„Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Így szokás mondani. A lány már szaladt a legközelebbi telefonfülke felé. A rosszul illeszkedő ajtónál az eső lassan csordogált. Szerencsétlenségére, nem kártyás készüléket talált. Bosszúsan kiborította a tenyerébe az összes apróját, miközben idegesen reménykedett, hogy legalább egy fél perces szóváltásra elég lesz az összeg. A füléhez emelte a kék kagylót. Tárcsázta a számot, majd, mint az egyetlen stabil dologba az életében, úgy kapaszkodott a fém vezetékbe. Becsukta a szemeit, mély sóhajtás mellett hallgatta a búgó kicsengést. Két hangjel után dörömbölést hallott a háta mögött. Idegesen fordult meg. Nem értette, miért nem keres más menedéket, bárki is az, hisz ez már foglalt. Ahogy szembekerült az esőáztatta várossal, egy ismerős arcot látott. Ő volt az. Ott kapaszkodott a fülke ajtajába, arcán csorgott az esővíz. Félhosszú szőke haja nedves tincsekben lógott. Be akarta engedni a fülkébe, de ő kirántotta magához az esőbe. A lány el akarta mondani, mennyire sajnálja az egészet. Épp megszólalt volna, de ő megakadályozta benne. A nedves ajkak pont olyan puhán tapadtak most az övéire, mint az első alkalommal. Az esőfüggöny alatt újra egymásra találtak."

Enter! Nem tudom, miért, de olyan jól esik az utolsó karakter után még rácsapni az enterre. Jamie Wintchester It's your life című számának dinamikusan romantikus dallamai is a végére érnek. Mintha egybeolvadna a szöveg a zenével. Még a szívem is hevesebben dobog, mintha engem is megcsókoltak volna az esőáztatta Budapest egyik szűk utcáján. Már töltöm is fel Merengőre, ennek végre biztosan nagy sikere lesz!

Azért költöztem Pestre, hogy én is részese lehessek ennek a világnak. A macskaköves utcáknak, a zöld telefonfülkéknek, a füstös alagsori kocsmáknak és azoknak az igazán romantikus pillanatoknak, amiket csak a véletlen hoz össze, nem a Facebook. De pechem volt, mire ideértem, ez a világ már teljesen eltűnt. Ami maradt utána, az maga a kiábrándulás. Már nem állnak hosszú sorok az újságos előtt, már nem zötyög a régi villamos a négyes hatos vonalán. A városban gombaként nőnek az újépítésű házak, miközben a régiek úgy esnek szét, akár a kép, amit fény ért a sötétkamrában. Hát ez maradt nekem. Egy régi emlék az új világban. Mintha mindenki elfelejtette volna, milyen igazán érezni. Ma már csak az számít, hogy minden praktikus, és kényelmes legyen. Egy gombnyomásra előttünk a világ, a Facebookon bárkire ráírhatunk, az okostelefonok mellett már eltévednünk sem lehet. Pedig én eltévedtem. Valahogy nem ott lyukadtam ki, ahol szerettem volna.

Hajaj! Indulhatok is dolgozni. Remek! Egy újabb nap a munkaerőpiacon. A piacon, ahol az ember a saját lelkét árulja. Jó pénzért bármit és bárkit.

Különösen, ha az ember egy webcam stúdióban robotol.

Igaz, én nem árulom szó szerint a testemet, nem adok műsort kiéhezett perverz alakoknak. Én vagyok az operátor. Az, aki chatel az ügyfelekkel és tolmácsolja a kéréseket a mögötte lévő párnak. Hát ez vagyok én. A szexpiac kereslet-kínálatának katalizátora.

És ez nekem Budapest, olyan, akár a szobám. Háromszor-háromszor-négy méteres galériázott kuckó, az én birodalmam. Nekem ennyi jár. A hosszan lelógó lila függönyöket, amik még a falakon is csüngenek, én hoztam ide. A hatalmas, megnyúlt formájú virágokat a falra Anima festette, az én legvadabb barátnőm, akinek mindenre van egy-két éles megjegyzése. Ravasz kék tekintete mintha keresztüllátna az emberen, néha még azt is meghallja, amit csak gondolok. Ha kilépek az ajtón, a folyosó következik, sötét, akár a jelenem. Jobbra Peti mindig rendezett szobája. Az ő falai fehérek, üresek, minden mappákba rendezve áll, egy porszemet nem találni sehol. Sosem értettem, hogy lehet ilyen steril körülmények között élni. Pedig ő maga nem ilyen szigorú, ám magas alakja és meleg, barátságos mosolya teljesen mást ígér. Ő a mi „házinénink", ő intézi a lakás ügyeit, a tulajt ugyanis még sosem láttuk.

Balra következik a lakás többi része. Luca vánszorog el mellettem, a szomszéd szobából. Amikor gitározik, az udvar visszhangja olyan hatást kelt, mintha egy egész pengetős zenekar ült volna össze. A belvárosi lakás hatalmas tere ilyenkor szintén megtelik zenével.

– Szia! – üdvözlöm. Válaszul csak egy fájdalmas „csá"-t kapok. Szemét összeszorítja, túl hosszú, barna frufruja az arcába lóg. Gondolom, megint felfázott szegény. Nem mondom, nem lennék a helyében. Már nem csak a visszatérő betegsége miatt, úgy hallottam, az anyukájával is elég viharos a viszonya. Persze, mindezt nem annyira tőle tudom, Luca nem szeret hosszasan csevegni a problémáiról. Inkább onnan, hogy vékonyak a falak.

Befordulva a konyhába találom magam, innen nyílik Anima szobája is. Ilyenkor, amikor teljesen üres, hatalmasnak tűnik, hat embernek mégis apró. A konyhaasztalnál szoktuk kibeszélni egymás életét, az L alakú pult pedig Zoli művészasztala. A legjobb szakács, akit valaha láttam, fantasztikusan tud játszani az ízekkel. No meg a szívekkel. Zoli kapcsolatai még sosem tartottak két napnál tovább. Nem tudom miért, hiszen talán vele lehet a legjobbakat beszélgetni. Mindig mindenre van egy frappáns válasza, és ha úgy érzi, a megértő szavai már nem bizonyulnak elegendőnek, hát olyankor süt egy kis palacsintát. A konyhától balra Alex titkos barlangja húzódik. Nagyjából semmi kapcsolatunk nincs vele. Ő olyan, mint maga a város. Amikor megszólal, az a tökéletes közöny, tekintete vad, égszínkék szeme mintha folyamatosan haragudna.

Kilépve az ajtón a gang tárul elém. Ez az a része az épületnek, amit igazán szeretek! A belsőudvar erkélykorlátairól borostyánok, és virágos futónövények lógnak le, akár egy színházi függöny. Kék hajnalkák, narancs trombitafolyondárok, rózsaszín oroszlánszájak és lilaakácok dús fürtjei. Igazán szép, még télen is szívesen nézegetem, de ilyenkor tavasszal egy valódi színkavalkád, ráadásul szinte napról napra új árnyalattal bővül, dúsul, színesedik. Több szomszéd együttes munkájának eredménye ez az egyedülálló virágfüggöny. A lépcsőház rögtön a lakásajtónk mellett van. A fala egy kicsit megkopott, itt-ott omladozik a vakolat. Ráférne egy felújítás, az biztos. Remélem, egyszer majd erre is költenek egy keveset. Kár lenne egy ilyen gyönyörű házat veszni hagyni. Minden rossz állapotú nagypolgári házért a szívem szakad meg, olyan, mintha egy újabb darabja hullana szét az egykori gyönyörű múltnak. A lépcsőn leérve elhaladok a kukák, és a postaládák mellett, majd a gyönyörű díszes ajtón kilépek az utca szürkeségébe. Az épületünk kívülről is klasszikus, homlokzata dísztelen, látszik rajta, hogy egy egyszerű társasháznak tervezték egy olyan korban, amikor még az egyszerűségnek is megadták a módját. Én azonnal beleszerettem, amikor kivettem a szobámat.

Balra veszem az irányt, innen csupán hat sarok után már az említett négyes hatos villamos megállójában találhatom magam, aminek vonalán ma már Combinók futkosnak. Az odavezető úton mindig megpróbálom elképzelni, milyen lehetett régen, amikor még az utcák rendezetten álltak, amikor a turisták még a történelmi gettó megcsodálása miatt érkeztek és amikor még szabók, lakatosok, cipészek, villamossági szaküzletek sorakoztak az utcafronti üzlethelyiségekben. Próbálom kizárni a hányásfoltokat, a készülő újépítésű irodaházakat, a végtelen vendéglátóipari üzletet és az enyészetnek hagyott, omladozó épületeket. A körútra kiérve egy kicsit jobb a helyzet. Ennek valamennyire megmaradt az a régi Budapest hangulata. Ha nem lennék ilyen késésben, nem is szállnék villamosra, csak végigsétálnék egészen a munkahelyemig. A hajamba kap a lágy tavaszi szellő, amitől egy kicsit el is szomorodom, hogy már megint nem voltam képes időben elindulni. Ilyenkor, ahogy márciusból áprilisba ér az idő, annyira szeretek sétálni, magamba szívni a tavasz hangulatát, álmodozni egy régi időről, amiben valahogy több volt az érzés, élmény, varázslat. Ahol talán még engem is utolérhetne a szerelem, mert ebben a mai városban már ezt elképzelhetetlennek érzem.

De sajnos már megint késésben vagyok.

A megállóban nem kell sokat rostokolnom, hamarosan begördül egy Combino. Felszállva egyből megcsap a soha nem takarított klíma szaga. A tömegével keverve, mondhatom, csodálatos élmény. Ma már az utazóközönség sem a régi. Ez a város nem az a város, amit kerestem. Itt nem tudom elképzelni, ahogy megtörténik a csoda, itt nem tudok többet hinni a mesékben. Az igazi karakterek igazi őrültekre cserélődtek, a régi úriemberekből bunkó suhancok lettek. A lábamra lépnek, arrébb löknek, végigmérnek. Nincsenek többet utcazenészek sem, csak károgó hajléktalanok, nincs többet csendben olvasó utazóközönség, csak telefonról ordító mulatós. És nincs többé egy olyan srác, nincs többé egy olyan lány, vagy egy olyan pillanat, ahogy biztosan nincs többet egy olyan varázslatos kapualj sem, mert mostanra valószínűleg ott alszik valaki, vagy odapiszkítottak. Budapest mára teljesen kiábrándító lett, régi önmaga kopott, poros árnyéka.

Beérve épp csak annyira van időm, hogy lefőzzek egy teát, közben már kapcsolom is be a gépeket. Három hatalmas monitorom van, két billentyűzettel, amik épp csak elférnek az asztalon. Inkább az okozott fejtörést eleinte, hogy mégis hova tegyem a teámat, de végül kialakítottam neki egy kis lyukat.

Mindez előtt egy nyamvadt kis gurulós széken ücsörgök, bármit elérek anélkül, hogy meg kellene mozdulnom. Ennyi a munkafelületem, mögöttem Szilviék óriási franciaágya terpeszkedik, kettőnk között néhány kamera. A szoba alig nagyobb, mint amiben lakom. Pedig milyen jó lenne egy hatalmas lakásban élni, aminek tágas, kényelmes szobái vannak, a méretes ablakok alatt zsibongana a város, miközben én egy gyönyörű könyvtárban dolgozom. Nem egy hatalmas álom, mégis elérhetetlennek tűnik.

Még odaköszönök Szilvinek, és Mikinek, akik már átöltözve ücsörögnek az ágyon, előbbin egy feszülős boxer, utóbbin meg egy tanga és egy melltartó. Ahogy beérek, elhallgatnak, addig gondolom beszélgethettek, és könnyen lehet, hogy épp rólam.

– Tudod, ha egy kicsit korábban érkeznél, nem kellene egyből kapkodnod, amint beesel az ajtón – jegyzi meg Szilvi.

– Tudom, sajnálom – sütöm le a szemem, miközben iparkodom minél gyorsabban beállítani mindent. Szívem szerint megmondanám neki, hogy ha venné a fáradtságot, hogy legalább angolul megtanuljon, akkor nem függenének ennyire tőlem, de ezt természetesen eszembe sincs hangosan kimondani. Egyrészt, bármikor találna a helyemre valakit gyengébb nyelvtudással, aki pontosabban megérkezik, másrészt mégis ki járna azzal jól, ha Szilviék egyedül is menedzselni tudnák a piacuk felét? Szóval kénytelen vagyok inkább eltűrni a csípős megjegyzéseket, nem is beszélve a műsorról, ami ezzel a munkával jár. A plafonon futó neoncső fénye villózni kezd, amitől megfájdul a fejem.

– Kezdhetünk? – fordulok hátra.

– Lassanként nem bánnánk – sziszegi Szilvi.

Erre csak visszafordulok, és beállítom, hogy online vagyunk. Amint elindul a chat, én már azonnal unom az egész estét. Lopva a telefonomra lesek, frissítem a Merengőt, de még semmi reakció. Miért nem fizetnek mondjuk amatőr romantikus regény olvasásáért? Válaszolok gyorsan néhány perverz viccre, illetve felmerülő kérdésre. Szerencsére nincsenek sokan. Az a jó, hogy az eleje mindig könnyed. Inkább visszagörgetek a saját sztorim fejezetei között. Rányomok az egyikre.

„A lány a falnak dőlt. Nem zavarta az omladozó vakolat, a szakadó eső, vagy a heves szél. Szívében a csalódás erősebb volt, mint a legkeményebb hideg, ridegebb, mint a legerősebb szélvihar. Még mindig reménykedett, pedig már minden véget ért. A sötét, macskaköves utca végén egy ismerős alak bukkant fel. Lassan közeledett. Félhosszú szőke haja tincsekben lógott az arcába. A lány szíve hatalmasat dobbant. Hát mégis eljött! Hát mégis..."

– Lilla, itt vagy még? – Szilvi kérdése visszaránt a valóságba. Mikivel mind a ketten engem néznek. A fejem feletti neon ismét villódzni kezd, a halántékom görcsbe rándul.

– Persze, egy kicsit elábrándoztam. De nem történt semmi különös – füllentem, majd a középső monitorra pillantva kiderül számomra, hogy nagyon is történt. – Most jött be egy privát kérés. Megérkezett a lábas vendég.

– Kapcsold – vonja meg a vállát Szilvi.

Megigazítom a kamerákat. A privátot Szilviékre állítom, hogy a fizető néző láthassa, ahogy Miki élvezettel az arcán nyalogatja és szopogatja Szilvi lábfejét. Közben a nem privát kamerát feljebb állítom, így mindenki más csak sejtheti, mi folyik itt. Erre sokszor bejelentkeznek mások is privátba.

Visszaülök a helyemre, mint aki jól végezte dolgát, próbálom visszaállítani a széket a helyére, de folyton akad a kereke. Hogy én mennyire utálom ezt a helyet Szilviéktől kezdve a munkakörön át, a nyomorúságos túlzsúfolt asztalon, az összerogyni készülő széken át a rendszeresen villódzó neonig bezárólag, mindent!

A chat ablakokat böngészem. Csupa altesti humor, mind visszatérő, semmi különleges, semmi váratlan. Csak a mérhetetlen felületesség, hedonizmus. Itt a szex pont olyanná változik, mint egy pohár víz, vagy egy sebtében elfogyasztott száraz szendvics. Pusztán egy szükséglet, amit gyorsan ki akarnak elégíteni, aztán továbbállnak. Egy inger, mint amikor vécére megyünk. Túlesnek rajta, és vége van, mehet minden a maga útján. A romantika mára meghalt, nem létezik többet, nincs olyan, hogy érted jön a fehér lovon, azaz a vasparipán, nincs olyan, hogy lágyan megcsókol, nincs olyan, hogy úgy szorít magához, mintha attól félne, kifújhat a kezéből a szél.

>kukucs< musor van? – ír ránk valaki egy nem privát chatről.

>M&S< Aha, beszállnál? J

>kukucs< mit lathatok?

>M&S< Klasszikus lábszex, érdekel?

>kukucs< fu nagyon nem, koszi

>kukucs< te lennel a recepcios? – A szemöldököm felvonom, még a fejem is egy kissé hátra vetem. Ez az első emberi chatpartner. Mármint, akinek valódi humora van.

>M&S< Az operátor vagyok.

>kukucs< hm... az olyan mint a matrixban? engem ki tudsz innen juttatni?

De édes! A mátrix az egyik kedvenc filmem. Persze csak az első rész, a többiből már hiányzik az az erő, és eredetiség, amit csak az első tudott elhozni. Finoman az ajkamba harapok, majd visszaírok.

>M&S< Olyasmi.

Közben ránézek a többi beszélgetésre is. Még szerencse, valaki épp csatlakozott a privát műsorhoz. Át kell tennem a másik kamerára.

>kukucs< akkor te sosem musorozol?

>M&S< Én csak beszélgetek.

– Pisi szexről érdeklődnek. – szólok hátra a valódi M&S-nek

Szilvi felkapja a fejét, miközben a fél lábfeje eltűnik Miki szájában – Ki pisiljen?

– Te.

– Írd, hogy oké.

Visszazongorázom a választ a vendégnek, közben látom, hogy Kukucs még mindig nem tágított.

>kukucs< te is mar csak szoket, voroset, es barnat latsz?

De bolond! Önkéntelenül fülig csúszik a szám.

>M&S< Csak is! XD

>kukucs< es csak ezzel foglalkozol, hogy a matrixba kuldod Neot?

>M&S< Nem, informatikus könyvtárosnak tanulok, és egy regényt írok. – Ezt gyorsabban legépeltem, mint átgondoltam. Mégis minek osztok meg ilyen információkat egy ismeretlen perverz alakkal?

>kukucs< hm... egyszer szivesen olvasnek valamit toled

>M&S< Mi a kedvenc zsánered? – Végigfuttatom a tekintetem a hosszú chatsoron. Valahogy olyan idegenül néz ki ez a mondat itt, hogy mi a kedvenc zsánered, mintha egy teljesen másik felületről került volna ide. Mármint, mégis ki beszélget irodalomról valakivel egy pornó oldalon?

>kukucs< mindenevo vagyok, de inkabb tortenelmi regenyeket veszek a kezembe. a legutóbbi a sogun volt

>M&S< Az az egyik kedvenc könyvem! – lenyomom az entert, majd hatalmasat csapok a kezemre. Szilvi ide is kapja egy pillanatra a fejét, miközben egy fecskendőbe próbál felszívni némi almalevet.

Megnézem a többi chat ablakot, igazítok a kamerákon, bármit, bármit megcsinálok, csak ne nézzek a bal oldali monitorra! Nem érdekel mit ír. Egy kuncsaft. Olyan, mint a többi, azért jött, mint a többi. Semmi dolgom vele.