk egy összegzést, hogy tetszik így két hónap után Budapest?

Amanda erre kipillant a kis körút felé, szemei elkerekednek. – Hát, nagy!

Elnevetem magam. – Az biztos!

– De egyébként szeretem! Úgy érzem magam, mint egy önálló felnőtt, ami elég szánalmas, mivel már négy éve úgy kellene éreznem magam.

– Semmi szánalmas nincs benne – vonom meg a vállam. – Inkább bátor! Szerintem ez az egész, amit végigcsináltál, borzasztóan bátor.

Amanda erre elpirul, lesüti a szemét. – Cuki vagy. – Aztán mégis rám mered, megfogja a karom. – De elfogult!

Még elmeséli, hogy a bsc-sek néha olyanok, mint a gyerekek, meg hogy az egyik hülye műszer nem működött, amikor jelezni kezd a telefonja. – Azt hiszem, indulhatok! – sóhajt egy nagyot, ráérősen elpakol, majd, miután végez, lehúzza a kávéját. – Legközelebb folytatjuk! – mosolyog rám, aztán elindul.

Ha már így alakult, talán én is bemegyek, mert bármennyire is imádom az áprilist, teljesen szétfagytam.

Beszaladok az épületbe, fel az emeletre és lehuppanok az előadóban. Mivel hamarosan reggel nyolc óra van, nincsenek sokan a teremben, rajtam kívül még négy csoporttársam döntött úgy, hogy bejön reggel meghallgatni ezt az előadást. A hidegtől szétfagyott ujjaimmal nehézkesen rángatom elő a telefonomat, hogy valamivel elüssem az időt, amíg nem érkezik meg a tanár. Sikerül kiszednem, de olyan szerencsétlenül tartom, hogy az utolsó pillanatban kicsúszik a kezemből, és koppan a padon. Mind a négy ember rám néz, majd egyből vissza is térnek ahhoz, amit eddig csináltak, úgyhogy én sem foglalkozom velük. Alig akarnak engedelmeskedni az ujjaim. Egy kicsit megdörzsölöm őket, hátha hamarabb kiengednek.

Feloldom végül a billentyűzárat. Úgy tűnik, jött egy e-mailem. A gyakorlatvezető írt, hogy ma nem tudja megtartani az órákat. Nagyszerű, tehát fél tizenegykor, miután ez az előadás véget ért, mehetek haza, majd háromra vissza! De imádom az ilyet, mégis kinek van kedve újra elindulni, ha már végre hazaért? Nem baj, legalább otthon tudok ebédelni. Az is valami.

Gyorsan ráfrissítek még a Merengőre, bár nem hiszem, hogy történt ott bármi is. Rámegyek a felhasználónevemre, ekkor látom, hogy van egy új kritika a történetemen.

A gyomrom egy kicsit összeszűkül. Amennyire örülök az új hozzászólásoknak, annyira félek is tőlük. Mármint, ez azt jelenti, hogy valaki elolvasta, és írt is róla véleményt. Mi van, ha nem tetszett neki? Ha azt írja, hogy csak feleslegesen vesztegettem a drága idejét, ha neki egyáltalán nem okozott akkora örömöt, mint nekem, amikor megírtam?

>the_christicist< Nagyon ötletesnek találom, hogy a '90-es évek Budapestjét választottad helyszínül. Úgy gondolom, kevés a hazai történet, és te nem csak ezt a méltatlanul alulreprezentált tábort bővíted, de ráadásul még a korszak, amit választottál is különleges. De sajnos ez minden pozitívum, amit elmondhatok a történetedről. A karakterek papírmasélaposak, vagy ha úgy tetszik, kétdimenziósak. Kicsit olyanok, mint az olcsó romantikus történetek főhősei, lehetnének akárkik, így bármelyik olvasó könnyedén a helyükbe is tudja magát képzelni. Nincs semmi egyedi jellemvonásuk, különleges szokásuk, érdekes hobbijuk, vagy bármi, amitől megjegyezhetném őket. Mindemellett a történetvezetés is annyira sablonos, hogy az első pár mondat után már tudtam, hogy mi lesz a vége. Esőben csókolózás? Van még komolyan ember, aki esős csókkal zár le egy shipet? Mármint, ennél elcsépeltebb mi lehet? Semmi! Mondanám, hogy talán a tükrös karakterleírás, de egyrészt, ez is megjelenik nálad, másrészt, azt hiszem, az esőben csókolózásnál még az sem lehet klisésebb. Összefoglalva tehát: Örvendetes a hazai környezet, üdítő a korszak, és mindemellé semmilyen karaktereket sorakoztatsz fel, akikkel fájdalmasan klisés dolgok történnek. Nem lehetne ezt jól megírni, légyszi? Mert én nagyon örülnék neki!

Alighogy a végére érek, már be is lép a tanár az előadóba.

– Üdvözlöm önöket ezen a gyönyörű tavaszi kora reggelen! Ahogy végignézek önökön, számomra már nem kérdés, hogy a klímakatasztrófa biodiverzitásra gyakorolt hatását komolyan kell vennünk, hiszen a saját szememmel látom, hogy félő, lassan önök is kihalnak!

Halványan elmosolyodok a humorán, aztán ismét visszakomorodok. Hát ezt a kritikát most nem esett jól elolvasni. Az idős tanár remegő kézzel próbálja összeszerelni a laptopját a kivetítővel, én pedig unottan elnyúlok a padon.

Tehát fájdalmasan klisés. Oké. De ez miért baj? Mikor lettek az igazi romantikus pillanatok fájdalmasan klisések? És mi van, ha egy olyan korban játszódik, amikor még nem volt minden klisés, ami idealizálta a szép pillanatokat? Mármint, miért várunk modern történetet egy gyakorlatilag történelmi romantikustól? Az a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogyan lehetne nem klisés. Az meg a másik, hogy szerinte nincs jelleme a karaktereknek, pedig van! Mégsem írhatok hosszas, részletes jellemzést, akkor meg unalmas lenne. Ha meg felesleges jeleneteket teszek bele, akkor meg túlírt. Néha úgy érzem, már mindent megírtak előttem, ezért bármit is csinálok, az úgyis elcsépelt lesz.

Közben elönt a szégyen, hogy csak húztam az idejét ezzel a történettel, ami mindemellett úgy tűnik, egy hatalmas csalódás is. Inkább megtarthattam volna magamnak, azzal mindenki jobban jár, és akkor nem érezném magam most ennyire nevetségesen, hogy ilyen gyenge vackokat írok, amiket senki se olvas el szívesen.

Próbálok az órára figyelni, de újra és újra elkalandozom, a mellkasomat szorítja valami, én meg hirtelen úgy érzem, talán semmire sem vagyok jó. Lehet, hogy bármivel ez lenne, amit kiadok a kezemből, talán még órákra járnom is felesleges, hiszen nem értek semmihez, még azt sem tudom felfogni, hogy egészen pontosan mit kifogásoltak a történetemben. Hogy mitől klisés, vagy mitől nem lenne az, illetve, hogy miért egysíkúak a karaktereim, vagy mitől nem lennének azok.

Kínkeservesen telik el ez a másfél óra. Mire nagyjából sikerül összeszednem magam, már fogalmam sincs, miről van szó, úgyhogy bárhogyan is próbálok figyelni, csak félig értem, hogy miről beszél a tanár.

– Úgy gondolom, ideje lenne itt most tartani egy negyedórás szünetet, mindenki igyon egy kávét, egyen valamit tízóraira, majd innen folytatjuk a fennmaradó negyvenöt percet.

Kiváló ötlet! A vállamra kapom a táskám, és elindulok a büfébe. A lépcsőn lefelé épp elővenném a telefonomat, hogy még egyszer átolvassam azt a kritikát, de ekkor észreveszek egy ismerős arcot.

– Dina! Te hogy, hogy itt?

Dinával még az alapképzés alatt lettünk jóban, amikor ugyanarra a gazdasági tölteléktárgyra jártunk, ami valami EU jogról szólt. Hősiesen végigcsináltuk együtt, közben pedig nagyon jóban lettünk. Ő kémián volt akkor, most pedig ugyanott, csak már mesterképzésen.

– Óh, szia! – mosolyog rám. – Áh, ne is kérdezd! Egy könyvet hoztam vissza, az egyik barátnőm megkért, aztán úgy gondoltam, megiszok egy kávét erre a nagy feladatra.

– Hasonló terveim voltak nekem is.

Beállunk ketten a sorba, ami után Dina egyből megszólal.

– Mi újság egyébként? Hogy vannak a lakótársak?

Hunyorogva meredek rá – Az összes érdekel, vagy csak az egyik?

Dina erre fülig vörösödik, miközben megpróbálja visszafogni az arcára kiülni készülő mosolyát. – Jézusom, Lilla, mire gondolsz? – kérdezi végül rosszul megjátszott döbbenettel, félig nevetve. Egész jó tempóban fogy a sor előttünk, csak úgy pöröghetnek a büfések.

– Jaj, fogalmam sincs! – emelem az égre a tekintetem, majd kikérem a kávém, mivel épp sorra kerülök. Dina is kér valamit, így egy kicsit félreálunk, amíg megvárjuk a rendelésüket. – Egyébként mindenki jól van, a helyzet változatlan, Alex senkihez sem szól, Zoli csajozik, Peti és Anima szívják egymás vérét, Luca pedig felfázott.

Erre már Dina felkapja a fejét, miközben úgy veszi át a kávéját, hogy közben folyamatosan engem néz. – Komolyan? Szegény! És hogy van? Nagyon rosszul?

Egyik szemöldököm felvonom, inkább elindulok egy asztal irányába. Ahogy leteszem a kávém, a szék háttámlájára akasztom a táskám, leülök, csak eközben szólalok meg újra. – Nem tudom, tegnap este dolgoztam, reggel meg korán elindultam, de a legtöbb ember úgy hallottam, túl szokta élni.

– Jó, tudom! – Dina hátra dönti a fejét, rövid hajába túr, kissé elmosolyodik, mint akit ismét rajtakaptak valamin. – Csak nem akarom, hogy rosszul érezze magát! – Előredől, finoman a karomra csap. – Na, és hogy megy a munka? – kérdezi vigyorogva.

Le kellene szoknom arról, hogy őszintén válaszolok arra a kérdésre, hogy „és mit dolgozol". A legtöbb egyetemista konkrétan semmit nem dolgozik, igazán mondhatnám azt, hogy olyan vagyok, mint a legtöbb egyetemista.

– Zseniálisan – motyogom. – Annyira nem izgalmas, mint amilyennek hangzik, minden nap mindenki ugyanazért jön, ezért minden nap, mindenkivel ugyanarról kell beszélnem. Még a gyári soron állni is izgalmasabb lehet.

Bölcsen elhallgatom, hogy kivéve a tegnap estét, mert akkor nem akart mindenki ugyanarról beszélgetni, mivel egy valaki inkább filmekről, és irodalomról akart beszélgetni. – Na, és neked megy még a korrepetálás?

– Ó, egyre jobban! – csapja össze a kezét. Mióta megvan az alapdiplomám, valamivel többet van képem kérni, ráadásul többen is keresnek, és képzeld...

Akármennyire igyekszem figyelni rá, a gondolataim ismét visszavándorolnak arra a titokzatos chatelőre. Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább be kell látnom, hogy ez volt a legkülönlegesebb és legkellemesebb dolog, ami hosszú idő óta történt velem.