Sziasztok! :D

Drága írónőnknek április 7.-én megszületett csodálatos kisfia és minden rendben van velük, boldogok és egészségesek mindketten! Elkészült a 95. rész is, illetve már írja a 96.-at is.

Jó olvasást! 😘

Hinata megpördült, és ahogy az ökle Neji mellkasának ütközött, megtorpant a lendületben. Neji megtántorodott és végül a földön kötött ki. Direkt nem használta a technika erősebb verzióját. Egyrészt, semmi szükség nem volt rá, hogy teljesen kiüsse az unokatestvérét, ha eltalálja, másrészt pedig messziről üvöltött a férfiról, hogy lélekben valahol messze jár. Valahol a Vas és a Föld határán - gondolta Hinata és a tekintete Neji arcát fürkészte.

Idefelé összefutottak Inóval, aki éppen a virágboltba igyekezett, a karján egy csomó szatyorral, amiből szalagok és mindenféle zöld növények lógtak ki. Mikor a szőke lány meglátta őt, azonnal felderült az arca, és mit sem törődve Nejivel, vagy az érzéseivel, lelkesen elcsicseregte, hogy beszélt Sakurával a telepatikus módszerével. Hinata, ha odafordulni nem is mert, hogy Nejire nézzen, érezte a zaklatottságát. Nem is számított másra.

"Itachival vannak a Vas és a Föld országának határán. Nem tudom, hová mennek, pedig érdekelne. Jól van, és elég jól kijönnek egymással."

Hinata szinte hallotta Ino kislányos kuncogását, és egy pillanatra felidézte azt a gyors oldalpillantást, amit a lány Nejire vetett, aki elbámult a válla fölött, és a semmibe meredt. Újra áthullámzott a szívén az a csöppnyi harag, amit most Ino iránt érzett - hiszen pontosan tudta ő is, hogy Neji hogyan fog reagálni a hírre. Megvárhatta volna, hogy egyedül legyen, vagy akár meg is kérhette volna a férfit, hogy hagyja őket kettesben, de nem tette. Valahol megértette Inót is, aki ha ezzel a kegyetlen módszerrel ugyan, de jót akart - észhez téríteni Nejit. Mintha innen lenne még visszaút.

A lány pillantása az unokatestvére feszült arcára tapadt. Meg sem mozdult, mióta a földre került, csak bámult maga elé, úgy tűnt, fel sem fogja, hol van, vagy mit kéne tennie éppen.

- Jól vagy? - kérdezte végül halkan, és Neji felnézett rá, mint aki álomból ébred.

- Mégis mi vagyok én, Hinata? - morogta alig hallhatóan. - Gyáva, ostoba, vagy mindkettő?

- Egyik sem - felelte nyugodtan a lány, bár egy kicsit megijesztette ez a tehetetlenségből fakadó düh a másik hangjában. - A Hyuuga-klán tagja vagy. Konohagakurei ANBU-kapitány, jounin és a Hokage egyik legjobb embere. Az unokabátyám vagy.

- Egy rakás tehetetlenség vagyok, Hinata! - fakadt ki Neji, de amilyen hirtelen kitört, olyan hirtelen el is hallgatott. A lányra nézett, majd egy sóhajjal megrázta a fejét. - Ne haragudj. Most... Egy kicsit el kell mennem. Keresd meg Etsuyát és gyakorolj vele.

A férfi megfordult, és elviharzott, Hinata pedig aggódva, homlokráncolva meredt utána. Túl jól ismerte, semhogy egyedül merje hagyni. Sietve megindult az egyetlen ember lakása felé, aki most talán segíteni tudott neki, és mikor kopogott, az ajtó, bár nem azonnal, de kinyílt. Kakashi lepillantott rá, egy kicsit meglepettnek látszott, de Hinata nem törődött vele.

- Nahát, Hinata. Mi szél hozott erre? - kérdezte a jounin, és a lány, aki kis híján egymagas volt vele félresöpörve az udvarias szavakat, kissé kapkodva válaszolt.

- Sensei, Ino a múltkor beszélt Sakurával. Úgy értem...

- Igen, hallottam róla - felelte kicsit nyugtalanul Kakashi a felemás szemei Hinata vonásait kutatták, mintha még soha nem találkozott volna vele ezelőtt.  - Nem tartottam, és még most sem tartom túl jó ötletnek. Baj van, Hinata?

- Ino megemlítette, hogy Sakura hol van és kivel, mikor Neji ott állt mellettem - felelte Hinata halkan, és figyelte, ahogy Kakashi szemében megcsillan a felismerés.

A férfi egy sóhajjal megrázta a fejét és egy pillanatra eltűnt az ajtó mögött, hogy a shurikenes kulcstartójával a kezében bukkanjon fel újra.

- Beszélek vele - mondta gondterhelten. - Nem ígérek semmit, de meg kell értenie, hogy most nem tehet mást, mint hogy türelmesen vár. Úgy viselkedik, mintha itt ő lenne az egyedüli, akinek joga van a nyavalygásra, az önsajnálatra és a dühre. Az a lány nem volt sem a barátnője, sem a felesége, sem a lánya vagy a testvére, még csak a csapattársa sem. Az orvosa, a fenébe is - mormolta dühösen Kakashi, és Hinatára sandított. - Gondolom, edzened kéne - sóhajtott fel hirtelen. - Ha gondolod, azt hiszem, Asuma éppen otthon van, Inoichi pedig a rendőrségen vacakol a papírmunkával, de valami azt súgja, egy-két órára szívesen megszabadulna tőle.

- Ó, köszönöm. Ismerek valakit, aki segít nekem - mondta egy mosollyal Hinata, és az a mosoly mindent elmondott.

Kakashi a mogorva hangulata ellenére elmosolyodott, a szeme sarkában összefutottak az apró ráncok.

- Örülök neki - mondta halkan, és a tenyere egy pillanatra megpihent a lány vállán, mielőtt egy intéssel elsietett volna a Hokage-arcok felé.

Hinata egy halvány, hálás mosollyal bámult utána, míg el nem tűnt, aztán megfordult. Neji Etsuyát ajánlotta, ami nem is lett volna ostobaság, ha a lánynak nem támadt volna egy sokkal, de sokkal jobb ötlete. Tudta, hogy Naruto vagy otthon, vagy Sakura lakásán lesz, így megindult abba az irányba, a lába alig érintette a földet.

******

Míg Itachi átaludta a a kora reggeli órákat, Sakura felhozta a reggelijüket. Igazából, inkább ebédnek lehetett volna nevezni, mivel lassan dél volt, de a lányt újabban igencsak hidegen hagyták az ilyen időhöz kötődő formaságok. Mindkettejük időérzékelése olyannyira felborult az elmúlt napoknak köszönhetően, hogy nehéz volt megtartani a szokásos rendet. Sakura a haját fésülve az alvó Itachit bámulta az ágyban, míg arra gondolt, hogy milyen tartózkodó volt vele a fogadós. Minden segítséget felajánlott, és udvarias volt, de óvatos és gyanakvó is egyúttal. A lány nem tudta hibáztatni.

Valószínűleg ismerte az összes Akatsuki tagot, mivel Deidarát és Itachit is ismerte, ahogy a szavaiból kiderült, őt viszont nem. Vörös hajjal felismerhetetlen volt, és a köpenye alapján közjük tartozott. Ha az a férfi ismeri Hidant, akkor nem csodálkozott rajta. Lehetett volna veszélyes is. <i>Igazán</i> veszélyes, nem úgy, mint most, nem azért, ami. Lehetne kegyetlen, lehetne vérengző gyilkos, vagy őrült is. Tudta, hogy hamarosan szárnyra kapnak a pletykák az új, női Akatsuki tagról, és Tsunade aggódni fog.

Az asztalon álló kézitükör felé fordult, a Reikitől ellesett mozdulatokkal próbálta elfogadhatóan kifesteni magát, de míg a nőnek olyan könnyedén sikerült az egész arcát megváltoztatni némi festékkel, addig az ő keze ügyetlen volt és rutintalan. Nem sikerült eltüntetnie Sakurát a különböző színekből álló máz alatt, de így csak egy erősen kifestett nő volt, vörös hajjal. Egy percig elgondolkozva figyelte magát a tükörben, aztán megmoccant és a lábánál heverő hátizsákból elővette az egyik kunait. A bal kezének ujjai összemarkolták a haját, de ahogy felemelte a fegyvert, hogy levágja a válla fölött a tincseit, a csuklójára ujjak fonódtak, meleg, ismerős ujjak. Sakura felnézett Itachi álomtól ködös szemeibe, és a kérdő pillantása nyomán összeráncolódott a férfi eddig sima homloka.

- Ne - mondta halkan, mire Sakura elfordította a tekintetét.

- Ez csak haj - motyogta zavartan, de hagyta, hogy Itachi kihúzza az ujjai közül a teste melegétől langyossá vált fémet, és letegye az asztalra. - Visszanő - tette még hozzá a fegyver élére meredve a falapon, és akkor sem emelte fel a tekintetét, mikor a férfi a szék háttámláján áthajolva a tincsei közé temette az arcát.

- Évek alatt, igen - felelte Itachi. - Lehet, hogy nincsenek éveim, hogy megvárjam, míg megint ilyen hosszú lesz. Elég valószínű.

Sakura elhúzta a fejét, és hátrafordult, hogy felhúzott szemöldökkel a férfira bámuljon.

- Hoztam reggelit - intett végül a tálca felé a lány, mikor Itachi higgadtan visszanézett rá, és visszafordult a tükör felé, hogy feltűzze a haját egy kontyba. - Írok Tsunadénak, mielőtt elindulunk - tette még hozzá, és a férfi megvonta a vállát, a tekintete az ételre tapadt.

- Te nem eszel? - kérdezte.

- Már reggeliztem - hazudta rezzenéstelenül Sakura, míg körbetekerte az összefogott haját a feje búbján, és csatokkal rögzítette. - Egész jó a konyha, ami meglepő, ha azt nézzük, hogy egy ilyen eldugott helyen nem lehet túl sok vendég.

- Többnyire nincs is, de a tulajdonos apósa szereti a gyomrát - felelte Itachi, ahogy leült vele szemben. Gyorsan evett, mint aki igazán éhes, és mikor Sakura a tálcája szélére csúsztatta a fehér tablettát, úgy vette be, mintha egy apró darab kenyeret kapott volna.

A lány úgy csinált, mint aki a sminkjét ellenőrzi, de lopva a férfi tányérját bámulta, figyelte, ahogy rohamtempóban tűnik el róla az étel, és végül egy mosollyal a füle mögé simított egy apró, elvándorolt tincset, mielőtt felállt volna az asztaltól. Míg Itachi zuhanyzott és hajat mosott, megírta a levelet Tsunadénak. Az asztalon hagyta a levelet, nyitva, hogy Itachi elolvashassa, ha végez. Bekente a térdén a sebet, és bepakolt mindkettejük hátizsákjába, Itachi pedig ellenőrizte a lapockáján a sebet, de szépen kitisztult, és egy rövid chakrakezelés után még a kötést sem kellett kicserélni. Itachi épphogy csak egy pillantást vetett a kezébe nyomott levélre, majd visszaadta neki.

- Induljunk. Már nincs sok hátra, de így is elég, és teszünk egy kis kitérőt is - mondta, mikor a lány elvette tőle a papírt. El akart lépni mellette, de Sakura apró érintése a karján megtorpanásra késztette.

- Kitérőt? - kérdezte a lány, míg lábujjhegyre állt és átölelte a férfi nyakát, hogy megállítsa egy pillanatra, mert mióta felkelt, szinte rá sem nézett, és tudta, hogy valami baj van. Valószínűleg a bűntudat, vagy a kötelességek hosszú listája, valamilyen mártíros butaság. - Hová viszel, Itachi? - kérdezte halkan, félig lehunyt szemhéja alól felfelé sandítva figyelte, ahogy Itachi fekete szeme vérvörös örvénybe mosódik.

A férfi morogva megfogta a könyökét, hogy lefejtse a karjait a nyakáról, de Sakura nem engedte, a testének simult, mint egy hízelgő macska, és Itachi végül megadta magát, az ujjai a pólója alá csúsztak, hogy a derekán simítsanak végig.

- Élvezed ezt, nem igaz? - motyogta, mire a lány elmosolyodott.

- Hogyne tenném. Hová viszel? - kérdezte újra halkan, és Itachi az arcát fürkészve felelt.

- Zeppeki Kinshou itt van alig négy órára, és nem túl nagy kerülő, félig-meddig útba esik. Ha gondolod... - mondta, Sakura szeme pedig felcsillant.

- Neji mesélt róla, de olyan nehéz elképzelni! - mondta lelkesen, és úgy tett, mintha nem vette volna észre, mikor Itachi megrezzent. - Menjünk, nézzük meg - mosolygott rá, és a férfi azonnal elfelejtette az előbbi kis szúrást, hirtelen csak a mosolyt látta, azt az izgatott, gyönyörű mosolyt.

Lehajtotta a fejét, és figyelte, ahogyan a hosszú szempillák lecsukódnak és árnyékot festenek Sakura arcára, míg lágyan homlokon csókolta.

- Nézzük meg - ismételte lassan, és tudta, hogy bár már látta a sziklafalat, soha nem volt és többé nem is lesz olyan szép, mint négy óra múlva, amikor az oldalán Sakurával fog vele szemben állni.

Soha.

******

Gaara sóhajtva felpillantott, és mereven rábámult a két követre. Az iwagakureiek meglehetősen szerencsétlenül választották meg őket három éve, de még nem követtek el akkora diplomáciai hibát, hogy ez feltűnjön. Nagyrészt neki köszönhették még, hogy megvolt az állásuk. A duruzsolásuk, halk, de tisztán kivehető volt, a hangjuk zavarta a munkában, bár nem kellett gondolkoznia semmin a papír felett görnyedve. Rutin volt, de egyszerűen még ezt is képtelen volt megcsinálni emellett a kettő mellett.

Gaara a bátyja tarkójára bámult, és várta, hogy hátraforduljon hozzá, és összevigyoroghassnak, mikor megérzi a tekintetét, de nem tette. A férfi nyugodt maradt, mert pontosan tudta, hogy Kankuro is ismeri már a fajtájukat, és biztos volt benne, hogy nem fog bedőlni nekik. Már hallotta is, ahogy ugyanolyan udvariasan és körülményesen elutasítja az imént tett javaslatot. Gaara még soha nem hallott annál nagyobb baromságot, mint ami az előbb elhagyta a magasabbikuk száját. Ő volt a kevésbé visszataszító kettejük közül, de ez még nem jelentette azt, hogy nem volt benne valami undorkeltő.

A volt Kazekage inkább egy sóhajjal visszatért a saját munkájához, és ráhagyta Kankuro-ra a talpnyalókat. Kétségtelenül voltak előnyei annak, ha többé nem Kage az ember, és meglepő volt, de több előnyt talált eddig a helyzettel kapcsolatban, mint hátrányt. Annak viszont örült, hogy soha nem is költözött be a Kazekagénak szánt szálláshelyre, így kiköltöznie sem kellett onnan. Kankuro és Temari viszont már az ő szolgálati idejének elején beköltöztek, mert ragaszkodott hozzá, és Temari távozásával a bátyja egyedül maradt. Felajánlotta az egyik szobát, de Gaara nem fogadta el. Most még kevésbé vágyott társaságra, mint eddig, és az igazság az volt, hogy a családját szerette volna minél távolabb tartani magától, ha esetleg újra előfordulna az a baleset, mint nemrég.

Gaara félretolta a papírokat maga elől, és egy pillanatig az asztalra bámult, mielőtt a botjára támaszkodva felállt volna. Érezte Kankuro pillantását a tarkóján, de csak intett, hogy később visszajön. Ha a két tökfilkó elment. Kankuro értette, mert nem szólt utána, és az ajtó puha csukódása végre kettévágta a behízelgő szóáradatot. Máris érezte a kezdődő fejfájás enyhe sajgását lüktetni a halántéka mögött. Ikama felnézett a munkájából, aztán egy riadt pillantást vetett rá, mikor meglátta. Gaarának fel sem tűnt volna, ha nem éppen tegnap vette volna észre, hogy Ikama félelme vele szemben, mintha köddé vált volna, és átvette a helyét valmi távolságtartó udvariasság. Ahogy követte a jounin tekintetét, még éppen elkapta az ajtóban a szurokfekete, rövid tincsek megvillanását az ablakon ferdén beeső fényben, és felsóhajtott.

- Menj utána, Ikama. Mondd meg neki, hogy mire visszaértek, már nem leszek itt, de Kankuro nem tudja most fogadni. Ha valami probléma van, hozzám is fordulhat, bár nem hiszem, hogy megtenné. Ebisou az irattárban vagy a tanácsteremben lehet. Vagy elég, ha üzenetet hagy nekem.

- Igenis, Kazekage-sa... - Ikama elhallgatott és kicsit kínosan rápislogott. - Igen, uram - helyesbített végül nyugodtan, de a hangszíne nem változott egy árnyalatnyival sem.

- Köszönöm - mondta a férfi, figyelte, ahogy Ikama a nő után szalad a lépcsőn, ő pedig a nyomában egy sóhajtással nekivágott a végtelennek tetsző lépcsősornak.

Nem mintha nem értette volna Kiyoko félelmét. De a démona néma volt és moccanatlan, és Gaara életében először érezte, milyen normálisnak lenni.

******

Hayate Fuuma nem sokban hasonlított az apjára, de még a bátyjaival sem tűnt rokonnak. Gakushi Fuuma veszélyes volt, kegyetlen és bár hirtelen haragra gerjedt a legkisebb dologtól is, ennek ellenére Kabuto úgy gondolta az ereiben jeges víz folyhat. Az idősebbik Fuuma-fiú, Hisashi kiköpött katona volt, fegyelmezett, gyors és mindenekfelett engedelmes. Na és halott is, persze.

Kabuto figyelte, ahogy Hayate a rendetlen szobában a székeket és az asztalt kikerülve felé lavíroz a fatálcával. Érezte az étel ínycsiklandó illatát és összefutott a szájában a nyál. Nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára szilárd ételt, ami benne is maradt. Mikor Hayate óvatosan az éjjeliszekrényre tette a tálcát, hogy rendesen felültesse az ágyban, alaposabban szemügyre vette. Már több mint egy hete mellette volt, de eddig ez volt a legtisztább napja jó ideje. A morfiumadagja lecsökkent annyira, ami épphogy csak eltompította az enyhe fájdalmat, és Kabuto meg merte kockáztatni, hogy nemsokára már erre sem lesz szüksége.

A tekintete a fiú arcára tapadt, a lágy, jóképű arcvonásokra, amiktől egészen kölyöknek látszott, holott már elmúlt tizenhét. Gakushi legkisebb fia puha volt, mint a vaj, engedelmes és gyáva, de jó társaság. Okos volt és érdekelte az orvoslás. Saját magát juttatta eszébe, attól eltekintve, hogy ő soha nem volt sem ilyen tehetetlen, sem félénk. Egyedül a haja színe emlékeztette az apjára, ugyanolyan barna árnyalatú volt. A szemei sötétkéken, a kelleténél egy hajszálnyival távolabb ültek egymástól, mint kellett volna, és ezzel valamilyen bosszantó együgyűséget festettek az arcára, ha elbambult.

Kabutónak kétsége sem volt felőle, hogy miért pont Hayatét kapta meg és nem Hikamát. Hikama a középső fiú mintha az apja másolata lett volna, mind külsőre, mind belsőre, Gakushi pedig a legidősebb fia halála után maga mellett akarta tartani, hogy beletanuljon a klánvezetői szerepébe. Úgy tűnt, jobban akarja, hogy ha Hikama a posztra kerül, tiszteljék, mint amennyire az örökségét féltette. Hayatéra viszont semmi szüksége nem volt, csak idegesítette, ha ránézett. Valószínűleg nem értette, miért nem érte el ugyanazt a hatást, mint a két idősebb gyerekénél, ha egyszer ugyanúgy nevelte őt is. Kabuto viszont látta, mi lehetett volna Hayatéból, ha olyan ember mellett van, mint Orochimaru. Még most is... Talán elérhet valamit nála. De nem sokat. Nem eleget. Ez mégsem fogja eltántorítani tőle, hogy megpróbálja. Talán még hasznát veheti valahogyan.

Hayate elrendezte a háta mögött a párnákat, hogy azok ülő helyzetbe támasszák, és az ölébe tette a tálcát. Kabuto arcán feltűnt egy megkönnyebbült, örömteli mosoly, mikor a rizzsel teli tálkára nézett. Nem volt sok, és főképpen nem volt nehéz, de a gyomra még nem bírta el a húsokat, vagy a szószokat, ő pedig nem kívánt újabb napot azzal tölteni, hogy kínlódva kihányja az ételt. Még nem volt az igazi, de az életet jelentette. A vérmérgezés a gyógyszeres kezelés után és egy kevés chakrás rásegítéssel pár nap alatt elmúlt, magával vitte a szomjúságot és a lázat. A fájdalom rövidesen követte, de abból még mindig maradt valamennyi sajgás a csontjaiban. A beültettett szemek azonban hajszál híján tökéletesen működtek, ahogy a többi is lassanként a sajátjaként a testébe olvadt. Újra embernek érezte magát, holott tudta, hogy a szó szoros értelmében többé már nem az.

A mellkasa közepén húzódó tépett szélű sebhely, ami folyóként választotta el a saját és Orochimaru jóval sápadtabb bőrét örök emlékeztető marad erre. Ahogyan a szemei is, bár még mindig szemüveget kellett hordania, de a lencsék mögött megbújó sárgás, függőleges pupillájú szem nem hagyta, hogy elfelejtse, ki él parazitaként a testében. Nehéz volt elnyomni Orochimarut, aki jelenleg logikus gondolatok híján az életéért küzdött a testében, és az egészet át akarta venni. Nehezebb volt, mint leküzdeni a vérmérgezést, de végül sikerült. Ha megtalálja Orochimaru új testét és beléköltözteti a génjei, a sejtjei által, a mestere érteni fogja. És akkor minden ugyanúgy lesz, ahogyan nemrég.

Kabuto lebámult a teli rizsestálra és elgyengült, reszkető ujjai közé szorította a pálcikáit. Már nincs sok hátra. Az ételtől erőre kap, újra képes lesz a rendes mozgásra és a harcra, és akkor csak meg kell keresse az új gazdatestet. Gakushi tudja, hol találja meg Sasukét.

******

Sakura arcéle ragyogott a ráeső fénytől, ahogyan a járomcsontján feszülő bőr is kékesfehér csillogással szinte világított a holdfényben. Itachi  a lány arcát fürkészve azon gondolkozott, mire gondol a másik, és nem vette észre, hogy ezzel tulajdonképpen ugyanazt csinálta, amit mindig is: másokra figyelt önmaga helyett.

Egymás mellett ültek, és érezte, hogy Sakura könyöke a combjába fúródik, ahogy átkarolja a felhúzott lábait. Nem fájt, csak a tompa nyomást érezte, a lába ugyanis órákkal ezelőtt elzsibbadt. Nem tudta, Sakura min töpreng, és bár érdekelte volna, de nem kérdezte meg. Nem akarta zavarni, és neki is volt min rágódnia.Többek között azon is, hogyan tovább. Főleg azon.

Nem tudta, hogy szerelmes-e. Fogalma sem volt, milyen érzés, csak azt tudta, nem bánja, ha ilyen. Új esélyt kapott, újra kezdeni, átgondolni, megváltoztatni a végét. Ha ugyan lesz ereje élni vele. Élni. Sakura azt akarja, hogy éljen, és mellette akar maradni. Az emlékeivel együtt. És ha így lesz, az egyenlő azzal, hogy a lány hozzá tartozik. Őhozzá és senki máshoz, és akkor kösse fel a gatyáját, aki akár csak meg meri kérdőjelezni, hogy az övé.

Na, tessék. Itachi felsóhajtott, és  nehezen, de elűzte a mellkasából a tűzforró lángként fellobbanó ostoba, a belénevelt büszkeségből származó birtoklási vágyat. Túl erős volt, túl elemi, és túlságosan a sajátja, ugyanakkor olyan ritkán érezte bármivel is kapcsolatban, hogy szinte idegennek tetszett, és nagyon, nagyon helytelennek Sakurával kapcsolatban.  Sakura nem egy vagyontárgy. Nem birtokolható.

Itachi , aki eddig végig a lányra bámult, most a másik pillantását követve az előttük magasodó falra bámult. Fal volt, de nem egyszerű, közönséges sziklafal. Zeppeki Kinshou híres volt az aranybányászatáról még akkor, mikor ő öt-hat éves lehetett., és minden, amit sikerült megmenteni a bányákból, az ez a közel  húsz méter magas és majdnem száz méter hosszú sziklafal volt, amiről a hely a nevét kapta. A holdfény rávetült és szikrázott, mintha csillámporral megszórt szürke selyem lenne. Nappal látszott volna, hogy a csillogás aranyszínű, de most csak a ragyogása maradt, néma, gyönyörű, és a sötétben hidegnek tetszett.

Alkonyatkor lángba borult, és a hajnal első fényeinél olyan puha színei voltak, sárga, narancs és rózsaszín, amiről Itachinak mindig is az anyja illata jutott eszébe. Mikoto semmi mással össze nem téveszthető liliomillata. Talán ezért van annyira oda Sakura illatáért is. Vagy csak azért, mert az udvaron álló cseresznyefák jutnak eszébe róla, amik alatt a legnyugodtabb óráit töltötte egész eddigi életében.

Itachi tekintete lassan visszatért Sakura holdfényben fürdő, kissé elmosódott vonásaihoz. A lány  érzékelhette a szeme sarkából a mozgást, mert megrebbent a szempillája, mielőtt felé fordult volna, hogy ránézzen.  A férfi szinte látta a kilométereket a homályos tekintetében, olyan messziről érkezett vissza hozzá egy lassan eszmélő lágy mosollyal, és a vékony ujjai az övéi után tapogatóztak.

- Gondolkoztál már azon, hogy mégis milyen messzire engedhet néha az életed, mielőtt visszaránt az alapokhoz? Mielőtt úgy dönt, eleget jártál már más helyeken, és ideje visszatérned a saját korlátaid közé?

- Úgy mondod ezt, mintha hinnél a sorsban – mormolta Itachi, és követte Sakura mozdulatát, hogy a tenyerébe rejtse, a lány kézfejét.

- Nem hiszek – felelte Sakura. – Az istenekben hiszek, hogy tudják, mit csinálnak, amikor új utakra vezetnek minket. De úgy gondolom, mi vagyunk, akik igazán... akik irányítanak. – A lány pillantása az összekulcsolt kezükre esett, amit Itachi a térdén támasztott meg.  – Mások és a körülmények tesznek minket azzá, akik vagyunk. Az a rengeteg jellemvonás, gondolat... Hogy lehetne a sors, hogy az egyik szó fennakad a fejünkben lévő rostán, míg a másik nem, csupán azért, mert évekkel azelőtt valamiért felfigyeltünk rá, mikor mástól hangzott el? Annyira... véletlenszerű.  De... valahogy így vagyok az istenekkel is – mosolyodott el halványan Sakura. – Nem tudom, hogy vannak-e. De valaminek... valaminek lennie kell. Valaminek, vagy valakinek, aki tudja, merre halad az egész világ. Elég naív – ismerte be végül egy rövid , de szinte nevetéssel, és érezte magán Itachi érdeklődő pillantását, ahogy a lába előtt fekvő apró kavicsokra bámult.

- A sorsban nem, de a jellemekben hiszel – mondta Itachi, a fejét felemelve az előttük ragyogó sziklafalra hunyorgott. A szemeit zavarta kicsit az erős fény most, hogy a sharinganok pihentek. – Én úgy gondolom, mindennek és mindenkinek megvan a helye, véletlenek pedig nem léteznek. Hogy van... sorsunk, utunk, végzetünk. Akárhogy is hívod. A jellemünk előre meghatározott, és pontosan ez az, ami megszabja, hogy végül  hol kötünk ki. A jellemünk az, ami a sorsunkhoz láncol, Sakura.Ha nem lennél az, aki, nem kellettél volna Orochimarunak, és most nem ülnél itt. Ha nem lennék az, aki, talán most otthon lennék, Sasukéval.

- Vagy halott lennél. Sasukéval – felelte keményen Sakura, a hangja olyan éles volt, mint az acélpenge, és feltápászkodott mellőle, nyögve kinyújtóztatta az elzsibbadt tagjait, és Itachi a térde bőre alól kivillanó porcra bámult.

- Igen. De most csak Pein egyik bolondja vagyok – biccentett a férfi, és egy pillanatig csak nézte, ahogy Sakura egy gyors, rosszalló pillantás után  elfordul és elsétál tőle, mielőtt követni kezdte volna a sziklafal mentén felfelé vezető földúton, aminek a legvégén egy régi, elhagyatottnak tűnő szentély állt.

Már azelőtt is sejtette, hogy el akar jönni ide, mielőtt az istenekről kezdtek volna beszélni. Tudta, hogy nem szigorúan vallásos, legalábbis, erősen gyanította, hogy már megkérte volna, vigye el egy szentélybe, ha így lett volna. Mikor utolérte, már a hatalmas, zárt kapuk előtt állt, amiktől jóval kisebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.

- Éjszakára bezárják – mondta halkan, a legalsó lépcsőfok előtt megtorpanva, és Sakura lepillantott rá, amíg a tenyere megpihent az egyik ajtószárny szélén.

- Egy szentélyt nem lehet bezárni, Itachi –mosolyodott el. - Tudod, miért? Mert nem csak kőből van – tette hozzá halkan, és az ajtó lassan, hangtalanul kinyílt, mikor nekifeszítette a karját.

Itachi homlokráncolva figyelte, ahogy az alakját elnyeli a félhomály. Tudta, hogy bezárják az ajtókat éjszakára. Nem olyan népes hely ez, ahol éjjel-nappal igény van egy szentély nyugalmára. Mikor Sakura újra felbukkant az ajtóban, a gondolatai elkanyarodtak a zártól és a lány bámulta, ahogy a holdfény körbeöleli. Olyan szép volt és olyan tiszta. Valaki, aki igaz volt hozzá. Tudta, hogy úgy értette, a szentély a szívében van, ha úgy akarja, és eszébe jutott, amikor még igazán hitt. Nem úgy, mint most, nem félig, elhagyottan és  elkeseredetten.

Arra gondolt, ha léteznek istenek, ha ők alkottak mindent, akkor Sakurát a tavaszról mintázták. Az életről, ami legyőzi a halált is, az ébredésről, a napsütésről és a nyíló virágokról, a lágy fényekről és a puha szélről.

- Úgy neveltek, hogy higgyek a csodákban – mondta Sakura hirtelen, és Itachi lesütötte a szemét. – A múlt éjjel rémálmom volt – folytatta halkan, hogy szinte nem is lehetett érteni, és a férfi felemelte a fejét. Tudta, hogy így sem fogja jobban érteni a másik szavait, de reflex volt. – Tudom, hogy hamarabb megtanultál menekülni, mielőtt én egyáltalán járni kezdtem volna. – Sakura halvány mosolyában sajnálat bujkált és keserűség. – És talán már akkor sem tudnál megállni, ha akarnál. De ha egyszer mégis elfáradnál, Itachi...

Nem fejezte be, hagyta ott lebegni a szavait kettejük között a néma, bontakozó tavasztól illatos éjszakában. Csak figyelte a férfi arcát, ahogy meglágyítja a vonásait a megértés, a szája sarkán megbújó félmosolyt, amit annyira szeretett, mert tudta, hogyrajta kívül senki más nem látná, akkor sem, ha a déli nap sütne le Itachi arcára. Hátrébb lépett, az alakját szomjasan felitta magába a szentély hűvös sötétje.

- Nem jössz be? – kérdezte halkan, míg Itachi a szemeiben felizzó sharingannal követte a léptét az árnyékba.

- Nem – felelte a férfi az arcán öngúnyoló, szarkasztikus mosollyal , mintha azt kérdezné, való-e a farkas a bárányok közé, és a szeme felragyogott egy pillanatra, mint a macskáé, ahogy egy gyors pillanatra felvillantotta Sakura előtt a képet, ahogyan a csupavér arcával a tükörbe bámul. – Már nem.

A sharinganok felfedték előtte Sakura szomorú viszontmosolyát, és a hirtelen feltámadó szél apró képet hozott magával: két összekötözött csuklót egy rideg fém ágytámlán.

- Ostobaság – csendült fel a lágy hang, és Itachi végleg elvesztette még a lány körvonalait is, ahogy beljebb lépett a szentélybe.

A legalsó lépcsőfokra ült, a hátát a betonkorlátnak támasztotta, hogy rálásson a bejáratra. Akárhogy is a világvégén vannak, ahol nem jár senki sem, még mindig figyelnie kell rá. Figyelte, ahogy a szentély lassan kivilágosodik a meggyújtott gyertyák fényétől, miközben arra gondolt, valóban ostobaság. Egy olyan korba született, ami a változásnak szentelte az éveit. Valahol a maradi és a modern között egyensúlyozott, ahogyan a vele egykorúak is többnyire, de az ő helyzete a legnehezebbek közé tartozott: egy klánban nőtt fel, egy régi, büszke klánban. Ahol szabályok, hagyományok és formaságok közé beszorítva még kevésbé volt lehetősége rálátni a változásokra.

Abban a régi világban ő gyilkos lenne, és áruló, ugyanúgy, ahogyan most. Sakura viszont még nála is kevesebb lenne  a társadalom szemében. A ninjatársadalom pedig kegyetlenül kidobná magából valamiért, amiről nem tehet. Valamiért, amit nem ő követett el. És akárhogyan is ragaszkodott a legtöbb tradícióhoz és szokáshoz, mégis, örült neki, hogy más időket élnek. Sakura miatt.

Ha most csak ötven évvel korábban volna, Sakura nem lehetne többé orvos, nem számítana, milyen jó abban, amit csinál. Nem találna magának senkit, és nem lehetne családja. Egyetlen kivétel létezne: ha engedne, és hozzámenne Sasukéhoz. A tekintete rászegeződött a lány térdeplő alakjának hosszúra nyúlt árnyékára, és elrévedve bámulta, ahogy Sakura keze az arcához emelkedik. Újra és újra.

******
Sasuke álmodott. Újra Konohában volt, a léptei hangosak voltak, szinte képtelenül hangosak, ahogy az Uchiha birtok felé fordultak. Tudta, mit fog találni, ezerszer és még százszor legalább újraélte ezt a pillanatot, éjszakánként legalább egyszer meglepte ez az álom, ha máshogy nem is, hát egy-két képpel. A birtokon átvezető út minden egyes milliméterét ismerte, minden halottat, minden sebet és minden egyes vércseppet.

Akármikor maga elé tudta volna idézni annak a nőnek az arcán a félszárnyú pillangóra emlékeztető vérfoltot, ahogy üveges, üres szemével utánanéz, míg elhalad előtte. Ha kérdeznék, el tudná mondani, milyen szagokat hozott a finoman feltámadó szél akkor, hogy érezte az odaégett vacsora kormos szagát, a vér fémes illatát és a vizelet bűzét. De nem kérdezte őt soha senki. Senki nem kérte rá, hogy idézze fel azt az éjszakát.

Pedig ő emlékezett. Emlékezett a halott kisfiúra. Az emlékezetében nem volt arca, és ő mindannyiszor hálát adott ezért, mert biztos volt benne, hogy játszottak együtt. Arccal előre feküdt, a karja a teste mellett pihent valami gyomroforgatóan bizarr pozícióban, az ujjai félig elmerültek egy vértócsában, aminek a széle már alvadni kezdett. Emlékezett a pánikra, ami elfogta, a zakatoló szívére, és arra a rettenes hasgörcsre, ami elkapta, mikor meglátta az egyik utolsó holttestet, amit még alaposabban megnézett, mert utána eszeveszett rohanásba kezdett a házuk felé.

Izumi volt. Egy ház verandáján, félig ülve, félig fekve talált rá. A karján lévő furcsa, piros csíkokon, és a torkán húzódó bíbor szélű seben kívül sértetlen volt. Mosolygott, az arca hófehér volt, és első ránézésre Sasuke azt hitte, piros kimonót visel, még mielőtt meglátta volna az átvágott torkát. A gyomrában felgyűlt az idegesség és a félelem. Elfordult a lány holttestétől, és kínlódva, gyötrődve kihányta az ebédjét. Egy pillanatra átfutott a fején a nevetségesen nem odaillő gondolat, hogy régóta nem evett már, de aztán félresöpörte a pánik.

Nii-san... Hol van Nii-san? Ha Izumi halott, akkor a bátyja... És Sasuke futott, lélekszakadva rohant. Ha Izumi halott, akkor Itachi legalábbis súlyosan megsérült, és akkor a szüleik... Okaa-san. Itachiért aggódva rontott be a házukba, hogy aztán ott találja őt Mikoto és Fugaku holtteste felett. Először nem értette. Kereste a sebeket Itachin, de csak vért látott. Aztán megértette. Itachi rákényszerítette, hogy értse. Hogy lássa.

Ismerte már ezt az álmot, és tudta, hogy nemsokára vége. Hogy mindjárt felébred. De ezúttal más volt. Most nem a szülei feküdtek a szoba közepén. Egy vékony női test hevert Itachi lábai előtt, arccal előreborulva. Szűk, piros ruhája tökéletesen követte a hajlákony dereka ívét, és persze hogy követte, hiszen nem ruha volt, hanem bíborvörös vér a meztelen testen, sharinganvörös. A félhomályban szinte összeolvadt a halványrózsaszín hajzuhataggal, ami kilométeres hosszúságúnak tetszett a védtelen, mozdulatlan lány mellett.

A sötétben sharinganok ragyogtak fel, ismerős fájdalmat támasztva a lelkében, és akkor, mint ahogyan máskor is, véget ért az álom, és a lelki fájdalmat felváltotta egy éles, elhúzódó kín a karja hosszán. A szemhéja lassan nyílt fel, mintha ólomsúly húzná visszafelé.

Az első, ami halványan felrémlett előtte, egy finom vonású, törékeny női arc volt, és az első név szaladt ki a száján, ami eszébe jutott. A hangja nyugodt volt, és összeszedett, a nőé pedig gyengéd és mosolygós.

- Azt hiszem, összetévesztesz valakivel. Nem Izuminak hívnak. – Sasuke fáradtan, félálomban a szép ívű ajkakra bámult. – A nevem Reiki. Találkoztunk már.

- Reiki – ismételte lassan, kábán, és újra lehunyta a szemét. – Miért vagy itt, Reiki?

- Azért, mert ideküldtek – felelte halkan susogva a hang, és a nyomában egy csapásra eltűnt a fájdalom a karjából, Sasuke pedig azonnal visszacsúszott a sötétségbe.