Nézem a tömeget. Persze, nem százakról van szó, de a hely méretéhez képest tömeg van. Peti már felkonferált, elmondta, hogy feltörekvő művészeknek, illetve művészet kedvelőknek nyílt a hely, hogy a popkultúrától az elvontabb művészetekig mindent szívesen látunk, és hogy a hazai könnyűirodalom amatőr szféráját is fel szeretné karolni. És azt is hozzátette, hogy ennek apropóján fogok most én felolvasni.

Az ám! Felolvasni!

Nem a megszokott regényemet hoztam. Erre az alkalomra valami újba kezdtem, és nagyon félek a fogadtatástól.

Egy hajszálam az ajkamra tapadt, lassan lehúzom. Basszus, remeg a kezem! Magam elé tartom a kinyomtatott szöveget, még egy pillanatra a kamerába pillantok. Nem tudom, mit várok onnan, talán Alex bíztatását? Visszafordulok a lapomhoz, aztán nagy levegő.

Egy kávéval kezdődött ez a történet is, akár a legtöbb ember napja. Akkor azonban már bőven benne jártunk a délutánban. Kint leszakadt az ég, úgy menekültem be az első helyre, amit megláttam. Lehetett volna az egy füstös kiskocsma, esetleg egy bank, vagy mondjuk egy közért. Igen, akkor biztosan más irányt vett volna ez a történet, de én egy kávézót találtam.

Az égszakadásban egy pillanat alatt bőrigáztam, nedves hajamból csurgott a víz, ruhám minden mozdulatnál hol a bőrömhöz tapadt, hol ismét elvált tőle. Legnagyobb sajnálatomra a ruhám közé rejtett könyvem is megsínylette egy kicsit a zuhatagot.

A könyvet a pultra tettem, levettem a pulóverem, a kezemmel megborzoltam a hajam, de nem lett sokkal jobb.

– Napi ajánlatunk között szerepel a száraz pokróc, meleg latte, és a frissen készült sütemény.

A hangra oldalra kaptam a fejem, egy kedves arcú férfi állt a pult mögött, nagyjából velem egyidős.

– Azt hiszem, az egész menü jól hangzik! – mosolyogtam vissza, majd helyet foglaltam a pultnál. Körbenéztem, egészen hangulatosnak találtam a helyet, egyszerű barna asztalok, székekkel, néhol igen kényelmesnek tűnő fotelokkal, a plafonról fekete burájú lámpák lógtak, a pult színe harmonizált az asztalokkal. Szögletes, minimalista vonalak, csak a lámpák gömbölydedek, a falon modern lambéria, szintén az asztalok, és a pult színét őrizte, hosszú deszkák futottak végig.

A pultos hamarosan mögöttem termett, hogy a hátamra terítse a pokrócot. – Nagyszerű választás, ugyanis menüben ajándék a pokróc!

– Szuper! – lelkendeztem.

– És, milyen az idő odakint? Ígértek mára némi esőt. – csevegett, miközben elkezdte készíteni a kávémat.

Kitört belőlem a nevetés. – Igen, némi eső valóban hullott.

– Azért szerencse, hogy csak némi! – sandított hátra, majd tekintete a pulton hagyott könyvemre siklott. – Büszkeség és balítélet? Jaj, az egy nagyszerű könyv! Igazi alapmű! Hol tartasz benne?

– Igazából már olvastam párszor, mindig ezt viszem magammal, ha kellemetlen találkozóra készülök.

Erre elhúzta a száját, miközben felöntötte meleg tejjel a kávémat. – Ismerős érzés. Mi volt az apropója?

– Ne is kérdezd! Az exemmel kellett találkoznom, elhagytam nála egy nagyon fontos karkötőt, és most megtalálta.

Elém tette a kávét, majd egy tányért is. – Vigyázz a sütivel, forró! – figyelmeztetett, aztán a pultra támaszkodott. – Legalább meglett a karkötő?

– Nem, még előtte leszakadt az ég.

– Bánhatja szerencsétlen. Ha nekem ilyen exem lenne, biztos megpróbálnám visszakapni!

Erre elnevettem magam. – Csak nem egy coffee shop au-ba csöppentem?

– Nem – mosolyodott el lágyan. – Ha így lenne, én biztosan jóval magasabb lennék és kék szemű. Így ez csak egy szimpla esős szerda.

Visszafojtottam egy kitörni vágyó mosolyt. Valóban nem volt túl magas, olyasmi lehetett, mint én. Sötétbarna haját egy kissé hagyta megnőni, így épp a szeméig lógott le, az egyik metszőfogából hiányzott egy kis darab, ettől egészen sajátos mosolya volt.

– Na és, hányszor olvastad már azt a könyvet?

– Talán ötször – válaszoltam, mire elismerően bólintott.

– Akkor neked is gyakrabban vannak kellemetlen találkozóid, mint meghitt beszélgetéseid.

– Igen! – nevettem fel. – Vizsgákra, orvoshoz, úton a szüleim felé, mindig ez van nálam!

– Én ilyenkor mindig az Őslényparkkal kelek útra!

Összevontam a szemöldököm. – Miért éppen az Őslényparkot? Az nem annyira relaxáló történet.

– Pont ezért! – emelte a magasba az ujját. – A gondolat, hogy nekik mennyivel szarabb napjuk van, nagyon megnyugtató! – Aztán vállat vont. – Azon felül egy zseniális történet, szóval nekem az Őslénypark pont az, ami neked a Büszkeség és balítélet.

Leengedem a lapokat, majd a földet bámulom. Egyszer csak valaki tapsolni kezd. Felkapom a fejem. Mindenki tapsol, Anima a magasba emeli a hüvelykujját. Persze, a nyilvános felolvasásnak szól ez most, mégis, érzem, ahogy könnybe lábad a szemem. Talán ez az első alkalom, amikor tényleg csak pozitív visszajelzéseket kapok valamire. Milyen jó lenne, ha most Adrián itt lenne, ha véleményt mondana, legalább annyit, hogy ez is klisés lett-e, vagy, hogy jobbak-e már a karakterek. Hogy lehet, hogy mélyebbnek éreztem azt a barátságot, mint eddig bármelyiket az életemben? Hisz még soha egyik barátom sem hiányzott úgy, mint ő.

– Köszönöm! – motyogom bele a mikrofonba, aztán felpattanok. Ki kell mennem egy kicsit a mosdóba, mert baromi furcsán venné ki magát, ha itt mindenki előtt rendesen elbőgném magam.