Sakura erőtlenül az ajtónak támaszkodott, a hűvöse olyan jól esett a hirtelen felforrósodott bőrének, hogy végül egészen nekisimult, míg érezte, hogy Itachi tenyere végigsimít a combján a térdhajlatától egészen a csípőjéig. Le kellett hunynia a szemét, hogy valahonnan erőt meríthessen, hogy egy percre képes legyen megállítani a férfit. Mondania kellett valamit... de hogy mit? Nem jutott eszébe, mert Itachi követelőző, türelmetlen ujjai már a pólója alatt voltak, a derekát cirógatták végig.

A férfi hüvelykujja lassan egy apró kört rajzolt a köldöke köré, és mintha csak valami varázslat lett volna, az érintése melege végigfutott az egész testén, hogy egy egészen apró, de határozott rándulással az ölében haljon el. Sakura szemhéja felpattant a meglepettségtől, az ajkait öntudatlanul elhagyta egy aprócska hang, amit képtelen volt definiálni, de a pokolba is... Nem is akarta.

- Itachi - kezdte egészen határozottan, hogy aztán a hangja átcsapjon valami bosszantóan erőtlen nyöszörgésbe, amikor a férfi egész testével nekifeszült a hátának, és a szája a nyakára tapadt. - Ó.

Ennyi volt mindössze, ami maradt abból a jól felépített logikus, és rövidke beszédből, ami az imént még a fejében volt. Itachi jobb kezéhez, ami a hasán körözött a másik is csatlakozott, egy idegörlően lassú mozdulattal a csípőjére simította mindkét tenyerét, és magához préselte őt, a fogai gyengéden megkarcolták a bőrt a nyakán. Sakura érezte a lapockái között a másik rendszertelen, kapkodó légzését, ahogy a szíve őrült dobolását is. Ő maga is nehezen kapott levegőt, a bőre lángolt a férfi szája alatt, a kezei pedig hátranyúlva valamilyen támaszt kerestek. Az ujjai Itachi alkarjára fonódtak, hogy meg tudjon támaszkodni, mielőtt elvesztené az egyensúlyát, és egy újabb kísérletet tett rá, hogy megszólaljon.

- Itachi, képes vagy megállni majd, ha azt kérem? - zihálta gyorsan, mert tartott tőle, hogy másodperceken belül újra beszédképtelen lesz.

Jól sejtette. A férfi tenyere az arcán gyengéden oldalra fordította a fejét, hogy elérje a száját.

- Azt hiszem, jelen pillanatban akármire képes vagyok - mormolta, mielőtt megcsókolta.

Megcsókolta... Sokkal inkább felfalta. Sakura szinte érezte, hogy rózsaszín tócsává olvad attól, amit Itachi művel vele. A nyelve végigsimított az alsóajkán, és a lány készségesen nyitott neki utat. Nagyon közel járt hozzá, hogy hangosan felnyögjön az érzéstől, amikor ezúttal igazán megcsókolta. Sakura bőre bizsergett, szinte már várta, hogy mikor kezdenek sercegő, villódzó kékes áramkisülések végigszáguldani rajta. Nem lepte volna meg az sem, ha spontán felgyullad a körülötte lüktető, vibráló levegőtől, amit Itachi - kis híján egyedül - hevített fel.

Egy pillanatra eszébe jutott, hogy vajon azért, mert a chakrája tűz elemű, vagy talán éppen hogy fordítva, de aztán a férfi maga felé fordította és újra birtokba vette a száját azzal a pokolian vonzó, magabiztos sóvárgással, amitől úgy érezte magát, mintha ő lenne a leggyönyörűbb nő a világon, és ezzel mindent ki is söpört a fejéből. A szája, a nyelve alkoholízű volt, és a hirtelen fejébe kúszó ködös, kótyagos érzéstől pontosan olyannak tetszett, mintha már nem az első csésze szakéba kortyolt volna bele. A karjait Itachi nyaka köré fonta, míg arra gondolt, a fenébe a józansággal, a logikával, a pokolba a félelemmel és a kétségekkel. Bízott benne. Biztonságot nyújtott a gondolat, hogy amikor azt mondja elég, abbahagyja.

Úgy tűnt, mintha a másikat kissé meglepné az a hirtelen jött szenvedély, de ennek ellenére sem maradt egy percig sem adósa. A keze végigsimította Sakura csípőjét és a hátsójára csusszant, mintha csak véletlen lenne. Sakurát verejték lepte el, erőtlenül a szájába nyögött, mikor belemarkolt. A keze megragadta a férfi pólójának alját és egy határozott rántással a tudomására hozta, mit szeretne, Itachi pedig vonakodva ugyan, hogy le kell vennie a kezeit róla, de engedett, és áthúzta a fején a ruhadarabot nem is figyelve rá, hová esik.

Sakura mindkét tenyere nekifeszült, végigcirógatta a mellkasát, a körmei óvatosan végigkarcolták a hasfalát, aztán megtette ugyanezt az utat visszafelé is. A csuklói megpihentek a vállán, hogy az ujjai belemélyedhessenek a lapockája fölötti bőrfelületbe. Itachi a hajába akart túrni, de csak akkor jutott eszébe, hogy a lánynak be van fonva a haja, mikor kis híján belegabalyodott. Sakura nyakára hajolt, hogy megcsókolhassa ott is, míg megszabadította a lányt a hajgumijától és kifésülte a fonatot.

Sakura forró, nedves szája a kulcscsontjára tapadt, nyilván mert csak azt érte el, a körmei a vállába vájtak. Itachi gyengéden meghúzta a haját, hogy hátrahajtsa a fejét, és a vörös, éhes sharingan a kába szempár zöldjébe merült egy pillanatra, mielőtt újra megcsókolta volna. A fenekénél fogva felemelte, és Sakura a dereka köré kulcsolta a lábait, a karjai megszorultak a nyaka körül, hogy meg tudja tartani magát, míg Itachi eljuttatja magukat az ágyig.

Ó, az az ágy! Sakura elégedetten borzongva felsóhajtott, az arcát Itachi nyakába fúrva arra gondolt, hogy ne felejtsen el majd valami szépet venni ajándékba Peinnek és Konannek, aztán Itachi nyakára szorította a száját, félig nyitott ajkai közül egy pillanatra kivillant a nyelve. Egészen olyan volt, mintha a férfi ütőerében zúgó vérfolyam a nyelvén dobolna, Itachi pedig olyan hirtelen torpant meg, hogy a lány zavartan kihúzta magát a karjaiban és ránézett.

- Valami baj van? - kérdezte kissé kábán, a férfi pedig a tekintetét kerülve felé hajolt, hogy megcsókolja, de Sakura megállította. - Itachi?

- Csak... Ott egy kicsit érzékenyebb. Ennyi - felelte végül kicsit bizonytalanul és a lány elképedten nézte, ahogy Itachi halványan... nos, elpirul. Nem sok híja volt, hogy ne nevessen fel.

- Nahát. Egy gyenge pont - dorombolta elégedetten - Ez volt az? - kérdezte a hangjában egy mosollyal, míg visszahajolt a nyakához, és egy lassú csókot nyomott rá, a férfit pedig kirázta a hideg. Nem tudta megállni, hogy ne nyalja meg a lázasan forró bőrt a nyakszirtjén, mire Itachi felmordult, és egy gyors mozdulattal az ágyra döntötte, a kezei a combjain simítottak végig, felkúsztak a csípőjére és feljebb tolták a pólóját a hasára.

- Várj - mondta halkan Sakura és bár nem úgy értette, a másik azonnal mozdulatlanná merevedett, aztán egy szívdobbanásnyi idővel később az érintése is eltűnt, mintha csak hűvös levegővé vált volna.

Sakura felült, értetlenül rámeredt Itachira, aki az ágy előtt a sarkára ereszkedett éppen és lehunyt szemmel lassan vett egy nagy levegőt. Egy pillanatig nem értette, mit csinál, vagy hogy miért. Aztán rájött és elmosolyodott.

- Itachi - lehelte, az ujjai a fekete tincsek közé csúsztak, és várt, míg a sötétben, a sűrű szénfekete szempillák között fel nem villantak a sharinganok.

Sakura rámosolygott a férfira, aztán levette a pólóját és letette maga mellé, amíg a szeme sarkából figyelte, ahogy Itachi tekintete szinte felissza magába. Felé fordult és várt.

A hasát bámulta, aztán a melleit nézte, lassan vándorolt rajta, a pillantása alatt pedig Sakura némán lúdbőrözött, mintha már az érintését érezné a bőrén. Tudta, hogy kipirult, de nem törődött vele. Nem takarta el magát, nem húzta magára a takarót, holott nagy volt a kísértés. Egyszerűen csak ült, a kezei az ágyneműn pihentek és remélte, hogy a látvány tetszik a férfinak.

Itachi nyelt egyet, de nem mozdult. Nehezen, de elszakította a pillantását a tekintete alatt összehúzódott és megkeményedett mellbimbókról és a lány szemébe nézett, tétován, mintha nem tudná, hogy mit kéne tennie most. Szerette volna megérinteni, megsimogatni és megcsókolni, de nem tudta, megteheti-e. Azt mondta, álljon meg. És persze ott volt az a gondolat, az az agya legmélyén kitartóan motoszkáló gondolat, hogy mégis hogyan lehet ez Sakurának ennyire egyszerű, mikor tudja, hogy a lehető legközelebb áll ahhoz, hogy szűz legyen és tapasztalatlan. Nem sokszor volt dolga ilyesmivel, de egek, azok a lányok olyan pokolian szégyellősek és zavartak voltak...

Sakura pedig úgy ült előtte, mintha csak beszélgetnének éppen és az elpiruláson kívül semmi jelét nem mutatta, hogy tudatában van annak, hogy gyakorlatilag meztelen. Talán nem is tudja igazán, mit tesz. Hogy mire készül. Hogy kivel.

Sakura feléhajolt, a vállán átbuktak a fonattól hullámos  tincsek, és a kezéhez ért, a kézfejere borította a tenyerét, hogy aztán a mellére vonja az ujjait. Itachi rásimította a tenyerét a meleg, puha bőrre, a mutatóujja óvatosan a lány kemény mellbimbójához ért. Egy éles, kapkodó zihálás volt a jutalma, és felpillantott a kíváncsi zöld szempárba.

- Ugye tudod, hogy mit csinálsz? - kérdezte halkan, az ujjai összezárultak a kicsi, de ruganyos mellén. Sakura halkan  felszusszant, Itachira meredt, aztán lehunyta a szemét. - Gyilkos vagyok, Sakura. Gyilkos és áruló. Vér szárad a kezemen. Gyakorlatilag az ellenséged vagyok. Biztos vagy benne, hogy érted, mit teszel? - A hangja rekedt volt, ahogy az ujjbegyével végigsimított a melle oldalán, míg mohón figyelte, ahogy a lány egész jobb oldala libabőrbe öltözik. Csak a jobb, a bal nem. Érdekes. A bal keze végigsiklott a csípőjétől egészen a válláig, a tekintete követte a hideglelés  útját. - Tudod, hogy ki vagyok, persze, hogy tudod. De...

- Itachi, jelenleg az sem érdekelne, ha kiderülne, hogy igazából lány vagy - nyögte kicsit frusztráltan Sakura, és kinyitva a szemét, lecsusszant az ágy széléről a férfi ölébe. - Fogd be - motyogta a szájára, mielőtt megcsókolta volna, és Itachi megborzongott, mikor a mellei a mellkasához értek.

Átkarolta a derekát és durván visszacsókolt, míg a lány tenyere a tarkóját cirógatta, néha-néha egészen finoman belekapva a bőrébe. Itachi úgy érezte, azok az apró hangok, amik minden egyes érintésre felujjongtak benne, most tábortüzet raknak a szíve helyén, a mellkasában, és boldogan körbetáncolják.
Azt gondolta alig pár órával ezelőtt, hogy nem biztos, képes lesz-e az eddiginél jobban elárulni Sasukét. Most már tudta. Képes rá, és nem csak hogy az, de ez még boldoggá is teszi. Persze nem maga a tudat, hogy semmibe veszi az öccsét. Egyszerűen csak a tettek, a mozdulatok váltották ki belőle az örömet. Ez a nő itt a karjaiban az övé. Lehet, hogy a jövő héten már másé lesz, és emlékezni sem fog arra, hogy ő egyáltalán létezik, de most egyedül csak az övé, méghozzá önszántából, azért, mert így akarja.

Élvezi és kívánja a csókját, az érintését, őt, és bár már ismerte ezt az érzést Reiki által, de ez valahogyan sokkal több volt. Ezúttal az ő részéről is ugyanúgy állt a helyzet, ez pedig mindent megváltoztatott. Kiélesítette az összes érzékét, mintha a teste maga is egy tökéletes pillanatot akarna létrehozni, elrejteni és megőrizni az elméjében. Sakura testének tiszta, egyszerű cseresznyevirág illata megsokszorozódott, a bőre alatt rejlő idegvégződések szinte lángoltak, a színek pedig kis híján bántóan élénkké és élessé váltak. Ez utóbbiról a sharingan tehetett, de most valahogy még a látása is ezerszer jobbnak tetszett.

Az ujjai újra meg újra végigfutottak Sakura meztelen hátának sima, puha bőrén, alaposan kiélvezve minden egyes centiméterét, míg a nyelve kíváncsian ugyanezt tette azzal a forró, enyhén mentolos fogkrém ízű szájjal, egészen addig, amíg a saját, csípősen szakés ízét nem érezte rajta. A merevedése megrándult, és a lány ölének feszült az érzéstől és egyenesen megőrjítette a gondolat, hogy milyen kevés választja el attól, hogy itt, a hűvös parkettán, Konan házában, a hálószobájának kellős közepén, a padlón szeretkezzen vele. Minden magának tett ígérete ellenére. Annak ellenére, hogy megfogadta, ha valaha is történhet ilyesmi, az a lehető legközelebb kell, hogy álljon a tökéleteshez. A helyzet pedig minden volt, csak éppen tökéletes nem.

Sakura egy jólesőt sóhajtott a szájába, amikor a tenyere újra rátalált a mellére, és gyengéden, lassan masszírozni kezdte. A háta ívbe feszült, hogy jobban hozzáférhessen, mikor Itachi egy pillanatra elszakadt a kipirosodott, duzzadt ajkaitól. Eredetileg a nyakát akarta megcsókolni, azt a finom kis helyet a torka mellett, de mikor a tekintete az apró, rózsaszín mellbimbóra tévedt az ujjai alatt, nem tudta megállni,  hogy ne oda hajoljon. A nyelve alatt egy pillanatig sem tartott, hogy megkeményedjen, és Sakura meglepett nyöszörgését egy mozdulat követte, amitől Itachi hirtelen elfelejtette, hogyan kell lélegezni.

A lány csípője - talán öntudatlanul, talán nem -, de megmoccant, és az öléhez préselte az övét. Mindkettejükből kontrollálatlan zihálás szakadt fel, és a férfi Sakura melleinek völgyébe temette az arcát. Érthetetlen mormogással forró levegőt lehelt a lány mellei közé, és Sakura karja libabőrös lett tőle.

- Utálom, gyűlölöm ezt mondani – mordult fel végül -, de azt hiszem, most kéne ababhagynunk.

A hangja elfúlt, és a lány hangosan felszusszant, az ajkai megpihentek a nyakszirtjén, amitől ezúttal Itachi borzongott meg.

- Igen. Igen – sóhajtotta Sakura, az ujjai egy pillanatra a vállán álltak meg, mielőtt átkarolta volna a nyakát, és hozzábújt. – Rendben. – Egy mély, reszketős  levegővétellel próbálta lecsitítani az őrülten doboló szívét. – Basszameg – tette hozzá kuncogva, és Itachi halkan felnevetett.

- A számból vetted ki a szót – mormolta a lány illatos tincsei közé.

- Igen, épp most jártam ott – nevette incselkedve Sakura, aztán egy vonakodó sóhajjal visszatornázta magát az ágyra, és lebámult Itachira.  – Mit gondolsz... problémát jelentene, ha esetleg... így aludnék? – kérdezte lassan, és magára mutatott.

- Problémát? – visszhangozta a férfi, miközben úgy tett, mintha komolyan fontolóra venné a választ. – Nagyon remélem, hogy nem azt várod tőlem, hogy megkérjelek, takard el magad? – mosolyodott el hirtelen.

- Nem, dehogy – nevette halkan Sakura. – Azt várom, hogy gyere ide mellém, és karolj át, amíg alszom.

- Nem garantálom, hogy teljesen jól fogok viselkedni – figyelmeztette Itachi, míg feltápászkodott, aztán az ágy szélére ült.

- Egek, remélem is, hogy nem fogsz – sóhajtotta vágyakozva, egy szuszra a lány és megfogta a kezét, hogy magához húzza.

*****

Temari a kezében a fegyvertartójával hunyorogva lépett ki a kórház kapuján. Mindene, ami megmaradt az a pár kunai és shuriken volt a kezében, az a pár ruhadarab, amit viselt, és amit kimostak neki, amíg odabent volt. Ezenkívül a ruhái, minden személyes tárgya odaveszett. Arra gondolt, mostanra már valószínűleg a holmiját teljes egészében betemette a homok.

A kórterem hűvös félhomálya után a nap erős fénye elvakította egy pillanatra. Megállt a kapu előtt és várt, hogy a szeme megszokja a fényt, míg Konoha zsivaját hallgatta. Egek, hiányzott neki ez a hely. Persze, sosem annyira, mint amennyire Sunagakure hiányzott neki, ha éppen itt volt.

A pupillája lassan összehúzódott, alkalmazkodva a világossághoz, és arra gondolt, meg kell keresnie Shikamarut. Tudta, hol lakik, de egy percig sem gondolta, hogy ott találja. Annak ellenére, hogy tudta, a férfi nagyon szereti az édesanyját sosem mulasztotta el megemlíteni, ha róla beszélt, hogy otthon egy percig sem tud nyugton lenni, mert mindig megzavarják. Körbenézett, majd találomra elindult a Hokage torony felé.
Át akart vágni Konohán a gyakorlópályák felé, mert remélte, hogy Shikamaru a kedvenc szundikálóhelyén lustálkodik éppen. Útközben pedig benézhetett a Hokagéhoz is, hogy megnyugtassa, hogy kiengedték, és jól van. Meg persze, ki tudja, lehet épp ott találja meg azt, akit keres.

Alig tett meg tíz lépést az árusokat és az étkezdéket figyelve, mikor megtorpant. Az ellenkező irányból Neji Hyuuga tartott felé, de észre sem vette őt, mert az oldalán lépdelő szőke lányra figyelt. Temari egy percig nem tudta ki az, aztán felismerte, mikor felé fordította az arcát. Úgy tűnt, Ino sem veszi észre, tovább beszélt, a másik arckifejezéséből ítélve valószínűleg  anélkül, hogy az elmúlt két percben egyszer is megállt volna levegőt venni. Ahogy közelebb értek  a lány hangja is elért hozzá, és kíváncsian rájuk bámult.

-... hagyjuk kicsit pihenni, ami azért is jó, mert egyrészt muszáj egy kicsit kikapcsolódnia, másrészt pedig azt hiszi majd, elfelejtettük. Aztán mikor már nem is számít rá, meglepjük. Ráveszem az egyik nővért, hogy küldjön neki üzenetet  valami súlyos vészhelyzetről, és mikor megérkezik, bumm! Meglepetés! Mit gondolsz?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet. Megijesztenéd vele - felelte lassan és egy kissé kimérten Neji. - Sokkal egyszerűbben is megoldhatod. Eléállsz az ajándékoddal és boldog születésnapot kívánsz neki. Sakura utálja az ilyen meglepetéseket. Az orvosi vészhelyzet komoly dolog, nem pedig...

Neji felnézett, és meglátta Temarit. Biccentett felé, és elsétált mellette, Ino pedig zavartan megállt, egyikőjükről a másikukra kapkodta a tekintetét, míg arra gondolt  hogy nem tudott róla, hogy nem beszélnek egymással. Nem értette az egészet. Neji találta meg és hozta Konohába, hogy megmentse az életét, sőt még kötszert is vett neki a sebére. Tudott róla, mert Shikamaru elmesélte neki. Ő is kicsit furcsállta a dolgot. De most ezzel a kis közjátékkal még érthetetlenebbé vált az egész, és úgy tűnt,  Temari sem tudja, mi a helyzet. Ugyanolyan zavartnak látszott, mint amilyennek ő tűnhetett.

- Szia - köszönt végül a torkát köszörülve a nő,  és Ino halványan, nem túl vidáman rámosolygott, mint aki maga is úgy érez, mint a Hyuuga, akárhogy is legyen az.

- Szia. - A hangja vékony volt és őszintétlen, amitől csak kínosabb lett az egész.

- Shikamarut keresem – mondta Temari lassan, és látta, hogy Ino szép kék szemei egy pillanatra elsötétülnek. – Nem tudod, merre találom? Fogalmam sincs, hol a szállásom, és gondoltam, elkísérhetne.

- Halvány lila gőzöm sincs – felelte a lány kicsit csípősebben, mint ahogy azt eredetileg akarta. – Bocs – vonta meg a vállát, és végül bizonytalanul Neji után mutatott. - Ne haragudj, de...

- Persze.

Temari elállt az útjából, komoly pillantással fürkészte Ino arcát, végül egy apró, ideges kézmozdulattal intett, hogy menjen csak. Figyelte, ahogy Ino a léptein gyorsítva hamar utoléri Nejit, és mellészegődik, amitől a férfi nem igazán tűnt boldognak. Egy fejjel magasabb volt Inónál, hosszú, barna haja kiengedve jóformán lobogott utána, néha megpihenve széles vállain. Jounin mellényt viselt, és Temari arra gondolt, megváltozott.

Aztán hosszan ott állt még, töprengve utánuk bámulva.

*****

<i> Mitsuko a teaház asztalánál ülve, némán és egyedül várakozott. Tudta, hogy Madara hamarosan értesül róla, hogy elküldte a „lányait", ahogy ő nevezte őket. Valószínűleg nem akarta a kísérő szót használni, mert az kis híján már majdnem „gardedám" lett volna, ami nem vetett volna túl jó fényt a férfira. A lány ujjai idegesen doboltak a még meleg teája mellett. Attól tartott, lesz ideje kihűlni, és lehunyta a szemét, mikor arra gondolt, hogy fog reagálni Madara arra, hogy egy idegen férfival akart találkozni. Legalábbis, Ena és Tamane ezt fogják neki jelenteni.

Bántani nem fogja, nem, ebben biztos volt. Még mindig olyan kegyetlenül bánt mindenkivel, de vele nem.  Ha csak a pillantására gondolt, azokra a meleg, gyengéd sharinganokra, kirázta a hideg. Remélte, hogy téved, de egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy Madara... nos, ha nem is szerelmes belé, igen közel áll hozzá. Ez a gondolat ijesztőbb volt még annál is, mint amilyen a tekintete akkor volt, mikor gyűlölte őt. Nem tudta, mi történhetett. Talán a kényszerű közelség, talán, hogy kénytelen volt valamivel maga mellett tartani, és szép lassan a saját csapdájába sétált, a saját lába is a csalétekhez tapadt, és most nem volt képes megválni tőle.

Őszintén remélte, hogy így van, hogy ezek csak hazug, játszott érzelmek, amiket lassan ő maga is elhisz, a hazugságában él, mert így könyebb és persze kellemesebb is az egész. Olyan forrón vágyakozott utána, hogy így legyen, hogy önmagát is meglepte vele. Nem akar az lenni, akit Madara szeret. Nem lehet az, mert el fogja árulni, és ó, istenek, ha így lesz, hát akkor nem csak ő, valószínűleg az egész világ megsínyli majd a haragját.

Mitsuko megrezzent, mikor egy meleg tenyér ért a kézfejéhez. Ismerte azt az érintést, a hirtelensége ijesztette meg csupán. Mikor felnézett azokba a gyönyörű szemekbe, boldogan elmosolyodott, az ujjai elkapták a másik kezét, és hálásan megszorították.

- Azt hittem, nem jössz el – lehelte halkan, és Tobirama rámosolygott.

- Itt vagyok – felelte megnyugtatón, és elhúzta a kezét.

- Egy teát megihatnánk, mielőtt mennem kell. Azt hiszem, még van egy negyed óránk, míg jelentenek Madarának – mondta a teaház udvarán lévő napórára pillantva, aztán a csészéjéért nyúlt, de nem fogta meg a fülét, csak kicsit meglepetten felnézett Tobiramára. – Nem ülsz le? – kérdezte csodálkozva, és a férfi a legragyogóbb mosolyával ajándékozta meg.

- Nem. – A kezéért nyúlt, és talpra húzta. – Emlékszel még, hogyan összpontosítsd a chakrád a futáshoz?

- Én... igen. – A homlokát ráncolva fürkészte Tobiramát, mikor az kikapcsolta a kék, legyezős szimbólummal ellátott köpenyt a nyakán, letette a széke háttámlájára és ráterítette a vállára a saját, hófehér prémes köpenyét. – Futás? Mit...?

A férfi a barna tincseket a lány tarkóján egy hevenyészett kontyba összefogva lehajolt, és a szemébe nézett.

- Elmegyünk innen – mondta higgadtan, és Mitsuko fejére húzta a köpeny csuklyáját.

- El... Tessék? – csuklott fel hitetlenkedve a lány.  – De... Hol vannak a növények? A baba... én... mi? – dadogta teljesen összezavarodva, és Tobirama komoly maszkját áttörte egy aprócska nevetés.

- Nincs szükséged semmilyen növényre, hacsak nem valami vitaminféle az. Elmegyünk innen, Mitsuko, és nem jössz vissza. Soha. Induljunk.

Tobirama a kezénél fogva próbálta maga után húzni, de a lány megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elindulni. Mikor a férfi felé fordult még mindig értetlenül meredt rá.

- Nem értem – mondta, a hangja kimért volt, és magyarázatot követelő.

A férfi egy pillanatra képzeletben Madara felsejlő árnyképét látta Mitsuko háta mögött, és egy sóhajjal arra gondolt, most már kénytelen elfogadni, hogy a másik végérvényesen megváltozott. Más lett. Képes volt ugyanazt a hűvös, büszke és jól nevelt kisasszonyt adni, mint annak idején, mikor belépett az irodájába, de ezúttal sokkal, sokkal hitelesebb volt. Tudta, hogy nem kéne meglepődnie rajta.

- Hazajössz velem Konohagakuréba – felelte egyszerűen Tobirama. Mitsuko kérdőn pillantott rá, a tenyere a hasára tapadt, és a védelmező, óvó mozdulat fájt egy kicsit a férfinak. – Otthon fog felnőni – mondta végül lágyan. – Normális családban.

- De hát... nem kell, hogy... – kezdett bele Mitsuko, de a másik félbeszakította.

- Nem érdekel, hogy kié.  Szeretlek, és a gyereket is szeretni fogom. Akármilyen nehéz legyen is – jelentette ki határozottan Tobirama. – Mindent megbeszélünk, amint biztonságban vagyunk, de most induljunk. Nem akarok semmilyen komplikációt – mondta, és finoman megrántotta a kezét, Mitsuko pedig egy hálás, ragyogó mosollyal utána sietett.

Egy pillanatra még visszanézett a válla fölött, hogy ellenőrizze, nem figyeli őket senki. A teaház hátsó verandája teljesen üres volt, pont ezért várta itt Tobiramát. A tekintete egy pillanatra megállt a szék háttámlájára terített világoskék Uchiha köpenyen, és az asztalon gőzőlgő teáscsészén, és elmosolyodott. Már akkor is tudta, hogy akármennyi bajjal is fog járni, ez élete legjobb döntése. </i>

*****

Itachi ébren feküdt az ágyban. A sötétben semmi más nem hallatszott, csak Sakura ütemes, nyugodt szuszogása. A karjában feküdt, félig a mellkasán, a haja szétterült a meztelen hátán, a melle a férfi oldalának préselődött, és Itachi azon töprengett, vajon mennyire lenne mérges rá, ha felkeltené. Eddig azon aggódott, hogy fog aludni nélküle, most pedig kénytelen volt azzal a gondolattal szórakoztatni magát, hogy mostantól meg mellette lesz képtelen elaludni.

Az agya annyira messze volt az alvástól, hogy messzebb már nem is lehetett volna. Arról nem is beszélve, hogy még két óra, és úgyis fel kell keltenie, ha addig nem történne változás, és esetleg orvosi ellátásra szorulna. Az az átkozott merevedés csak nem akart elmúlni, és egy kicsit sem segített, hogy a lány látszólag nyugodtan aludt, mégis mocorgott. Sokat. Rengeteget.
Itachi lehunyta a szemét és egy frusztrált nyögéssel Sakura vállára továbbított egy marék hajat. Az az átkozott, gyönyörűséges, bosszantó hajrengeteg különálló életet élt, és bár a férfi egy órája már megtárgyalta a makacs hallgatásba burkolózó rózsaszín tincsekkel, hogy  van az ő térfele, van Sakuráé, és egye fene, kiutalt egyet a hajának is, de úgy tűnt, nem volt elég meggyőző és határozott. Kénytelen volt elismerni, hogy a lány haja egy nullra vezet.

Kinyitotta a szemét, és rábámult Sakura meztelenné vált vállára, majd egy halvány mosollyal felemelte a lábát, hogy letornázza róla a takarót. Vétek  volna rejtegetni, gondolta elégedetten, mikor a noszogatására a szatén ágynemű megadta magát, és halk surrogással lecsúszott az ágy végén. A fene Pein ízlését. Ki a frász akarja, hogy az éjszaka közepén egy rossz mozdulat miatt megszökjön a takarója? Mármint persze, jelenleg éppen rajta kívül. Mikor eszébe jutott, hogy talán a férfi is erre használja az ágyneműt, mikor itt alszik, elmosolyodott, aztán elhessegette a gondolataiból. Jobb dolga is van most ennél.

Lesöpörte a lány hátáról a rózsaszín hajzuhatagot, és megcirógatta a csupasz tarkóját. Gyönyörű volt. A tekintete a meztelen hátán vándorolt, követte a csípője lágy vonalát, ahogy a combjának kiteljesedő körvonalába fut, és lejjebb egészen elvékonyodik a bokájánál. A bőre jóformán ragyogott még a sötétségben is, egészséges fénye volt, mintha az elmúlt hónap nem is vele történt volna meg. Mintha nem mérgezték volna meg Orochimaru vérével, mintha nem...

Itachi ujjai lassan, gyengéden kitapogatták a csigolyákat, végig a gerince mentén, míg arra gondolt, ilyenkor hová tűnhetnek a pecsétek. Valószínűleg visszahúzódnak a bőre alá, hogy rejtve maradhassanak, és nehogy elárulják Sakura titkát. Annyi mindent akart volna neki mondani, és tudta, hogy a nagy része a mondandójának idővel semmibe veszik majd, és így lesz helyes. Így kell lennie. Annyira szerette volna felkelteni  és elmondani neki, mennyit jelent, hogy létezik. Hogy itt van vele, bizalommal telve, a lelkét és a testét is feltárva előtte, minden kétség és habozás nélkül, mintha soha nem bántották volna, mintha soha senki nem hagyta volna el, nem árulta volna el.

Szerette volna ezt ugyanúgy viszonozni, mindennemű hezitálás, vagy tépelődés nélkül, és borzasztóan bántotta, hogy képtelen volt rá. Érte őt is elég csalódás és fájdalom, de Sakurával ellentétben ő nem bírt szabadulni tőlük, elengedni mindent, és csak a pillanatra gondolni, abban élni. Hiszen Sakura is ezt teszi, minden nehézség nélkül egyik pillanatról a másikra képes félresöpörni minden logikát, és átadni a terepet az érzelmeknek, elfelejteni a sérelmeket és a fájdalmat. Tud nevetni ahelyett, hogy sírna, boldognak lenni, akkor is, ha épp szomorúság, tagadás, düh vagy gyász minden, ami honol benne. Irigyelte ezért. Azt kívánta, bárcsak ő is képes lenne erre, úgy ahogyan a másik. Nem igazán maga miatt, hanem inkább Sakura miatt. Hogy ugyanazt nyújthassa ő is, amit tőle kapott.

A sötétségben a nyugodt légzését hallgatva súlyosabb hiányosságnak tűnt a számára az, hogy nem tudja ezt kivitelezni. Meg fogja próbálni. Egyedül ő, és azok a kifacsart gondolkodású átkozott istenek fogják tudni, milyen pokolian nehéz lesz, de ez nem jelenti azt, hogy nem kezd bele, hogy nem küzdi át magát minden lehetséges akadályon azért, hogy ha csak egyetlen szempillantásnyi időre, egyetlen töredékmásodpercre is, de boldoggá tegye. Mielőtt mindennek vége.
Itachi tenyere puhán a lány combjára siklott, és Sakura megmoccant, valamit mormogott a párnába, majd újra csönd ülte meg a szobát. A férfi mozdulatlanul várt, hogy vissza tudjon aludni, és ne zavarja fel, de mikor újra megmozdította a kezét, hogy visszatérjen a kerek csípőjének vonalára, Sakura felemelte a fejét, és hunyorogva ránézett, mintha fény bántaná a szemét.

- 'Tachi? – motyogta álmosan. – Elloptad a takarót? – kérdezte kissé szemrehányóan, de a hangja kábasága és a homályos szemei felvidították Itachit. Mint egy felzavart, édes kis kölyökmacska.

- Megszökött – suttogta kajánul, és még mindig a lány alatt fekve a szabaddá vált felsőtestével lejjebb csúszott az ágyon, hogy gyengéden az ajkai közé vegye a mellbimbóját.
Sakura előbb felnyögött, aztán halkan kuncogva legördült a karjáról, hogy elengedje.

- Nem, tényleg, hol a takaró? – kérdezte egy mosollyal a mellkasa köré fonva a karjait.

- Esküszöm, igazat mondok – felelte Itachi, míg végigcsókolta a hasát. – Lába kélt. Lehet, ellopta valaki. De szerintem megszökött – mormolta Sakura köldökébe, és a lány csiklandósan felnevetett. – És őszintén remélem, hogy éppen a huzatját cseréli le, mert kislány, a pokolba is, bosszantó, hogy  tartanom kellett, és nem volt egyetlen szabad kezem sem erre... – Itachi elhúzta a kezét a mellei elől, és a tenyerébe zárta mindkettőt, míg a haja előrehulott a vállán át és végigsimította Sakura hasát.

- Itachi – lehelte figyelmeztetően a lány, de a hangja erőtlenné vált a mondandója végére, és ez csak még jobban felizgatta a férfit.

- Nem tudok aludni – súgta meg a szegycsontját borító bőrnek, és Sakurának nevetnie kellett. – Folyton csak az jár a fejemben, hogy...

- El sem tudom képzelni, mi lehet, ami ennyire lefoglalja a gondolataidat... – ironizált a lány, és átcsúsztatta Itachi kezeit a csípőjére.

- Megmutathatom – ajánlotta lelkesen kapva a szón, az ajkai a másik kulcscsontján simítottak végig. – Van egy... nem olyan kicsi problémám – mormolta, belekezdve a magyarázatba, és a karjain támaszkodva leeresztette a csípőjét. – Ez egy egészen bonyolult prezentációnak ígérkezik, szóval azt hiszem, szemléltetőeszközre is szükségünk lesz...

- Egek, csak semmi szemléltetőeszköz – nevetett fel Sakura. – Aludnod kéne.

- Fájdalom, de nem megy, amíg ilyen... állapotban vagyok – mondta Itachi, és megpróbált sajnálkozónak hangzani, de nem sikerült valami fényesen.

- Akkor segíts magadon, drágám – ajánlotta Sakura egy édes mosollyal. – Hess.

Itachi kicsit csalódottan felnyögött, legördült róla, és kiterült az ágyon.

- Az eléggé... furcsa lenne – mondta végül hangosan gondolkozva, és felsóhajtott. – Úgy értem, melletted, az aktív közreműködésed nélkül. Úgy érezném magam, mint valami perverz kukkoló.

- Itachi, lehúztad rólam a takarót, amíg aludtam – méltatlankodott Sakura, bár az volt az igazság, hogy egy csöppet sem bánta a dolgot. – Nézz szembe a tényekkel: egy perverz kukkoló vagy.

- Igazán felajánlhatnád a segítségedet, hogy kiléphessek ebből a szerepből – vágta rá a férfi, megjátszva a felháborodást, aztán felé fordult és elmosolyodott. – Ugratlak. Aludj csak. – Felé nyúlt, és magához húzta, az ujjai a hajába túrtak. – Eddig is elvoltam, most is megleszek. Hacsak... – kezdte hezitálva, és a keze megállt a lány hajában, mire Sakura rácsapott a karjára.  – Vicceltem – nevetett fel halkan, a tenyere végigcirógatta a lány meztelen hátát, és némán élvezte a forró, puha bőrt az övén.

- Szeretem, amikor viccelsz – lehelte egy lágy mosollyal a mellkasába Sakura. – Örülök, ha boldog vagy.
Itachi keze megállt a lapockái között, hogy egy lélegzetvisszafojtva töltött pillanat után ott folytassa, ahol abbahagyta, mintha nem történt volna semmi.

- Az vagyok. Boldog vagyok – suttogta halkan az illatos, rózsaszín tincsek közé, és még érezte a lány mosolyát a bőrén, mielőtt elmélyült volna a légzése, jelezve, hogy máris alszik. Kimerült lehet, az elmúlt napok nem hagyták, hogy rendesen kipihenje magát.

Itachi egy elégedett sóhajjal elfészkelte magát az ágyon, hogy Sakura kényelemesen elférjen a karjában, hogy ne nyomja sehol, hogy úgy feküdjön, hogy ne zsibbadhasson el semmije, ami esetleg felébreszthette volna, és tudta, ha tehetné, ha képes lenne rá, most lenémítaná a világot, elsötétítené még a csillagok és a hold halvány fényét is, hogy semmi ne zavarhassa meg a kedvest. Ha tehette volna, soha nem engedte volna ki többé a kezei közül.