Itachi egy percig sem törődött vele, hogy a szájuk nem illeszkedik össze pontosan. Az övé képtelen volt csukva maradni, az orra eldugult a sírástól, és csak a száján tudott levegőt venni. Nem érezte a hideg, kemény követ a dereka alatt, a kintről éhes szájként feléje ásító, esőtől lehűlt levegőt. Nem érzett semmi mást, csak Itachit. A félig ránehezedő testet, amiről tudta, hogy jóval nehezebbnek kéne lennie. Ha meggyógyul, ha újra ép lesz és teljes, pillanatok alatt felszalad majd rá pár kiló, jóval nagyobb súlya lesz. És ő nem fogja érezni annak az egészséges testnek a súlyát, mert elenyészik majd, mint ahogy minden erőfeszítése.

Miért hagyta, hogy reménykedjen egy percig is? Hogy elhiggye, képes meggyógyítani, elűzni mellőle a halált? Mit ér a törődése, az aggodalma... mit ér a szeretete az ellen az erőd ellen, aki Itachi maga? Mintha egy apró, lassú folyamú patak próbálná kivájni a hegyláncolat oldalát. Kicsinek érezte magát, kisebbnek a hangyáknál, akik a testsúlyuk tízszeresét emelik. Ő képtelen... nem bírja el. És ugyanabban a pillanatban, valahogyan mégis... Erős volt, Itachi tette azzá. A karjai biztonsága, a teste melege, a szívének dobbanásai a mellkasán. Az ujjai a hajában, a szája puha érintése az övén. Olyan óvatos volt, mintha attól félne, megijed tőle, pedig semmire nem vágyott most jobban, mint hogy elfeledtesse vele azt az érzést a mellkasában. Az érzést, hogy minden egyes levegővétel fáj.

A karjai a férfi nyakában megszorultak, maga felé húzta, és Itachi bár mormolt valamit, ami nem tűnt beleegyezésnek, végül mégis teljesen ránehezedett, a világ pedig akkor tűnt el egészen. Nem érdekelte, mit gondol a másik, szüksége volt rá. A kíváncsi, hideg ujjai akadálytalanul csúsztak a férfi pólója alá, a lapockáján, a meleg bőrön futottak végig, egy apró hegen simítottak végig, és tudni akarta, hol van a többi. Mikor történt, hogyan... Látni akarta a sebeit, mindet, az összeset, és nyomtalanul eltüntetni róla. Szüksége volt a teste melegére, erre az érzésre, hogy el tudja viselni majd, hogy elég erős legyen hozzá.

Ugyan folytak még a könnyei, de már nem rázta a zokogás, és őszintén örült neki, mert így képes volt végre normálisan kinyitni a száját, nem azon az eltorzult, kínos módon, ahogyan eddig. Az ajkai elváltak egymástól, hogy beengedjék Itachit, de a férfi nem reagált rá, és Sakura tudta, hogy szándékosan hagyja figyelmen kívül. Dühös volt miatta. Olyan volt, mint egy visszautasítás, még akkor is, ha nagyon jól tudta, hogy nem ezért van. Deréktől lefelé bénának kellett volna lennie, hogy ne érezze a több réteg ruhán keresztül is a felforrósodott ágyékát az övének feszülni. Az ujjai Itachi vállába mélyedtek, közelebb húzta magához, a fogaik egy röpke másodpercre egymásnak koccantak.

- Sakura... - A hangja egyszerre volt rekedt és figyelmeztető. Rosszalló volt és mégis vibrált a vágytól, a levegő elnehezült körülötte.

- Fogd be - suttogta a szájára, hogy megelőzze a szavakat, a logikát, a hideget.

Nem a maszkja kellett, nem a közömbös, kitartó ember. A türelmetlen, heves, forró férfi kellett, aki ott feszült a bőre alatt, pattanásig feszült izmai alól kitörni akart, annyira, annyira akart, hogy érezte, ott van, de még mindig túl messze tőle, túl távoli.

Felemelte a fejét, a szája Itachiéra tapadt. A másik tétovázása épphogy a tűréshatárán állt. Gyerünk, gyerünk... Mi lehet olyan nehéz ebben? Engedni neki, azt tenni, amit amúgy is akar? Nem mintha nem tudta volna, milyen nehéz. Nem mintha neki nem lett volna az. Hirtelen, elkapkodott és kétségtelenül ostoba döntés volt. De döntés volt, és ő hozta meg. Nem fogja megbánni, nem fog a sírja felett állni, azon gondolkozva, milyen lett volna érezni a csupasz bőrét az övén. Hogy milyen lett volna egyszerűen csak beleugrani abba a kikerülhetetlen, látóhatárát betöltő tengerbe, és a francba is, de átúszni? Azért is. Minden ellenére, minden logikus, következetes gondolat ellenére, Sasuke, Konoha, az egész világ ellenére.

Elsüllyedni egy időre, és nem gondolni a következményekre. Nem gondolni semmire, csak a másikra. Semmi, semmi nem véletlen, az sem, hogy találkoztak. Az sem, hogy megismerte, az sem, hogy most itt van és úgy tűnik, hiába kínál fel mindent amit lehet.

Itachi a sürgető kényszer ellenére egy hirtelen, heves mozdulatnál többre nem volt képes. Nem, ez nem helyes, és talán soha nem is lesz az. Ugyanakkor az ujjai még mindig görcsösen markolták Sakura tincseit, mintha azok a hajszálak lennének az utolsó kapaszkodói ebben a világban. Az állkapcsa megfeszült, ahogy egy mély levegővétellel a lány szájára hajolt, de abban a pillanatban, hogy megérezte azt a boldog, megkönnyebbült feszülést a másik izmaiban, a várakozást követő izgatott örömöt, tudta, hogy képtelen rá.

Sakura a körmeit a belé vájva próbálta visszatartani, mikor eltávolodott tőle, de nem ért el vele semmit, csak felszántotta a bőrét a vállán, égő érzést hagyott maga után, mint egy szemrehányó emlékeztető, amit nem fog elfelejteni soha.

- Nem - mordult fel, mikor a lány utána mozdult volna, és a keze finoman, de határozottan leszorította a kőre. - Ha valaha... nem így. Nem most.

Összeszedetlen volt, a hangja megremegett, halkan zihált. Tudta, hogy elrontotta. Azt is, hogy valószínűleg örökre átkozni fogja magát érte. De nem. Nem így, és nem most. Ez volt minden, amire gondolni tudott, mikor lenézett Sakurára, arra a kezdeti értetlenségtől közömbös arcra, a még mindig homályos szemekre, és tudta, hogy most vagy kinyitja a száját, és addig sikít a frusztráltságtól, amíg be nem reked, vagy megüti. A tekintetét fürkészve a mérleg nyelve egyik oldalról a másikra billent, de végül egyiket sem tette, bár Itachi azt kívánta, választott volna inkább ezek közül.

Sakura lehunyta a szemét és a levegő kihűlt körülötte. Itachi libabőrös lett a hirtelen változástól, akkor is, ha számított rá. Most megbünteti, amiért képtelen rá. Elveszi tőle azt a meleget, a lelkének, a szívének a melegét, amire szüksége van, amit nem ismert eddig. Mintha egy ablaktalan szobába zárva élt volna, és örökké csak a négy falat láthatta, Sakura pedig egy pillanatra megmutatta volna neki a világot, hogy aztán visszazárja a saját korlátai közé. Nem érdemelte meg azt a pillanatnyi szabadságot sem, de mégis, most hogy fog nélküle élni, ha a lány nem érti meg, miért nem képes...

Hogyan is lehetne az? Dühös, szomorú, fel van kavarva, azt sem tudja, mit kér tőle... Nem lesz eszköz, hogy felejtsen. Nem így fogja megvigasztalni. Mindkettejükhöz méltatlan lenne ez a mód, ez a helyzet. A pokolba is, nem kétségbeesésből, ragaszkodásból fog vele szeretkezni egy átkozott barlangban a semmi közepén, a jéghideg kövön, mikor az arcát még mindig könnyek csíkozzák, és nem éreznek semmi mást, csak fájdalmat, nem! Itachi elfojtotta a dühét, lehajtotta a fejét Sakura vállára.

- Nem így - mormolta halkan, a lány ujjai pedig visszacsúsztak a hátára, de a teste feszült és kérlelhetetlen volt az övé alatt, egy pillanatra nekifeszült, mintha tiltakozni készülne, aztán megadóan elernyedt.

- Meghalni könnyű - mondta Sakura, a hangja távoli volt, mintha odakintről szólna. - Élni, ami nehéz. - Itachi még a vállán is érezte a lány szívének gyors lüktetését a homloka alatt. - Önszántadból meghalni csalás. Feladod. Ahelyett, hogy harcolnál.

- Soha nem akartam harcolni. Nyugalmat és békét kívántam.

- Nekem soha nem kellett harcolnom - felelte hidegen a lány. - Megtették helyettem, de én harcolni akartam, mert ez volt a helyes. Hagyni, hogy mások harcoljanak érted, az életedért... nem helyes, Itachi.

- Senki... - szólalt meg rekedten a férfi, de nem tudta befejezni.

- Én senki vagyok talán? - kérdezte Sakura.

- Nem. Nem így értettem - suttogta Itachi, az arcát a lány nyakhajlatába rejtette, beszívta az illatát, magába szívta az elszántságát, a makacsságát... - Ne tedd ezt velem. Nem tűnik annak, de ez az egyenes út. A nehezebb.

- Valóban nem tűnik annak - jegyezte meg a lány, elutasító volt és végleges. Megmozdult, Itachi pedig feltérdelt, hogy helyet hagyjon neki, de Sakura csak feküdt a kövön, a feje körül szétterült a haja, a férfi pedig egy pillanatra rácsodálkozott a színére. Elfelejtette... - Éhes vagyok és álmos. Mi lenne, ha mellettem feküdnél le, ahelyett, hogy bűntudatos kiskutyaként a bejáratnál aludnál? - kérdezte végül a lány, a pillantásában és a szavaiban még mindig megbújt valamennyi düh, de most jóval higgadtabbnak tűnt.

Itachi biccentett, ezúttal még a borzalmas hasonlat sem zavarta. Sakura felült, hagyta, hogy a férfi segítsen neki felállni.

- Elcsomagoltam az ebéded, de nem hiszem, hogy még mindig alkalmas lenne emberi fogyasztásra - mondta Itachi, de a lány megrázta a fejét.

- A vacsora valamivel frissebb - felelte, és az érintetlen tányérért nyúlt a tűzrakóhely mellett, amiben még parázslottak az ágak.

Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig rámeredt a rizsre és a marhahúsra, aztán egy sóhajjal megmoccant, csigalassúsággal enni kezdett. Itachi figyelte, ahogy minden falattal megküzd, mintha már az étel látványától rosszul lenne. Tulajdonképpen, inkább farkaséhesnek kellett volna lennie. Az utolsó, amit bevitt a szervezetébe alkohol volt, ráadásul több, mint huszonnégy órája. A homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni, mikor látta utoljára rendesen enni. Nem vacsorázott, mielőtt elindultak volna Amagekuréba, mielőtt találkoztak volna Sasukéval. Akkor azt mondta, majd ha visszaértek eszik. Nem csoda, hogy úgy becsiccsentett a piától, mikor éhgyomorra ivott.

Aznap, korábban a veszekedésük után, Sakura ebédelt, és egy percig gondolkoznia kellett, miért emlékszik rá ilyen élesen. Aztán rájött - Konan, akivel nem sokszor fordult elő, elfűszerezte az ételt, ő nem is bírta megenni. Sakurának viszont úgy tűnt, ízlett. Aztán azóta... semmi. A mai ebédjére mintha rá sem tudott volna nézni. Ha egyáltalán képes lett volna legyömöszölni a torkán, gyanította, ugyanígy fintorgott volna, mint most. Nem értette, mi baja van a marhahússal és a rizzsel. Ugyanabból az adagból vacsorázott ő is, és neki nem volt vele semmi problémája.

- Nem ízlik? - kérdezte végül, és Sakura rápillantott, egy halvány mosollyal intett.

- Nem rossz, tulajdonképpen egészen... - A lány hangja elakadt, az arcáról leolvadt a mosoly, és a tányér összetört a földön, mikor felpattant, hogy kirohanjon.

Itachi egy másodpercig pislogás nélkül meredt utána, majd felállt, és kiment az esőbe, hogy megkeresse. Azok a félreérthetetlen hangok a nyomára vezették, és a haja után nyúlt, hogy összefogva tartsa, mielőtt lehányja azt is.

- A gyomrom... - nyögte Sakura, mikor képes volt végre megszólalni. - Sok volt hirtelen - vallotta be végül, és a száját törölgetve felegyenesedett, lesütötte a szemét, mint aki szégyelli magát.

- Annyi ideje nem ettél rendesen, hogy összeszűkült a gyomrod, igaz? - kérdezte Itachi bosszúsan. - Talán tejjel kellett volna kezdeni, ha érezted.

- Azt hittem, így is jó lesz - mondta Sakura, és az ég felé fordította a fejét, egy percig csöndben élvezte a hideg esőcseppeket, amik végigfolytak az arcán. - Én... tévedtem - tette hozzá szinte suttogva, és aztán lassan elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna valami.

- Menjünk be, mielőtt elázol - szólalt meg halkan a férfi, a könyökét fogva visszavezette a barlangba.

Sakura összekaparta a földön szétszóródott ételt, és kihajította az egyik bokorba, aztán kiöblítette a száját a bejárat mellett a vízzel, amit magukkal hoztak, és Itachi minden mozdulatát követte a tekintetével. Az egész napos idegesség kiváltotta gyomorgörcs megtette a hatását a lánynál, semmi kétség. A gondolat egy keserű mosolyra késztette, de el is tűnt az arcáról, mikor Sakura mellékucorodott a hevenyészett ágyon. A hátán feküdt, az egyik karját a feje alá tette, hogy valamivel kényelmesebb legyen, és a lány hozzásimult a karjához, végül a homlokával megbökve a felkarját jelezte, hogy mit szeretne. Itachi kíváncsian engedett neki, felemelte a kezét, és Sakura átbújt alatta, az oldalához tapadt. A forró combja felcsúszott a térde fölé, a fejét pedig a vállára fektette.

A tenyerét a még mindig hűvös ujjaival együtt a pólójára tette, a mellkasára, éppen a szíve fölé, aztán egy pillanattal később újra megmozdult, a keze a hasánál csúszott be az anyag alá, és Itachi összerándult a hirtelen érintéstől és a hidegétől. Mielőtt megszólalhatott volna, vagy megmoccant volna, hogy megállítsa, az ujjai már végigsiklottak a megfeszült hasfalán, és elfoglalták ugyanazt a helyet, amit az előbb a pólója felett. Semmi kivetnivalója nem lehetett ellene. Nem is volt. Tulajdonképpen, ha arra gondolt, hogy Sakura a szívverését akarja érezni, míg alszik, elszorult a torka.

A karja lassan visszatért a lány vállára, hálásan végigsimított a meleg, puha bőrön. Az ujjai beleakadtak Sakura hajába, és finoman kisimította az arcából, szétterítette a párnaként funkcionáló hátizsákon a másik feje alatt. Elgondolkozva a sötétségbe bámult, szinte látta maga előtt a gyermek Itachi bátorító, helyeslő mosolyát.

Sakura volt minden, amit régen kívánt volna. Csak ő, és semmi több, tudta jól. Megadhatott volna neki mindent, amire valaha is vágyott. Ha nem történik meg az a visszafordíthatatlan ostobaság, amit a klánja és Konohagakure művelt egymással, és ő otthon marad, éli a maga kis életét, amit ebben az esetben csakis Sasuke szoríthatott volna korlátok közé... Vajon megtalálta volna? Vajon felfigyelt volna rá, úgy ahogyan most? Ugyanígy rátalált volna az árnyékok között átragyogó mosolyára, mint ebben az életben? Ott is képes lett volna megbecsülni mindazt, amit jelent?

Az anyja imádta volna Sakurát. Olyan... lányos, és ő mindig is akart egy kislányt, mindig is arra vágyott, bár sem Itachi, sem Sasuke nem érezte soha, hogy ez a vágya akár kicsit is elnyomná az örömöt, amit a fiai születése jelentett neki. Az anyja kibújt volna a bőréből örömében, pátyolgatta volna Sakurát, mintha törékeny porcelán volna, és valószínűleg telebeszélte volna a fejét, hogy minél előbb kezdjenek unokákat csinálni. Itachi halványan elmosolyodott, és Sakura felé fordította az arcát, de a lány már aludt, mélyen és nyugodtan, a sharinganjai pedig élessé tették a vonásait a sötétben.

Fugaku... fogalma sem volt, Fugaku mit szólt volna Sakurához. Valószínűleg különösebben nem érdekelte volna, ki ő, amíg a klánhoz illően viselkedik, és örököst szül a fiának, bár nyilvánvalóan nem lelkesedett volna, hogy nem olyasvalakit választ, aki véleménye szerint közelebb áll a társadalmi elvárásokban az Uchihákhoz. Mintha számított volna bármikor is... Itachi elkomolyodott, az ujjai végigfésülték Sakura tincseit. És igen, valószínűleg szívinfarktust kapott volna a hajszínétől, ő pedig mindent megtett volna, hogy minél többet bosszantsa a következő generációs, rózsaszín hajú fiúörökösökkel. Ahogy elképzelte Fugaku arcát és az anyja nevetését újra elmosolyodott.

Az ujja köré csavarta a lány egyik puha tincsét, aztán figyelte, ahogy visszahullik a helyére, abba a kócos, megviselt hajzuhatagba. Nem szerette ezt a színt. Az eredeti sokkal jobban állt neki, és most valahogy olyan mesterkélt volt. Azok a lányok jutottak eszébe erről a színről, akiket néha Amagekuréban látott, ahogy követték őt - az a sok smink. Mintha tényleg elhinnék, hogy ez tetszik neki. Azért mert Reiki is festette magát. De hát honnan is tudhatták volna, hogy a nő mindig lemossa az arcát, mielőtt bebújik mellé az ágyba.Jó volt, hogy nem tudták, örült neki. Sosem szerette, ha üldözték, ahogy Sasuke sem. Az első alkalommal, mikor Reiki valami bonyolult frizurával libbent be a szobájába, ahol már várta egyszerűen csak kitépte a hajából az összes vacak tűt, és belemarkolt az összekócolt hajzuhatagba. Tulajdonképpen, elég egyszerű ízlése volt. Mindenből megelégedett a legjobbal.

Akárhonnan is nézte, Sakura tökéletes volt. Persze, tudta, hogy nem igazán az. Nem teljesen. Senki nem az. De neki tökéletes volt. Tökéletes... lett volna? Vagy egyszerűen most is az? A gyermek Itachi, aki az előbb olyan hálásnak tűnt, hogy megtalálta neki az életet, amit mindig is szeretett volna, most mintha homlokráncolva figyelte volna, hová vezetnek a gondolatai.

Azt mondta, nem kellett harcolnia. És mégis megtette. Itachi ujjai tétován végigsimítottak a lány füle mögötti bársonyos bőrön, némán élvezte az érintés adta csendet a szívében. Tudta, hogy igazat mondott.

"Én meg... Mintha dísznek állítottak volna oda közéjük, ha valami baj volt, mindig a hátukat bámultam. Nem voltam, és nem is vagyok erős ninja, az egyetlen, ami profin megy, az a chakrakontroll, és bevallom, nem is szeretek harcolni, nem látom értelmét, hogy mindenki a másiknak esik minden apróság miatt. Nem éppen egy shinobi gondolatai, de... Nem bírom a küzdelmeket, ennek ellenére, sokszor kénytelen voltam harcolni. A legtöbbször viszont, ők ketten küzdöttek helyettem, és szégyelltem is, hogy ölbe tett kézzel figyelem, ahogy megsérülnek, hogy miattam bántják őket, mikor nekem kéne kiállnom helyettük."

Szinte hallotta Sakura komoly hangját, a benne rejtőző halvány, viccelődő árnyalatot, mintha szórakozna magán, holott Itachi már akkor is tudta, mennyire bántják a saját szavai, a saját gyengesége. Akkor elhitte. Most nem tudta igazán komolyan venni. Nem voltam, és nem is vagyok erős ninja... Hogyne. Ő pedig kisnyuszikat kerget éjszakánként, ha nem tud aludni, hogy halálra simogassa őket. Felhorkant, érezte, hogy a hangjára Sakura ujjai megrezzennek a mellkasán. Pont ő ne lett volna erős. Alig várta a pillanatot, hogy egyszer még mielőtt elválnának az útjaik, ráeressze Kisaméra, és páholyból végignézze, ahogy átdobja a vállán a társát, mintha nem lenne súlyosabb egy kölyöknél.

De nem szeretett küzdeni, ahogyan ő sem szeretett soha. Mégis megtette, ahogyan őt is rákényszerítették minden egyes alkalommal, mikor inkább elrejtőzni kívánt volna a világ elől, valami biztonságos, kényelmes, sötét helyen és sokkal fontosabb dolgokkal törődni. Hány éves lehetett, négy-öt? Mi sem lehet természetesebb, hogy egy négyéves gyereket az a gondolat foglalkoztat, mit jelent az élet, és mit a halál. Mindig is furcsa gyerek volt, ez tény. A vele egykorú kölykök még valahol az anyjuk szoknyájába kapaszkodva játszottak, ő pedig olyan szabad volt, mint egy csavargó árva. A szülei tudták, hogy tud magára vigyázni. Az anyja megbízott benne, Fugakut pedig mintha soha nem érdekelte volna az elsőszülött fia biztonsága. Oda ment, ahová akart, és kis híján akkor, amikor akart. Szerette így.

Konoha utcáit rótta, egyedül, a gondolatai elszigetelték mindentől és mindenkitől. Nem volt semmi dolga azon kívül, hogy valahogy megpróbálja megtalálni a helyét az életben. Valahogy mindig elveszett volt, már akkor is. Négy éves volt, akkor már kis híján öt. Látta a háborút, a szeretetet, a barátságot, a magányt, a gyűlöletet, a klán összetartását. Figyelte az embereket, az arckifejezésüket, a gesztusaikat, a viselkedésüket. Gyerek volt, de látta a vért, a küzdelmet, a szenvedést. Több halált látott, mint a nála öt évvel idősebbek összesen. Gyermek volt, és az anyja szavaival élve egy tökéletes, komoly kis úriember. Látta maga előtt a büszke mosolyát, és látta azt az elvágyódást a szemében, ami akkor lopta be magát a pillantásába, mikor azt hitte, nem figyel. Itachi mindig figyelt. Akkor is, amikor úgy tűnt, máshol jár.

Tudta, hogy túl okos a korához képest. Egyszer kihallgatta a szüleit - igazából nem egyszer, de erre az alkalomra emlékezett már csak -, amikor róla beszéltek. Fugaku azt mondta, koraérett, de nincs ezzel semmi baj. Koraérett - gondolta akkor, és a lelke fáradtan összegömbölyödött odabent a sötétségben, míg azt kívánta, bár ne értene ennyi mindent. Bár ne értené a halált, a háborút és a vért. Bár ne értené, mi az a fájdalom. Furcsa volt, és senki nem akart játszani a furcsa fiúval. Nem mintha bármikor is játékon járt volna az esze, akkorra már túl volt mindenen, amit a játék megadhatott neki. Csak figyelte őket, ahogy kergetőznek és nevetnek, míg a gondolatai között járt, és azt kívánta, inkább lenne olyan, mint ők. Hogy őt is érdekeljék azok az értelmetlen, ostoba, egyszerű dolgok.

Nem akart önmaga lenni, nem akart többé Itachi lenni, a zseni, a koraérett, a tehetséges, lenyűgöző Itachi. Gyermek akart lenni, és ez a vágya csak még jobban elkomorította. Öt éves volt, és a gyerekkorát akarta. Gondolkozott, és várta az Akadémiát. Remélte, hogy ott máshogyan lesz. Hogy lesz, aki szóba áll vele, és bár nem egészen úgy, ahogy gondolta, de megkapta, amit kívánt. Megalázó volt, hogy éppen azért szerzett, ha nem is barátokat, de legalábbis követőket, amit gyűlölt csinálni. Legyőzte azt a végzőst. Nem mintha akarta volna, vagy számított volna. De azok a fiúk számítottak a segítségére, rá, és hirtelen úgy érezte, fontos, hogy a világon van. Eddig is értette, de igazán csak most jutott el teljesen az agyáig, mit értett az anyja azon, hogy segíteni azon, aki rászorul. Az anyja mindig ezt csinálta, amikor csak tehette és úgy tűnt, boldoggá teszi, Itachi pedig úgy döntött, követi a példáját, mert jó dolognak látta.

Az volt. Holott a hála érte teljes megaláztatás volt, bár más bizonyára kitüntetésnek érezte volna azt a bánásmódot a fiúktól. Akkor jött rá, hogy soha nem fogják érteni. Nem mintha igazán számított volna rá valamikor is. Olyan egyedül volt, mintha nem is lenne ember rajta kívül ezen a világon. Nem látta értelmét tovább unatkozni az Akadémián, és minden reggel, mikor elhagyta az Uchiha birtokot előhívott egy klónt. Ő az erdő felé indult el, a klónja az iskolába. Nem volt semmi különbség. Odakint is ugyanúgy unatkozott, de legalább zavartalanul el tudott merülni a gondolataiban. Nem gondolta, hogy ez a trükk ilyen sokáig kitart majd. Sőt, igazából várta, mikor bukik le vele. Várta, hogy végre leszidják valamiért, várta, hogy Fugaku csalódott legyen és az anyja ez egyszer ne mosolyogjon, míg hozzá beszél. Büntetést akart, valami mást, amit eddig. Egy kicsit normálisnak érezni magát.

Aznap jött vissza Shisui, és ettől már boldog volt. Mikor megérezte, hogy lebukott, kicsit zavarta az időzítés. Szeretett Shisuival beszélgetni, de a kíváncsisága győzött. Mit kap majd, szobafogságot? Nem kap vacsorát, és ágyba küldik? Nem engedik a héten edzeni? Rossz jegyet kap, vagy maga a Hokage mossa majd meg a fejét? Olyan csalódott volt a végén. Mit kap Itachi Uchiha, ha kiderül, hogy hetek óta lóg az iskolából? Elkerekedett szemeket, egy "jól van, ezt vártam tőled, fiam"-ot, és egy jelentkezési lapot a vizsgára. Olyan csalódott volt, olyan dühös...

Képtelen volt bármit is rosszul csinálni. El akarta rontani. Csak egyszer, egyetlenegyszer, hogy tudja milyen érzés. És milyen dühös volt magára, mikor rájött, hogy ezt is csak azért akarja tudni, mert mindent tudni akar, mert mindent meg akar ismerni, mert ő a kora ellenére is jó shinobi, és jó is akart maradni. Komoly volt, magányos és mindennek a tetejébe még maximalista is. Látta, ahogy Orochimaru tudásszomja lassan hataloméhségbe és őrületbe fordul, és egy ideig feszülten figyelte önmagát, várta a pillanatot, mikor ő is megőrül, mert nem bírja tovább. Soha nem történt meg. Nem mintha a hülye kis fejével nem akarta volna tudni, milyen megőrülni. Nagyon is el tudta képzelni, de az persze soha nem volt elég. Ő tudni akarta.

Akkor volt az az időszak az életében, mikor beletemetkezett a könyvekbe. A múltban keresett válaszokat. Kutatómunkát végzett az életről, mintha így jobban megérthetné. Tíz éves volt, és az anyja bájosnak találta a menyasszonyát. Nem mintha egyáltalán ő megnézte volna magának. Csak egy kislány volt, egy a többi közül, semmi érdekes nem volt benne. Komoly arccal, elfogadón aláírta azt a papírt. Nem számított. Legalább nyolc éve volt még addig, és annyi minden történhetett volna, ahogy történt is. Shinobi volt, és a halál a bőre alatt rejtőzött. Sejtelme sem volt róla, hogy beteg. Nem voltak tünetek, jelek, semmi. Minden a normális, megszokott, monoton módján haladt tovább. Az ANBU-nál is reménykedett egy kicsit. Mikor úgy ítélték meg, alkalmas rá, hogy parancsra gyilkoljon. Mindig is engedelmes gyerek volt. Tette, amit mondtak neki. Úgy gondolta, ha helytelen lenne, nem létezne az ANBU. Talán tévedett.

Sakura halkan felnyögött álmában, és Itachi felé fordult, a vonásait fürkészte. Nem úgy tűnt, mintha rémálma lenne. A tenyere megnyugtatóan végigsiklott a lány karján, az apró változásokat figyelte az arcán. Eszébe jutott, mikor magáról beszélt neki. Úgy tűnt, legalábbis az elmondása alapján, hogy ő is furcsa gyerek volt. Aztán túllépett rajta. Mert valaki megfogta a kezét. A kislányra gondolt, aki nagy szemekkel rámeredt, és kíváncsian bámulta őt, hogy aztán az öccse szavaira megforduljon és elszaladjon. Nem is tudta, mi volt az, ami megragadta a figyelmét. A haja színe, a szemei... Igen, a szemei. Szégyellős volt, és szinte várta, hogy elküldjék. Mintha tudná, hogy úgyis elzavarják. Az a félénkség valaminek az eredménye volt, egy olyan előzményé, amiről nem tudott.

De az a pillantás ismerős volt. Mintha egy másodpercre önmaga zavaros tekintetébe bámult volna. Azt kérdezte: Hol a helyem? Fogalma sem volt róla, hol a helye, és mégis megtalálta. Talán nincs is előre kiszabott helyünk. A világ egy összezárt, egymásba kulcsolódó rendszer, emberekből álló, végtelen, és maga az ember az, akinek helyet kell csinálnia magának valahol. El kell dönteni, találni egy jó helyet, egy olyan helyet, ahol maguk közé engedik, ahol vállalják azt a kockázatot, azt a pillanatnyi üres teret, ami az összezárt rendszer gyenge pontja. És aztán elfoglalni azt a helyet, a magunkévá tenni, és ott maradni, akármi is történjék. Néha mérlegelni a döntést, rést ütni a pajzson, vagy tartani azt a zártságot. Döntések... döntések építik fel a világot.

Tudta, mi történik most. Sakura meghozott egy döntést, és most neki kell. Kockázatot vállalt, és helyet szorított neki. Maga mellett. Itachi ujjai végigsimítottak a lány karján, aztán az oldalán és a derekán, a hála a szívét feszítette, ahogy némán élvezte ezt az apró, lopott pillanatot. Nem kell tudnia, mennyire vágyik rá igazából. Megérdemelné. De korai még, és talán soha nem is jön el az ideje. Csönd volt és béke, minden, amit valaha is akart. Minden ellenére, a szívében nyugalom pihent. Nem számított semmi. Sem a klán, sem Konoha, sem az Akatsuki. Nem számított Sasuke. Nem számított a halál, nem számított, ha most valaki a fülébe is súgta volna, mi értelme az életnek. A világ most az övé volt, egyedül az övé.

Hét évesen elvégezte az Akadémiát. Tizenegy évesen csatlakozott az ANBU-hoz. A szülei büszkék voltak rá, szerette az öccsét. Mikor Fugaku arra kérte, mentse meg a klánt, megtette. Sajátos módon ugyan, de megtette. A klán megváltva hevert a sírjában, amit magának ásott, Konohagakure pedig elmozdíthatatlanul, megrendíthetetlenül állt a helyén. Nem érte sérülés. Sasuke élt. Megtette, amit meg kellett tennie, mert engedelmes gyermek volt. A múlt, a jövő gyermeke, sohasem a jelené. A sorsa akkor eldőlt, mikor megszületett, így nem volt helye. Fegyver volt, örökös, zseni, egy olyan klán tulajdona, ami lassan szétrohadt egy olyan ember keze alatt, aki képtelen volt féken tartani az indulataikat, vagy teljességgel megérteni a saját családját. Egy olyan klánt, ami bosszúból, gyűlöletből, hatalomvágyból sarjadt ki. Kötelességből és fájdalomból fogant, nem szerelemből vagy vágyból, és ez mintha meghatározta volna a jellemét, a sorsát.

Szerették ugyan, de valahogy képtelenek voltak kitölteni benne az űrt. Senkinek nem sikerült. Sasuke közel járt hozzá. Ő volt a horgonya, ő és az anyja. De aztán elvesztett mindent. Shisui meghalt, az anyja meghalt, Sasuke pedig rossz úton jár. Mintha minden, amihez valaha is hozzáért lassanként romlásba dőlne, mintha haldoklásnak, rohadásnak indulna minden, amihez bármikor is köze volt. Mindig nyert, és ezzel valahogy mindig veszített. Idegenként élt a világban, tizenöt éves volt, egyedül és az arcát vér szennyezte, ahogy a kezét is, ami görcsösen szorongatta azt a katanát, az utolsó kapaszkodót az őrület előtt. Tizenhat éves volt, és akatsukis, megkapta a gyűrűjét, az első társát. Aztán húsz éves volt, Kisamével az oldalán, az élete pedig véget ért, mielőtt elkezdődött volna. Azt hitte, mindent látott már, mindent ismer, és nincs semmi, amit még tudhatna. Olyasmi, ami igazán fontos ahhoz, hogy átlássa ezt a bohózatot, amit életnek neveznek. Húsz éves volt, élt, de mégis halott volt, a történetének vége volt, ő mégis itt volt még, és azt kívánta, bár tényleg vége lenne már.

Semmi nem volt, amiben meglelte a nyugalmát. Arra gondolt, mikor meghal majd, megtalálja végre a békét, ami után a lelke sóvárgott. Tévedett. Hamarabb megtalálta. Sakura rést nyitott neki, helyet kínált fel, csöndet és meleg sötétséget, ami elrejti. Ebben az életben is ő volt minden, amire vágyott, és a gyermek Itachi egy apró mosollyal, egy leheletnyi bólintással eltűnt, mintha bevégezte volna, amiért jött.

Azt hitte, nem lesz harminc éves. Nem éli meg majd, halott lesz Sasukéért. És most... van joga az élethez? Van joga ehhez az élethez? Tudta, hogy van. Hogy... A fenébe is, hiszen megérdemelné. Igen. A tenyere végigsiklott a lány haján, figyelte, ahogy átfolynak az ujjai között a tincsek, mintha pergő vízcseppek lennének. Megérdemelné. Örökké csak a nyugalmát kereste. Most megtalálta. Látta azt a lehetséges jövőt, ahol életben van. Látta a fiát. A fiukat. Hogy lenne képes azt mondani, nem kell, mikor minden, amit akart, ott hevert mellette, forró volt az álomtól és a tenyere a szívén pihent, hogy érezze minden egyes dobbanását, amíg még megteheti? Azt mondani, nem kell, mikor az életét kínálja neki? Az életet, aminek értelmet is ad egyúttal?

A szülei, a klán, Sasuke, az ANBU, a Hokage, Konoha, az Akatsuki, a fájdalma, a magánya, az az elmúlt tíz év... Nem számított. Semmit nem számított most.

- Shisui - suttogta halkan. A hangja könyörgő volt, szinte kétségbeesett, és remélte, akárhol is van, hallja őt, most figyel rá. Ezúttal tényleg valami fontosat akart neki mondani. - Azt hiszem, szeretem, Shisui.

A szavak puhák voltak és melegek, mint Sakura teste az övé mellett. Elfogadók, békések, jóformán némák, mintha ezek a szavak lennének az a titok, amit mindig is kutatott. Itachi lehunyta a szemét, és látta, ahogy Shisui büszkén rámosolyog. Hajnalodott, mikor végül elaludt, és álmodott.

Álmodott magának egy másik életet.