Itt ülök Petinél, és a kilátását rajzolom. A gangot, az aláomló borostyán és egyéb futónövény függönyt, illetve a belső udvart. Meg kell, mondjam, Lillának igaza van, ez tényleg kurva szép. Fél órája, mikor Peti felvetette az ötletet, hogy menjek át hozzá rajzolni, még sokkal feljebb volt a vérnyomásom, de mostanra lehiggadtam. Nem gondoltam, hogy valaki el tud menni velem a végsőkig, mikor már annyit húzott fel egy témával, hogy egyszerűen nem bírok többet robbanni. Fogalmam sincs, miért csinálja egyáltalán ezt az egészet, miért jó neki, ha én rajzolok, de hát mindenkinek van egy furcsa hobbija. Neki akkor legyen ez, rendben. Persze, mint mindig, hamar feladom a valóság pontos ábrázolását, és átmegyek valami absztraktba. Az jut eszembe, hogy az a növény tényleg olyan, mint egy függöny, ami mögött mi vagyunk az előadás, és a szomszédok a nézők, és ez az egész retkes Budapest csak egy díszlet, miközben a valóság valahol bennünk húzódik, csak már olyan régóta játsszuk ezt a dolgot, hogy egyszerűen elfelejtettük, hogy van egy valóság, és hogyha véget ér majd a darab, akkor le kell vennünk a jelmezt, ki kell mennünk a színházból, és be kell ülnünk a kocsinkba, hogy visszahajtsunk a valódi életünkbe. Ahogy az érzelmeim grafitvonalakká alakulnak át, mintha valami ülne a mellkasomon. Már-már fizikailag ér el, lassan marni kezd. Olyan szomorúság ragad magával, ami nagyon régen, mégis, közben boldog vagyok. A pillanat miatt vagyok boldog, és annak mulandósága miatt vagyok szomorú. Úgy érzem, túltelítődök az érzelmektől, a kezem remegni kezd, míg végül nem tudok mit csinálni, a párkányra dobom a rajzot és a ceruzát, aztán egy kicsit behunyom a szemem. Ezt a faszságot! Ha őszinte akarok lenni, az egész Peti hibája. Több éven keresztül teljesen elégedett voltam a szánalmas kis életemmel, és ezalatt a pár perc alatt mégis úgy éreztem magam, mint aki visszakapta a jobb lábát. Ráadásul úgy, hogy eddig fel sem tűnt, hogy amputálták, mert annyira hozzászoktam, csak most, ahogy visszakerült, most tűnt fel igazán, hogy jé, tényleg, nekem ilyenem is volt, mennyivel kényelmesebb ezzel élni.

– Csináljuk!

Peti érdeklődve felém fordul, úgy tesz, mint akinek fogalma sincs, miről beszélek. – Parancsolsz?

Mélyen beszívom a levegőt, hogy minél higgadtabban tudjak válaszolni. De most komolyan, gyakorlatilag kit próbál hülyének nézni? – Ezt a galériás elmebajodat. Benne vagyok, csináljuk meg.

Kissé oldalra néz, mint aki nagyon elgondolkozik, vesz egy nagy levegőt, aztán nem szólal meg, pislog párat. – Ja, azt! Bocs, már egészen elfelejtettem, nem számítottam rá, hogy mégis belemész!

Halványan elmosolyodok, miközben olyan szánakozva próbálok ránézni, ahogy csak lehetséges. – Petike! Ugye nem akarod, hogy a combodba állítsam ezt a kurva jól kihegyezett ceruzát?

– Nyugodj meg Anima, minden rendben lesz!

– Hát azt ajánlom!