Itt ülök azon a padon, amelyiken múltkor várt rám Adrián. Én viszont képtelen vagyok most olvasni. Semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy mi fog történni, ha ideér. Mi van, ha haragszik rám? Vagy ha el se jön?

Áh, ez hülyeség, biztos, hogy eljön!

A szél cibálja a hajamat. Igazi orkán erejű szél, hatalmas lökésekkel. Előttem a Duna vadul hullámzik. Nincs valami jó idő.

Oldalra fordulok, és akkor megpillantom. Tényleg eljött! A szívem hatalmasat dobban. Eddig olyan fesztelenül tudtam a közelében lenni, de most egyszerre mintha kifutna belőlem a vér, ahogy meglátom. Mégis mi változott? Közelít hozzám azokkal az Adriános lépéseivel, és az Adriános testtartásával. Egy sima kapucnis pulcsit visel, kezét lazán zsebredugva sétál. Vagy inkább fázósan? Ki tudja.

– Szia! – Megáll előttem, a tekintete aggodalmas.

– Szia – pattanok fel a padról, így egy vonalba kerül a tekintetünk.

– Mi történt? Van valami baj?

– Igen! – vágom rá határozottan. – Meg kell tudnom valamit, ami mindkettőnk számára nagyon fontos! – Erre ő a homlokát ráncolja, én pedig folytatom. – De ezt csak úgy tudhatom meg, ha a saját bőrömön tapasztalom. Ezért most... – elakad a szavam, egy pillanatra lehunyom a szememet, veszek egy mély levegőt, majd minden bátorságomat összeszedve közelebb lépek hozzá, és az ajkamat az övére tapasztom.

Adrián meglepődhet, mert egy kissé hátralép, amire én még közelebb húzódom hozzá. Ő erre nem hátrál tovább, átöleli a hátam, majd a nyelvünk összeér.

Átölelem a vállát, egyik kezemmel a hajába túrok.

A gyomrom liftezik, és hirtelen megint elönt ugyanaz a biztonságérzet, amit eddig éreztem a közelébe. Lágyan csókol, pont úgy, ahogy a csókot valaha elképzeltem. A hátamat simogatja, a keze meleg. A széllökések egyre erősödnek, ezért jobban hozzábújok. Adrián halkan kuncog, majd eltávolodik ajka az enyémtől. – Végül csak csókolóztál velem az orkán erejű szélben!

– Pedig nem is így terveztem. – Miközben beszélek, egészen hozzábújok, az arcunk egymáshoz ér, így a mondandómat inkább a salakos talajnak intézem. – Egyszerűen csak azóta hiányoztál, hogy utoljára találkoztunk. Egyre jobban, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy talán mégis többet érzek irántad, mint barátság. Képzeld, belekezdtem egy regényben, amiben...

– Hallottam.

Erre elemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Annyira mélybarna tekintete van, egészen el lehet benne veszni!

– Követtem a megnyitót. Sőt, azért figyeltem a munkátokat, hogy olvashassam a te soraidat. – Lehajtja a fejét. – sajnálom, tudom, hogy szánalmas vagyok.

Erre ujjammal felemelem az állát, és rámosolygok. – Dehogy vagy szánalmas! Te vagy a legromantikusabb ember, akit ismerek!

Adrián erre sandán felvonja az egyik oldalon az ajkát. Mintha a szeme jobban mosolyogna, mint a szája. Rajtam meg végigfut valami kellemes, meleg borzongás. Ez a legjobb szó rá, hogy lehetnek ilyen ellentétes érzések ilyen közel egymáshoz?

Ezután megcsókol, én meg végre értem, miről beszélt a múltkor. A barátság tényleg nem elég. Ahogy érzem a teste melegét, az ajkát, a nyelvét, most mintha rájöttem volna, hogy mi hiányzott eddig az életemből.

Hatalmas szélvihar keveredik, még az egyensúlyunkat is elveszítjük, mintha arrébb fújna minket a szél. A szememet nem bírom kinyitni, mindenütt por van, miközben hangosan süvít az orkán.

Ahogy csendesedni kezd, Adrián megszólal. – Bár ez a legklisémentesebb pillanat az életemben, azért nem szeretnél inkább bemenni a Jászai téri Mekibe?

– De – bólintok. – Menjünk!