– Na, jól van, fiúk, nekem mennem kell! – csapok az asztalra, majd fel is tápászkodom onnan. Mennyit ittunk? Három kört nagyjából? Azért rohadt felháborító, hogy milyen kevés piát töltenek ezekbe az üvegekbe, és nem adják ám ingyen! Kész rablás. Felkapom a táskám, majd lépek is ki a lakásból. Érdekes, amióta hazajöttem, nem is jártam a szobámban, így a cipőmmel sem kell bajlódnom.

Elindulok a lépcsőn lefelé. Nem vagyok késésben, de nem árt iparkodni egy kicsit. A hely a belső hét tökéletes túloldalán van, gyalog szoktam menni, mert trolival még talán bonyolultabb lenne. Nem mondom, egy picit a fejembe szállt ez a pár kör Unicum, de majd kimegy, mire odaérek. Egész jó idő lett így délutánra, korábban még kicsit csípős volt. Délelőtt ugyanis végre rászántam magam, és lementem a boltba, így vettem két csomag felvágottat, meg egy fél kiló kenyeret. Mondtam is Petiéknek, mégse mondják, hogy mindig csak belőlük élek. De mit csináljak, ha olyat kurva ritkán jutok el a boltig? Fel kell öltözni, meg le kell menni, a munkában meg be kell baszni, szóval nagyon bonyolult.

A zebrához érve egy kicsit végre megállok. Ez a rohanó élet a világ rákja! Miért kell mindig mindenhova időben odaérni? Hova az istenbe sietünk ennyire? Kell egy kis chill, egy kis kuss, hogy néha élvezzük az életet ahelyett, hogy állandóan csak építenénk, mert akkor meg minek építjük? Nem is bánom, hogy kiszálltam ebből az egész álomkergetésből, mi a fasznak, most komolyan, amikor ez is pont ugyanolyan élet? Így is, úgy is az a kérdés, hogy jut-e oxigén a tüdőmbe, van-e mit ennem, hozzáférek-e tiszta ivóvízhez, télen tudok-e mivel fűteni, aztán ennyi. A többi abszolút részletkérdés. Különben tiszta kibaszás ilyen gyönyörű időt egy pincébe zárva tölteni, de ezzel nem tudok mit csinálni. Sajnos pénz nélkül egyes alapfeltételek nem teljesülnek. Tényleg, ha egyszer nyernék valami lottón, vagy ilyesmin, akkor minden kerek lenne? Talán fel is adok valami szelvényt, vagy veszek ilyen kaparóst. Mondjuk, ha legközelebb eljutok boltba? Áh, hagyjuk a faszba. Ez a baj, hogy annyira rohadtul elfoglalt vagyok, hogy egy lottót nincs alkalmam feladni! Ez az állandó körforgás, hogy menjek dolgozni, aztán keljek fel még dél előtt, aztán készüljek el. Na, ez a gond! Ezek a borzasztóan betáblázott hétköznapok! Ráadásul nekem a hétvége is hétköznap. Hiába, olyan nincs, hogy tökéletes.

A következő sarkon már ott a munkahelyem, már messziről virít a Club7 feliratú tábla. A szél feltámad, langyos, kellemes, a hajamba kap, én pedig csukott szemmel élvezem, hogy végre április van. Aztán lenyomom a kilincset. Elő se szedem a kulcsom, mert tudom, hogy Gábor már úgyis lent van.

Lemegyek a félhomályos lépcsőn, majd végigsétálok a neonfényben úszó kocsmán. A fekete falaknak, és ugyanolyan járólapnak köszönhetően akárhány lámpasor ég, akkor is sötét van. De gondolom, ez is volt a cél, hogy hangulatosabb legyen a bulikhoz. Nekem mondjuk mindegy, milyen a hely, az a lényeg, hogy adjanak fizetést.

Belépek a pult mögé, ahol Gábor szakmunkásdekoltázsával találom szembe magam.

– Helló Gábor segge! – köszöntöm vidáman.

– Ó, helló bébi! – egyenesedik fel. Épp az alsó sort rendezgethette. – Hú, olyat mesélek, megáll az eszed!

– Na! Halljunk végre egy jó sztorit! – mondom, majd felpattanok a pultra.

Gábor erre leül a mellette álló hordóra, ami gondolom, épp arra vár, hogy bekerüljön az előző helyére. – Na, szóval, a múltkor randiztam egy csajjal, egész jó nő, meg minden, erre egyfolytában arról faggat, hogy mennyit keresek, meg hogy hű milyen kocsim van, meg ilyenek. Meg berendelte a legdrágább koktélt, mondom ácsi, ácsi!

– Ezt így mondtad neki? – kérdezem egy elismerő biccentés kíséretében.

– Áh, azért nem – legyint. – Gondoltam, jól van, igyon egyet, annyi még belefér, de mondom, itt azért majd oda kell figyelni!

– Ch! – neveztek fel.

Szeretem a műszakok elejét, ilyenkor még minden olyan nyugodt. Gáborral amúgy is a kedvenc kollégám, vele lehet a legjobban beszélgetni, másrészt, ilyenkor én kapom a legtöbb jattot. És még azt mondják, nem éri meg nőnek lenni. Az élethez talpraesetten kell hozzáállni, senkivel, és semmivel nem szabad törődni, különben csak alul marad az ember. Mindennek a könnyebbik oldalát kell megfogni, felesleges bonyolítani az életet.

– És végül, mi lett a csajjal? – kérdezem Gábort a tegnapi randijáról.

– Megszereztem, amit akartam, aztán agyő, nem hívtam többet – vonja meg a vállát. Elég határozott személyiség, nem szokása kertelni. Ezt bírom benne a legjobban.

– Hihetetlen, hogy ilyen feltűnően ment a pénzedre.

– Nekem mondod? Szerintem így próbál apukát szerezni a gyerekének, legyen sok pénze, legyen balek, kész is az ideális család – teszi hozzá, miközben végül lecseréli azt a hordót a sörcsap alatt. Én eközben a pulton ülök, és rajzolgatok, ami nem köt le túlzottan, de izgalmasabb, mint állni, és várni a vendégeket. Délután fél hét van, ráadásul hétfő. Ilyenkor még semmi sem történik.

Délután levertünk egy-két Unicumot Petivel és Zolival, és bár már rég kiment, de most nem merek még ráinni. Gábor meg úgy tűnik, szintén nincs piálós hangulatban, szóval ki mivel üti el az időt, miközben beszélgetünk.

Gábor amúgy végzett vendéglátóiparos, már ezt tanulta középiskolában, szóval majdnem mindent tőle tudok erről a szakmáról. Eléggé komolyan is veszi a dolgot, mármint mindig tudja, hogy kell a vendégekhez szólni, tudja, miért fontosak a higiéniai előírások, mármint, milyen gebasz lehet belőle, ha valamit nem jól csinálunk, tudja, melyik pohár mire van, melyik piát hogyan kell fogyasztani, egyszóval meglepően kurva sok dolgot. De mind közül a legkomolyabb mégis az első tudománya. Két szóból félelmetesen fel tudja mérni az embereket. Ha kell mézes-mázos, ha kell barátságos, ha az kell, távolságtartó, adott esetben határozott, vagy kőkemény. És mindig, de tényleg mindig eltalálja, mi a legjobb hangja, amit az adott helyzetben elő kell szedni. Mit nem adnék, ha nekem is lennének ilyen szuperképességeim!

– Vannak elképzelései – teszem hozzá. Ami azt illeti, én már kezdem csodálni a csajt. Ha kicsit kevésbé pofátlanul tolná a forgatókönyvet, simán szerezhetne magának meg a kölykének egy madarat. Hogy milyen élelmes emberek vannak, fantasztikus!

– Sziasztok, van már kiszolgálás? – szólal meg valaki a hátam mögött.

– Van, persze! – pattanok le a pultról. – Mit adhatok?

– Egy korsó csapoltat.

Nekiállok a söre csapolásának, miközben a vendég felkapja a rajzom. Kissé ideges leszek tőle. Nem szeretem, amikor a rajzaimat nézegetik.

– Ez tök jó, régóta rajzolsz?

– Nem mindegy? – förmedek rá. Ne jöjjön ide barátkozni, igya meg a szar sörét, és húzzon a picsába. Amúgy is elég tenyérbemászó képe van. Hosszú haj, borostás arc, ráadásul zakóval. Minek hiszi ez magát?

– De, teljesen, csak kíváncsi voltam – vonja meg a vállát, majd óvatosan visszarakja a rajzom a pultra. – Ha még sok ilyened van, lehetne belőle egy kiállítást csinálni.

– Ja, hogyne, és a címe lehetne mondjuk, firkák Anima tollából? Ne szórakoztassál már a hülyeségeiddel. Itt a söröd – mondom, és közben úgy a pulthoz vágom, hogy kifröccsen egy része – , hétszázötven forint lesz, üljél le, és igyad meg! – A kelleténél sokkal jobban felemelem a hangom, de egy cseppet sem bánom. Érzékeny pontra tapintott, és nem érdekel, hogy fizető vendég, most már nem látom szívesen.

– Ann, átvegyem? – súgja a fülembe Gábor.

– Nem kell, kösz, boldogulok.

A pióca közben valami leírhatatlanul idegesítő bájgúnár vigyorral szólal meg ismét. – Nem számítottam ilyen ellenkezésre – vonja meg a vállát. – Vannak esetleg művészibb rajzaid? Expresszionista képek, esetleg festmények?

Már nem csak dühöt érzek iránta, de enyhe félelmet is. Vannak, bassza meg, de hogy a jó égben találta el?

– Nincsenek. És amúgy minek faggatsz? Üres a falad?

– Nem, csak éppen van egy galériám, kávézóval. Gondoltam, kéne egy új kiállítás, amit még nem láttak a vendégek. Ne mindig ugyanazt nézzék. – Kényelmesen nyújtózkodik, ritka pofátlan egy boszorkány srác ez.

– Ajánlom a Képzőművészetit, ott sok tehetséget találsz. Aki nem jár oda, általában nem nagy durranás. Nekem elhiheted. – Végszóként elkezdem a könyökénél törölgetni a pultot.

– Jól van na, ha nem szeretnéd, nem tudok mit tenni! – emeli fel a kezét nevetve. Elveszi a sörét, és egy ezrest rak a pultra a névjegykártyájával. – Köszönöm a kedves kiszolgálást! – teszi még hozzá, aztán elindul egy távoli asztalhoz.

– Figyi, Ann – szólal meg mellettem halkan Gábor. – Ez a tag idejött, és a semmiből elkezdett győzködni, hogy menj hozzá kiállítani?

Meredten bólintok, miközben le sem veszem a srácról a tekintetem, aki nyugodtan issza a sörét, miközben a telefonját nyomkodja. – Konkrétan igen.

– Hát ez mondjuk elég... szokatlan.

Gáborra sandítok, aki szintén a srácot fixírozza, majd én is visszafordulok a vendégünk irányába. – Valóban az.

Nem tudom, mi a lószar voltez az egész, és hogy mi szél fújta be a Roxfort egy régi diákját, de a hideg iskiráz tőle.