- Jó étvágyat! – mosolygott rám a konyhás néni, miután kézbe kaptam az adagomat.

- Köszönöm szépen! – viszonoztam a mosolyt, majd tálcámmal kezemben elindultam a „gangem" asztala felé. Kai, Harry, Evan, Lucas és Aaron. Természetesen Kai mellett foglaltam helyet. Az osztályomból mindenki bámult, hogy pár nap alatt, hogy kerültem be a bandába, illetve, hogy kerültem ilyen közel az „elérhetetlen" Kai Dobroveckhez. Ezt akartam elkerülni, de úgy látszik, elkerülhetetlen volt. Már mindegy...

- Jó étvágyat Dom.

- Neked is Kai. És nektek is! – mosolygok a csapat többi tagjára, akik csak – már – teleszájjal bólogatnak.

Csendben enni kezdtem, az ahhoz képest, finom ebédet, míg a többiek beszélgettek, tervezgették a nap további részét illetve leginkább az estét. Azért örülök, hogy tényleg nincs drog a dologban, és hogy csak az az egy üveg bor áll a társaság rendelkezésére, szóval nem lehet akkora baj belőle.

Mára szabad programot kaptunk, ami meglepő, mert általában az ilyen iskolai kirándulásokon alig hagynak békén pár percre, de úgy tűnik szerencsések vagyunk. Holnap viszont nagy túrák lesznek, úgyhogy a mai nap „energiagyűjtésre" van. Aha... Szerintem ma jobban lefogok fáradni, mint holnap a túra során.

- Ééééés, mivel szeretnéd tölteni ezt a rengeteg szabadidőt ami a rendelkezésünkre áll? – kérdezi mellém sompolyogva Kai, amikor már a kunyhónk felé tartottunk és a csapat többi tagja más fele ment.

- Úgy érzem erről nem én fogok dönteni, szóval ki vele, mi a terved? – sóhajtottam gondterheltséget színlelve, de igazából örültem, hogy valami közös programot talált ki.

- Elmehetnénk sétálni kicsit, mit szólsz hozzá?

Elgondolkodtam, majd vállat vonva rábólintottam.

- Végül is nem rossz ötlet.

- Voltunk már itt, úgyhogy már valamennyire ismerem a helyet. Lemehetnénk a folyó partra esetleg, tök hangulatos. – magyarázott, közben már el is indult egy irányba, kezemtől fogva „húzva" maga után.

Csendben sétáltunk egymás mellett, élvezve a természet hangjait, a madarakat, a kisebb élőlények halk neszét, a fák lombjainak suhogását, ahogy a szél megtáncoltatta a már lassan lehulló félben lévő leveleket és a már lehullt levelek ropogását talpunk alatt.

Mellettünk halkan csobogott a patak, ami a legjobb jóindulattal sem folyó, de Kai sem a földrajztudásáról híres.

A vizet figyeltem, ahogy a levelek csónakáztak benne, fejben versenyeztettem őket, de a másik megelőzte az általam kinézett egyedet, amikor két kar simult a derekamra és egy puha, nedves ajkat éreztem meg nyakamon. A hideg azon nyomban végigfutott hátamon, a kis pihéket felállítva ezzel.

Egymás után kaptam az apró csókokat, addigra már felhevült bőrömre.

A kezek simogatása folyamatos volt, és a természet hangja egyre tompulni kezdett. Csak ő rá figyeltem, csak ő volt. Szemeim automatikusan lecsukódtak, csak élveztem, hogy velem van. Nyálas, nem nyálas, sablonos, nem sablonos... Nekem ő jelenti a világot. A kómában is ő jelentette, most is ő jelenti, és mindig is ő fogja jelenteni.

- Dominik... - suttogta fülembe, mire halkan felnyögtem. – Kellesz nekem Dominik... - folytatta, mire szemeim kipattantak és szembe fordultam vele.

Nem tudtam, ezt hogy érti, esetleg miről beszél.

- Hisz a tiéd vagyok és voltam eddig is. – néztem rá kérdőn és értetlenül.

- De hivatalosan is... Szeretném, ha együtt lennénk. Nagyon élvezem a társaságodat, és első pillanattól megmozgattál bennem valamit, ami mostanára sem múlt el. Nagyon közel kerültél a szívemhez, és ha ez még nem is igazi szerelem, de nagyon erős szimpátia, és ezt nem hagyhatom ennyiben. Szóval Dominik, tisztelj meg azzal, hogy a fiúm leszel. – mosolyog rám, mire arcom pírba borul és szemeim könnybe lábadnak.

Nem tudtam, hogy komolyan gondolja, vagy csak ugrat, de nem hiszem, hogy ezt eljátszaná velem, bizonyos információk tudtában. Legalábbis szeretnék bízni ebben.

Pár pillanatig, még figyeltem ő meg ugyanolyan mosollyal az arcán nézett engem.

- Rendben. – mondtam ki végül, mire mosolya hatalmas lett és szorosan magához ölelt.

Percekig öleltük egymást, én pedig még mindig nem tudtam elhinni, hogy mi történt az elmúlt percekben. Most már együtt vagyunk. Hivatalosan is Kai párja vagyok. Megint...

- Remélem nem kételkedsz bennem, és nem azon gondolkozol jelenleg is, hogy átverlek.. – suttogta még mindig engem ölelve.

- Talán megfordult a fejemben, de bízom benned Kai.

- Köszönöm. Igyekszem megtartani és megerősíteni a belém vetett bizalmadat. – tolt el és rám mosolygott. - Indulhatunk vissza?

- Uhum. – bólintottam, ő pedig megfogta kezemet és visszaindultunk ugyanazon az úton.

Nem mondom, hogy nincs bennem egy cseppnyi félelem sem, hogy ugyanúgy járok vele, mint „legutóbb", hisz ha azt vesszük, mennyi egyezés van a kóma és a valóság között, az is lehet, hogy a jövőmet láttam. De a jövő változó, így nem biztos, hogy megfog történni az ami ott és akkor. Faszomat a túlgondolásba, csak magamat mérgezem vele. Megbízom Kaiban.

- Hova kalandoztál így el édes? – böki meg a vállam, kizökkentve gondolkodásomból.
- Áh, semmi lényeges. – rázom meg fejemet.

...

- Na, egészségetekre! – koccintották össze poharaikat a srácok, majd mindenki nagyot kortyolt a borból.

Kai ölében ültem, és mosolyogva figyeltem a társaságot. Elég kényelmetlen volt ez a háromszemélyes kis házikó hetünknek, de ki az ágyakon, ki a földön helyezkedett el.

Mivel ilyen sokan összegyűltünk, mindenkinek jutott kb egy pohár bor, illetve Kainak kettő, mert az enyémet is neki adtam. Ennyitől nem részegedik meg, szóval nem számít. Na meg most amilyen extázisban vagyok, azért sem haragudnék rá, ha megrészegedne és nekem kellene visszacipelni a házikónkba. Teljesen más érzés volt a párjaként ülni az ölében, a párjaként lenni a társaság része, a párjaként lélegezni. Sokkal boldogabb vagyok most már. Most már újra teljesnek érzem az életemet...

- Kinek lenne kedve „felelsz vagy mersz"-ezni? – hangzott el a kérdés.