- Te komolyan 5 évig kómában voltál és nem küldtek vissza alsóba? Te ilyen zseni palánta vagy, vagy mi? – kérdezi teljes meglepettséggel, amikor elmeséltem miért is érkeztem éppen most a suliba.

- Nem, szó sincs ilyesmiről. Igazság szerint, amíg kómában voltam is jártam iskolába, és tanultam, bár nem tudom ez hogy lehetséges, de ezért lehetek most itt. – adtam magyarázatot a helyzetre, bár ezt igazán nekem is megmagyarázhatná valaki, hogy hogy is van ez...

- Durva... És, milyen... Tudod, kómában lenni? Tényleg hallod a külvilágot? – érdeklődött lelkesen, amit nem tudtam nem megmosolyogni. Olyan nehéz visszafognom magam, hogy ne boruljak a nyakába percenként és lepjem el a csókjaimmal.

- Hát lehet, ha van, akinél olyan, én nem is tudtam, hogy kómában vagyok, azt hittem az a valóság, amit ott látok és élek meg. De sajnos nem így volt... - keseredtem el a gondolatra.

- Sajnos? Szerintem te vagy az egyetlen, aki nem örül annak, hogy felébredt egy 5 éves kómából.

- A kóma szebb volt, mint a valóság...

- Uhh, hát az szívás lehet. Amúgy Kai Dobroveck vagyok. Bocsi, be sem mutatkoztam!- nyújtja felém kezét.

Oh, ha tudnád milyen jól ismerlek...

- Dominik Evan. De szólíts csak Domnak.-ráztam meg kezét mosolyogva. Úgy érzem jó úton vagyok...

- Rendben Dom.- villant nagy mosolyt, amire arcom enyhe pírba borul. Annyira helyes. – És itt is vagyunk! – mutat rá a nagy ajtóra, ami mögött a büfé lapul. – De ha hallgatsz rám, csak akkor eszel itt, ha minden hurok szorul... A konyhás néni egy angyal, de annyira ért a főzéshez, mint én a jelnyelvhez. – nevet fel, de az én szívem kihagy egy ütemet. Úgy érzem a mai nap után elkell látogatnom egy kardiológushoz... - Annyira nincs kedvem a sulihoz. Nincs kedved lógni?

- Ez az első napom, nem lóghatok el rögtön a második órámról.

- Valahogy éreztem, hogy te az a jófiú típus vagy. –rázza meg fejét mosolyogva.

- Te meg a suli rosszfiúja, aki után bomlanak a lányok és minden marhaságban benne van.- adok pontos személyleírást róla.

- Wow, a kis emberismerő. De egy dologban hibáztál, illetve nem egészen. Az igaz, hogy lányok hada lohol a nyakamban, de én melegebb vizeken evezek, ha érted mire gondolok... -simít tarkójára idegesen.

Arcomra kiülhet meglepettségem, mert arca kétségbeesettre váltott. Attól fél, hogy elítélem.

- Nem gondoltam volna, hogy buzi vagy. –nyögöm ki nagy nehezen, ahogy visszatérek a sokkból. Ha ez is egy kóma, ahogy felébredek, felakasztom magam. Itt van Kai, él és ugyancsak meleg.

- Hé, azért vigyázz a nyelvedre!

- Nyugi paprika Jancsi. Én mondhatom, hogy buzi, mert én is az vagyok.- mosolyodom el.

- M-Mii?- lepődik meg, én meg nagyot nevetek arckifejezésén.

- Igen, mi, mind a ketten.

- Te most szopatsz?

- Hát, ha nagyon szeretnéd, de inkább menjünk valami eldugottabb helyre.

- Nagyon humoros vagy... - fonja karba kezeit szemforgatva.

- Tudom. Viszont én visszaindulok, lassan kezdődik az órám. Remélem még összefutunk Kai.

- Teszek róla, hogy találkozzunk még Dom.- kacsint rám, majd hátat fordítva indul el a másik irányba, én meg paradicsom fejjel indulok gyors léptekkel osztályom felé.

Egyáltalán nem tud lekötni az angoltanárnő szövegelése. Eddig is Kai töltötte ki a gondolataim nagy részét, na de ezek után csak rá tudok gondolni. Először is még mindig nem tudom feldolgozni, hogy tényleg itt van, a való életben is, és ez most már nem fog eltűnni. Másodszorra is, meleg. Meleg, akárcsak én. Bár annyira odavagyok érte, hogy lassan meleg helyett Kaiszexuálisnak kellene kategorizálnom magam. De így tényleg van esély rá, hogy együtt legyünk... Bár még félek beleélni magam bármibe is, hisz attól, hogy meleg, még nem biztos, hogy bejövök majd neki. Harmadszorra pedig tényleg rám kacsintott? És azt mondta, tesz róla, hogy még találkozzunk? Az is lehet, hogy csak egy egyéjszakásnak tervez... De hogy őszinte legyek, azt sem bánnám. Ha még egyszer hozzáérhetnék, megcsókolhatnám, én már végtelen boldog lennék... Nem valami egészséges, de nem tehetek róla... Túlságosan magába habarított.

- Dominik! Kérem letudná fordítani a táblán lévő mondatot?- szólít fel a tanárnő, gondolva, hogy ezzel majd tőrbe csal. Nem a legjobb az angolom, ez tény, de egy ilyen szintű mondat még nekem sem sok.

- Persze tanárnő. –állok fel, hogy megadjam a kellő tiszteletet. – „A fiú csalódottan állt a lány előtt miután elment a vonat."-felelek, majd visszaülök helyemre, ő meg meglepetten figyel.

- Helyes. Rendben akkor... -csúszik ki kezéből kissé az irányítás, amit csak megmosolygok.

Matek, földrajz, kémia, dupla informatika. Rémes nappal kezdtem, ha a tantárgyakat vesszük. Viszont Kai szempontjából ez életem második legszebb napja. Az első nyilván az volt, amikor összejöttünk, még ha nem is volt olyan fényes a folyatás, aznap nagyon boldog voltam.

A nap folyamán igyekeztem figyelmen kívül hagyni a túlbuzgó osztálytásaimat, akik nagyon igyekeztek beszélgetést kezdeményezni velem és minél többet kiszedni belőlem magamról.

Azalatt a két év alatt is megvoltam a társaságuk nélkül, most sem terveztem változtatni a dolgon. Nekem Kai épp elég ismerős az iskolából, nem vágyom a többiekkel szoros barátságot kötni.

Mikor végre az utolsó órám is lejárt szorgosan pakoltam el a nap folyamán kapott tankönyveimet és a magammal hozott dolgokat, majd felcsapva táskámat indultam el hazafelé újfent GPS-el a kezemben, hisz még nem voltam annyira biztos az útban. Legközelebb elfogadom anya fuvarját.

- Micsoda véletlen, hogy ismét találkozunk. Te is a metró felé igyekszel szépfiú? – löki meg vállamat szerelmem, amire nagyot ugrom ijedtemben.

- Azt a ku... Megijesztettél.- kapom kezem mellkasomhoz. Tényleg kelleni fog az az orvos.

- Ne haragudj, szándékos volt. – villant gúnyos mosolyt, és hiába mérgesnek kellene lennem rá, csak egy boldog mosoly ül ki arcomra. Olyan jó, hogy velem van...

- Mit szólsz, megyünk együtt? Jobb GPS vagyok szerintem.

- Erre nem mernék fogadni... - cukkolom, visszaadva az előbbit.

- Nem ismersz te még! Kiváló tájékozódási képességekkel rendelkezem. És nem csak ebben jeleskedem!- húzza ki magát határozottan. Még hogy nem ismerlek... Akárcsak a testét.

- Oké Mr. Ego, akkor mutasd az utat.- fonom keresztbe karjaim mellkasom előtt és mellette kezdek sétálni.

- Egyébként... Nem lenne kedved meginni velem valamit, valamikor?- kérdezi megtörve a közénk beállt pár perces csendet.

- Mielőtt válaszolnék, egy gyors kérdés. Van egy Evan nevű barátod? – kérdezek rá összevont szemöldökkel.

- Öhm... van. De mi ez a kérdés, és honnan tudtad?

- Fogadásból hívsz el randira?

- Mi a szar..?- néz rám megrökönyödve, én meg gondterhelten sóhajtok. Kezdem úgy érezni, hogy a jövőmet láttam a kómában.

- Elmondom mi történne. Adnád nekem a szépet, amíg beléd habarodok, összejönnénk, aztán lassan te is többet kezdenél érezni irántam, mint kellene a fogadás ellenére, de már nem tudnád lemondani, kiderülne, hogy mi történt, megpróbálnád visszakönyörögni magad, de én nem engednék a csábításnak, aztán lenne egy baleseted is. – vázolom fel neki a történetet, enyhe ferdítéssel, az ő arcán meg egyre nagyobb a meglepettség.

- Dom, túltoltad az animéket!- nevet fel egy kis idő után, amin meglepődök. – Nincs itt szó, semmiféle fogadásról. Azért reagáltam a kérdésedre úgy, mert meglepett a feltételezés. – nevet továbbra is, arcom pedig teljes egészében piros színben pompázik. Most nagyon kínos a helyzet, de egyben megnyugtató is, hogy most nincs ilyesmi a képben.

- Akkor... Ez esetben szívesen elmennék veled valahová, már, ha nem ábrándultál ki belőlem teljesen.- hajtom le fejemet szégyenemben.

- Ne aggódj. A fura srácokra bukom.- borzolja össze hajam, nekem meg most már izgatottságtól ver gyorsabban a szívem.