Az éjszaka rohamosan fogyott, és ahogyan a fény lassan átvette az uralmat a sötét világ felett, Itachi kinyújtózott, megropogtatta elgémberedett tagjait. A feje szinte magától fordult a szentély bejárata felé, de nem látott már semmit, a gyertyafényt is elnyomták a nap első sugarai.

Egy hosszú pecig tétovázott, mielőtt felállt és bement volna utána. Egy hang a fejében azt üvöltötte, hogy semmi keresnivalója odabent, de rögtön el is hallgatott, mikor végre meglátta Sakurát. A lány az egyik félreeső sarok felé fordulva térdelt, furcsán, féloldalasan a falnak dőlt, és Itachi azonnal tudta, hogy alszik. A férfi tekintete feljebb kúszott a szentélyben lévő többi szobornál jóval kisebbre, és a halál arcába bámult.

A kami elégedett vonásai ugyanolyanok voltak, mint húsz évvel ezelőtt, csak a megvilágítás volt most más. Olyan régen nem látta már, szinte el is felejtette, hogyan képzelik el az emberek. Álló szobor volt, úgy festett, mintha egy nyíló lótuszvirágból lépne ki. Lótusz, mint a hetedik chakra, mintegy a békés, boldog tudatállapotra utalva. A reinkarnáció, és a tudat egységének szimbóluma. Alig tudta megállni, hogy fel ne horkantson. Ennél furcsább párosítás... Halál és békesség.

Itachi felsóhajtott, és nem tudta, mit tegyen. Felébressze, vagy sem? Talán kínosan érezné magát tőle, hogy rajtakapta, hogy elszundított, miközben érte imádkozott. Valahogy fájt, pedig azt hitte volna, ilyen helyzetben nem érezne mást, csak hálát. De fájdalmas volt, égetett, mint a parázs.

Nem mintha ugyanakkor ne tette volna olyan átkozottul puhává és érzelgőssé, amitől arra kellett gondolnia, hogy mennyire ostoba. A másiknak természetes lehetett és semmiség, legalábbis a személyiségéből kiindulva, de neki rengeteget jelentett, ahogyan az is, hogy végre tudta, biztosan tudta, hogy nem fogják elfelejteni. Sakura emlékezni fog rá, ha meghal. Ha. Emlékeztetnie kellett rá magát, hogy már korántsem biztos, már nem kőbevésett, megmásíthatatlan tény, hanem egy lehetőség. Egy másik lehetőség, egy új.

A pillantása nyugtalanul végigsiklott a szentély belső terén, míg arra gondolt, nem mintha Sasuke valaha is elfelejtené azt, amit tett, és azt, akivé vált. Csak az merőben más lesz majd, mint ahogyan Sakura emlékszik majd rá, ha... ha mégis eljönne az ideje. Érdekes, most, hogy már nem úgy gondolt a halálra, mint kikerülhetetlen tényre, szinte kétségbeesett tőle. Az évek során lassan eltűntek a biztos pontok, egymás után tűntek fel, és maradtak el a beteljesített célok, küldetések. Az egyetlen, ami mindig ott volt, az az út vége, a halál, amire fel volt készülve, amit szinte már várt, és most tessék.

Fel van készülve ő egyáltalán az életre? Az ezutáni életre? Lehet-e még folytatni ezután, a végleges lezárás után? Mire támaszkodjon ezentúl, mi legyen a biztos pont, ami ott lesz mindig, ha megtántorodik, ha kétségei támadnak?

Lehunyta a szemeit egy pillanatra, mielőtt újra Sakurára nézett volna, és egy mély, megadó sóhajjal elfogadta. Csak egy percre, csak egy röpke, gyorsan pergő, rohamosan múló percre. Mindent, ami volt, amit felkínált, az életet, a reményt, mindent. Aztán ahogyan jött, úgy el is engedte, mert el kellett engedje. Még most is, hiába próbálta, képtelen volt ténylegesen esélyt adni a gondolatnak, hogy még megváltozhatnak a dolgok, és megúszhatja ezt az egészet, úgy, hogy még jól is jön ki belőle. Képtelen volt teljes szívvel-lélekkel hinni.

Megérintette Sakura vállát, és mikor a lány ijedten felrezzent az álmából, ő is összerándult. A tágra nyílt zöld szemek egy pillanatra rémülten rábámultak, mielőtt Sakura egy reszketős sóhajjal, megnyugodva lehunyta volna a szemét.

- Megijesztettél – mondta halkan, de már mosolygott is, és a hideg kőpadlónak feszítve a tenyerét felállt.

- Mennünk kell. Már hajnalodik – felelte Itachi figyelmen kívül hagyva az előbbi kis közjátékot.

Sakura felszegte a fejét, és egy biccentéssel jelezte, hogy hallotta, de a szeme az előtte álló szoborra tapadt, és úgy bámult rá, mintha arra számítana, mindjárt lelép a talapzatról, és harcra hívja. Mintha befejezte volna a félbemaradt beszélgetését vele, lassan kifújta a levegőt, és hátralépett egyet, mielőtt képes lett volna elszakadni a márványból faragott hideg szemektől. Megfordult, a karja mellé hullott, mint egy tehetetlen fadarab, és a férfi tekintetét kerülve elindult.

- Mehetünk.

******

Kizashi elfordította a fejét, mielőtt az újabb hókupacot egyenesen a szemébe vágta volna az éles, tűként szúró, viharos szél. Az utazás harmadik napja jobban megviselte, mint gondolta volna, és legszívesebben elhevert volna a jéghideg hóba, hogy kipihenje a mászás fáradalmait. Lassan kétezer méterre járt a tengerszint felett, egyre hidegebb volt, a viharok egyre hevesebbek lettek, és a terep egyre meredekebb és járhatatlanabb.

A korai reggeli után azonnal útnak indult, és ha az időérzéke nem romlott el, és nem csalta meg, most már késő délutánra járt, de nem tudott megállni. Nem találta a barlangot, amit Sayu írt le neki még Nagiban, és lassacskán kezdett elurakodni rajta a kétségbeesés.Végtére is, csak egy hülye lyuk volt... Próbálta megőrizni a hidegvérét, de sajnos tökéletesen tisztában volt vele, hogy az élete múlthat azon a hülye lyukon a hegyben, és apránként mégis belelovallta magát a méregbe és a tehetetlenség érzésébe. Egy óra elteltével visszafordult, és idegesen, a széltől hunyorogva próbálta kivenni maga körül a tájat.

Még két óra kellett hozzá, hogy megtalálja azt az eldugott kis utat, ami egyenesen a barlanghoz vezetett, és amit észre sem vett, mikor elment mellette. Már sötét volt, mire sikerült tűzet gyújtania, és vacogva a lángokhoz húzódott, épphogy nem perzselődött meg vastag kabátjának az ujja, ahogy egy botra szúrva a tűz fölé tartotta a vacsoráját.

Arra gondolt, amit Sayu-baa-chan mondott neki: holnapra a csúcson kell lennie, és pontosan az volt az a hely, ahová igyekezett, ugyanis az volt az egyetlen hely, ahonnan Yuina közelébe juthatott. Régen volt ugyan, de emlékezett rá. Most huszonnégy éves fiatal nő már, és csupán öt volt, mikor utoljára látta. Egy fekete hajú, komoly kislány képe bukkant fel az emlékei között, és Kizashi elmerengve a lángok közé bámult. Most is olyan komoly lesz, tűnődő és mindenre kíváncsi, de mégsem a nő aggasztotta igazán, hanem a kitsunék, a rókadémonok.

A legtöbb férfinak biztosan nem okozott volna problémát pár vörös hajú démonlány, akik elcsavarják a fejét, de neki résen kellett lennie, mert már régóta nem csak róla volt szó. Ha csak arra gondolt, hogy a kitsunék megőrjítik őt a trükkjeivel, és így az egyik utolsó, még életben lévő rokona elveszíti minden reményét a normális életre, elszorult a torka, és görcs ült a gyomrába. Tudta, mit jelent Senjunak lenni, és ő maga elveszítette az egyetlen esélyét, mikor a nő, akit elvenni készült elutasította a veszély miatt. Nem hibáztatta, de tudta, azt már sosem bocsátaná meg magának, ha nem akadályozná meg, hogy más is így járjon, ahogyan ő.

Esélyt kell adnia neki, hiszen megérdemli, ahogyan mindenki megérdemli, hogy boldog lehessen, hogy családot alapíthasson. És aztán meg... ott volt az eskütétel. Egy pillanatra felhúzta a karján a kabátujját, hogy lássa az alkarja bőrébe ütött pecsétet, ami most mintha egy távoli csillag fényével ragyogott volna. Tudta, hogy Yuina közelsége okozza, a beléoltott Senju-vér még a kezdetek kezdetén. Az is egy szentélyben történt, nem Nagiban, hanem egy hozzá nagyon hasonló helyen.

Még a füstölő szaga is megütötte a orrát, ahogy visszaemlékezett és a fején átszaladtak a képek. Ott volt Yuina, kíváncsian kérdezősködött Sayu-baa-chantól, hogy mi fog történni most, és miért, amíg a műanyag csövön lassankén megindult a vér. Az ő vére volt, még a könyökhajlatában rejlett a vatta, és émelygett a gyomra a mennyiségtől, amit levettek. Nem kellet volna néznie, mindig rosszul volt tőle, de ezúttal ő is olyan kíváncsi volt, mint Yuina. Odafülelt hát, de a csövön csorgó vértől nem tudta elszakítani a tekintetét.

- Ez mind miatta van? – kérdezte halkan, nyugodtan a lány, úgy tűnt, őt nem zavarja se a vér látványa, sem az enyhe fájdalom.

- Igen – felelte Sayu-baa-chan, és előrehajolt, a haja végigsöpört Yuina lábain és erre már Kizashinak is oda kellett néznie. Sayu-baa-channak volt a világon a legszebb haja, mikor még nem volt ősz. – Megszületett, és bár erős lesz és önálló, kell valaki, aki megvédje, mert az erejéért fognak majd vadászni rá.

- Azért, mert tudja irányítani a démonokat? – kérdezte a lány, és mikor az asszony bólintott, folytatta. – Az én démonjaimat is tudja majd iránytani? A kitsunékat?

Kizashi a tekintetét Sayu-baa-chanra függesztve kíváncsian várta a választ.

- Nem, drágám. – A nő egy halvány mosollyal végigsimított Yuina haján, de a lány nem tűnt meghatottnak a kedveskedéstől, egyetlen vonása se rezzent. – A kitsunék egyedül a tieid. Te irányítod őket, tehozzád hűségesek. Ugyanakkor, általad a Senju örököshöz is hűnek kell lenniük, érted, ugye?

Yuina határozottan bólintott és Kizashira nézett.

- És ő? – kérdezte kicsit fennhéjázón, mintha sértené, hogy itt van, és ezzel olyan színben tűnik fel, mintha olyan fontos lenne, mint ő.

- Kizashi lesz az, akitől majd a jelet kapod, ha eljött az időd – mondta halkan Sayu-baa-chan.

Komoly tekintete a fiúra tévedt, és intett neki, Kizashi pedig előrenyújtotta a karját, és a következő pillanatban már az alkarján is égett a pecsét. Forró volt, és fájdalmas, könny szökött a szemébe, de tartotta magát. Nem fog sírni egy kislány előtt, aki még csak fel sem sóhajtott, mikor megszúrták.

Mikor felpillantott, meglepetten látta, hogy Sayu-baa-chan szemei is könnyesek, és az asszony kenőcsöt kent a friss pecsétre, hogy hűtse és elfojtsa a fájdalmát. Aztán elfordult, de Kizashi még tisztán hallotta, ahogy suttog, és most, ebben a barlangban ülve a megsült vacsorájára bámulva is tökéletesen emlékezett arra a három szóra, ami azóta is ott lapult a gondolatai mélyén.

- Légy átkozott, Madara.

*****

Mielőtt végleg elindultak volna, Sakura a faluban bekérezkedett az egyik házba, és kicsit idegenkedve ugyan, de beengedték. Mikor kilépett az ajtón, már a mögötte lépdelő asszony is vidáman nevetett, és hosszan integetett utánuk, amíg el nem tűntek az út kétoldalán álló fasor takarásában.

A lány odabent újrasminkelte magát, és némileg szolidabb vonalat követve csak a tusvonalat hagyta meg a szemhéján, amitől mintha kétszer akkorák lettek volna a szemei. Itachinak tetszett így, valahogy kihívó érett a tekintete, mint egy pimasz, magabiztos macskáé, és ezt Sakura is így láthatta, mert így is viselkedett. A kórházban látta utoljára ilyen magabiztosnak, Konohában, ahogy a betegekkel bánt, ahogy a nővérekkel beszélt.

Hagyta, hogy két lépéssel megelőzze,csak hogy nézhesse, ahogy a léptei ritmusára jobbra-balra leng a hosszú, vörösre festett copfja. A máskor megzabolázhatatlannak tűnő hajzuhatagot a feje búbán fogta össze. Jobb lett volna, ha rózsaszín, ha természetes, de nem akart és nem is mert volna kockáztatni. Túl veszélyes, és ki tudja, lehet, hogy még így is a nyomukban vannak. Az is előfordulhat, hogy nem véletlenül futottak bele a fejvadászokba, sőt, elég valószínű volt.

Elbambulhatott, mert arra lett figyelmes, hogy megbotlik egy nagyobb kőben. Rá kellett parancsolnia magára, hogy figyeljen a lába elé, és ne csak Sakurára. Örült neki, hogy a lány nem volt szemtanúja a bénázásának. Úgy tűnt, a másik gondolatait valami a szokásosnál jobban lefoglalja, Itachi úgy érezte, fejben olyan messze jár, ahol már ő sem érheti utol.

Órák teltek el csöndben, míg Sakura meg nem éhezett, és megálltak enni valamit, de még akkor sem volt túl beszédes. Itachi némán, evés közben figyelte, ahogy a lány megsózza az ételt, és majdnem megkérdezte, hogy mit vétett szegény sószóró, aztán elállt az ötlettől. Ha egy darab üvegre így haragszik, lehet jobb, ha nem bosszantja fel még jobban. Látta rajta, ahogy belelovallja magát, de nem szólt.

Ebéd után újra útnak indultak, ezúttal jóval lassabban, hogy bent tartsák, amit ettek, és úgy tűnt, a lány lassanként visszatér a valósághoz.

- Messze vagyunk még? – kérdezte Sakura, miután bevárta, és Itachi mellélépett.

- Nem igazán. Egy, vagy maximum két óra, míg odaérünk. Miért?

- Ha lenne valahol egy patika vagy gyógyszertár útközben, ahol tudnék venni fájdalomcsillapítót, vagy ilyesmit... A készletem feléből csak por maradt.

- Pár száz méter, egy kis kitérővel. De úgy intézd a bevásárlást, hogy egy darabig nem tudsz majd jönni. Túl messze van, hogy egyedül gyere.

- Persze – felelte Sakura egy biccentéssel, míg a tekintete Itachi arcát fürkészte. – Mitől féltesz, Itachi?

- Most éppen? Mit szeretnél, mitől féltselek? – kérdezte Itachi, a hangjából csöpögött a szarkazmus, de mégis állhatatosan kerülte a tekintetét. – Orochimarutól, esetleg az öcsémtől? Vagy a fejvadászoktól, Peintől, Hidantől, a konohai ANBU-osztagoktól, a buzgó Bingó-könyv forgatóktól, vagy a Hebitől? Vagy talán az egyetlen, akitől féltenem kéne az a lehengerlően csábító Rock Lee?

Sakura felnevetett, és amikor a férfi rásandított a szeme sarkából, rámosolygott.

- Tudod, kedves srác – mondta incselkedve. – Kész főnyeremény. És ha rá tudnám venni, hogy kiszedje a szemöldökét egy kicsit, meg levegye azt zöld förmedvényt, igen kapós lenne. Arról nem is beszélve, hogy csúnya dolog a külsejéről megítélni, mikor nem az arcán hordja az összes értékét, mint ahogy például Sasuke teszi.

- Érdekes, évekig nem volt problémád, hogy ez az összes értéke – jegyezte meg Itachi, a lány pedig felsóhajtott.

- Tudom. Említettem már, hogy az is csúnya dolog, hogy emlékezteted Sakurát kislányos ostobaságaira? – tette fel a költői kérdést, aztán egy halvány mosollyal vissza is kanyarodott Rock Lee-re. – Igazából, az a titka, hogy nem szabad komolyan venni. Egyáltalán nem.

- Attól tartok, ha akarnám se tudnám komolyan venni – mormolta az orra alá egy halvány félmosollyal Itachi.

- Nejit bezzeg komolyan veszed. Miért? – kérdezte Sakura kíváncsian félrehajtott fejjel a férfi arcát fürkészve.

- Azt hittem ezt nem kell kérdezned.

- Talán nem is – vonta meg a vállát Sakura. – Talán csak meg akartam kérdezni. – Elfordította a fejét, hogy a férfi ne lássa a mosolyát.

Ha igazán belegondolt volna a helyzetbe, és nem csak a felszínt kapargatja, mint most, akkor aligha mosolygott volna, de most nem akart erre gondolni. Semmire nem akart gondolni, de mégis volt valami, ami csak befúrta magát a gondoltai közé, és aggodalommal töltötte el.

Az út hátralévő részében csendes volt és töprengő, Itachi pedig nem akarta zavarni. Csak akkor szólt, mikor le kellett kanyarodniuk a főútvonalról a bolthoz. A férfi nem merte volna patikának nevezni, ahhoz nem volt elég profi, és inkább gyógyfüvekkel és hasonlókkal kereskedett, de most csak ez volt, úgyhogy a lánynak be kellett érnie vele.

Sakura egy pillanatig az ablakban lógó szárított csokrokra meredt, mielőtt felé fordult volna.

- Egy perc, és jövök – mondta komolyan.

- Én is bemegyek – felelte Itachi, de a másik megrázta a fejét.
- Mindjárt itt vagyok, szinte pislogni sem lesz időd. – A férfi már nyitotta volna a száját, hogy újfent ellenkezzen, csak Sakura kérlelő tekintete állította meg, ahogy a mutatóujját a szájára nyomta, mielőtt megszólalt volna. – Vannak dolgok, amik nem tartoznak rád, Itachi Uchiha. És nem azért, mintha nem értenéd, vagy ilyesmi. Csak egyszerűen magánügy – mondta finoman, és egy halvány mosollyal leengedte a kezét. – Belátsz az ablakon, ha mindenképpen ragaszkodsz a börtönőri minőségedhez.

Itachi kifürkészhetetlen tekintettel bámult le rá, aztán bólintott, és figyelte, ahogy Sakura belép a bolt ajtaján. Érezte, hogy egy egész hegy gördül le a szívéről, ami eddig nem is volt ott. Tény, a női dolgok nem tartoznak rá, így Sakura menstruációja sem. Ellenben annak a hiánya...Már a gondolattól is kiverte a víz, aztán rájött, milyen jó, hogy eddig ez eszébe se jutott. Valószínűleg megőrült volna az elméje leghátsó kis szegletében suttogó hangtól, hogy mi a frászhoz fog kezdeni, ha kiderül, hogy Sasuke második célja beelőzte az elsőt, és nekiállt a klánszaporításnak az utolsó szál elvarrása előtt...

Figyelte, ahogy Sakura átsétál a sorok között, körbenéz, majd megáll és egy polcra bámul. Pár pillanatnyi elrévedés után az eladóhoz fordult, és nyugodtan beszélni kezdett a középkorú féfihoz, aki nem túl barátságosan tekintett rá vissza. Aztán kisvártatva megkezdődött a gyógynövények kavalkádja. Itachi felhúzott szemöldökkel bámult be az ablakon, és hitetlenkedve lehunyta a szemét. Úgy tűnt, Sakura porok és tabletták, injekciók és oldatok helyett kénytelen legalább öt tonna gazba helyezni a bizalmát.

Mikor úgy tűnt, készen vannak, egy percig mintha vitatkoztak volna, és a lány makacsra kihúzott szemei rászikráztak az eladóra. Határozott mozdulattal lecsapott egy köteg pénzt a pultra, majd áthajolt a falap felett, és a férfi válla mögüli polcról felmarkolt egy barna, lezárt papírzacskót.

Mikor kijött az ajtón, Itachi még hallotta, hogy vidámra árnyalt hangon elköszön, de méreg villámlott át rajta, és még valami, egy aprócska felhang, amit Itachi nem értett. Nem ismerte fel az érzelmet, ami megbújt a többi mögött, mint egy félénk gyerek. Mikor Sakura ránézett, mintha kétely ült volna az arcán, de a férfi mégsem kérdezett semmit. Elég nyilvánvalóvá tették, hogy ebből most maradjon ki, és így is kívánt tenni.

- Mehetünk – mondta végül Sakura egy mosollyal, és a másik végigmérte.

- Biztos nincs szükséged másra? – kérdezte kicsit gúnyosan, ahogy a szeme végigsiklott a töménytelen mennyiségű gazon, a szatyornyi üvegen, amikben különböző folyadékok lötyögtek és a papírzacskókon, amikben porok bújtak meg.

- Hm. Azt hiszem, nincs – felelte Sakura, míg a tekintete követte a férfiét, és alaposan leltározott. Az irónikus hangnem teljesen elsiklott a füle mellett. – Nem, minden megvan.

Itachi halkan nevetett, és kivett a kezéből legalább egy tucatnyi szatyrot. Fejcsóválva nekiindult, Sakura pedig utánasietett.

- Nem nehéz – mondta finoman, de a másik rá sem pillantott.

- Tudom – vágta rá, és lekanyarodott egy földútra, ami hosszan vezetett végig egészen egy domb tetejére.

- Oda megyünk fel? – kérdezte Sakura kíváncsian, és szinte ugrándozott lelkesedéstől. Innen látta a fiatal fák lombsátrát összenőve kifeszülni a domb felett, az út szélén pirosló virágokat, és arra gondolt, biztosan gyönyörű hely lehet. Azt kívánta, bárcsak ott lenne a hely, ahová mennek. – Nem akartalak zaklatni vele, de nem is tudom, hová viszel.

- Majd megtudod, ha odaértünk.

Sakura egy lapos oldalpillantást vetett Itachira, és egy hatalmasat sóhajtott.

- Tényleg? Nem számít, hogy milyen türelmes voltam? Hogy nem beszéltem lyukat a hasadba idefelé? Nem jár érte jutalom, hogy ilyen jó kislány voltam? – hadarta méltatlankodva. – Nem is mél...

Itachi megállt, és egy másodpercet sem hagyva neki, hogy egyáltalán gondolkozzon, hirtelen szájon csókolta, Sakura pedig meglepetten pislogva, félig szétnyílt ajkakkal lefagyott az út közepén.

- Tessék, jutalom. És most inkább a szád helyett a lábad járjon – mondta a férfi, és nekiindult, Sakura az utolsó pillanatban kapta el a kihívó tekintetét, mielőtt elfordult volna.

- Persze. Ne légy olyan beképzelt – forgatta a szemeit Sakura és utánarohant, mert Itachi egy szó nélkül otthagyta. – Elég elfuserált jutalom, mit ne mondjak.

- Miért, nem volt jó? – kérdezte a férfi rásandítva a szeme sarkából.

- Nos, először is, nem szeretem, ha letámadnak, mert még fejben sincs időm beleegyezni. Tudod, esetemben a beleegyezést igénylő dolgok nem mindig ilyen kellemesek. Másodjára pedig, ha jutalomként kapom, tehát valamit tennem kell cserébe, akkor igen, elég elfuserált.

Itachi hosszan, kutatón ránézett, aztán bólintott.

- Igazad van. Nem várok el semmit. Úgy értem, azon kívül, amit egyébként is... amit egyébként is kapok – mondta lassan, és maga elé meredve felsóhajtott. – Ne haragudj, kicsit... kicsit kínosnak érzem.

Vett egy mély levegőt, megállt és Sakurára nézett, a lány pedig kíváncsian fürkészte az arcát.

- Ne érezd annak. Csak mondd el, ami a szívedet nyomja a barlang óta, és essünk túl rajta – felelte Sakura egy halvány mosollyal. – Sejtem, mit szeretnél mondani, de azt hiszem, hallanom kell.

- Rendben. Ragaszkodnom kell a valósághoz, és reálisnak kell maradnom. Akármi történjék is, Sakura, akármi... – A lány szemébe nézett, és Sakura bólintva a folytatásra ösztönözte. – Neked biztosan van jövőd. Nekem, ha lesz is... az még nem garantálja, hogy nekünk is lesz. Érted, ugye?

- Igen. – Sakura határozottan bólintott, és komoly volt, hogy Itachi értse, tisztában van a helyzettel, és nem fog megsértődni, vagy zokogásban kitörni amiatt, amit mond. Nem csak azért, mert neki magának is ragaszkodnia kellett a valósághoz, a fantáziátlan, hideg földhözragattsághoz, hanem azért is, mert többre tartotta magát ennél. – Attól tartok, ez tényleg így van. És tudom, és nem fogok meghülyülni egyik pillanatról a másikra miatta. Ígérem.

- Én pedig ígérem, hogy nem fogok... – Itachi megakadt, és a másik arcát tanulmányozva egy nagy, éles levegővétellel folytatta. - Hogy nem élek vissza a helyzettel.

- Ezt nem is kellett volna említened – mosolyodott el Sakura, de a férfi legyintett.

- Így próbáljon komoly és udvarias lenni veled az ember – mormolta, és megfordult, hogy nagy léptekkel nekivágjon a dombra vezető útnak.

- Remélem, ezúttal nem akarsz sálat és kabátot venni hozzá – vihogott fel idétlenül Sakura, és a fejét rázva halványan mosolygó Itachi után sietett.

*****

Kakashi vagy öt percig mereven bámulta a szikla széléről lábát lógató Nejit, ahogy a semmibe mered. Sajnálta, ugyanakkor bosszantotta is a fiatal férfi viselkedése. Mintha nem lenne elég baja magától is...

A rohamosan közeledő chuunin vizsga réme lebegett a feje felett, és ráadásul utána a jouninok jönnek, majd az ANBU vizsga is... Nehéz negyed év állt előtte, és valahogy nem igazán fűlött a foga még Nejit is vigasztalgatni. Csak azért jött, mert ismerte a helyzetét, a családját, és Hinata kérte. Úgy gondolta, Hinata megérdemli, hogy teljesítse a kérését.

Egy sóhajjal előrelépett, és zsebre dugott kézzel megállt Neji háta mögött.

- Mindig mondom Tsunadénak, hogy felszerelhetne már valami korlátot ide – mondta halkan, de a másik meg sem rezzent. Tudta, hogy figyeli egy ideje. – Egyszer valakinek baja esik, és akkor már késő lesz.

- Nem leszek öngyilkos, ne aggódj – mondta gúnyosan Neji. – Akárki is küldött, mondd meg neki, hogy ne pattogjon, megoldom magam is.

- Hinata küldött – felelte Kakashi a horizontot kémlelve.
A férfi erre már felpillantott rá, de szinte rögtön el is fordította a fejét, mielőtt a jounin a szemébe nézhetett volna.

- Nem értem kéne aggódnia – morogta elégedetlenül, és egy kicsit szégyenkezve. – Van elég baja, a házasság, apánk és az edzés... Magával kéne foglalkoznia.

- De nem teszi, és nem is teheti, mert önzetlen, te pedig eltereled a figyelmét. Rád figyel, önmaga helyett. Ha te is olyan önzetlen lennél, amilyennek hiszed magad, belegondolnál, neki mennyivel rosszabb. Ő nem tehet sokat, de azt a keveset is százszázalékos erőbedobással teszi meg. Ha követnéd a példáját, hamar rájönnél, hogy csak nyafogsz és siránkozol. Rendes tőled, hogy edzed Hinatát, amit mondjuk Sakura is megtenne, ha itt lenne. De nemcsak neked lenne szükséged arra a lányra. Sokunknak szükségünk van rá. Amikor Sakura úgy érezte, tehetetlen, mint ahogyan most te is úgy érzed magad, felállt, megrázta magát, és elkezdett dolgozni. Mennyi idő kellett hozzá, hogy nélkülözhetetlenné váljon? Két vagy három hét? Azt az energiát, amit sírásra fordított volna, munkába ölte. Ma a legjobb gyógyító a világon, a Hokage jobb keze, Konohagakure egyik alappillére a sok közül. Ne felejtsd el, hogy ANBU-kapitány vagy. És úgy tűnik egy hónap múlva a kezem alatt fogsz dolgozni, Neji Hyuuga. Szedd össze magad... – mondta lassan Kakashi, és Nejire villantotta a szabadon hagyott sharinganját. – Különben kicsinállak, fiú. Világos?

- Igen, uram – felelte Neji rezzenéstelen arccal, de a szemében gyűlölet villant, és gyilkos düh.

Kakashi pedig sarkon fordult, és egy percig sem foglalkozott a hátába vágó, égető pillantással. Majd elmúlik.

*****

Mikor felértek a domb tetejére, Sakurának elállt a lélegzete. Egy házikó bújt meg a fák között, mint valami mesebeli kunyhó. Nem lehetett nagynak mondani, de azért kicsi sem volt. A faház kicsit elhanyagoltnak tűnt, porosnak és valószínűleg tele volt pókhálóval. És Sakura most már értette, Konan miért kérte, hogy hozza rendbe a kertet.

Látszott rajta, hogy valaha gyönyörű lehetett, de a növények a tavaszi napfény és melegedő levegő ellenére sem voltak hajlandóak virágozni. Az egész helynek hangulata volt, kedves, meleg hangulatot árasztott, mint... mint egy otthon.

- Mi ez a hely? – kérdezte Sakura kíváncsian Itachira pislogva, aki mosolyogva kikaparta a hátizsákjából a kulcsot.

- Ez itt kérlek... – mondta, és előrelépett, kinyitotta az ajtót. – Ez itt Konan háza – folytatta és gáláns mozdulattal feltárta az ajtót. – Talán nem leszel annyira elragadtatva, ha belépsz... – tette még hozzá, miután egy pillantást vetett a házba. – Penészszag van.

- Penész? – sikkantott fel Sakura, és annyira ijedtnek tűnt, hogy Itachi homloka ráncba szaladt. A lány nagy ívben eldobta a csomagjait, és megragadta a másik karját a csuklójánál fogva, hogy elrántsa az ajtóból.

Itachi csak vonakodva engedett a csöppet sem finom noszogatásnak.

- Most meg mi bajod? Félsz a penésztől talán?

- Tüdőbajod van, te okos – kocogtatta homlokon Sakura, majd lendületesen az eldobott csomagok felé mutatott. – Oda leülsz, és befogod, amíg eltüntetem az összes penészt. Közben erőltesd meg magad, és gondolkozz rajta, hol fogunk aludni, ha nem sikerül – mondta a lány, és morogva eltűnt a házban. – Még hogy félek a penésztől. Idióta. Simán becsücsülne egy penésztől rohadó szobába. Önként, és dalolva! Aztán meg csodálkozik, hogy haldoklik.

Itachi nevetve lehuppant a csomagok közé, és hirtelen úgy érezte ő is egy közülük. Hallotta, ahogy kicsapódnak a zsaluk, és csikorognak az ablakkilincsek.

- Még csak az hiányzik, egy jó kis asztma, hogyne. – A férfi a hang alapján nagyjából tudta, merre jár, és hallotta, hogy épp most lépett be a konyhába. – Ez nem is olyan vészes. Aj, mindenkinek olyan szép konyhája van, az enyém meg egy hülye luk – nyafogott a lány, aztán kilépett a bejárati ajtón. – Itachi Uchiha, elárulnád, mit keres az a... fürdőkád a hálószobában? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Itachi vigyora egyből fülig szaladt.

- Ó, igen, azt el is felejtettem. Konan szeret fürödni.

- A hálószobában? – mérte végig a férfit gyanakodva Sakura.

- Nos, hogy is mondjam... Pein is szeret fürödni.

A lány egy fintort vágott, jelezve, hogy ezt nem akarta tudni, majd a szemét forgatva újra eltűnt a házban.

- Felejtsd el. Tegnap óta nem mosakodtam, de inkább nem fürdök egy hétig.

Itachi feltápászkodott, és utána ment.

- Felszerelek valami függönyt, vagy ilyesmi, jó? – kérdezte, mire Sakura összerezzent és megfordult.

- Mit mondtam neked, amikor...?

Itachi a derekára csúsztatta a kezét, és felé hajolt, egy pillanatig kivárt, mielőtt megcsókolta volna.

- Nem félek sem a penésztől, sem az asztmától. Van egy szuper orvosom. Különben is, elég közel lennem hozzád, hogy elakadjon a lélegzetem – suttogta a fülébe, és Sakura elpirulva, egy kicsit kínos mosollyal lehunyta a szemét.

- Ugye most, hogy tisztáztuk a helyzetet, egy kicsit gyorsabbra veszed a tempót? – érdeklődött olyan hangsúllyal, mintha nem is kérdezne, mert sejtené a választ, és mikor Itachi szája puhán a nyakához ért beleborzongott.

- Arra mérget vehetsz, kislány.

- Te jó kami – sóhajtott fel Sakura kétségbeesetten.

*****

Sasuke lassan felnyitotta a szemét, és a plafonra meredt. A szobában csend volt, és hűvös. Elfordította a fejét, hogy megbizonyosodjon róla, a kandallóban nem ég tűz, de a tekintete megállapodott a kandalló és az ágy között álló asztalra borult fiatal nőn. Békésen aludt, mit sem sejtve róla, hogy egy kíváncsi, kutató szempár végigméri.

Mikor felismerte, egy pillanatra meghökkent. Az a lány volt a bárból, és fogalma sem volt, mit keresett itt. Aztán végül elveszítette az érdeklődését. Nem tökmindegy, miért van itt? Azt sem tudja, hol van az az itt. Karin. Tudnia kell, hol van Karin. Felült és a hányingerét, szédülését leküzdve talpra állt, hogy elimbolyogjon az ajtóig. Mikor reszkető keze kilincsre kulcsolódott, hirtelen hideg ujjakat érzett a karján, és megfordult.
Az eddig az asztalon alvó lány bámult rá, kicsit ijedt, álmos szemekkel. Akkor vette csak észre, hogy már nem is mondható lánynak. Nő. Szép szemei voltak. Szép volt.

- Még nem szabadna felkelned – mondta halkan, és Sasuke megállapította, hogy még a hanglejtése is szép.

- Jól vagyok. Hol van Karin? – vetette oda nyersen, rekedten a fiú, és a nő mintha már ezer éve ismerte volna nyugodt maradt, a megbotrákozás helyett, amit Sasuke várt volna tőle.

- Odakint – felelte közömbösen, és elfordult, elengedte a másik karját, hogy kimehessen, de Sasuke kíváncsisága újból feltámadt, és az ajtófélfának támaszkodva végigmérte a nőt.

- Ki vagy te? Mi a neved? – kérdezte, a hangja mindenféle kíváncsiságot nélkülözött, mintha papírról olvasta volna a szavakat.

- Reiki vagyok, prostituált és vannak információim, amik érdekelhetnek – mondta a nő, szinte átdobva a szavakat a válla fölött, egy hajszálnyit sértődötten.

- Miféle információid lehetnének neked, amik engem érdekelhetnek? Neked, egy kurvának?

- Sok minden. Tudom, hogy miért jöttél ide, és hogy merre mész tovább.

- Honnét tudnád? – kérdezte lekicsinylően Sasuke, és figyelte, ahogy Reiki elegánsan leereszkedik az egyik székre vele szemben.

- Onnan, hogy tudom, hol van az, akit keresel – nézett diadalmasan a fiú szemébe, és Sasuke érezte, ahogy az izgatottság az akarata ellenére is kiül az arcára. – Tudom, hol van Itachi. De mielőtt elmondanám... Meg kell ígérned valamit. – Reiki előrehajolt, hogy bepillantást engedjen a dekoltázsába, és egy kihívó mosollyal Sasukéra meredt. – Engedd meg, hogy veletek maradjak. Cserébe átadok mindent, amit tudok.

- Azt hiszed, van választásod? – kérdezte hirtelen egy női hang, és Sasuke érezte, hogy Karin megfogja a vállát. – Úgyis kiverem belőled, te ócska szuka...

- Állj – szólt közbe Sasuke, és a karját felemelve megakadályozta, hogy Karin előrelépjen. Reiki nem tűnt ijedtnek eddig sem, de most elmosolyodott. – Honnan ismered Itachit?

- Édesem, a bátyád évekig dugott.

- Itachit nem érdeklik a kurvák.

- Tévedsz, mert nem ismered, drágám. De én mindent tudok róla - biccentette félre a fejét a nő. – Mindent – suttogta, és Sasuke szemén átvillant az elégedettség.

- Beszélj.