Hiányozni fogsz baby :'( – írja Gábor. Ma mondtam fel a pubban. És ami azt illeti, nekem is hiányozni fog. Ő is, a hely is, az életemnek ez a szakasza. Bár egy pillanatra sem bánom, hogy hamarosan magam mögött hagyom, mégis úgy érzem, hogy nagyon sajnálom, hogy ennyi volt.

Belépek a konyhába, Peti az asztalnál ül, egyedül rajzol. Az hiszem, ennél alkalmasabb pillanat már nem lesz az elkövetkező napokban. Zoli rám írt tegnap, hogy már ne húzzam tovább ezt a dolgot, de igazából magamtól is rájöttem, hogy most már valahogy meg kell ejteni ezt a beszélgetést.

– Szia! – néz rám ragyogó szemmel. – Milyen napod volt?

– Kemény – válaszolom kissé fátyolos hangon. Leülök vele szemben az asztalhoz. – Felmondtam.

– Komolyan? – A szája széles mosolyra húzódik, úgyhogy inkább gyorsan folytatom, még mielőtt azt hinné, hogy azért tettem, hogy legyen időm neki dolgozni. – Mert kaptam egy állást Pécsett.

Erre leolvad a jókedv az arcáról. – Hogy?

– Már eddig is el kellett volna mondanom, csak nem volt biztos, meg jött Ági, meg ilyen faszságok, de hogy a kiállításon megkeresett egy nő egy pécsi színháztól, hogy tervezzek nekik díszleteket kortárs előadásokhoz.

– Tehát ezt már hetek óta tudod?

– Nem, a múlthéten voltam állásinterjún, amikor egyből meg is kaptam a munkát, szóval csak pár napja.

A tenyerébe temeti az arcát, megdörzsöli a homlokát, majd ismét rám néz. – Tehát már akkor is tudtad, amikor felvetettem a klub ötletét?

– De mondtam is, hogy nem tudok neked pultozni.

Erre felemeli az ujját. – Azt mondtad, nem tudod még! És azt is, hogy azért, mert nem látod értelmét, hogy hozzám gyere át pultozni! Nem azt, hogy azért nem, mert te amúgy elköltözöl Pécsre!

– Nem mindegy miért nem tudok pultozni?

Dühösen cicceg. – De, persze, mindegy. Amúgy sem tartozol nekem beszámolóval. – keresztbefonja a karját, majd hozzáteszi: – Úgy tűnik.

– Peti, el akartam mondani, csak egyszerűen nem volt rá alkalmam.

Összeszorítja az ajkát, röviden biccent, miközben hümment egyet. – Nem? Akkor sem, amikor kettesben sétáltunk el Zolihoz? Vagy amikor terveztük a klub dekorációját? Esetleg amikor szó szerint rákérdeztem, hogy lett-e eredménye a kiállításnak? Egyik este se tudtál volna bejönni hozzám? Soha, egy pillanatnyi alkalmad sem volt erre?

Nem válaszolok azonnal. A hajamba túrok, kipréselem magamból a levegőt. Igaza van, ezt tényleg elbasztam, de már nem tudom visszafordítani az időt.

– Féltem a reakciódtól – motyogom végül.

– Jogos, hiszen soha nem próbáltalak támogatni még semmiben – bólogat faarccal. Csak a hangján hallani az indulatot.

– Úgy tűnt, hogy szimpla lakótársak vagyunk. Neked ott volt Ági, és amúgy is... – elakadok, nem tudom, hogy fejezzem be, de Peti nem is ad rá alkalmat.

– Tudod mit, jól gondoltad. – Összehúzza a szemét, ajkán egy gyenge, boldogtalan mosoly jelenik meg. – Csak lakótársak vagyunk. Azoknak se valami jók. Ugyanis szar volt veled együtt élni. Szar volt az állandó mocsok, amit magad után hagytál, hogy semmi igényed nem volt a környezetedre, és a körülötted élőkre sem voltál soha tekintettel. Szóval jobb lesz neked Pécsett.

Szavaira bennem ragad a levegő, csak tátogok, de ő nem várja meg, mire jutok, felpattan, és beviharzik a szobájába. Ahogy egyedül maradok, elerednek a könnyeim. De hát a megnyitón nem ezt mondta Áginak, a megnyitón úgy tűnt, hogy ő is érez irántam valamit. Talán egy idióta voltam. Miért tenné, most mondta ki az igazat, utált velem lakni.

Azt hiszem, holnap reggel lelépek.

Bemegyek a szobámba, és előkapom a telefonom, kikeresem azt a számot.

– Jó napot, Jazer Annamária vagyok. A lakás, amit a múlt héten néztem, még elérhető?

A nő úgy tűnik, örül a hívásomnak. – Persze, még az! Kivenné akkor kedves?

– Igen, mikor tudok menni? – kérdezem egy teátrális sóhaj után.

– Akár holnap is, ha az megfelel.

– Rendben, holnap délre szerintem oda tudok érni.

Alig köszön el, már rá is teszem a telefont. Hát akkor ennyi, így lesz vége ennek az időszaknak, pont olyan szarul, ahogy indult. Nem is értem, mit vártam.