Hinata boldog volt. Előző nap olyan jól ment az edzés, annak ellenére is, hogy majd' meghalt, olyan fáradt volt már kilenc órára, és Neji keményen kihajtotta belőle az utolsó szuszt is. De elérte amit akart, és ez a friss siker jóformán szárnyakat adott neki. Korán kelt fel, szokás szerint megfőzte a teát, és egy percig gondolkozott a szekrény előtt, mielőtt az ujjai a szokásos ninjafelszerelésével ellentétes irányba indultak volna meg. Büszke volt magára, és látni akarta azokat a ledöbbent arcokat. 

Halkan kuncogva felöltözött, és megállt a tükör előtt. Összehúzott szemmel, hunyorogva ellenőrizte, hogy minden pontosan a helyén van-e. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie. Kilépett a szobája ajtaján, és beleszippantott a levegőbe. Gyönyörű idő volt, és hetek óta először érezte azt a finom virágillatot. Visszatért a tavasz, és úgy tűnt, most már véglegesen marad is. Újabb ok, hogy jól érezze magát ma. Egy halk hangra felpillantott, és Kazuhikóra nézett, aki hálóköntösben, a kezében bögrével állt a szomszéd ház tornácán és leplezetlen kíváncsisággal őt bámulta. A lány minden zavar nélkül, egy széles, elégedett mosollyal olyan hanyag meghajlást produkált, hogy ha az apja látja, valószínűleg szívrohamot kap. 

- Jó reggelt - csicseregte vidáman, aztán a saját pimaszságán kuncogva lelépett a verandáról, és... és szembetalálta magát Hiashi Hyuugával, ahogy összeráncolt homlokkal, megbotránkozva végigméri. - Ó, jó reggelt neked is, apám. Megyek edzeni, majd este jövök! - mondta még mielőtt a másik megszólalhatott volna, megfordult, és elviharzott.

A sarkon még megtorpant, és gyorsan összeborzolta a szemét dörzsölő, ásítozó Hanabi amúgy is kócos barna tincseit. 

- Beléd meg mi ütött? - meredt rá meglepetten a húga, és Hinata belecsípett az arcába.

- Tavasz van, drágám. Élvezd kicsit a természetet és a madárcsicsergést - mondta a lány kedvesen. 

Egy mosollyal továbbsietett, de még hallotta, ahogy Hanabi megkérdezi, hol van a nővére. Halkan nevetett, és a Hyuuga-birtok kapujában álló, rá váró Neji gyanakvó pillantására is csak egy széles, boldog mosoly volt a válasz. Neji egy sóhajjal felbámult a ragyogóan kék, tiszta égre, és két apró ránc jelent meg a szemöldökei között. 

Kétségelenül a tavasz első, igazi napja volt, és az unokahúga úgy gondolta, ez a legmegfelelőbb időpont az első tinédzseres lázadáshoz. 

******

Mikor Sakura délben felébredt, Itachi még aludt, és a lány erősen hajlott rá, hogy egyszerűen csak a fejére húzza az éjszaka folyamán valamikor ráterített pokrócot, aztán visszasüppedjen az álmai közé. Nem igazán emlékezett rá, mit álmodott tulajdonképpen, de azt tudta, hogy elég kellemes volt. A valósághoz képest mondjuk most bármi más az lett volna. 

Egy álmos nyöszörgéssel Itachi oldalának tapadt, mintha a bőre alá akarna bújni, és az ujjai óvatosan megsimogatták az alvástól forró mellkast. Ha most rontottak volna be Kisaméék azzal a születésnapi tortával, valószínűleg semmi mást nem kívánt volna, mielőtt elfújja a gyertyát, mint Itachit és egy normális ágyat élete hátralévő részére. Sakura kilesett a szemhéja alól a tátott szájjal alvó férfira, és egy néma nevetés hullámzott végig a testén. Hát, ha Madarát sikerült egy falhoz láncolni, a félszívvel tiltakozó Itachit se lenne nehéz egy ágyhoz. 

Lassan, nehogy felébressze kicsempészte a kezét a férfi pólója alól, azok az áruló ujjai pedig kíváncsian végigsiklottak Itachi csupasz hasán, felidézve az emlékezetében a félmeztelen test látványát. Határozottan jobb volt hozzáérni, mint nézni. Apró mozdulatokkal a hátára fordult, aztán felült, és a szemeit dörzsölve ásított. Tizenegy óra alvás, nagyjából harminchat órányi virrasztás után... Nem, nem volt elég. De valamennyire azért jobb volt. A keze egy pillanatra a nyakához tévedt, egy másodpercre bizonytalanul keresett valamit, majd mikor nem találta, felsóhajtott. Kinyújtózkodott, élvezte, ahogy az izmai megnyúlnak és elűzik azt a nem túl kellemetlen zsibbadtságot a hátából és a karjából, amin egész éjszaka feküdt.

Aztán egy kar fonódott a derekára, és meglepetten felnyekkent, mikor visszarántotta az ágyba. 

- Ne merj itthagyni egyedül - mormolta Itachi, és a lány halkan, csiklandósan felnevetett, ahogy a másik a nyakába fúrta az arcát, míg maga alá temette.

- Látom, felébredtél - mondta lágyan, és az ujjai a fekete tincsek közé csúsztak. - Érzem is - tette hozzá nevetve, de Itachi csak dünnyögött valamit, a lélegzete melegétől Sakurát kirázta a hideg. - Egy szót sem értek abból, amit mondasz - figyelmeztette a lány. 

Itachi megmozdult, a combja a másikénak feszült, és valahogy kihámozta az arcát a kócos hajából. 

- Azt mondtam, megpróbálom. 

A hangja rekedt volt, és Sakura homlokráncolva a sziklafalra meredt. 

- Megpró... Ó. - A lány elmosolyodott, és finoman megcibálta a fekete tincseket. - Még szép, hogy megpróbálod - suttogta halkan.

Ismerte Itachit. Ha Itachi Uchiha valamit megpróbál, akkor ő már nyugodt lehet. A férfi felkönyökölt, és a tekintetét fürkészte. 

- Nem hiszem, hogy... - Sakura ujjai a szájára tapadtak. 

- Halgass - suttogta. 

- Csak hadd mondjam végig - mondta Itachi, miután elhúzta kicsit a fejét, hogy tudjon beszélni. A lány megadóan lehunyta a szemét, mintha tudná, hogy elkerülhetetlen a dolog. - Megpróbálom. Ez nem jelent semmit. Fogalmam sincs, hogyan... hogy hogyan kezdjek neki. De ez most mindegy, kitalálok valamit. Azért, mert megkértél rá, Sakura, semmi másért. Akárhogy is... még ha meg is próbálom, ez egy zsákutca. Nem fogok reménykedni, nem fogok tervezni, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán minek erőlködöm, mikor a legvégén úgysem számít majd semmi, amit tettem. Nem fogom azt hinni, hogy tudok repülni, mikor fulladozom. Figyelsz rám? - Sakura erőtlenül bólintott, kinyitotta a szemeit. - Megígérem, hogy megpróbálom. Miattad. Ettől valószínűleg nem fog változni semmi. Ne. Csak hallgass meg - mondta, mielőtt a lány szétnyílt ajkait egy hang is elhagyta volna. - Ez nem ígéret, nem fogadalom, ez semmi. Évek óta szerencsejátékot űzök az életemmel. Felteszek mindent, hogy elveszítsem, holott már a legelején tudom, hogy nem nyerhetek. Soha. És amíg egyetlen játék is maradt, én játszottam. Kerülgettem a kibúvókat, és mindegyik bezárult az orrom előtt. Ez sem más, csak egy újabb eredménytelen próbálkozás, és korántsem azért teszem, mert bármi értelmét látom. Mindig, minden egyes alkalommal elbuktam. Ha... 

- Most nincs mindig - szakította félbe Sakura lágyan, és félrebiccentett fejjel fürkészte Itachit. - Elég jó vagyok a szerencsejátékban - mondta egy halvány mosollyal. - Állandóan tönkreverek mindenkit. - A férfi homlokráncolva bámulta, mintha nem értené, mit akar mondani, holott érezte. - Akármimet feltenném rá, hogy élni fogsz, Itachi Uchiha.

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, érezte, hogy egy fáradt sóhaj készül felszakadni a mellkasából. Azt a makacs mindenit... 

- Hm. Akármidet? - kérdezte végül, és félig lehunyt szemhéja alatt a lányra pillantott, Sakura pedig hunyorogva felsandított rá. 

- Akár mindenemet - kuncogta. Itachi elégedetten hümmögve közelebb hajolt hozzá, de a lány ujjai újra a szájára tapadtak. - Ó, nem, nem. Felejtsd el. Ne hidd, hogy már nem haragszom egy kicsit sem. El a kezekkel... és minden egyébbel is. - Sakura egy célzatos pillantást vetett lefelé, mire a férfi egy sóhajjal legördült róla, és kiterült a pokrócon. - Sajnálom, de lassan egy óra, és sürgős utazgatnivalónk van - mondta, míg felült. 

- Úgy érzem magam, mintha tegnap éjjel nem is te lettél volna, aki... - kezdte Itachi egy mosollyal a semmibe meredve, de a lány a szavába vágott.

- Ó, fogd be - nyögte a szemét forgatva, míg feltápászkodott. - Tudod, hogy kettőn áll a vásár - mondta, a meztelen talpának halk surranása a kövön Itachi idegeit borzolta.

- Igen, határozottan úgy érzem magam, mint valami zaklató - mondta töprengve, és a tekintete követte Sakurát, ahogy pakolászni kezd, és a szavaira halkan felnevet. 

- Nos, akkor elég pocsék fajta vagy - felelte a lány, a pillantása játékos volt, ahogy felé nézett. - Ne aggódj - tette még hozzá egy megnyugtatónak szánt mosollyal. - Majd belejössz. 

Itachi frusztráltan felnyögött, és felbámult a barlang éles kiszögelésekkel teli mennyezetére. 

******

Ino a locsolókannával a kezében, félrebiccentett fejjel bámult egy váza frissen vágott nárciszt. Az ujjai a virágok felé nyúltak, és megigazították az egyik szálat. Így. Sokkal jobb. A lány elmosolyodott. Mikor az ajtó feletti csengő halkan megcsendült, összerezzent. 

Megfordult és az ajtófélfának támaszkodó apjára bámult. 

- Apa! Mit keresel ilyen korán itthon? - kérdezte kicsit értetlenül, míg letette a locsolókannát a munkaasztalra. 

- Mintha nem örülnél apádnak - szipogta Inoichi sértődést tettetve, de Ino nem mosolyodott el, ahogy várta, csak feszülten fürkészte az arcát.

- Tudod, hogy nem erről van szó, csak... Valami baj van? - kérdezte végül a lány, a homloka ráncba szaladt.

- Nem, dehogy. - A férfi megnyugtatóan intett, és Ino végre, ha halványan is, de rámosolygott. - Azért jöttem, mert a Hokage küldetést adott a jövő hétre. Holnap kell indulnom, és megígértem, hogy leviszlek a cellákhoz. Arra gondoltam, előre hozhatnánk kicsit az időpontot, elvégre, felkészültél már rá, nem igaz? - kérdezte. 

Kicsit bizonytalannak tűnt, de a lánya mosolya kiszélesedett.

- Király! - kiáltott fel lelkesen, és a keze kilőtt az ég felé, aztán egy pillanatra megállt a mozdulatban. - Mi lesz a bolttal? 

- Küldtem üzenetet anyádnak, fél óra és itthon van, addig pedig nyugodtan bezárhatunk. Mostanában úgysincs túl sok vevőnk - tette még hozzá, és körbenézett a boltban. 

- Hát, ez igaz - sóhajtotta Ino. - Talán nem csinálom jól. 

- Dehogy. Gyönyörűen rendben tartod, és bár anyádnak is van érzéke hozzá, de neked valahogy ösztönösen van szemed a szép dolgokra - hessegette el a gondolatot Inoichi. - Na, gyere, zárj be. 

A lány visszanyerve az előbbi izgatottságát, felkapta a kulcsot, és bezárta az ajtót kettejük után. Az úton a rendőrség épülete felé kérdésekkel bombázta az apját, aki türelmesen, kicsit szórakozottan válaszolgatott. Ino eltöprengve figyelte a férfi arcát, aztán maga elé hunyorgott. 

- Hol van a Senju-örökös? - kérdezte végül nyugodt, közömbös hangon, mintha azt kérdezte volna, mi lesz a vacsora. 

- Nem nagyon tudom, de a legutóbbi információ szerint... - kezdte ugyanolyan higgadtan Inoichi, mint az imént a lánya, aztán hirtelen megtorpant, és elborzadva a másikra meredt. - Ino Yamanaka! 

- Bocsi, bocsi - húzta be a nyakát Ino, és lepislogott a lábujjaira. - Ne haragudj, apa, tényleg, de annyira nem figyeltél rám - mormolta végül duzzogva, aztán felnézett, a szeme izgatottan csillogott. - Tudod, hol van? 

- Nem - vágta rá kemény hangon Inoichi, az állkapcsa megfeszült, ahogy egy szemrehányó pillantást vetett a lányára, majd elfordította a fejét. 

A lány tudta, hogy hazudik, de nem tette szóvá. Némán tanulmányozva az eddig nagyrészt ismeretlen környezetet kíváncsian körbepillantott a rendőrség épületének előterében. Az egyik íróasztal mögött ülő jounin intett az apjának. Egy másodpercre megakadt a szeme a lányon is, de csak mosolygott, felé biccentett, Ino pedig kissé tétován viszonozta az üdvözlést egy halvány mosoly kíséretében, aztán rábámult a falon ketyegő, legyező formájú órára, és kis híján fennakadt a szeme. 

- Ez miért van még itt? - kérdezte suttogva, mire Inoichi meghökkenten rábámult, zavarodottan körbenézett. A tekintete megállapodott az órán, és elmosolyodott.

- Ó, hogy az. Amíg pontos, nem mindegy, hogy néz ki? - kérdezte a férfi, széttárta a karját, mintha azt mondaná, nincs jelentősége. 

Ino gyanakodva meredt az apjára. Azért ennél jóval figyelmesebb fajta ember volt, és annak is kellett lennie, számolnia az apróságokkal, elvégre mások elméjét vizsgálta. Bár, ha belegondolt... A rendőrség mindig is Uchiha-előjog volt. A mészárlás előtt alig volt köztük, aki nem abból a klánból került volna ki, most pedig egy sem maradt belőlük. Ino az előtte haladó férfi hátára bámult, míg lesétáltak a lépcsőn. Sasukéra gondolt, aztán kisvártatva Itachi arca bukkant fel a fejében, Itachi, ahogy Konoha főterén áll, Sakurával az oldalán. Egy sóhajjal elengedte a gondolatot. Most úgysem tud mit tenni, meg kell várnia, amíg a barátnője visszatér, úgy, ahogyan mindenki másnak is türelmesnek kell lennie. Újra Inoichi hátára fókuszált. Az apja, nos, ha nem is a barátja, de azért az ismerőse volt Fugaku Uchihának, és számtalanszor dolgozott vele együtt, ahogy Ibiki Morinóval is, bár az idősebb férfival valamilyen tiszteletteljes kapcsolat alakult ki, míg Fugakuval... Nos, nem tudott róla, hogy bármikor is munkán kívül találkoztak volna. 

Ino révetegen, elbambulva követte az apját, míg az meg nem állt előtte, és ő is megtorpant. 

- Nos, ki lesz az? - kérdezte hirtelen. 

- Egy yugakurei kém, a határon kaptuk el. Megpróbált beosonni a nyugati erdősáv mentén, bár fogalmam sincs, miért jöhetett.

- Akkor még nem vallattátok ki? - pillantott fel Ino, kicsit meglepve, és az apja rámosolygott.

- Nem bizony. Friss hús, neked tartogattuk. 

A lány megborzongott a szavaktól, de próbált egy hálás mosolyt varázsolni az arcára, míg Inoichi elővette a zsebéből a szövevényes kulcscsomót, ami biztosan nyomott pár kilót, és a fémcsörgéstől kísérve kikereste a cella kulcsát. A fémrácsokból álló ajtó pillanatok alatt nyikorogva kitárult, és Ino a hátán futkosó hidegrázásról tudomást sem véve belépett a félhomályba. A férfi, akinek a vonásai lassanként kibontakoztak a sötétből, teljesen átlagosnak tűnt, inkább civilnek, mint ninjának. 

Ino elszakította a tekintetét a sötétbarna, fenyegetően rábámuló szemekről, és valahová a két szeme közé koncentrálva egy sóhajjal becsusszant az elméjébe, mint egy kígyó. Egy kevéske védelemmel találta szemben magát, ami kicsit meglepte, de nem tántorította el. Fél perc sem kellett, és a másik agyában volt, képeket figyelt, hagyta hogy elússzanak előtte, és maguktól összeálljanak, mint egy kirakós. Látott egy síró kislányt, rizsgombócokat, egy pillanatra még az illatukat is érezte, és eszébe jutott, hogy ma még nem ebédelt, aztán elhessegette, és újra a képekre koncentrált. Mikor azok kiélesedtek a szeme előtt, hirtelen egy köpeny villanását látta a szeme sarkából. Odakapta a tekintetét és rámeredt a fekete-vörös köpenyre. Akatsuki. 

Nem ismerte az emlékben szereplő tagot, de biztos volt benne, hogy olyasmit lát, amit amúgy sem értene. Egy intéssel, homlokráncolva közelebb hívta magához a képet, és az magától nagyobb lett és tisztább. Az ismeretlen Akatsuki tag valami fölé hajolt a homokban, de Ino nem látta ebből a szögből. A világítóan zöld szemek azt a valamit fürkészték. A karjai felé nyúltak, és a kép hirtelen elmozdult. Ino levegő után kapott, ahogy meglátta Temarit, ahogy ájultan fekszik a homokban, és a nyakára tapasztott ujjakat. Hiába tudta, hogy Temari él és virul, a kórházban fekszik, mégis elszorult a torka. Féltette az életét, még akkor is, ha úgy tűnt, a férfi nem akarja megtámadni. Ino feszülten figyelte, ahogy átkutatja a nő holmiját, a hátán félig leszakadt hátizsákból pénzt vesz elő, rámered és egy elégedetlen morgással elteszi. Valamit mondott, de nem értette. Túl messze volt hozzá. Aztán a férfi felállt, felnyalábolta Temarit, és tovább beszélve eltűnt vele, Ino pedig ott maradt az elenyésző képpel a kém fejében, zavarodottan, megdöbbenve.

Visszahúzódott az emlékek közül, de még jelen volt a férfi elméjében, mikor megszólalt. 

- Beszélj - lehelte halkan. Többre nem tellett. 

Várta, hogy a fogoly végre megszólaljon, és elmondja neki, miért jött, vagy akár azt, hogy mit látott az előbb. De egyik sem történt meg. A férfi torkán egy rekedt, fájdalmas üvöltés tört fel, és Ino kicsit ijedten hátralépett. A kém szája habzani kezdett, mikor Inoichi ujjai megszorították a vállát, hogy kényszerítse a hátrébbhúzódásra. Ino megugrott az érintéstől, és megrettenve az apjára bámult. 

- Méreg - mondta Inoichi, pedig a lány előtt is nyilvánvaló volt. - Valószínűleg már azelőtt a szervezetében volt, mielőtt elkapuk - sóhajtotta végül és a fejét csóválva az immár élettelen testre bámult. - Ostoba. - A férfi Ino felé fordult. - Találtál valamit, mielőtt... - Inoichi a kém felé intett, és a lány egy másodpercig a mellkasán szétszaggatott pólóra folyó fehér habra bámult. 

- Nem - mondta halkan, a tekintete nyugtalanul kerülte az apjáét, de úgy tűnt, a másik nem veszi észre. 

- Akkor menjünk. Már nem tehetünk itt semmit - felelte belenyugodva Inoichi, és a vállánál fogva felvezette Inót a lépcsőn.

A lány fejében újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogyan az akatsukis Temari fölé hajol, és ellenőrzi a pulzusát, ahogy elteszi a pénzét, és végül a karjába veszi, mintha teljesen természetes lenne, amit művel. Beszélnie kell Sakurával. Most azonnal. 

******

Sakura elgondolkozva követte Itachit, figyelte a mozdulatait. A léptei ugyanolyan rugalmasnak tűntek, mint bármikor máskor, de azért állandó megfigyelés alatt tartotta. Biztos, ami biztos. Azon töprengett, amit a férfi mondott még a barlangban. Szerencsejáték... Tényleg jó volt benne. Tsunadét elég gyakran elverte kártyában, de az persze nem jelentett sokat, elvégre a mestere állandóan veszített. De ott voltak a nővérek a kórházban, a páciensek, a barátai. Elég sokan jelentették ki, hogy többet nem játsszanak vele, mert felesleges. A szerencse ott állt a háta mögött, és vezette a kezét. De ez nem kártya volt, hanem egy élet. És ennek örült, ugyanis itt nem kellett csak a szerencséjére és az eszére támaszkodnia. Mindenét feltette volna arra, hogy Itachi élni fog, mert tudta, hogy így lesz. Hiszen képes tenni érte, és ez csak elég lesz. Őszintén remélte. Már az is elég, ha ott van, mikor Sasukéval küzdd, és - nem úgy, mint abban az ostoba jövőképben -, meggyógyítja. Tudta, hogy Itachi nem akarja majd, hogy ott legyen, de hát ez egyéni probléma, nem igaz? 

Megtorpant, mikor megérezte azt a motoszkálást a halántékán. Mintha hideg ujjak simítottak volna végig rajta. Kis híján lezúgott a fáról, amin olyan hirtelen megállt. Hallotta, hogy Itachi visszafelé jön, és ránézett.

- Meg kell állnunk kicsit - mondta halkan, leugrott a fáról, és a férfi értetlenül követte. 

- Miért? - kérdezte zavartan, míg figyelte, ahogy Sakura törökülésben leül a földre, és ledobja a hátizsákját.

- Ino - motyogta a lány, és egy szégyellős mosollyal a halántékára bökött. - Beszélgetni akar az a veszett nőszemély - mondta még kissé bosszúsan, és lehunyta a szemét. - Vedd be a gyógyszered. A kis zsebben van elől. És ha már megálltunk, csinálnál valami ehetőt? Lehet, ez el fog tartani egy darabig - lehelte maga elé, és Itachi a szemöldökét felhúzva rámeredt a lány homlokán formát öltő halványlila rombuszformájú pecsétre. 

- Szerintem te sem gondoltad komolyan, hogy rám bízod a vacsorát - felelte a férfi. - Mit csinálsz? 

Sakura szemei felnyíltak és Itachi nyelt egyet. Azok a zöld macskaszemek kis híján ragyogtak, mint két apró gyertyaláng. 

- Segítek Inónak kapcsolatot létrehozni, és ehhez kell némi chakra - mondta nyugodtan a lány. - Valamint, azt hiszem, szükséges lenne az emlékeim nagy részét elzárni előle, mert hidd el nekem, ha az a lány egyszer megtud valamit, hát búcsút inthetsz a privát jellegének. Nem akarjuk, hogy holnapra az Akatsuki menedékhely egy marék por legyen, ugye - mormolta kioktatón, és újra lehunyta a szemeit, míg Itachi szkeptikusan rámeredt.

- Miért is nem akarjuk? - tette fel egy sóhajjal a költői kérdést, aztán körbenézett. - Húzd fel a pajzsod, elmegyek ételért - mondta, és mikor a lány egy morgással teljesítette a kérését, elindult nyugat felé. 

Tudta, hogy igyekeznie kell, de van egy fogadó nem egészen negyed órára. Ott bizonyára jobban főznek, mint amit ő kutyult volna vacsora címszó alatt. Egy gyors kerülővel kihagyta, hogy át kelljen mennie a kereskedők használta útvonalon, és inkább az erdőben maradt, hogy ne keltsen feltűnést. A chakrája egy pillanatra visszanyúlt Sakura felé, megnézni, minden rendben van-e, de nem volt semmi gond, és felidézte maga előtt a szemeit. Majdnem hogy világítottak, és ez azt jelentette, hogy a lány együltő helyében felszabadított magában egy jókora adag chakrát. Nem tudta megbecsülni mekkora pontosan, mert nem érezte, hol ér véget, ami azt jelentette, hogy Sakura egy részét elfedi, őt pedig nem kicsit zavarta, hogy nem tudja, mekkora a lefedett része. Ugyanakkor... látott már shinobikat, akiknek a nagy és hirtelen chakrafelszabadításuk miatt ragyogott a szemük, mint egy-egy reflektor, de nem túl gyakran, szokatlannak számított. Valószínűleg a chakrakontrollal van kapcsolatban, bár a váratlan testi elváltozás, még akkor is, ha ilyen jelentéktelen és rövid, mintha pont arra utalt volna, hogy az illető képtelen kontrollálni az erejét. 

Persze tudta, hogy valamilyen módon a sharinganja is szinte világít a sötétben, de azt mindig is annak tudta be, hogy olyankor a szemébe áramlik a chakrája, hogy képes legyen használni az örökségét. Ha meggondolta, a sharinganjai maguktól is aktiválódtak erőteljesebb érzelmi ráhatásra. Talán azért, mert olyankor nem tudná ugyanolyan precízen irányítani az erejét, mint máskor? És akkor még ott volt a lány, a halványan fénylő szemeivel, mint két apró, pislákoló, zöld csillag, és úgy tűnt, tökéletesen ura a helyzetnek. Érdekes. Ezt még meg kell kérdezze tőle. Hátha ő többet tud róla.

Sakura mozdulatlanul ült, és Inóra koncentrált. A meditálás és az ő kis gyakorlata segített benne, hogy ilyenkor könnyebb legyen, és amint a fejében kulcsra zárult a kis ládika kis híján minden információjával és emlékével, lassan, óvatosan beengedte Inót a fejébe. 

"Helló, bébi! Azt hittem, már nem is látsz szívesen."

"Ino, ez a kapcsolat vészhelyzetre van, nem csevegni."

"Bocs, bocs. Tudom, és esküszöm, most vészhelyzet van. Villogó szirénák, meg minden. De figyelj, ha már itt vagyok... Mesélj róla, milyen egy ágyban aludni Itachi Uchihával?"

Sakura érezte, hogy elpirul. 

"El a mancsokkal az emlékeimtől, te kis ördög. Nem érek rá szórakozni..."

"Ó, jaj, milyen morcos vagy, drágám. Talán nem csak aludnotok kéne."

"Egek, Ino, a lényeget!"

"Jól van, na. Milyen messze vagy Konohától, királylány?"

"Valahol a Vas és a Föld határán. Miért kérdezed?"

"Egyszerűbb lesz, ha megmutatom, amit ma láttam. Le fog esni az állad, szivi. De figyelj, segítened kéne. Nem akarom teljesen leszívni a készletemet."

"Persze, segítek. Egy pillanat, csak felkészülök."

"Naná. Addig tényleg elmesélhetnéd, mit művelsz azzal a fickóval szabadidődben..."

"Ino. Képzeld el, gyógyítgatom azt a fickót szabadidőmben. Hess az emlékeimtől, utoljára mondom. Nem akarod, hogy kidobjalak a fejemből."

"Áucs. Már a gondolat is fáj. Egyébként, itthon minden okés. Naruto lassan újra önmaga, és mintha Neji is a fontosabb dolgokra koncentrálna. Mármint, úgy értem, olyanokra, amikkel tud is kezdeni valamit. Hinata úgy hallottam, nagyon szépen halad. Ó, és a lényeg... Kakashi, Hinata, Neji és Naruto kimentek Temari elé, hogy elkísérjék Konoha határától, és ájultan találták meg a szellemvárosban. Most kórházban van, de meggyógyul. Egyrészt, ez kapcsolódik ahhoz, amit mutatni akarok, másrészt pedig, gondoltam érdekel, mivel kezelted egy darabig Temarit."

"Aha. Köszi, Ino, jó hallani rólatok. Kár, hogy ez a távbeszélősdi ennyi energiát leszív. Kész vagyok, jöhet a kép."

"Édesem, ez kész genjutsu lesz. Készülj fel."

Sakura egy pillanattal később megérezte a felé suhanó képeket, mintha csak a szél hozta volna magával őket, aztán már bent volt a fejében, és ő tátott szájjal meredt Kakuzura, ahogy Temari pulzusát figyeli, aztán felkapja és eltűnik vele. 

"Kakuzu? Így hívják a fickót?"

"Igen. Én... Nem értem."

"Hát, ha ez megnyugtat, akkor én sem. Talán kérdezd meg az alvósmacid, szívem."

Sakura bosszankodva kinyitotta a szemét, és Itachira meredt, aki már túl volt a vacsorán, és most ott ült előtte, mereven bámulta az arcát. A háta mögött lemenőben volt a nap. 

- Miért csatlakozott Kakuzu az Akatsukihoz? - kérdezte, és a férfi megrezzent, meglepetten rápislogott.

- Tessék?

- Azt kérdeztem, tudod-e, miért csatlakozott Kakuzu. És mikor. És honnan jött egyáltalán? 

- Kakuzu. - Itachi úgy meredt rá, mintha nem lenne benne biztos, hogy egészen tiszta a feje. - Ő... Takigakuréból jött, és nem igazán kedveli azt a helyet. Ennyit tudok - mondta végül, és megvonta a vállát. - Elég magának való, és sose hagyna ki egyetlen pénzszerzési lehetőséget sem. Pein ment el érte, de ez még azelőtt volt, hogy én csatlakoztam volna. Miért érdekel téged Kakuzu? 

- Kicsit később elmagyarázom - rázta a fejét lassan, elgondolkozva Sakura. 

- Egyél. Mielőtt elindultunk, akkor sem ettél. Aggódom, Sakura. 

A lány felpillantott a gyengéd hangra, és azonnal el is pirult, mikor Ino halkan kuncogni kezdett a fejében. 

- Ó... egy... egy pillanat - hebegte zavartan a lány, gyorsan lehunyta a szemét. 

"Na jó, ennyi volt a móka mára. Köszönöm, hogy szóltál, Ino, és megpróbálok mindent kideríteni, amit csak lehet. Beszélek Kakuzuval, amint módom lesz rá, de van egy halvány gyanúm. A végére járok. Vigyázz magadra és a többiekre is!"

"Hé, pedig olyan aranyos! Kislány, fogadd meg az öreg barátnőd tanácsát, és egyszerűen csak teperd le, amikor..."

Sakura dühösen felszusszant, és kihajította Inót a fejéből, bár igyekezett finom lenni, hogy ne fájjon neki nagyon, amikor az elméje visszatér a testébe. 

- Bocsánat - mondta a torkát köszörülve, mikor újra felnézett, és a pajzsa is elenyészett. 

Itachi elé tolta a tányért, úgy tűnt, nem zavarja, hogy Ino, ha akaratlanul is, de kilesett egy nem az ő szemének és fülének szánt pillanatot. 

- Egyél. 

- Nincs miért aggódnod, Itachi - lehelte egy mosollyal a lány, és az ujjai végigsimítottak a férfi kézfején, mielőtt az visszatért volna az ölébe. - Csak nincs étvágyam, ennyi az egész. - Itachi az arcát fürkészte, és Sakura megerősítésképpen bólintott. - Mutatni akarok neked valamit. Most gyere, amíg még lent van a védelmem - mondta halkan, újra azzal a zavart mozdulattal a halántéka felé intve. 

Itachin végigkúszott az a kellemes borzongás a szavaitól. A megfogalmazása valamilyen... valahogyan halvány, bizsergető erotikus visszhangot keltett benne. Most gyere. A férfi lehunyta a szemét, egy sóhajjal nehezen, de megszabadult a gondolattól, míg azon töprengett, vajon mikor tűnhetett el a fejéből az a rohadt vastag fémlemez, ami alá ezt be tudná tuszkolni, és mikor kinyitotta a szemét, a sharinganjának vöröse tükröződött a zöld szemekben. Nem kellett aktiválnia, megtette magától. 

Azonnal látta, hogy ez nem olyan, mint a többi alkalommal. Sakura elzárta a legtöbb emlékét, ahol nem férhetett hozzá, de úgy érezte, a körülötte kavargó képek, az arca, Kisame és Naruto... Ezek most szabadultak ki. Figyelte, ahogy elúsznak mellette, valószínűleg az eredeti helyük felé tartva, és megdermedt, mikor meglátta azt a képet, és egy pillanatra meghallotta a hozzá tartozó hangot is. 

"Félsz már, Sakura?"

Elnyújtott volt a hangja, elmosódott, és a kép maga is homályos, de Itachi gyomrába már ettől görcs állt.

"Talán most végre megtanulod, milyen az, mikor egy Uchihát szeretsz."

Azok a szavak késként vágtak a torkába. 

- Koncentrálj, Itachi. - A halk, lágy mormolás egy pillanatra kirántotta a képek közül, mielőtt újra visszasüllyedt volna közéjük. 

Sakura a kedvéért egyenesen az orra alá nyomta az emléket, amit meg akart mutatni neki, és a kissé életlen kép pörögve felé száguldott a lány elméjének megnyugtató csendjében és sötétjében. 

- Kakuzu - mondta halkan, a hangja kissé meglepett volt, ahogy figyelte a szürreális jelenetet. Kinyitotta a szemét, és maga elé motyogott. - Sayura. 

- Honnan tudsz Sayuráról? - Az éles, meghökkent kérdés visszahúzta a valóságba, és felpillantott a lányra, aki úgy bámult rá, mintha még egy feje nőtt volna. 

- Te honnan tudsz Sayuráról? - kérdezte döbbenten, és a lány tátogva rámeredt.

- Hogyhogy honnan? Sayura-sama Tsunade-sama mestere volt. Vannak jutsuk, amiket tőle... tanultam a közvetett módon - felelte Sakura homlokráncolva. - Nagyon sokat tett érte, hogy az egészségügy... De miért... mi volt ez? Úgy értem, nem gondolhatod, hogy Kakuzunak bármi köze lenne Sayurához... 

- Talán mégis van - mormolta Itachi, míg elgondolkozva maga elé meredt, és aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Tőle tudod, hogy benne vagy a Bingó-könyvben - mondta hitetlenkedve, és rámeredt a lányra. - Az ő mániája az a hülyeség. És Sayura csinálta az egészet. Azt akarta, hogy tudd, ezért szólt Kakuzunak. Eltitkoltad előlem. 

- Elég sok minden van, amivel hasonlóan jártam el - felelte minden zavar, és pislogás nélkül Sakura, mire Itachi legyintett. - Logikusan hangzik, de még mindig nem értem, miről beszélsz. Mi köze van Sayurának a Bingó-könyvhöz, és Kakuzuhoz? 

- Sayura tetetett be a könyvbe, hogy valamilyen kifacsart logikával megpróbálja távol tartani tőled egy ideig Sasukét, vagy bárki mást. A fejvadászok rám koncentráltak volna, vagy Kisaméra, vagy akárki másra, aki veled van - sóhajtotta Itachi. - Nem mintha örülnék, hogy ezzel felkiáltójelet rajzolt a homlokodra. És a Hebi... A Hebi tulajdonképpen egy rakás Sayurának dolgozó shinobi. Nem tudom, miért vagy hogyan. Sasuke miatt vannak ott. Hogy megfékezzék. És bár nem végeznek valami ragyogó munkát, azért gondolom, megteszik, ami tőlük telik. És ahogy a Hebi Sayurához tartozik... Miért nem gondoltam erre előbb? - Itachi a hajába túrt, és úgy érezte magát, mint egy idióta. - Sayura nincs megbékélve az Akatsuki céljaival, hogy finoman fogalmazzak. Persze, hogy itt is van valakije, aki súg és kémkedik. Kakuzu pénzért bármire hajlandó, talán a saját anyját is eladná, ha lenne még neki... - A férfi morogva felállt, és valahova a távolba meredt. - Az a nő mindenhol ott van - mondta bosszankodva, inkább magának, mint Sakurának, és lehunyta a szemét. 

Kakuzu. Sayura. A Hebi. A lány Itachi hátára bámult, aztán lassan elmosolyodott. Milyen okosnak, ravasznak és milyen ügyes manipulátornak kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen hálót nem csak megalkotni, hanem irányítani is tudjon? És az a háló rezeg, aztán előmászik a pók, és... Szorul a hurok, és akárhogyan is nézte, Pein nyakán fog megszorulni a legvégén. 

- Itachi, ha ez igaz, akkor az Akatsukinak már akkor vége volt, mikor Kakuzu csatlakozott. Ez... zseniális - mondta ámulva Sakura, aztán felnevetett, és Itachi felé fordult, az arcát fürkészte. - Sayura mindent tud, amit Kakuzu tud, és mindent tud, amit a Hebi tud. Lefogadom, hogy Konohából sem maradnak adósak az információkkal. Ha ez mind igaz, akkor az, aki itt a játékot vezeti, nem Pein az istenkomplexusával, hanem Sayura. És ha így van, ha Kakuzu tényleg az ő embere, akkor ez már több mint tíz éve folyik így, Itachi. Több, mint tíz éve. Mint... mint egy shogijáték, amit már megnyert, mielőtt az első lépést megtette volna az ellenfél. Mert ha Sayura kiiktatja Peint, az Akatsuki megszűnik, és mivel Orochimaru halott, tulajdonképpen nem lesz veszélyforrás. Konoha... 

- Elfeledkezel Sasukéról - mondta halkan Itachi, mit sem törődve a csúnya pillantással, amit ezért a megjegyzéséért kapott.

- Mit számítana Sasuke Pein után? - kérdezte félrebiccentett fejjel, és a férfi felsóhajtott, újra elfordult. - Tudsz még valamit - mondta hirtelen, és biztos volt benne, hogy így van, mikor Itachi válla megfeszült. - Mondd el. 

- Nem Kakuzu az egyetlen - mondta végül a férfi halkan. - Én... a Harmadik haláláig elég gyakori vendég voltam a Hokage-toronyban. Elmondtam Sarutobi-samának, mit terveznek. Hogyan akarják csinálni. A halála után megszakadt a kapcsolat. Nem tudtam, kivel vehetnénk fel a fonalat onnan, ahol abbamaradt. Tsunade pedig... mikor beiktatták, nem jeleztem felé, hogy szeretném fenntartani az információs csatornát Konoha felé, ő pedig soha nem kérte.

- Amit Tsunade-sama el akart mondani, mikor elmentünk hozzá... Ez volt az? - kérdezte nyugodtan Sakura, és a férfi felé fordult, a higgadt szemekbe nézett.

- Egy része - ismerte be Itachi. - Te tudtad. 

- Csak volt egy elég erős gyanúm - vonta meg a vállát egy halvány félmosollyal a lány. - Nem volt nehéz erre a következtetésre jutni. Lehet, hogy Tsunade-sama nem kedvel téged, de megbízik benned, és ő csak azokban bízik meg, akik egy oldalon állnak vele. Akik Konoha oldalán állnak. Szolgálat Konoháért... Innentől gyerekjáték volt. 

- Emberismeret. Ez az, ami legvégül lebuktat? - kérdezte Itachi, a karjait nyugtalanul összefonva a mellkasán. 

Sakura felállt, és mosolyogva elé lépett. 

- Ez az, ami lebuktat - mondta halkan, és a férfi mellkasára bökött. 

Ő leplezi le saját magát. Milyen ironikus. Itachi felsóhajtott, és kinyújtotta a kezét, hogy átkarolja a lány derekát és magához húzza, de a keze megtorpant a levegőben.

Érezte, hogy ott vannak, és láthatólag Sakura is. A tekintetük egymásba kulcsolódott, és a lány lassan egy mély levegőt vett. 

- Tíz - lehelte Itachi, a karja folytatta a mozdulatot, és a mellkasára vonta Sakurát. - Elterelem a figyelmüket, addig fel a pajzsod, és kikerüljük őket. Nincs időnk...

- Van velük egy chakraérzékelő ninja is - sóhajtotta szinte hangtalanul a lány. - És orvos is. Harcolunk, nem fog sokáig tartani. Nincs kedvem a nyomomban egy csapat fejvadásszal megtenni a hátralévő utat. 

- Rendben van - motyogta beleegyezően Itachi, bár nem úgy hangzott, mintha szívesen tenné, a másik pedig felemelte a fejét. - Genjutsut használok majd, figyelj oda rá. És semmi chakra, megértetted? Nem akarom, hogy tudják, ki vagy. 

- Ugye megbolondultál, Itachi? - suttogta a szájába Sakura. - Fejvadászok ellen semmi chakra? Meg akarsz ölni... 

- Sokkal jobb terveim vannak veled - mormolta Itachi.

A szája rátapadt a lány ajkaira egy apró, gyors csókra, mielőtt mindketten köddé váltak volna, egy pillanatra meglepve az őket körbezáró fejvadász csapatot. Az előny kettőjüké volt.