Konan háza teljesen más volt, mint az Akatsuki  rejtekhelye. Az rejtek volt, ez menedék és... és otthon.

A széles verandán ültek, a kertben álló kis sufniból kicipelt kerti asztal mellett, és vacsoráztak. A madarak jó éjszakát csicseregtek egymásnak, és Sakura macskákat látott fogócskázni a gazban.  Ezenkívül csönd volt, igazi mély csönd, és a lány némán elmerülve benne bámult a semmibe. Percek teltek el, de lehettek volna akár órák is, nem vette volna észre.

- Nem eszel – mondta halkan Itachi, aki már eltüntette a vacsoráját.

Sakura lassan felé fordult, a tekintete elárulta, hogy még messze jár, és csak intett, hogy nem éhes, míg a pillantása röviden a másik üres tányérjára villant. Az ujjai tétován a végigsimítottak a kulcscsontján, mintha keresne valamit, Itachi pedig egy pillanatra látta a pillantásán, hogy eszébe jut a nyaklánca miért nincs a helyén.  A férfi figyelte, ahogy feláll, és elindul arra ahol legutóbb látták eltűnni a macskákat, és ő maga is eltűnik egy szilva – és barackfákból álló liget mögött. Nem ment utána, és nem is volt különösebben nyugtalan. Tudta, hogy nem megy messzire.

Elpakolt, Sakura vacsoráját eltette, hátha még megéhezik később, és a tornác egyik oszlopának támaszkodva figyelte, ahogy lassanként elsötétül az ég. Próbált úgy tenni, mintha nem Sakurát várná türelmetlenül, míg azon gondolkozott, amit Tobi mutatott nekik, mielőtt eljöttek a rejtekhelyről. Eszébe jutott az a név, Boruto, és az a pillanat, amikor Sakura az éjjeliszekrényen heverő gyűrűt, Sasori gyűrűjét az ujjára húzta. Madara, Danzou...

Ezek szerint Madara még mindig életben van. Meglepte a gondolat, holott nem volt olyan abszurd, hogy ne lehetett volna igaz. Madara mindig is őrült módjára kapaszkodott az életbe, akárcsak Orochimaru, bár neki nem a halhatatlanság volt a mániája. Mikor utoljára látta, egy erdőben álltak egymással szemben, mindketten véresek és koszosak voltak, és Madara azt mondta neki, induljon el Esőrejtekbe, és ott megnyugvást lel majd. Nem tudta még, hogy az Akatsukira gondol, de Pein jóformán eléjött Esőrejtek kapujáig, mint egy vendég elé.

Számított rá, hogy jön, és Itachi nem is lepődött meg rajta túlságosan. Madarának gyermekkora óta hatalma volt, és nem csak a befolyásra gondolt hatalom alatt. Az emberek fölött volt hatalma, a viselkedése, a tartása, a szavai és a hangja... Hiába ismerte elég jól, ő maga is könnyedén képes volt a hatása alá kerülni. Emlékezett az első találkozásukra, mikor erőlködnie kellett, hogy ő kerekedhessen felül, hogy ne segítségért könyörgő senkiként lépjen elé, hanem méltó társként, akit nem nézhetnek le, mert nincsen miért. Mégsem sikerült.

Madara mosolygott rajta, az elétoppanó kisfiún, aki olyan komolyan győzködi. Nem mintha szüksége lett volna győzködésre, de kivárt, mert hallani akarta az érveket, kíváncsi volt rá... És addig húzta, amíg csak lehetett, míg magában kacagott a a félelmén és  félszegségén. Még mindig a szájában érezte a félelme ízét, mikor először lépett elé, és azok az erős, veszélyes sharinganok a szemébe néztek. Kegyetlen, gyomorszorító érzés volt. Soha nem látott még ilyen erős sharingant, és akkor arra gondolt, ő is ilyen akar lenni, ilyen, mint Madara. Olyan férfi, akinek utánafordulnak és akármerre megy figyelmet kelt már csak a kiállásával is. Persze, azóta minden más lett, és tudta már, hogy soha nem akart olyan lenni, mint ő, csak pár napra volt képes megzavarni a fejét, mégis, az a pár nap hogy sértette az önérzetét...

Fiatal volt. Itachi pillantása végigsöpört a sötétségbe borult kert ismeretlen árnyain, és az ajtót nyitva hagyva maga mögött belépett a házba. A konyhába ment, hogy elmosogasson, és ott találta Sakurát az egymásra halmozott tiszta, száradó edények mellett üldögélni, felhúzott lábbal, az állát a tenyerébe támasztva. Eszébe jutott a hátsó ajtó, ami a kerti dísztóra nézett valaha. Most már attól tartott nem sok minden maradhatott belőle.

- Azt hittem, még odakint vagy... – mondta, de Sakura  felnézett rá, és mintha meg sem hallotta volna, amit mondott, megszólalt.
- Mikor Naruto elment, azt hittem, belehalok. – Itachi tekintete elsötétedett, és az ajtókeretnek dőlve összefonta a karjait a mellkasán. - Hogy többé sosem leszek ugyanaz, mert tessék, ennyit érek, Sasuke után Naruto is elmegy. Kilépett azon az átkozott kapun, ami már többször elnyelte azokat, akiket szeretek, és én csak álltam ott a legszélesebb műmosolyommal a kapuban, amíg Kakashi sensei el nem húzott  onnan, maga után, végig a falun. Azt se tudtam, merre megyek, vagy hogy miért. Arra gondoltam, és íme: nincs többé semmid, Sakura. A szüleiddel élsz, miközben a második családod apránként elhagy, nővér vagy a többi között. Könyököltem a kórház egyik ablakában és a játszóteret bámulva azon gondolkoztam, vajon mikor lesz majd gyerekem.  És mégis kitől, mikor nincs senki...? Csak belefojtottam magam a munkába, hogy ne kelljen gondolkoznom máson, csakis a betegeken, a kezeléseken, a műtőn... volt hogy napokig haza se mentem. A szüleim aggódni kezdtek, és akkor döntöttem úgy, hogy a félretett pénzemet lakásra áldozom, elvégre mégsem lakhatok velük az idők végezetéig, és az az igazság, hogy nem is tudtam másra költeni. Szórakozni nem jártam, és minek mentem volna vásárolni Inóval, mikor minden ruhám érintetlenül lógott a szekrényben, mert minden amit hordtam az a három váltás egyenruha volt.  Valahol még mindig megvannak, azt hiszem. Sokszor csak pár csésze kávén éltem egész nap, és két óra alváson. Kutattam, módszereket fejlesztettem, kísérleteztem, műtöttem, viziteltem, lázlapokat töltöttem ki, kutakodtam az irattárban, segítettem Tsunadénak, és mikor végleg haza lettem zavarva néha, átlagosan hetenként egyszer, akkor Inót edzettem, vagy Neji edzett engem, vagy Kakashi-sensei, vagy Shizune, vagy... Sokan voltak. Jó emberek, és én rengeteget tanultam. Nem csak harcolni. Shikamaru shogizni tanított, amikor már végképp nem volt ötletem, mit csinálhatnék nagytakarítást csaptam, de olyan hamar a végére értem abban a kis lakásban, hogy inkább leckéket vettem a katanával, aztán megtanultam virágot kötni és főzni, sütni, varrni. Unalmamban még kötni is megtanultam Hinatától. Akármi volt, kapva kaptam rajta. Bármi legyen, csak ne a gondolatok, ne a rémálmok. Éjszaka elég volt.
Itachi lehajtotta a fejét és a padlót bámulta, ami fényesen ragyogott. Felsóhajtott, és mikor Sakura újra megszólalt, felnézett.

- Tudtam, hogy üres vagyok nélkülük, de mit tehettem volna? Fogalmuk sem volt, mennyire... – A lány hangja elhalt, és a körmét piszkálta zavarában. – Szánalmas vagyok, igaz? – Halvány, kínos mosoly villant fel egy pillanatra a feszült arcán. – Most azt gondolod, szegény kislány, képtelen meglenni mások nélkül, társ nélkül...

- Azt gondolom, fogalmad sincs, milyen igazán egyedül lenni, és ez így van jól – felelte hirtelen, keményen Itachi, és egy rosszalló pillantást vetett rá. – És azt is gondolom, hogy jó lenne, ha vacsoráznál.  - Ahogy megfordult, hogy kimenjen, még meglátta a lány arckifejezését, ahogy összepréselt ajkakkal lesüti a szemét, és szinte azonnal visszafordult, mert rájött, hogy mit mondott. – Bocsáss meg. Csak... – Itachi felsóhajtott és leült, de Sakura egy intéssel beléfojtotta a szót.

- Igazad van. Tudom, hogy igazad van, de attól még nem könyebb, tudod?  - pillantott fel rá a lány és a másik kelletlenül bólintott. – Hogy élted túl? – kérdezte hirtelen.

Itachinak vissza kellett fognia magát, hogy ne hőköljön hátra a meglepettségtől, amit a váratlan kérdés keltett benne.

- Fogalmam sincs – felelte végül halkan. – Talán, mert előtte is egyedül voltam. – Próbálta könnyen kimondani, de nem sikerült, mert Sakura szemei megteltek sajnálattal. Nem tette túl boldoggá az a pillantás, így felállt és elkezdte elpakolni a tányérokat.

- Az alsó szekrényekbe pakolj, a felsőket nem érem fel – mondta csöndesen a lány a háta mögött, mielőtt átment volna a hálóba, hogy kipakoljon.

Jött ment, pakolászott, és egy negyedóra elteltével Itachi érezte, hogy az izmai felengednek, lassanként megnyugszik, hála Sakura ténykedésének körülötte. Furcsa volt, hogy amitől két hete még a haját tépte, most ilyen hatással van rá. Megijesztette volna a folyamat, ha csak kívülről látja.

- Hogy lehet folyton egyedül lenni?

Itachi kissé zavartan megfordult, és Sakurára bámult, aki egy fehér köntösbe burkolózva, mezítláb állt a konyha ajtajában, a karjait fázósan összefonva a mellkasa előtt. A haja a vállára hullott, könyékig érő, és vörös. Itachi egy pillanatra rámeredt a tincsekre, és arra gondolt, mennyire utálja ezt a színt. Aztán a smaragdzöld, zavarodott, óvatos szemekbe nézve el is felejtette.

- Talán túloztam. Nem mindig voltam egyedül. Csak nagyon sokat. Ott volt egy ideig az anyám, Sasuke, Izumi, Shisui. – Egy pillanatig, még a kezében forgatta az utolsó bögrét, amit az imént akart elrakni, mikor rájött, hogy kimondta a nevet, amit tíz év óta nem. Megállt a kezében a porcelán, és rámeredt a mintájára.

- Izumi? – kérdezte halkan Sakura, és Itachi lehunyta a szemét. – Ő kicsoda?

- Nem fontos – felelte a férfi, és elfordult, lehajolt, hogy betegye a szekrénybe a bögrét, de mikor felegyenesedett a másik még mindig kitartóan, kérdőn bámult rá. Itachi tudta, hogy számítania kellett volna erre. Sakura néha igazán tolakodó tudott lenni, de szinte azonnal rájött, hogy nem is bánja. Beszélni akart róla, de mégsem... – A barátnőm volt, mikor még Konohában voltam.

A hangja még a saját fülének is olyan szánalmasnak hangzott, hogy úgy érezte el kell fordulnia, de nem tette, mert Sakura halkan felkuncogott.

- Volt barátnőd?

- Miért nem hihető, hogy képes vagyok udvarolni egy lánynak? – kérdezte Itachi, és máris jobban érezte magát, ahogy a másik arcát fürkészte.

- Nem arról van szó, csak olyan... furcsa – mosolygott Sakura. – Mi történt végül? Összevesztetek? Kinőttétek egymást? Megszokott történni – fecsegett kíváncsian, és a férfira bámult, aki pislogás nélkül nézett rá vissza.

- Hogy mi történt? – kérdezte Itachi rezzenéstelen arccal. A hangja kifejezéstelen volt, mintha fel sem fogná, mit mondd, csak a másik után ismételné a szavakat.

- Igen, mi történt? – kérdezte Sakura, és már nem mosolygott, csak homlokráncolva figyelte, mert nem értette a hirtelen elzárkózást.

- Megöltem – felelte végül Itachi, és a lány arcára meredt, aki megdöbbenve, tátott szájjal bámult rá vissza. – Távoli rokon volt – tette hozzá, és elfordult. – Kérsz teát?

Vissza kellett fordulnia mert Sakura nem válaszolt. Éppen eszébe jutott az a beszélgetés a bordélyban, ami akkor megijesztette, de most...

„ - Ha nem mész hozzá... – Itachi lehunyta a szemeit, majd felnézett Sakurára. -  Én akarlak megölni.

- Tessék? – A lány ajkai csodálkozva elnyíltak.

- Ha úgy döntesz, hogy nem mész feleségül Sasukéhoz, és én még életben vagyok, keress meg.

- Meg akarsz ölni? – Sakura tágra nyílt szemekkel nyelt egyet, mire Itachi szája széle megrándult, és jóformán derűs pillantással méregetve az ijedt lányt, megrázta a fejét.

- Nem, egyáltalán nem. Csak ha már elkerülhetetlen a halálod, akkor látni szeretném, ahogy a szemeidből elszáll az élet – mondta halkan a férfi, és a szemei ezúttal komolyak maradtak. – Nem magáért a gyilkolásért  akarlak én megölni, csak... – Itachi megvonta a vállát és ellökte magát az ajtótól. – Mindegy. Nem érted, de nem is kell értened. Majd egyszer. Ha eljön az ideje, tudni fogod, mire gondoltam."

És most... most már tudta mire gondolt. Izuminak meg kellett halnia, hát maga ölte meg, végignézte ahogyan meghal, ahogy a szemeiben kihunynak a fények. És most már abban is biztos volt, hogy meggyászolta azt a lányt, mert szerette, és azt akarta, hogy azok a szemek őt lássák utoljára, ő lássa utoljára az élet apró szikráját a szempárban, ami mindig olyan kedvesen figyelte őt. Sakura úgy érezte pillanatokon belül kettészakad a szíve, de becsukta a száját és megköszörülte a torkát.

- Kérek – mondta a lehető legnormálisabban, és leült az asztalhoz, míg Itachi tekintete gyanakodva követte. Köntöse zsebéből elővett egy tollat és egy apró noteszt, és az asztalra hajolva írni kezdett. A haja előreomlott az asztallapra.  – Hány kiló vagy? Hetven? – kérdezte, de fel sem nézett.

- Hetvenkettő – felelte Itachi, kitartóan Sakurára meredve, míg teát töltött és a lány elé tette. – Mit csinálsz?

- Kiszámolom, mennyi altatót és fájdalomcsillapítót kaphatsz és hogy mennyi gyógyszert adhatok, anélkül, hogy leszedálnálak egész hétre... – felelte Sakura, és a válla mögé dobta a jegyzetfüzetére esett hajtincseit. Belekortyolt a teába, és egy pillanatig rámeredt a papírra írt egyenletre.

- Kétszázhuszonhárom – mondta Itachi, mire a lány zavartan felpislogott rá. – Az ott – bökött rá az egyenlet egy részére, és Sakura elvigyorodtt bár próbálta visszafojtani, de nem sikerült.

- Tudom – mondta a hangjában bujkáló kacagással, aztán visszatért a számoláshoz. Itachi figyelte, ahogy lassan a végére ér.

- Hogy szerezted meg Sasori gyűrűjét? – kérdezte.

- Lehúztam az ujjáról, miután meghalt – válaszolt Sakura, és lefirkantotta a megoldást, majd új egyenletet írt fel. – Hülye lettem volna otthagyni. Úgy tűnt az Akatsuki ráfeküdt a bijuu dologra, és emiatt Naruto is veszélyben volt. Nem mintha addig nem lett volna, csak úgy tűnt, mintha aludnátok. Persze, hallottunk ezt-azt, de nem volt olyan fenyegető a dolog, mint akkor.  Aztán kicsit kísérleteztem vele.  – Sakura felnézett. – Egyszer sikerült becsatlakoznom valami megbeszélésre. Baromira megijedtem – nevetett halkan, aztán elkomolyodott. – Akkor hallottam Hidant Jashinról beszélni – tette hozzá. – És onnantól jött a kutatómunka. Rengeteg időm ment rá, de azt hiszem, megérte.

- Igen, emlékszem. Pein nagyon ideges volt, hónapokig próbálta újra megnyitni a kapcsolatot a gyűrűvel, de azt mondta, valószínűleg lepecsételték, mert nem sikerül neki. Szóval, Hidan nem halhatatlan?

- Ugyan már, te sem hiszed el, hogy van olyan, hogy halhatatlanság – legyintett Sakura, és a második egyenlet megoldására meredt. – Egyszerű, van egy gyengéje, csak már rég elfelejtett félni, mert baromi nehéz megszerezni az infót.
- És neked hogy sikerült?

- Orvos vagyok – felelte vigyorogva Sakura, és megvonta a vállát. – Azt hiszem, ezt inkább megtartanám magamnak. Ez az egyetlen fegyverem Hidannal szemben, te máshogy is meg tudod védeni magad.

- Jogos – biccentett Itachi.

Sakura becsukta a noteszt és a zsebébe süllyesztette, aztán Itachira meredt.

- Elmegyek fürdeni – mondta halkan, de nem mozdult, a férfi pedig kissé értetlenül bámult vissza rá. – Megtennéd, hogy...? – kezdett bele  kisssé zavartan, de nem fejezte be.

- Itt megvárlak – ígérte egy halvány mosollyal Itachi, mire a lány biccentett, és gyorsan eltűnt az ajtó mögött.

*****

<i>  Tobirama megköszönte a felszolgálónak a gözőlgő csésze teát, amit elé tett, és dideregve összehúzta magán a vastag, prémmel bélelt köpenyt. A szállingózó hóesésbe meredt, figyelte, ahogy az előtte álló faasztal barna lapjára érve elolvadnak. Jó egy évtizede nem látott havat.  Mindig Itama jutott róla eszébe, a boldog, önfeledt nevetése, ahogyan Hashiramát dobálja, és soha nem találja el.

A férfi behúzta a nyakát a köpenye szőrmenyakába, és belekortyolt a teába. Érezte, hogy az ital melege szétárad benne, és egy jóleső sóhajjal lehunyta a szemét. A szemhéja mögött Hashirama nyugodt mosolyát látta, ahogyan elengedi, mintha azt modaná, örül, hogy végre jobban érzi magát. Nem tudta eldönteni, hogy bosszantó vagy szórakoztató, hogy ennyi ideig hülyének nézték, de tudta, hogy ő a hibás, hiszen valóban elvakult volt és ostoba. Rá kellett jönnie, hogy mennyire gyanakvó és bizonytalan, mi több egyenesen önbizalomhiányos, és ez nem kis csapás volt az egójának.

Hogyan hihette egy percig is, hogy Mitsuko elmenne, önszántából elmenne minden szó nélkül, kiosonva Konoha kapuján, mint egy utolsó tolvaj, aki tudja, hogy semmi keresnivalója a faluban? Ha elment volna, legalább azt mondja neki: viszlát, kösz mindent. Elég talpraesett lány volt hozzá, hogy megtegye. És lettek volna jelek, nem azok, amiket látott, a szomorúság, komolyság és a vég nélküli tépelődés, ami az arcára kiült, ami miatt ilyen könnyen elhitte, hogy valóban elhagyták, hanem az a távolságtartás, az a nyegle vállvonogatós, nemtörődöm páncél, amit az elején is viselt. Visszaküldte volna lassanként a kapcsolatuk elejére, szálanként bontotta volna le a köteléket kettejük között, nem így, ilyen gyorsan, hirtelen, minden előzetes jel nélkül.

Tobirama rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy az emberforgatag lassan továbbhömpölyög, és azon gondolkozott, hogyan lehet ilyen hideg helyen élni. Már jó két órája itt ült, és úgy érezte, lassanként lefagynak a lábujjai.  Beleltelt két hónapba, hogy Madara nyomára bukkanjon, és utána még ki kellett találnia valami sztorit a bátyjának, hogy ne gyanakodjon. Képes lett volna a saját alárendeltjeivel, az ANBU csapatokkal visszatartani... És most itt ült, várt. Mindig, amikor jön, ide is jön, étellel telipakolt kosárral, sötétkék köpenyben, a hátán...

Hirtelen a szemébe villant egy Uchiha legyező, és ő kis híján magára borította a teát, ahogy felpattant az asztaltól. A vállával utat vágott magának a tömegben, valaki utána kiabált, de nem foglalkozott vele. Félrelökött egy férfit, ahogy végre sietősre vehette a lépteit a tömeg sűrűjéből kilépve. Tőle alig száz méterre a köpenyes alak az egyik zöldséges pult fölé hajolt, hosszú barna haja kicsúszott a kapucni takarásából, és ahogy felnézett az eladóra, szinte azonnal észrevette őt. Barna szeme komolyan rávillant, aztán nyugodtan kifizetette, amit vásárolt, és megfordult, hogy újra eltűnjön a tömegben. Tobirama utána lódult, de tudta, hogy nem érheti be.

Egy pillanatra szem elől tévesztette, és mikor újra a látóterébe került, három kék köpenybe burkolt alakot látott maga előtt. Sietős lépteik hangját elnyomta az ordítozás, a beszélgetés. Tobirama azt az átkozott kosarat kereste, és még érezte, hogy valaki a lábára lép, mielőtt szétváltak volna, hárman háromfelé. Ő a kosarat tartó után iramodott, alig kapott levegőt, olyan gyorsan rohant. Az egyik szűk mellékutcába érve, végre elkapta. Megragadta a vállát, de mikor a nő megfordult, Tobirama hűvös szürke szemekbe meredt, és felnyögött.

Miért is ilyen ostoba? Épphogy a szemét nem szúrta ki a trükk, de ő persze eszét vesztve rohant a csali után, mintha fel sem fogta volna, hogy a másik menekül előle.

A nő a kék köpenyben, az Uchiha szimbólummal a hátán rámeredt, de nem kérdezett semmit. Az arca hosszúkás volt, szeplős, a haja ugyanolyan barna, mint Mitsukóé.

- Engem keresel?

A hang a háta mögül jött, és Tobirama elengedte az idegen nő vállát, míg megfordult. Mitsuko volt az, hiszen ezért iramodott utána, mert a szeméről rögtön megismerte. Megváltozott, komolyabbnak tűnt, felnőtt nőnek, és a férfi szinte látta a köpenybe burkolt alakját körülvevő tekintélyt. Madara hatalmának árnyékát. Mitsuko egy pillanatig fürkészte csak az arcát, szinte rögtön a másik háta mögött álló nőre pillantott, és halkan megszólalt.

  – Köszönöm, Tamane. Menj és keresd meg Enát, várjatok meg a  teaházban.

- Igen, asszonyom – felelte színtelenül a nő.

Mitsuko a tekintetét a férfira szegezve állt, míg Tobirama figyelte, ahogy a Tamane nevű eltűnik a sarkon, mielőtt a lány arcába nézett volna végre.

- Nos hát... – kezdte egy kedélyes szusszanással Mitsuko, és a szája sarkában bujkáló mosollyal összefűzte az ujjait. – Rég láttalak. Nem változtál semmit – tette még hozzá és a mosolya kiszélesedett.

Tobirama egy halk, ingerült fújással rámeredt. Nem tudta biztosan, hogy átfog-e látni a genjutsu álcáján, de nem örült neki, hogy sikerült. Jobb lett volna, ha nem ismeri fel, akkor nem sietett volna ennyire, és nem tudott volna megint hülyét csinálni belőle, ahogy számtalanszor megtette már.  Mindenki más számára egy egyszerű, jellegtelen külsejű férfi volt, olyan arccal, amit akár a tizedik találkozás után is könnyedén elfelejt az ember. De így is hasznát vette a genjutsunak: az a nő valószínűleg egyenesen Madarához megy majd azzal, hogy Mitsuko találkozott valakivel, de csak egy idegen férfiról tud leírást adni, nem pedig Tobirama Senjuról. Azt azért nehéz lenne kimagyarázni.

- Te viszont nagyon is sokat változtál – felelte végül, annyira higgadtan, amennyire csak tudta.

- Igen, így van. El sem tudod képzelni, mennyit. – Mitsuko lágy, kedves hangja szinte bekúszott a bőre alá, érezte, hogy megborzong.

- Talán el tudom – motyogta Tobirama, és a lány megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem. De mindegy is, hagyjuk ezt. – Mitsuko egy pillanatig az arcát fürkészte, végül higgadtan megszólalt. – Segítségre van szükségem.

- Tessék? – kérdezte megütközve a férfi, és hitetlenkedve a másikra meredt. – Egy szó nélkül lelépsz és hat hónappal később ennyit tudsz mondani?

- Ugyan már, mit gondolsz, mégis miért találtál meg? – kérdezte szemtelenül  Mitsuko, Tobirama pedig felmordult.

- Kérj segítséget Madarától – felelte a férfi barátságtalanul, és elfordította a fejét, a válla fölött a háta mögött hömpölygő tömegre pillantott. – Csak azért jöttem...

- Azért jöttél, mert még mindig szeretsz – szakította félbe nyugodtan a lány. – Nekem pedig segítségre van szükségem, olyan segítségre, amit csak te tudsz nekem megszerezni, Madara nem. És ne viselkedj úgy kérlek, mintha azt hinnéd, hogy egy csésze kellemes tea fölött szoktam cseverészni vele, hogy a kellemes társasága miatt jöttem el Konohából. A születendő unokaöcsédnek segítségre van szüksége, én pedig igyekszem megmenteni, de szükségem van hozzá rád.  - Tobirama pislogás nélkül Mitsuko arcába bámult, próbált érzelmeket találni. Bármit. Kétségbeesést, szomorúságot, szerelmet, akármit. De nem látott semmit, és ettől üresnek érezte magát. – A családod veszélyben van.

- Mit tőrödsz te azzal? – kérdezte halkan a férfi, mire Mitsuko szomorúan elmosolyodott, és széthúzta magán a bő szabású, prémes kék köpenyt.

Tobirama tüdejében bennakadt a levegő, ahogy a lány kerekedőfélben lévő hasára bámult.

- Az a helyzet, hogy én magam is veszélyben vagyok – mondta, míg újra összehúzta magán a kék szövetet, és összefonta a karjait a mellkasán, mintha fázna. – Ha megszületik, Madara rájön, hogy nem a te gyereked, hanem az övé. Megöl minket és aztán rájön arra is, hogy időközben Hashiramának és Mitónak is gyermeke született, az a gyermek, akit eredetileg magához akart venni, hogy felhasználhassa – és akkor mind a négyeteknek vége. Rutára van szükségem, csomborra és borókára. Ha egy nő kéri, feltünő. Még akkor is, ha háromféle helyre megyek a három növényért, arról nem is beszélve, hogy Madara azonnal tudna róla.

- Képes lennél...

- Igen – felelte határozottan Mitsuko, de ugyanakkor a szemébe felfoghatatlan súlyú fájdalom ült. – Nem érdekel, ha gonosznak gondolsz, vagy undorodsz tőlem. Nem akartam, sem a gyermeket, sem Madarát, és eszem ágában sincs gyereket szülni egy szörnyetegnek. Akkor pedig végképp nem, ha egy élet áll öttel szemben. Akkor sem, ha nekem mindegyik kedves. Akkor sem, ha talán nem lehet gyerekem többé. Ezt a gyereket nem ismerem, képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint mondjuk rád, és lehet, hogy nem fogod érteni, és megbotránkozol rajta, de nem érdekel, képtelen vagyok szeretni.

Tobirama meghatározhatatlan pillantással meredt , aztán lehunyta a szemeit, és megfordult, hogy egy szó nélkül elmenjen.

- Három nap múlva délután fél hétkor a teaházban foglak várni – lehelte utána a köpenybe burkolt árnyék, ahogyan nyom nélkül eltűnt mögüle.

Mikor visszanézett, hogy egy utolsó pillantást vessen a lányra, már nem volt ott senki. Egy nehéz sóhajjal  visszatért a sűrű forgatagba, csak egy hát, egy fej volt csak a tömegben, aztán egy színfolt a többi közt, és végül semmivé enyészett az emberek sodrásában. </i>

*****

Gaara hitetlenkedve meredt Kankurou-ra és a keze görcsösen rámarkolt a botja fejére.

- Tessék? – kérdezte végül kiszáradt torokkal, míg az öccse egy türelmetlen kézmozdulatot téve felállt és az ablakhoz lépett, háttal neki.

- Jól hallottad. Azt akarom, hogy helyettesíts a chuunin vizsgán odaát Konohában.

- Én? – hebegte Gaara, a szemei hüledezve követték a Kazekage hivatalos, kimért mozdulatát, ahogyan a jobb keze csuklóját a bal tenyerébe csúsztatja a háta mögött.

Azt hitte, támogatnia kell majd mindenben, és még meg is könnyebbült az elején, hogy tévedett, de most ez... El akarja küldeni, és ez rossz érzéssel töltötte el.

- Mégis mit gondolsz, mit szólnának, ha inkább itthagynálak magam helyett? – kérdezte egy sóhajjal Kankurou, és oldalt fordította a fejét, hogy jelentőségteljesen rásandíthasson. – A történtek híre nem igazán jutott el Konoháig, szerencsénkre. Tsunade pedig... az a nő őrült és vakmerő, és ha egyszer bízik, hát az utolsó leheletéig, körmeszakadtával bízik. Hisz benned, nem gördít akadályt az érkezésed útjába, sőt már lakást is szerzett a számodra. Többszobás külterületi villa, a Hokage tulajdonában. Én kértem hogy valamennyire félreeső helyen legyen, és azt is, hogy legalább egy tucat embert el tudjanak szállásolni benne. ANBU kísérettel mész – mondta határozottan a férfi, aztán lebámult az új üvegablakon át a Kazekage torony előtti kivilágított térre. – És Kiyokóval – tette még hozzá, aztán lehunyta a szemét és egy lassú, mély lélegzetvétellel felkészült a vitára.

- Rendben – felelte nyugodtan Gaara.

- Nézd, az a nő képes volt megfékezni, amikor... – Kankurou lendülete megtört, ahogy felfogta a bátyja válaszát, és összeráncolt szemöldökkel megfordult. – Tessék? Nem is tiltakozol?

- Nincs bajom a dologgal. Megérdemlem. Alighanem Kiyoko lesz az kettőnk közül, aki jobban utálja majd az egész helyzetet, és igaza is lesz. Azért gondolj bele, hogy mit teszel ezzel az utasításoddal annak a lánynak az életével – mondta halkan a férfi, és a botjára támaszkodva nehézkesen felállt. – Az ég tudja, mit teszel vele, amikor arra kényszeríted, hogy mindennap lásson, mikor nincs, amitől jobban undorodna. Nyugtatókkal alszik, Kankurou. Lehet, ma éjszaka nekem is szükségem lesz rájuk – sóhajtotta végül, és az ajtó felé bicegett. – Jó éjszakát, Kazekage-sama.

Halk hangja, burkolt szemrehányásai még sokáig ott csöngtek a Kazekage fülében, aki az ablaknál állva figyelte, ahogyan a népe lassan aludni tér.

*****

Karin az asztal előtt kicsit félszegen álldogáló nőre bámult, ahogyan az körbejáratta a tekintetét a konyha elég szegényes berendezésén.

- És most? – kérdezte türelmetlenül karba fonva a kezét, és egy szemtelen pillanást vetett Sasukéra, aki nyúzottan könyökölt az asztalon egy bögre forró tea mellett a semmibe bámulva.

A kérdésre felrezzent, és a hangnem iránti nemtetszését egy csúnya oldalpillantással fejezte ki. A tekintete végül megállapodott Reikin, aki éppen érdektelenül a mosogatót méregette, mint aki ott szándékozik eltölteni hátralévő életét. Úgy tűnt, Sasuke már teljesen meg is feledkezett az ottlétéről, de most úgy látszott, jól tette, hogy kivárt, és meg sem nyikkant eddig.

- És most, ő itt Reiki – sóhajtotta Sasuke egy széles, gáláns karmozdulattal, mire az említett egy bizonytalan, kissé reszketeg mosolyt villantott a többiekre, de azok csak némán visszabámultak, Sasuke pedig úgy tűnt, befejezte, mert belemeredt a bögréjébe, és mélyen, hosszan hallgatott.

Karin szemöldöke a magasba szaladt, a hangja élesen csattant.

- Nagyszerű, és?

Sasuke fáradtan felpillantott rá.

- És velünk jön – felelte végül lassan, megfontoltan, de a hangja távoli volt és tűnődő mintha ott se volna.

- Miért? – kérdezte végül Suigetsu értetlenül, hogy megelőzze a Karinból kitörni készülő szitokáradatot, és Sasuke bosszankodva az asztalra koppintott, ahogyan hátradőlt.

Idegesen a másikra meredt az asztallap felett, és nyeglén megrántotta a vállát.

- Mert úgy akarom. Egy ideig velünk tart. Aztán elmegy. Vagy nem. Bánom is én – sóhajtotta végül, aztán ráförmedt a mellette feszengő nőre. – Ülj már le.

Reiki megszeppenten lehuppant a mellette lévő székre, és az ujjait babrálva rámeredt az asztalra.

- Oké – mondta Suigetsu lassan, és félig felemelkedett a székéről. – Kérsz egy...?

- Ezt mégis hogy képzelted? – csattant fel Karin. – Mikor felkértél, hogy tartsak veled, szó sem volt róla, hogy mások is lesznek még négyünkön kívül! Arról nem is beszélve, hogy én vagyok az orvosod, semmi szükséged erre a kis libára, amíg én itt vagyok! Én is ugyanolyan jól képes vagyok kezelni...

- Karin, dugulj el – szusszantotta Sasuke. – Megfájdul tőled a fejem. Reiki nem orvosi minőségében tart velünk, hanem mert tud pár dolgot, amire szükségem lesz. És most hallgass hosszasan, és gondolkozz el rajta, hogy hol lehet Ibuki – morogta, míg belekortyolt a bögréjébe, és Reikit figyelte, ahogy kihúzza magát Karin szavaira, mintha visszavágni készülne.

Egy pillanatra megriadt a gondolattól, hogy kitörni készülő vihar kavarog a konyhára ült némaságban, de aztán a nő rásandított és hallgatott. Más sem hiányzott volna most neki és a kezdődő fejfájásának egy értelmetlen cicaharcnál.

- És mégis honnan veszed, hogy elmondja, amit tudni akarsz? Egyáltalán, mit tudhat egy ilyen kis...

- Mit számít az neked, Karin? – fortyant fel Sasuke az asztalra csapva a bögréjét, és kérdőn, idegesen a nő felé fordult. – Mégis mit érdekel téged ez az egész? Hidd el, ha nem akar beszélni, majd kiszedem belőle, mire vannak a sharinganjaim? Egyébként is, ha ő maga ajánlkozik rá, hogy elmondja, amit hallani akarok...

- Na igen, képzelem – fanyalgott Karin, majd sértődötten felállt, és eltűnt a szobájában, Sasukénak pedig vissza kellett fognia magát, hogy ne vágja utána a teáskancsót.

Minden lében kanál... Aztán újra elmerült a gondolataiban, és annyira nem volt jelen fejben, hogy észre sem vette a mellette ülő Reiki rászegeződő ijedt tekintetét, és hirtelen elsápadó arcát.

Mintha csak most, a sharingan említésekor jött volna rá, hogy mekkora bajba keverte is magát tulajdonképpen.

*****

Itachi letörölte a konyhapultot a mosogatóronggyal, aztán körbenézett a kitakarított konyhában. Kétszer nagyobb volt, mint Sakura konyhája Konohában, és szinte újra hallotta, ahogy sopánkodik rajta, hogy csak neki jutott valami pici kis lyuk. Mikor meghallotta a lány lépteinek a hangját megfordult, és az ajkai lassan elnyíltak, ahogy meglátta Sakurát.

- Kakuzut átverték a hajfestékkel – közölte a nagyon mosolygós, és még annál is rózsaszínebb lány. A félig még vizes, régi színükben ragyogó hajtincsei a vállára omlottak, a fehér, méretéből ítélve férfipólója nedves volt a vállán. – Csak színező volt, nem festék. A kád úgy néz ki, mintha meggyilkoltak volna benne valakit – fintorogta, mire Itachi lerakta az eddig a tenyerében szorongatott mosogatórongyot, és közelebb lépett, de mielőtt bármit mondhatott volna, Sakura tüsszentett egyet, és abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy nincsen rajta se melltartó, se kötés.

A férfi lassan, élesen beszívta a levegőt, ahogy próbálta elszakítani a tekintetét Sakura összehúzódott mellbimbóiról, amik ugyan nem látszottak át, de elég sokat láttatak még így, a pólón keresztül is. Csak úgy volt képes levenni a szemét a látványról, hogy lehunyta a szemeit, két lépéssel átszelte a konyhát, és vakon, de biztosan megtalálta a lány derekát a tenyere. Olyan hevesen, forrón csókolta meg, hogy Sakura egy pillanatra lefagyott, meglepte ez a mohóság, az a hirtelen vágy, amit nem sikerült kiváltania a másikból, mikor akarta, és most, mikor nem tett semmit... A szíve megtorpant egy másodpercre, mintha nem tudná hogyan tovább, aztán őrülten verni kezdett, mint a vészharang ha tűzvész üt ki valahol. A lány kezei Itachi felkarjára simultak, lassan visszacsókolt, mert nem állt készen még erre a tempóra, és a férfi is apránként lehiggadt tőle, halkan zihálva a mellkasára vonta.

- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni – mondta halkan, a hangja olyan mély volt, és rekedt, hogy Sakura érezte, ahogy a bensőjében megremeg valami.

- Nincs miért bocsánatot kérned – lehelte egy lágy mosollyal, és felemelte a fejét, hogy belenézhessen azokba a bíborvörös sharinganokba. – Itachi, ha szeretnéd... – kezdte kissé tétován, és az arcán pír ömlött el, ahogy lesütötte a szemét.

- Nem, most nem, én... képtelen lennék... visszafogni magam – felelte Itachi fojtottan, és az ujjai a lány hajába túrtak. – Igazán...? – Nem tudta végigmondani a kérdést, a hitetlenkedés a torkába szorította a szavakat, de nem is kellett.

- Igen.

Sakura hangja feltámasztott benne valamit, valahol mélyen a szívében, valami meleget és igazit, ujjongót és boldogat. Örömöt, vágyat. Szerelmet.