Tegnap hajnalig pakó'tam, nagy sikerrel el is aludtam. Fontó'gattam, hová is lehetne menni, de végül azt hiszem, tán csak maradok még egy iccakát. Mán megint nem tudom, mit érzek, és hát indulatbó' meg nem jó döntést hozni. Osztat senki nem ajánlja. Azér' csak kimegyek a konyhába.

Kint azonban egy kisebb tömegbe botlok. Annamária készül valahová egy hatalmas pakk kíséretibe'.

– Hát te meg? – kérdezem.

– Mennem kell – mondja, meg osztán még a nyakamba is borul. – Nagyon fogsz hiányozni!

A fájdalom majd összefacsarja a szívemet, ahogy magához ragad. Azt kell, higgyem, mégis csak miatta lettem nyitottabb. Hogy ez a mocskos szájú jány, akinek az aranyhaja a vállára omlik, aki úgy csinál, mintha csak magával vóna elfoglalva, osztán mégis ő az egyedüli, aki mindig látja, kinek mi a baja, szóval hogy ő valahogyan úgy el tudja vinni magával az ember szívet, hogy az meg azt érzi, tán vele is marad örökké. És akkó' én most engedjem el? Csak így? – Te is – suttogom a hajába. Ő még egyszer megszorít, osztán ki is lép az ajtón.

Én meg mán tudom, hogy még ma meg ke' tudakolnom, hol a legerősebb a netstabilitás Pécsett.

Bezáródik mögötte az ajtó, kizárja őt is, meg a zuhogó esőt is. Ezt az elkámpicsorodott napot!

Hamarosan megjelenik a szakácsmester is a konyhában, akinek el is mesélik a többiek, hogy Annamária mán e'hagyta a süllyedő hajót.

A szakács csávókám meg erre összevonja a szemöldökit. – Hát nem úgy volt, hogy Peti megkéri, hogy költözzön vele össze?

– De, csak aztán valamin összevesztek tegnap – válaszol erre a kövér.

Össze ám, de mennyire! Azt azonban nem tudtam, hogy a suvickolós ilyen komoly szándékkal vót! Vajon Annamária éppen elszalasztja a bó'dogságát, vagy éppen megszabadul egy ilyen se veled, se nélküled kapcsolattól? Én mondjuk ugyan nem engedném el ilyen könnyen, az is biztos. Ha én egyszer össze akarnék vele szekrényezni, akkor az bizony úgy lenne, ha csak ő maga nem szeretné inkább máshogyan. Ostobaság ez, nincsen nekik helyük egymás mellett. Szeretni ami olyan bonyolult, az éppenséggel ilyen egyszerű.

A szakács a suvickolós ajtajához lép, oszt úgy e'kezd rajta dürömbő'ni, hogy azt hiszem, menten be is szakad.

– Mi van? – nyit végre ajtót a rendmániás.

– Öltözz fel, és gyere ki! Gyorsan! – teszi hozzá nyomatékosan.

Tudom ám, mire készül, csak azt nem tudom, hogy meg akarom-e akadályozni, és ha igen, hogyan.