Szerelem volt, és ő tudta. Tudta, rájött, anélkül, hogy odaálltak volna elé, és a szemébe mondták volna, vagy rávezették volna. Tudta, ahogyan azt is, hogy mint minden az életében, ez is a lehető legrosszabb időzítéssel érkezett meg, a lehető legrosszabbkor, egy élet, mikor a halál még mindig ott áll előtte, kikerülhetetlen, még akkor is, ha képes valamennyit halogatni.

Azt hitte, nem fogja felismerni, mert nem fog eléggé figyelni rá, de itt volt, és mégis figyelt. Ezért volt talán a leghálásabb. Ezért, és Sakura szavaiért, azokért, amik nyilvánvalóvá tették, hogy annak ellenére, ami történt, vele – velük – nem fog meghátrálni semmitől, és ugyanúgy kihívásnak tekinti ezt is, mint mindent, amibe eddig belebukott, mégha önibáján kívül is tette. Bátor, bátor kislány, bátrabb, mint Sasuke, de ami a legfontosabb : bátrabb, mint ő. Fejest mer ugrani egy olyan óceánba, amin vihar söpör keresztül, ami bármikor lehúzhatja és megfojthatja, és mégis megteszi, mert képtelen másként élni, csak ilyen őszintén, ilyen igazul, igazán élni.

Így kéne élnie, mindenkinek, neki, Konohának, Peinnek, mindenkinek, és biztos volt benne, hogy ha így lenne, nem lennének háborúk, viták, csak béke és nyugalom.

Sakura felnézett rá, bizonytalan volt, és félszeg, és a másik rögtön megértette, hogy ez az ő némaságának szól, ezért lágyan homlokon csókolta.

- Köszönöm – lehelte puhán, és az arcát a lány hajába fúrta, az ujjai finoman végigsimítottak a tarkóján.

Érezte, ahogy Sakurán borzongás fut végig, hát magához szorította, erősen, mintha attól félne, most, most fog összeomlani az egész világ, most mindjárt felrobban majd az egész ház a fejük felett, vagy belép Sasuke, hogy tönkretegyen mindent. Attól félt, véget ér, mielőtt felfoghatná egyáltalán, hogy mi történt, hogy mi történik. És hogy mi fog.

Mert fog történni valami, velük, köztük, ebben biztos volt, mégha abban nem is, hogy mikor. Ma, holnap... hamarosan. Végül is, ígéret volt, engedély, kérés, minden ezen a fárasztó, ostoba, önmaga végébe forduló, rohanó, viszálykodó káosszal teli világban. Úgy érezte a közepén áll ennek a lázadó, kavargó, igazságtalan forgószélnek, azon a pontján, ahol mindig, örökké csönd van és nyugalom. Béke. Szerelem.

******

Hinata nem találta otthon Narutót, szóval átsietett Sakura lakásához, és a második kopogtatásra ki is nyitották. Naruto pizsamanadrágban állt az ajtóban, a kezében egy frissen felbontott dobozos tej, és Hinata rámeredt a meztelen, a lepedőtől még csíkos mellkasára, míg a másik álmosan hunyorogva végigmérte, mintha hirtelen nem tudná, ki is áll előtte.

A szája tátva maradt, ahogy felismerte Hinatát. A haja copfba volt fogva a feje búbján, a háta közepéig leomlott, de hosszabb volt a hasnélküli rövidujjú fekete topjánál, és alig tíz centivel a vádliközépig érő fekete nadrágjának lazán csípőre eresztett dereka fölött ért véget.

A tejesdoboz hangos csattanással szétdurrant a küszöbön, és mielőtt Naruto megláthatta volna a lány az előbbi pillantásától vérvörösbe borult arcát, kapkodva, idegesen lehajolt.

- Basszus... – mormolta, míg felvette a tejtől csöpögő immár üres, fehér dobozt, és pánikolva körbepillantott a földön, mintha arra várna, hogy a semmiből megjelenik mellette egy törlőrongy.

- B-bent... bent van papírtörlő, a ko-konyhában – hebegte Hinata, de Naruto nem mert felnézni rá, és a lány hevesen a fejét rázva, hogy megszabaduljon a kiújult dadogásától, elsietett mellette, és az egész tekerccsel tért vissza.

Naruto kábán a földön ült a tejtócsa mellett, és némán, mozdulatlanul bámulta, ahogy Hinata leguggolva nekiáll feltakarítani. Egy pillanat múlva észbe kapott, és a földre tett papírtörlőből szakított egy nagyobb darabot, hogy segítsen neki, de csak annyit ért el, hogy Hinata megijedt a hirtelen mozdulattól, és ahogy hátrébb akart húzódni, hogy helyet hagyjon neki, elcsúszott és fenékre ült.

Meglepetten egymásra bámultak, aztán a lányból kitört a nevetés, és Naruto nem tudta megállni, hogy ne kövesse a példáját. Naruto leült, és csak hangosan nevettek, mindenen, az életen, a helyzeten, magukon, a félénkségen, az udvariasságon, az éveken, amik úgy múltak el felettük, hogy képtelenek voltak egymás felé mozdulni.

Igen, leginkább magukon nevettek, és nem bírták abbahagyni.

******

Itachi az apró előtér ajtófélfájának támaszkodva figyelte, ahogy Sakura előre hajolva, az arcát takaró hajzuhataggal, mezítláb lopakodik a kertben, halkan ciccegve leguggol. A fehér köntöse olyan volt az éjszakában, mint egy fényesen ragyogó, közeli csillag. Lassan nyújtotta a kezét az egyik bokor felé, és Itachi egy villanásnyi időre akiválta a sharinganját, éppencsak addig, amíg meg nem látta, amit a másik látott: egy fekete macskát, ahogy bizalmatlanul kifelé bámul a bokor ágai közt.

- Gyere, cica, cicc, cicc... – Sakura letette a földre a kezében tartott kis tálat, és tovább szólongatta a megmozdulni nem akaró macskát. – Gyere, halacska, finom halacska, cicc, cicc...

Az állat végre lassan, megfontoltan megmozdult, mellső mancsával kilépett a fűbe, de egyszercsak megdermeve megállt, és Itachira bámult. Egy percre úgy tűnt, menekülni fog, aztán végül a férfi mozdulatlansága miatt mégis odamerészkedett a tálhoz. Apró, hegyes fogai belemélyedtek a felkínált halba, de Sakura első kísérletére, hogy megsimogassa, a szájában az étellel eliszkolt, a lány pedig suttogva káromkodott egyet.

- Akkor menj csak – nyögte végül Sakura, ahogy felállt, és leporolta a kezét, mintha piszkos lett volna, pedig csak a tálat fogta meg. – Jössz még te ide, drágám – mormolta maga elé, és zsebre tett kezekkel megfordult.

A pillantása fekete szemekkel találkozott, kihűlt, kiégett izzással, és elmosolyodott.

- Vissza fog jönni – mondta halkan Itachi. – Konan mindig megeteti, ahogy a többit is, ezért látsz itt ennyi macskát. Szereti őket.

- Én is szeretem őket – felelte Sakura, a válla fölött a sötétségbe borult kertbe bámult. – Mikor kislány voltam, volt egy kiscicám – folytatta halkan kuncogva.

- Miruku.

Sakura felé fordult, egy komoly pillantással mélyen a szemébe nézett.

- Igen. Miruku – biccentett egy halvány mosollyal, ami annak szólt, hogy figyelt. Hogy emlékezett. – Ninja macska volt, legalábbis, azt játszottunk mindig – nevetett fel végül, és az apjára gondolt. – Az apám nem igazán volt oda érte, de tőle kaptam. Folyton csak morgott miatta.

- Sosem szerette őket – mondta komolyan a férfi, és Sakura meglepetten rábámult. – Pár hónapig együtt dolgoztunk. ANBU – vonta meg a vállát.

- Hm. Akkor azt hiszem, inkább bácsiznom kéne – nevette el magát a lány, és Itachi gúnyosan elmosolyodott.

- Már megtetted, és egyszer is elég volt – vágta rá. – Amikor a szüleiddel dolgoztam, tizenhárom voltam, te pedig talán öt vagy hat. Akkoriban készültél kezdeni az Akadémiát.

- Hű – mondta Sakura lassan,és úgy csinált, mintha elgondolkozna. – Tegezhetlek én egyáltalán, Itachi? - A férfi egy sóhajjal leeresztette a kezeit, hogy megforduljon, és visszamenjen a házba, de a lány nevetve odalépett hozzá és megragadta a kezét. – Ne, ne, csak vicceltem – kuncogta, és Itachi megállt, lebámult rá, a szemeiben melegség, és olyan nyílt rajongás csillant fel egy pillanatra, hogy Sakura érezte, hogy a talpa is elvörösödik. – Vagy talán tényleg több tiszteletet kéne tanúsítom az öregebbek iránt... – mondta hirtelen hogy valahogyan leplezze a zavarát, és Itachi hirtelen elkapta a derekát, hátradöntötte, és a nyakába csókolt, míg Sakura meglepetten felsikkantott, aztán nevetésben tört ki.

- Hagyd meg a magázást Kakashi Hatakénak – mondta Itachi, miközben a lány mosolyát csodálta. – Nincs időm rá, hogy mindent újra az elejéről kezdjek.

Sakura még látta az örvénylő, bíborvörös sharinganokat, mielőtt lehunyta a szemét, és átadta magát a férfi csókjának. Hagyta hogy végigmossa, mint nemrég a zuhany, hogy végighömpölyögjön a testén az a finom, reszkető érzés, amiből tudta, hogy valahol azalatt a fal alatt, amit Sasuke épített benne lassanként feléled benne valami, ami csakis vágy lehetett – bár még nem érezte igazán soha azelőtt, és mégis éppen ezért volt olyan biztos benne, hogy az.

Mikor Itachi eltávolodott tőle, egy pillanatig még csukva hagyta a szemeit, mert tudta, hogy ködösek és távoliak, mintha a lelke már egy ágy puha matracát érezné a meztelen háta alatt. Mikor végül felnézett, még mindig ilyen lehetett a tekintete, mert a férfi úgy bámulta a szempillái alól felvillanó szeme zöldjét, mint egy vadász a zsákmányt. Sakura teljesen odavolt azokért az éhes, mohó, lángoló szemekért, amik egyik pillanatról a másikra hideg üszökből pusztító tűzvésszé váltak, és a mítoszok főnixmadarát idézte elé, a folytonosan lángokban újjászülető lényt. Valahogy Itachi is ilyen volt, egészen ilyen.

- Mikor először találkoztunk már akkor is arra gondoltam, hogy olyan a szemed színe, mint az obszidián – mondta rekedten egy tűnödő mosollyal, és mikor Itachi az arcát fürkészve hallgatott, tudta, hogy magyarázatra vár. – Annyi minden más eszembe juthatott volna, ha feketéről beszélünk, nem igaz? Hiszen te is tudod a választ. Tudod, miből van az obszidián.

- Persze, hogy tudom. Amikor a láva... – kezdett bele értetlenül Itachi, aztán elhallgatott, a forró tekintete Sakuráét kereste.

- Hirtelen lehűl – folytatta helyette a lány, és a tenyerét a másik arcára simította. – Megkeményedik, és mégis... mégis csak üvegből van. Erős és törékeny. Egyszerre mindkettő.

A férfi lehunyta a szemét, egy percre néma csönd ereszkedett rájuk, aztán felvillantak a sharinganok, és Sakura érezte, hogy Itachi az ölébe kapja, és a lábával becsapva mögöttük az ajtót, beviharzik vele a házba. A bőre szinte előre érezte azokat a pokolian égető csókokat, amiket most kapni fog a szavaiért, a füle csengett a szavaktól, amik még csak a másik mellkasában kavarogtak. Hiszen érezte őket, nagyon is érezte. Reszketett, mikor Itachi átlépte vele a küszöböt, és érezte, ahogyan a tenyere alatt a másik szíve őrült, kapkodó ritmusra vált, míg leereszti a földre.

Most. Most...

******

Hinata a válla fölött áthúzott copfja végével játszott, az ujjai köré tekerte, átfésülte, majd végül hagyta visszahullani ujjatlan, fekete topjának vállára, és felpillantott a mellette üldögélő Narutóra.

- Nem is tudom – felelte végül egy sóhajjal kissé tanácstalanul. – Úgy értem, kétségtelen, hogy tehetséges, de nem vagyok biztos benne, hogy ilyen korán... szóval fiatal még hozzá, ezt akartam mondani. Még csak tizenhat éves. Én az ő korában még nem is gondoltam ilyesmire. Attól tartok, túl nagy felelősség ez neki, akkor is, ha erős és céltudatos. Ó, menni fog neki, nem kételkedem ebben egy pillanatig sem. Csak abban nem vagyok biztos, hogy nem hátráltatja-e ez őt, mint embert, mint fiatal lányt. Hiába nem az a szerelmes típus, előbb-utóbb eljön valaki, akire felnéz majd és csodálni fogja. Még Hanabi sem kerülheti el a szerelmet, akkor sem, ha azt mondják, ritka. Igen, az. Egy életben talán csak egyszer jön el. Talán többször is, de én azt hiszem mégiscsak egyetlen alkalom van, amikor igazi és jelentőségteljes. Amikor átitatja az életed, és ezt nagyon nehéz elengedni. A legtöbben nem is akarják elengedni. Meg tudom érteni, miért – fejezte be végül, a hangja puhán semmivé enyészett, és kissé félve felpillantott Narutóra, aki azzal próbálta meg leplezni, hogy egészen idáig úgy bámult rá, mint a világ nyolcadik csodájára, hogy egy rövid, széles vigyort rávillantva elfordult a gyakorlópálya felé, és hosszú percekre komolyan, elemzőn belemerült kettejük klónjainak harcába.

Kitartó hallgatása végül arra késztette Hinatát is, hogy arra nézzen, amerre ő, és elbambulva, szinte fel sem fogva mit lát önmaga árnyékklónját figyelte, ahogyan véd, majd támad, és végül megsebesíti Naruto klónját a kezében tartott rövid katanával, ami ettől egy halk puffanással eltűnt.

A mellette ülő fiú hangosan felnevetett, és megtapsolta a másik Hinatát, aki egy elegáns, rövid pukedlivel és egy édes fintorral egy pillanattal később szintén semmivé foszlott.

- Mit gondolsz, elég lesz ez? – kérdezte a lány tárgyilagosan és Naruto felé fordult, aki nyílt rajongással rásandított, és megint elnevette magát.

- Hogy elég lesz-e? – kérdezte hitetlenkedve. – Hinata, te kétszer olyan gyorsan tanulsz, mint én, ha nem sokkal gyorsabban – mondta elismerően, és megragadta a lány kezét. – Gratulálok, azt hiszem ezzel te is Tenten nyomdokaiba léphetnél, ami a jounin vizsgát illeti.

Hinata elpirult és az összefűzött ujjaikra bámult. Naruto észbe kapott, és el akarta húzni a kezét, de a lány nem engedte. Csak komolyan, kifürkészhetetlen tekintettel felnézett rá, és várt.

Naruto hosszan, némán rámeredt kettejük kezére, és Hinata szinte látta a fokozatokat, ahogyan szép lassan elvörösödik. Nem tudta, hogyan, de ő olyan higgadt maradt, mintha nem is ott ülne a fiú mellett, akit évek óta szeret. Persze, elpirult ő is, de ez olyan távol állt az eddigiektől. A szíve kicsit gyorsabb, de viszonylag higgadt tempót diktált, és tudta, hogy egy hónappal ezelőtt valószínűleg vérvörösen fordult volna le az alacsony kerítésről, amin ültek. Arra gondolt, mostmár nincs ideje erre. Nem kinőtte, hanem egyszerűen csak levetkőzte az összes félelmét, gátlását, hagyta hogy a bokájáig csússzon, kilépett belőle és messze maga mögött hagyta. Élete első komoly kihívása és problémája volt ez az új helyzet egyben, és bár fogalma sem volt, hogy ilyesmi rejtőzik benne, hogy ilyen könnyen képes mássá lenni, hogy a saját lényegét megragadva, kiemelve a sallangok közül képes újraalkoltni önmagát, kicsit kevesebb, és éppen ezért mégis több anyagból.

Ugyanaz a Hinata volt, mint tegnap vagy éppen egy hete. Csak éppen egy másik változata. Egy erősebb, keményebb, határozottabb változata. Mint ahogyan a víz. A jég is víz, és mégis ellenállóbb, hiszen annak kell lennie, azzá kell válnia, mikor beköszönt a tél. Hinata tele most köszöntött be, így hát megtette ami szükséges volt, és bár mélyen, valahol még mindig érezte magában mindazt a szégyenlősséget, félénkséget és visszahúzódást, ami a személyisége magját alkotta, mióta az eszét tudta, de most minden erejével a háttérbe szorította. Nejire és Narutóra gondolt, és persze Sakurára, a bátorító mosolyára, az egyszerű, de motiváló szavaira, arra hogy össze kell szednie magát. Maga sem tudta, honnan van benne ennyi erő, de volt, és egyelőre megelégedett ennyivel.

Naruto szemébe próbált nézni, de a másik kitartóan kerülte a pillantását, és Hinata kissé csalódottan elengedte a kezét. Akárhogyan is siettetné, akármennyire is messze állt tőle ez a viselkedés, amit most produkált, ő maga is tisztában volt vele, hogy erre még egyikőjük sem állna készen.

- Köszönöm, hogy segítettél nekem – mondta egy kedves mosollyal, és igyekezett annyira vidámnak hangzani, amennyire csak tudott. – Azt hiszem, megyek, megkeresem Nejit. Kicsit maga alatt van, és nem akarom, hogy valami ostobaságot műveljen. Mindig olyan határozott és kötelességtudó volt, de most mintha nem is önmaga lenne – rázta a fejét kissé gondterhelten, majd végigsimított Naruto csupasz karján, egy pillanatra élvezve a bőrének érintését, majd rámosolygott a teljesen zavarba jött fiúra. – Köszönöm, Naruto. Majd beszélünk.

Egy intéssel megfordult, és kisétált a gyakorlópályáról. Naruto még látta, ahogyan odaint valakinek aki a fák takarásában állt, és aztán eltűnt, ő pedig ott ült, mintha fejbe vágták volna, és arra a pontra meredt, ahol Hinata végleg eltűnt a szeme elől.

- Francba – morogta, és aztán a szájára csapott. Túl sokat káromkodott újabban, és tudta, hogy Sakura a szart is kiveri belőle, ha így folytatja. Természetesen nem elsősorban a csúnya beszédért, hanem inkább azért, mert úgy viselkedett, mint egy süket és vak félkegyelmű. A fejét rázva egyszerűen csak hanyatt lefordult a kerítésről a fűbe és az arcára simította két tenyerét. – Mekkora hülye vagy, Naruto Uzumaki...

*****

Itachi csak akkor állt meg vele, mikor a hálóba értek, de ott nem csak megállt, hanem egyenesen megtorpant, mintha hirtelen kétségei támadtak volna, és óvatosan a talpára eresztette a karjaiban tartott lányt, de nem engedte el a derekát. Sakura felpillantott rá, a tekintetét fürkészte, aztán elmosolyodott, és a másik nyaka köré fonta a karjait.

- Csókolj meg – kérte halkan, és figyelte, ahogyan a másik szeméből egyenként, egyik pillanatról a másikra eltűnnek a kérdések, mintha elfújták volna őket.

Itachi engedelmesen lehajtotta a fejét, és a szájára tapadt, míg a lány keze a pólója alá csúszott és felsiklott a meztelen, forró bőrén egészen a két lapockája közötti bőrfelületig, borzongások egész sorát indítva el benne.

Örült neki, hogy Sakura minden ellenére ennyire közvetlen és felszabadult. Azt legalábbis soha nem gondolta volna, hogy akármennyire kezdeményező lehet valaha is. És tessék; valahol mégis az volt, még akkor is, ha eléggé visszafogottnak lehetett volna nevezni jobb szó híján.

Arra gondolt, őrületesen sok feltételnek, kikötésnek és szabálynak kell most megfelelnie, már csak egyetlen apró csókkal is, úgy, hogy ezeknek a nagyrészéről nem is tud. A gondolattól feszültté vált, és minden igyekezete ellenére sem tudta elűzni ezt az érzést, holott tudta, hogy ez most nem a gondolatok, a töprengés és a tépelődés ideje. Mégis hogyan csinálja ezt tökéletesen, ha nem szabadna gondolkodnia rajta? Elégnek kellene lennie az érzésnek, az akarásnak, de tartott tőle hogy akárhogyan is próbálná, elszúrná az egészet. Ha nem elég óvatos, olyasmit tehet vagy mondhat, amitől Sakura egész egyszerűen bezárkózik, ha viszont túl óvatos, az feltűnő és természetesen ugyanarra az eredményre vezet.

Sakura kissé eltávolodott tőle és akkor vette észre hogy szinte semmit nem fogott fel abból, mi történik, mert máris túlpörgött az agya. Látta Sakura kérdő pillantását, és gyorsan felé hajolt hogy ne legyen ideje leolvasni ami az arcára van írva, de már tudta, hogy elkésett vele. Sakura tenyere a mellkasán landolt, és a lány egy sóhajjal a szemébe nézett.

- Tudod, nem kéne hagynod, hogy megint ideálljon közénk - mondta halkan és leeresztette a kezét. - Megértem, tényleg. Talán valahol még én is így vagyok vele, csak nagyon nem akarok figyelni arra a hangra az agyam mélyén. De talán neked van igazad.

- Nem, nincsen - felelte Itachi mindenféle hezitálás nélkül. - Egyszerűen csak nem akarom elrontani, még akkor sem, ha tudom hogy pontosan ezzel rontom el. Csak... - Itachi elhallgatott, egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy kizárhasson mindent, amíg összeszedi a gondolatait. - Nem tudom, melyik lehetőség a nagyobb ostobaság. Megtenni, mikor olyan nyilvánvalóan rossz döntés, vagy nem megtenni, mikor pedig olyan pokolian egyszerűen adja magát, mintha nem lenne több egy újabb lépésnél.

- Természetesen mindkettő oltári baromság - mosolyodott el finoman Sakura. - De ha nem lenne az, akkor nem lenne benne semmi, amiért megérné.

- Neked megéri? - kérdezte egyenesen a férfi, míg a komoly zöld szemeket fürkészte.

- Igen. Azt hiszem, igen.

- Azt hiszed? - kérdezte Itachi hitetlenkedve. - Honnan tudjam, hogy ez elég-e ahhoz, hogy holnap vagy azután ne kelljen azt látnom rajtad, hogy megbántad? Hogy csalódott vagy magadban, bennem, a helyzetben. Ne érts félre, akarom. - A férfi egy másodpercig hallgatott, arra gondolt, most aztán pokolian őszintének kell lennie, ha nem akarja, hogy az egész beszélgetésük után kellemetlen íz maradjon a szájában. - Nagyon is. Talán el sem hinnéd, ha elmondanám, mióta, talán azt mondanád, nem jelent semmit, de hidd el, még csak nem is gondoltam, hogy te... Hogy mi. Ha eszembe is jutott volna, nem mertem volna hinni benne egy pillanatig sem. Mert amíg még az eszemnél voltam, pontosan tisztában voltam vele, hogy neked ez nem az az időszak, amikor bármi újba akarnál, vagy kéne kezdened. Akármilyen ostobán is hangzik még.... még tart a gyászidőszak. És igen, az illető kiléte sem könnyít ezen a zűrzavaron és soha nem is fog. Talán mindig itt fog állni, közöttünk, és fogalmam sincs, hogy képes lennék-e ennél jobban... áthajolni rajta, és egyszerűen nem tudomásul venni. Ahogy abban sem vagyok biztos egyáltalán, hogy képes vagyok-e... elárulni újra.

- Szóval erről van szó? - kérdezte Sakura. - Rólad? - Itachi kicsit meglepetten felpillantott a mellkasáról a nyakára csúszó kézről a lány mosolygó arcára. - Hé. Te határozottan fejlődsz. Örülök - tette még hozzá lágyan, mielőtt lábujjhegyre állva megcsókolta volna, és Itachi összezavarodva ugyan, de viszonozta. - Nem hiszem, hogy valaha is tudnál csalódást okozni nekem - vallotta be halkan Sakura és visszaereszkedett a talpára. - De azt hiszem, ez nem számít, ha kétségekről van szó. Igazad van. Nem kerülhetjük ki az akadályokat, ha nem akarunk csúfosan elbukni a végén. Márpedig én nem akarok. Hagynom kéne egy kis időt neked és persze magamnak is, hogy egyáltalán képesek legyünk feldolgozni mindent, ahhoz hogy egyszer majd tényleg felkészülten álljunk hozzá ehhez a helyzethez, mert máshogy nem lehet. De tudom, előre szaladtam - emelte fel a kezeit szabadkozva és elmosolyodott. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most lefekszem. Jössz aludni?

- Én... - Itachi elgondolkozva megnyalta az alsó ajkát, és vett egy mély levegőt mielőtt folytatta volna. - Kint alszom. De előtte iszom valamit. Csak egyet - ígérte Sakurára pislantva, aki játékosan elmosolyodott.

- Akár kettőt is.

- Igen. Lehet. - Itachi biccentett és kicsit bizonytalanul átfésülte az ujjaival a még nem teljesen száraz, újra rózsaszín tincseket, míg azon gondolkozott, hogy a fenébe lesz képes elaludni. Valószínűleg sehogy. - De van még valami. Valami, amivel tartozom neked, azért amit mondtál odakint.

- Igen? - kérdezte csodálkozva Sakura. - És mégis mi...

A férfi hirtelen előrehajolt és olyan mohó, szenvedélyes csókkal fojtotta a másikba a szót, hogy Sakura érezte, ahogy a bőre felforrósodik, és verejték lepi el. Igen, határozottan vágy volt, nem lehetett más. Képtelenség volt másra gondolni, amíg Itachi így csókolta, a karjába zárva, de mégis hagyva neki lehetőséget a menekülésre. Pontosan erre volt szüksége, és olyan hálás volt érte a férfinak, hogy tudja, mit kell tennie, anélkül, hogy bárkinek is mondania kellene neki. Fogalma sem volt, hogyan csinálja, hogyan éri el, hogy igazi, vonzó nőnek érezze magát tőle, de képes volt rá, és ez volt a lényeg.

Mikor Itachi lassan két apró, egymást követő, mintegy önmagát lenyugtató csókkal felegyenesedett, Sakura felpillantott rá és a nyakláncát megragadva visszahúzta magához, hogy egy rövid, de annál hevesebb ráadással válaszoljon az előbbi letaglózó "támadásért".

Itachi halkan nevetett, mikor végül elengedte.

- És most - sóhajtotta a lány. - jó éjszakát.

- Hm. - A másik egy pillanatig nyugodt, melegen mosolygó szemekkel bámult rá, aztán lassan a szája sarka is mosolyra moccant. - Azt hiszem, lesz az három pohár is. Ágynemű a szekrényben, kulcs a zárban. - Itachi közelebb hajolt, hogy a szájába suttoghasson. - Kettőre zárd. És akárhogy is könyörgöm, ne nyisd ki.

- Rendben, nem fogom - ígérte nevetve Sakura, aztán figyelte, ahogy Itachi lassú, megfontolt, és kissé talán vonakodni látszó léptekkel kimegy, és becsukja maga után az ajtót.

****

Sasuke a kibérelt ház verandáján ülve, a keze ügyében egy üveg szakéval élvezte a viszonylag nagynak mondható kertre borult éjjeli, mély és sötét csöndet. Tudta, hogy nemsokára tovább kell állniuk, még mielőtt maga az Akatsuki akadna a nyomukra. Nem álltatta magát vele, hogy nem ölnék meg, ha találkoznának vele. Ahhoz túl nagy szerepe van a jövőbeli terveikben, hogy életben, vagy figyelmen kívül hagyják. Elvégre, ha megöli majd Itachit, az elég nagy érvágás lesz nekik, elég ahhoz, hogy még a fenyegetését is olyannyira el akarják hárítani, hogy akár keressék is őt. A Hebit.

Suigetsu, Juugo és Karin odakint voltak Amagekuréban, hogy küldetéseket keressenek. Ők nem keltettek akkora feltűnést, főképppen külön-külön. Pénzre volt szükségük, és nem utolsósorban végre egyedül maradhatott.

„Nos, nem egészen egyedül" – gondolta, és a tekintete az egyetlen nyitott ablakra tévedt a veranda végén.

Szakét töltött magának az előtte álló csészébe, és elgondolkozva beleivott, míg a tekintete magába itta a kert látványát. Csönd volt itt és nyugalom. Két napja nem esett, és örült neki, hogy nem kell sárban dagonyáznia, ha úgy dönt, sétálni indul. Mármint, a kertben természetesen. Jobb, ha nem mutatkozik a falu közelében újra. Elég kockázatot vállalt, és tudta, hogy Sakura már úgysincsen itt. Reiki elmondta, hogy elmentek. Nem mintha nem tudta volna magától is, hogy így lesz. Itachi újra megszöktette Sakurát előle, de ezúttal valahogy nem hagyott maga után haragot és bosszúvágyat.

Csak komoly közömbösség volt benne, hiányzott az a szikra, ami egyik pillanatról a másikra képes volt bármikor fellobbantani benne a haragot. Tudta, hogy csakis azért lehet így, amit Sakura mondott neki, azokat a várt, de nem remélt szavakat. Nem is tudta, hogy volt képes egyáltalán gondolni rá, hogy más lesz a válasz. Nem mintha sok reményt fűzött volna ahhoz a másik lehetőséghez. Ostobaság lett volna, és ő nem volt ostoba. Meggondolatlan és hirtelen biztosan, de ostoba nem.

Sasuke lehajtotta a fejét, és a tenyerén pihenő medálra meredt. Annak ellenére, hogy jó ideje a kezében tartotta jéghideg maradt. Arra gondolt, hogy Sakura hordta és az ő testétől volt meleg nemrég. Hordta, holott le is vehette, és eldobhatta volna akárhol. Gyűlölte a gondolatot, de tudta, hogy valószínűleg Itachi nem engedte, hogy levegye a nyakából – idő előtt. Hiába volt gyilkos, áruló és féreg, a klán az klán marad, akkor is, ha a tagjai halottak.

A másik gondolat, amit még jobban gyűlölt, hogy most együtt vannak valahol, több,mint biztos, hogy kettesben, és tudta, hogy Sakura örül ennek. Boldog. De miért? Egyetlen lehetőség volt, amit hajlandó volt akármennyire is elfogadni, és az az, hogy Sakura annyira gyűlöli őt, hogy már az sem zavarja, hogy Itachi kicsoda, amíg megvédi őt tőle. Ez persze nem volt logikus magyarázat azokra az... érintésekre, amiket látott, mert kénytelen volt végignézni.

Érezte, hogy már a gondolatra is megmoccan benne a harag, így aztán lefojtotta egy újabb csésze szakéval. Most fontosabb dolga van ennél. Letette a csészét a veranda fapadlójára és egy pillanatig bizonytalanul a kezében szorongatott nyakláncra bámult, mintha hirtelen nem tudná, mihez is kezdjen vele. Aztán a nyakához emelte, és beakasztotta a kapcsot a tarkóján. Jó helye lesz itt, amíg vissza nem talál az előző tulajdonosához.
Felállt, és leporolta a nadrágját, holott tudta, hogy Suigetsu felmosta a verandát még reggel, mielőtt elindult volna.

Pótcselekvés volt, egy apró áthidalás, ami kellett ahhoz, hogy felkészüljön arra, amit nemsokára hallani és természetesen látni is fog. Túlontúl gyanús volt neki, hogy hosszú hónapok után, hirtelen a semmiből előtűnik valaki, hogy ezüsttálcán kínálja fel neki a hőn áhított információkat Itachival kapcsolatban, és cserébe csupán annyit akar, hogy a Hebivel maradhasson. Valahogy túl kétségbeesettnek tűnt maga a kérés, logikátlannak és átgondolatlannak. Nem értette a nő indítékát, és talán ez zavarta a legjobban.

Ideje volt, hogy utánajárjon.

*****

Sakura befonta a haját, mielőtt kivette volna az ágyneműt a szekrényből. Nem volt dohos, ahogyan számított rá, és arra gondolt, valószínűleg valaki néha átjön rendet tenni, és leporolni a bútorokat. Legalábbis erre utalt, hogy nem volt rendetlenség, és kosz sem, mikor pedig Konan szavaiból úgy vette ki, hogy közel fél éve nem volt itt. Megágyazott, és aztán megállt az ágy lábánál, némán rámeredt arra a hirtelen rettenetesen soknak tűnő helyre. Nem elég, hogy egyedül alszik benne, még csak nem is egyszerűen kétszemélyes ágy volt. Ha meg kellett volna határoznia, inkább négyszemélyesre saccolta volna, és egy pillanatra elfintorodott. Nos, akárhogy is, Pein és Konan aztán tudnak élni.

Legalább biztosan nem fog leesni róla. Sakura felsóhajtott. Fölösleges ez az önszuggerálás, úgyis pokolian fog aludni, ha alszik majd egyáltalán valahogy. Az ajtóra pillantott, amiben még mindig ott volt a kulcs, de úgy döntött, nem zárja be. Attól tartott, hogy Itachi nélkül újra rátörnek a rémálmok, és bármikor jöhet egy újabb pánikroham. Nem mintha egyedül nem lenne képes kezelni, ha úgy alakulna, mindenesetre sokkal előnyösebb lenne, ha Itachi nem tenne kárt az ajtóban, mikor sikítva felébred. Elmosolyodott a gondolatra, és úgy döntött, olvas kicsit, mielőtt lefekszik aludni.

Kivette a hátizsákjából a jegyzeteit és azt a könyvet, amit a kedvenc kumogakurei szemspecialistája írt. Alig három hónappal ezelőtt jelent meg, és ugyan rögtön meg is vette (nem mintha attól tartott volna, hogy hamar elfogy, valószínűleg rajta kívül ketten vették még meg a konohai könyvesboltban, és mindkettőjüket ismerte, a kórházban dolgoztak), de még nem volt ideje rá, hogy elolvassa. Egy héttel Orochimaru előtt belekezdett a kádban, egy különösen fárasztó tizenöt órás műszak után, ami eredetileg csak egy gyors vizit lett volna a szabadnapján, de természetesen az első bekezdés után elaludt rajta, pedig a furcsa ízlésének köszönhetően pokolian izgalmasnak találta már azt a néhány mondatot is. Mikor Konohában voltak és ruhákat pakolt el, ezt is a táskájába süllyesztette, mert tudta, hogy valószínűleg hasznát veszi majd.

Sakura húsz oldalig jutott csupán, mikor érezte, hogy a szemhéja egyre nehezebb, így végül nehéz szívvel, de lerakta a könyvet az éjjeliszekrényre, és arra gondolt, ha éjszaka felkel legalább tovább tudja majd olvasni, és nem kell álmatlanul forgolódnia a fejében a világ összes nyomasztó gondolatával. Amikor lekapcsolta a kis lámpát az ágy mellett, hallotta, hogy Itachi odakint mászkál, a talpa alatt egy kicsit recsegett a parketta. Aztán egy apró hang – üvegek összekoccanásának hangja, és Sakura a paplan alá bújva, lehunyt szemmel elmosolyodott. Ez aztán gyors volt. Talán háromnegyed óra sem kellett hozzá, hogy kivégezzen egy üveg italt, és a lány arra gondolt, Kisame igazat mondhatott Itachival és az alkohollal kapccsolatban. Remélte, hogy nem viszi túlzásba.

Elaludhatott, mert mikor feleszmélt a feje kába volt kicsit. Egy pillanatig értetlenül meredt a sötétbe, maga mellé nyúlt, és mikor a keze csak az ágyneműt simította végig, felült. Nem tudta, mi ébresztette fel, mert csönd volt. Már éppen visszafeküdt volna, hogy megpróbáljon visszaaludni, mikor meghallotta Itachi már majdnem suttogó hangját az ajtó másik oldaláról.

- Alszol, szépségem?

A szavai egy kicsit tompák voltak, de nem hangzott részegnek. Viszont az, ahogy nevezte, mégis arra utalt, hogy talán egy kissé kapatos. Sakura elmosolyodott, és megrázta a fejét, míg hanyatt dőlt az ágyon. Az lesz a legjobb, ha nem is válaszol. Az ajtó nyitva, majd ha rájön, úgyis bejön. A fapadló halkan nyekkent, aztán koppant valami az ajtón, és a lány homlokráncolva a sötétségbe meredt, mintha így láthatná, hogy mégis mit művel a másik. Aztán rájött, és majdnem felnevetett. Istenek, leült a küszöbre, még csak meg sem próbálja kinyitni az ajtót, mert azt hiszi, bezárta.

Egy sóhajjal kitakarózott, és felállt, hogy beengedje, de a talpa épphogy hozzáért a hűvös fához, Itachi újra beszélni kezdett, és ő mozdulatlanná válva figyelt, hogy értse is, amit mond.

- Az jó. Aludj csak. Rád fér. – Sakura egy mosollyal felállt, és közelebb lépett az ajtóhoz. – Nekem is aludnom kéne, de nem tudok. Azt sem tudom, hogy a pokolba leszek képes valaha is elaludni nélküled. Basszameg – tette hozzá egy kicsit halkabban, és a lány a szájába harapott, nehogy felnevessen. – Annyi mindent kéne mondanom neked, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. – Sakura az ajtóhoz lépett, és a kezét a kilincsre tette, de még nem nyitotta ki. Egy pillanatnyi csönd után Itachi felsóhajtott. – Miért ilyen nehéz ez, mikor nem is... – Egy újabb lassú, nehéz sóhaj után, Sakura hallotta, hogy Itachi nekidönti a fejét az ajtónak. – A pokolba is, csak másvalaki akarok lenni. Olyasvalaki, aki olyat tud adni neked, amit megérdemelsz. Amihez jogod van. És én nem az az ember vagyok, aki bármit is ígérhet. – Sakura lehunyta a szemét, az ujjai egy pillanatra megfeszültek a kilincs tenyerébe simuló hideg fémjén. – Akkor sem, ha...

Itachi hirtelen elhallgatott, és Sakura lassan kinyitotta az ajtót.

- Nem akarsz bejönni? – kérdezte egy mosollyal az ajtófélfának támaszkodva, és Itachi megmoccant, hogy felpillantson rá.

A tekintete végigfutott a lány meztelen lábfejétől a bő fehér férfipólón át egészen a kócos, rózsaszín fonatig, ami a vállán pihent, és végül a zöld szemekbe nézett.

- Be kellett volna zárnod – szusszantott fel a halvány mosolya ellenére is komolyan, és feltápászkodott.

Sakura egy szó nélkül félreállt az útból, hogy be tudjon lépni mellette a szobába, a szemei komolyan Itachi arcát fürkészték, aztán egy halvány mosollyal behajtotta maguk után az ajtót. A zár egy halk kattanással a helyére ugrott, és Sakura az ajtónak dőlve felsóhajtott, mikor megérezte a combján a másik lázasan forró tenyerét.