Négyen ülünk a konyhában, a fiúk nemrég jöttek haza. Zoli főz, Peti elmélyülten rajzol, Lilla olvas, én meg szétunom magam. Zenét hallgatok a telefonomról, miközben az üzenő falamat görgetem. De már nem bírom tovább. Kikapom a fülhallgatót.

– Nekünk innunk kéne!

– Nem Anima, hétfőn már beunicumoztunk, az nekem bőven elég volt. – Peti hangja halál unottan szól, fel sem néz a munkájából. Közben Lilla telefonja csippan, amire a lány úgy rezzen össze, hogy attól félek, eldobja a könyvet a kezéből.

– Nem most, pénteken!

– Zolit kérdezd.

– Abszolút! – pillant hátra az illetékes. Lilla telefonjából újabb hangjelzés tör ki.

– Házibulira gondoltam.

Peti végre leereszti a rajzát. Meglepően vidáman néz rám, nem tudom mire vélni. Világosbarna szemében mintha valami tőle ismeretlen huncutság csillogna. Ilyenkor nehéz elképzelni, hogy máskor egy picsogó hisztikirálynő. Ilyenkor van benne valami igazán megragadó. Nem baj, hamar elmúlik, attól nem félek.

– Házibulira?

– Aha! Áthívhatnánk munkatársakat, csoporttársakat, mindenki azt, akit akar.

– Hm. – Széles vigyor terül el a képén, kivillannak a hatalmas lófogai. – Egész jól hangzik.

Szerintem még a szám is tátva marad. Jól hangzik? Mi a faszom baja van? Máskor meg nyafogna, hogy rumli lesz, meg kosz.

– Amúgy milyen napod volt tegnap? – tér vissza a rajzhoz, én meg még mindig nem értem kivel beszélgetek. Mi a picsa? Jó ötlet a házibuli, milyen napom volt tegnap? Mióta ismerem, összesen nem volt ilyen barátságos velem.

Lilla telefonja újra csippan, amire kis lakótársam ismét összerezzen.

– Mi szar van ezzel a telefonnal?

– Semmi! Egy srác írogat, de nem érdekel.

– Egy srác? – nevet fel Zoli. – Csak nem a munkahelyi?

– Milyen munkahelyi? – tör ki belőlem a kérdés. Igen meglepő mondat volt ez, tekintve, hogy Lilla egy webcam stúdióban dolgozik.

– Jaj, semmi, nem, csak rám írt egy kuncsaft.

Ó, te jó ég! A szende, naiv, romantikus kis Lilla! Valami természetfeletti folyamatok dolgozhatnak ebben a konyhában.

– Egy kuncsaft? Két faszverés között, vagy hogy kell ezt elképzelni?

Alex jön ki a szobájából, szájtátva bámulja a falakat, a plafont, majd minket. Így andalog el a wc-ig.

– Állítólag nem azért jár oda. De nem tudom, sokat írogatott, adtam neki egy e-mail címet, hogy végre tudjak tőle dolgozni – válaszol Lilla.

– Wow! Nem azért, mi?

– Én nem tudom, de nem is érdekel. – Maga elé néz, tötymörög, Lilláskodik, majd folytatja: – Szerinted hazudott?

– Nem biztos, csak igen valószínű. Feljár egy webcam chates oldalra puszta csajozási szándékkal? Nekem ez geci gyanús.

– Vagy feljár trollkodni, és véletlenül egy szimpatikus lányba botlott – szólal meg Zoli, miközben Alex elandalog mögöttünk. Nem veszek róla tudomást, ez az egész nap különös. Zoli elképzelése meg igen érdekes, főleg egy olyan valakitől, akinek a leghosszabb kapcsolata eddig tizenkét óra volt, és a legmélyebb beszélgetése egy idegen lánnyal maximum a kedvenc italok kitárgyalásáig juthatott. Csak vállat vonok. Petire nézek, aki továbbra is a rajzába van buzulva. Sötétbarna haja a szemébe lóg, vastag ajkait lassan végignyalja.

Az asztal alatt keményen a bokájába rúgok, amitől összerezzen. – Neked mi a véleményed?

– Mi van?

– Min dolgozol ennyire?

– Csigalépcsőn. – A válasz után az asztalra dobja a félkész művét. Soha nem tudnék úgy rajzolni, mint ő. Ezek a szigorú, realista vonalak igazán távol állnak tőlem. Elnézegetem az alkotást, aztán felpillantok. Peti engem néz, egyik szemöldöke a magasban, miközben megmagyarázhatatlan mosoly terül szét az arcán. Mint aki valamit nagyon tud, vagy nagyon tervez. – Szóval milyen volt a tegnap estéd?

Nem tudom, mi folyik itt, de inkább figyelmen kívül hagyom.

– Megint bejött az a srác, amelyik minden áron az én firkáimat akarja a falára aggatni.

– És? Mit mondtál neki?

– A szokásosat, hogy menjen a picsába. Meg hogy jobb lesz, ha a továbbiakban egy asztalnál fogyasztja el a sörét, nem a pultnál, mert ha sokáig szórakoztat, úgy kidobatom, hogy az orrával törli fel a járdát.

– Miért nem követed Lilla példáját? Belemész abba, amit kér, és legalább a munkahelyeden nyugtod lesz.

– Mert nem fogom odaadni senkinek a cuccaimat!

– De miért? Csak néhány rajzról van szó, nem? Most lenne egy ilyen köröd is, mi van akkor? – Csak a fejemet rázom. Úgysem tudja a teljes sztorit. – Csak egy kiállítás, tudod, egy ilyen mini gála. – Ez megint kezd fura lenni. Ugyanaz a vigyor terül szét az arcán, mintha belém látna, vagy a múltamba. Kezdi felbaszni az agyam. Azzal meg senki nem szokott jól járni. – Egy ilyen rendezvény, ahova egy rakás ember elmegy, és csodálják, hogy mire vagy képes.

– Nem érdekel, cseszd meg! Mit nem értesz? – tör ki belőlem. Aztán felpattanok. – Menj a picsába! – Berohanok a szobámba. Nem fogom most ezt a dolgot vele megbeszélni, egyáltalán nincs semmi köze hozzá, mit miért csinálok. Ha nem akarom, hogy kiállításokon függesszék ki a rajzaimat, akkor nem akarom, ennyi.

Mielőtt felszaladnék a galériára, megakadok a lepellel letakart A0-ás kép előtt. Egy festmény az, ez volt az utolsó vászonra vitt kép, amit elkészítettem. Egy egész éve történt, de innen most évtizedeknek tűnik. Felesleges rég eltemetett álmokat előkotorni, most már pultos vagyok. És kurva jól is érzem magam pultosként!