Dühös volt rá. Ó, de még mennyire! Ott rezgett a levegőben, körbefolyta, mintha egy tó hullámzana körülötte, hullámokat vetett, és szinte a bőrén érezte a marását. A némaságával lovalta bele magát, a hallgatása méreg volt, és csak nőtt benne, minél tovább tartott a csend.

Itachi mégis képtelen volt megszólalni. Mit mondhatna? Tudta, hogy gyűlölni fogja érte, bár nem ezt várta. Hogy némán, minden perccel egyre többet mond. Szavak nélkül. Tudta, hogy gyűlölni fogja érte, és ez valahogy azt a pillanatot juttatta az eszébe, amikor nehezen, de elmondta Kisaménak az egészet, mikor rákérdezett. Kisame jóval nyíltabb volt. Közölte vele, hogy idióta és otthagyta. Később, mikor edzettek kis híján péppé verte az arcát, aztán elvonszolta Reikihez, ledobta a nő ágyába, és otthagyta. És mikor meggyógyult és visszament, hetekig nem volt hajlandó beszélni vele. Semmiről. Ha hozzászólt, elfordult és elment. Ha belépett a szobájukba, Kisame kiment. Akkor költözött át Deidarához. És bár soha nem cuccolt vissza kettejük közös szobájába, mert tudta, hogy Itachi szeret egyedül lenni, de végül, ha nehezen is, úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Továbbra sem értett egyet vele, de valahogyan megbékélt. Kellett hozzá idő, de végül elfogadta.

Remélte, hogy Sakurával is így lesz, bár ha a Kisame által eltört állkapcsára gondolt, ami hirtelen időváltozásnál még mindig érzékeny volt... A lány öklével talán mégsem szeretne találkozni.

- Gyógyszer. - A rövid, kurta parancs felrezzentette, és Sakurára pillantott. Nem vette észre, hogy valamikor megállt volna, de úgy tűnt, mégis megtette. Sakura nem nézett a szemébe, a kezét nyújtotta felé, a tenyerében a tablettával, és Itachi elvette.

- Köszönöm - mondta halkan, és hiába próbálta normális hangsúllyal meghálálni neki, hogy még mindig fontos neki, hogy meggyógyuljon, a hangja szinte könyörgő volt. Azt mondta: kérlek, és a lány felpillantott rá, a szemei haragtól voltak sötétek. Ezúttal Itachi volt az, aki nem tudott a szemébe nézni.

Sakura nem várta meg, hogy újra megszólaljon, vagy hogy bevegye a gyógyszert, egyszerűen csak elindult, bár fogalma sem volt, merre mennek, de Itachi úgyis szólt volna, ha rossz irányba indul. Hajnalodott, de most nem érdekelte a napfelkelte. Mégis hogy?! Hogy a francba gondolta... A lány felmordult, és gyorsabb tempóra váltott, Itachi pedig követte.

******

Hinata a felkelő nap első jeleire figyelt. Az égbolt lassanként színesedő aljára, a halvány félhomályra, ami felfedte Naruto eddig sötétségbe olvadt vonásait.

- Lassan haza kell mennem - suttogta, és a fiú megszorította az ujjait.

- Elkísérlek - felelte. - Nemsokára nekem is jelenésem van - tette még hozzá, míg elindultak a Hyuuga-birtok felé, a lány pedig kíváncsian rábámult. - Megígértem Kibának, hogy találkozom vele a főtéren - magyarázta egy halvány mosollyal, ami lassanként vigyorrá szélesedett. - Hagytunk egy kis meglepetést Tsunade-baa-channak, és látni akarom az arcát! Tuti gőzt fog eregetni még a fülén is! - mondta büszkén.

Hinata a szája elé kapta a kezét, halkan kuncogott.

- Jobb lesz elkerülni a Hokage-tornyot egy darabig, ne? - kérdezte, Naruto pedig felnevetett.

- Hai. - Felé fordult, a mosolya gyengéd volt, a hangja melegebb, mint a déli napsütés.

Hinata ujjai megrezzentek a tenyerében, ahogy a lány elpirulva egy mosollyal elfordult, Naruto pedig képtelen volt levenni róla a szemét. Gyönyörű volt, mikor az első napsugár felragyogtatta azt a mélykék színt a koromfekete tincsek között. Gyönyörű volt, kedves és törődő. Nem is értette, hogy miért csak tavaly vette észre. De amikor megtette, akkor úgy jött az egész, mint derült égből a villámcsapás. Hónapokig kerülgette, de Neji valahogy mindig útban volt. Nyilván, mert észrevette, hogy Hinata körül ólálkodik, és a gyilkos pillantásaiból ítélve nem díjazta a dolgot. Azóta kaptak hajba minden apróságon, holott előtte egészen normális viszonyban voltak. Most viszont nem várhatott tovább. Az a lehetséges házasság valahogy fejbekólintotta, és mintha csak most kapott volna igazán észbe. Persze Hinata átmegy majd a vizsgán, és itt marad Konohában. Mellette.

Jó gondolat volt, megnyugtató, meghitt és otthonos. Egy pillanatra Sakurára gondolt, és elmosolyodott. Hát, mit lehet tenni? Sakura nyilván örülni fog. Hányszor célzott erőteljesen Hinatára... és ő soha nem értette. Milyen kis hülye volt!

Hinata megállt mellette, és elengedte a kezét, Naruto pedig kicsit meglepetten felpillantott. Mikor meglátta a Hyuuga-birtok kapuját, zavarba jött. Máris itt vannak? Egy kis pánik töltötte el, és tanácstalanul Hinatára nézett.

- Hát, akkor... Sajnálom, hogy nem aludtál miattam, én... tudom, hogy keményen edzel és hát... bocsánat. - A hangja bűntudatos mormogásba fulladt, a cipője orrát bámulta, így nem látta, mikor a lány válaszolni akart neki. - Akkor... szóval... jó éjszakát. Úgy értem... jó reggelt, vagy...- dadogta hirtelen elvörösödve.

Hinata halkan kuncogott rajta, és ő meghökkenve ránézett, majd a hajába túrva halkan felnevetett. Milyen bénán hangozhatott, te jó ég! Legszívesebben behúzott volna magának, és... A fiú szemei tágra nyíltak, mikor a lány lábujjhegyen állva finoman arcon csókolta.

- Neked is jó éjszakát, Naruto - mondta gyengéden, a tenyere puhán megpihent Naruto karján, hogy megtámassza magát, aztán már ott sem volt, belépett a kapun, és behajtotta maga után, a fiú pedig egy percig még úgy állt ott, mint aki kővé vált.

Aztán elvigyorodott, megpördült a sarkán, és a levegőbe öklözött. A nap már felkelt, és hirtelen eszébe jutott Kiba.

- Francba - nyikkant fel.

Elrohant, mintha kergetnék, de az aggodalmas arckifejezését hamar felváltotta egy győzedelmes mosoly.

******

Még épphogy felkelt a nap, mikor Gaara már odakint volt. Kankurou a rendelkezésére bocsátott pár jounint, és ő a botjára támaszkodva, összehúzott szemekkel végigmérte a házból maradt romhalmazt. Jóformán nem volt több kőnél és fánál. A bűntudat marta a torkát, ahogy az egyik jounin által kihozott alacsony asztalra fektette a botját, és kibújt a pólójából.

Az egyikőjük úgy bámult rá, mintha megőrült volna, de mikor Gaara keményen ránézett, elfordította a tekintetét.

- Az épen maradt tárgyakat gyűjtsétek össze, a többit kidobjuk - mondta, aztán sántítva ugyan, de tett két lépést a rom felé, végül megtorpant, mikor eszébe jutott még valami. - Kivéve a fényképeket. A fényképeket is összeszedjük - tette hozzá, és újra elindult, a többiek pedig mormogtak valami egyetértésfélét, mielőtt követték volna a példáját.

Tudta, hogy nem kéne erőltetnie. A lába még nem volt az igazi, és talán már soha nem is lesz. De az ő hibája volt, és mégis miféle Kazekage lenne, ha nem akarná a saját két kezével rendbehozni az általa végzett pusztítást? A Kage tornyot már újraépítették, mire kijött a ketrecből, ahová bezárták, mikor megerősítették a pecsétjét, de ezt most nem fogja elszúrni. Helyesen kell cselekednie, mert ő a... Aztán lehunyta a szemét, felsóhajtott. Nem, nem ő a Kazekage. Ehhez még hozzá kell szoknia, és nem lesz egyszerű.

Leguggolt, és a vállára emelt egy félbetört gerendát, ami a tetőszerkezetet tartotta a többivel együtt, amik szétszórva hevertek körülötte a törmelékben. Mellette az egyik segítőtársa éppen egy hasonló darabért nyúlt, de mikor Gaara felállt, a lába egy pillanatra megrogyott, és majdnem elvesztette az egyensúlyát, a jounin pedig eldobva a fát, utánakapott. Gaara az utolsó másodpercben állt meg a talpán, és a megrémült férfira nézett.

- Ne erőltesse, Kazekage-sama, kérem... - mondta ijedten, de Gaara csak rábámult.

- Nem vagyok Kazekage - mondta végül halkan, és dobott a válláról lebillenni akaró gerendán. - A nevem Gaara.

A jounin utánabámult, és figyelte, ahogy sántítva cipeli azt az átkozott, dögnehéz fadarabot.

- Gaara - ismételte töprengve, majd megfordult, és összenézett a többiekkel.

******

Tsunade a szemeit dörzsölve, egy ásítással végigtámolygott a folyosón. Nem aludt túl jól az éjjel, és ráadásul délután még egy kis felfordulás is a fülébe jutott... Persze, ki más lett volna, mint Naruto. És Kiba. Maga elé bámult, hunyorogva felhorkant. Az a két bajkeverő kap a fejére, ha ma véletlenül összefutna velük, és az istenek kegyelmezzenek nekik, ha beléjük botlana... És természetesen, Jiraya is mi a fenéért ne zaklatta volna az éjszaka nagy részében? Tsunade arcán egy halvány mosoly tűnt fel, ahogy az irodája kilincséért nyúlt.

Mikor benyitott, egy pillanatig azt hitte, még mindig alszik. Elkerekedett szemmel bámulta az asztalán álló papírkupacot, amin békésen mászkált egy cirmos macska és a szoba közepén zavartan, tanácstalanul forgolódó Shizunét, ahogy messzire eltart magától egy feketét.

- NARUTO! - Az üvöltés végigsöpört a folyosón, és a nagyobb irattárban elrejtőzött Naruto és Kiba felnyekkentek, hogy valahogy elnyomják a belőlük kitörni készülő vihogást, de nem sikerült valami fényesen.

Kiba kétrét görnyedt és véletlenül nekidőlt az ajtónak, így az nyikorogva kinyílt mögötte, ő pedig a támasztékát elvesztve kizuhant a folyosóra. Tsunade megfordult az irodája ajtajában, a szikrázó tekintete megtalálta Naruto megszeppent, kistányérnyi szemeit, ahogy még mindig a hasát fogja. A homlokán lüktetett egy ér, és Naruto összerezzent.

- Futááás! - ordította rémülten, átugorva Kibát végigrohant a folyosón. - A banya megöl! - rikkantotta még vissza a tettestársának, aki a villámnál is gyorsabban felpattant, és még mindig hangosan röhögve, a szemében könnyekkel fejvesztve Naruto után iramodott.

A folyosó végén megcsúszott a szőnyegen, és elegánsan elterült. A hangra Naruto megfordult.

- Fuss, te bolond! - lihegte drámaira véve Kiba.

- Senkit nem hagyok hátra! - kiáltott fel Naruto, majd egy harcikiáltással visszafelé indult, és eltűnt a sarkon.

Kiba már csak a másik hangos jajgatását hallotta, míg kitörölte a szeméből a könnyeket, de hiába, mert újra hangos röhögésben tört ki, mikor meglátta Narutót, ahogy Tsunade a fülénél fogva húzza maga után. Már csak arra figyelt fel, hogy neki is ég a füle.

- Kis szarosok! Azt hiszitek, vicces telepakolni macskákkal az irodám, heh? - dühöngött a Hokage, és Kiba felnyögött, mert attól tartott, a súrlódástól mindjárt lángra kap a vádlija. - Az egyik beleszart a fiókomba! - A két fiú erre persze irdatlan röhögésben tört ki, Tsunade pedig mérgesen megindult lefelé a lépcsőn. - Adok én nektek, de mindjárt olyat... - motyogta, a hangja sötét volt és ijesztő, de se Naruto, se Kiba nem volt képes komolyan venni.

- Ugyan, ugyan... már, Tsunade-baa-chan... ne már... - zihálta nevetve Naruto.

- Fogd be a szád, te istencsapása! - mordult fel Tsunade, és kirúgta a Hokage-torony ajtaját, majd a fülénél fogva kihajította rajta a két fiút, akik egy kupacban, hangosan nyekkenve landoltak a kemény kövön. Minden pillantás rájuk szegeződött, volt, aki már csak a fejét fogta, mikor meglátta a szőke, égnek álló hajkoronát. - Ha még egyszer meglátlak titeket, Naruto Uzumaki és Kiba Inuzuka, az ablakból repültök, ezt garantálom! - sikította utánuk a nő, majd mindkét kezével a kilincsért nyúlt, és határozottan becsapta a kétszárnyú ajtót.

- Kidobott minket, mint macskát szarni! - nyögte Naruto, és megpróbálta valahogy lecsomózni magát Kibáról, de a megjegyzése osztatlan sikert aratott. A másik a nevetéstől képtelen volt mozdulni, így aztán Naruto röhögve feladta a próbálkozást, és visszahanyatlott Kiba hátára.

- Totál kiakadt! - vihogta Kiba a követ csapkodva maga alatt, aztán végülis valahogy kikaszálódott Naruto alól, de csak hogy kapjon elég levegőt a nevetéshez. - Aa... a fülem - nyögte végül, majd egyik kezét a fájó hallószervére, a másikat a szinte már görcsölő hasára szorítva tovább fetrengett, Narutóval az oldalán, aki elég hasonlóan festett, és egyikőjük sem bírta abbahagyni a kacagást.

******

Hinata lábujjhegyen beosont a szobájába. Halkan behúzta maga mögött az ajtót. Már éppen megejtett volna egy megkönnyebbült, boldog sóhajt, mikor mögüle halk torokköszörülés hozta rá a frászt, és egy halk sikkantással kis híján átesett a papírvékony ajtón. A könyökénél fogva tartotta meg az utolsó pillanatban egy meleg tenyér, és újra elöntötte a megkönnyebbülés. Ismerte már azt a tenyeret.

- Merre voltál? - kérdezte Neji komoran, és Hinata megfordult, hogy rá tudjon nézni.

- Korán keltem, szóval... - kezdte egy szívélyes mosollyal, de az unokabátyja belé fojtotta a szót.

- Tudom, mikor hazudsz, úgyhogy ne is próbálkozz - mondta hunyorogva, a lány pedig felsóhajtott.

- Oké, nem aludtam - vallotta be Hinata. - Csak elmentem sétálni - tette még hozzá.

Neji gyanakodva bámulta, de hiába, ezúttal igazat mondott, és nem tudta megcáfolni, ahogy azt sem tudta bebizonyítani, hogy nem mondta el az egészet.

- Sétálni, mi? - mormolta Hinatát méregetve. Mikor a lány biccentett, egy sóhajjal feladta. - Szeretném, ha legközelebb eszedbe se jutna egyedül mászkálni éjszaka. - Hinata elpirult, és akkor már biztos volt benne, kivel kószált odakint. - Mi van, ha megtámadnak, ha? Hiashi kibelez, ha bármi bajod lesz, és a vőlegényed...

- Sajnálom - mondta bűntudatosan Hinata, és bocsánatkérően meghajolt előtte. - Ígérem, nem fogok egyedül mászkálni - lehelte halkan, a haja takarásában halványan elmosolyodott. Tényleg nem fog, Neji is hallhatja a hangján, hogy nem hazudik.

A férfi legyőzötten leeresztette a vállát. Az az átkozott, Naruto! És Hinata mégis mikor tanulta meg így kiforgatni a szavait? Úgy érezte, újabban minden kicsúszik a kezéből.

- Akkor indulhatunk is edzeni, ugye? - kérdezte végül egy fölényes mosollyal, mire a lány kicsit kétségbeesve pillantott rá, majd mint egy űzött kisállat, aki tudja, hogy csapdába sétál, megadóan biccentett.

- Hogyne. Máris indulhatunk - mormolta Hinata, és tudta, hogy veszített.

Neji mögött kullogva elfojtott egy ásítást a tenyere mögött. Mikor tanulja már meg, hogy Nejit nem lehet átverni?

******

Könyörgött. Könyörgött a szemeivel. Akkor is érezte, ha nem volt hajlandó felé sem nézni.

Sakura a fűben ülve az ebédjére meredt, de tudta, hogy hiába édes a kabayaki a tányérján, ugyanúgy keserű lenne a szájában. Mintha lehajtott volna egy liter feketekávét.

Hogy számíthatott rá, hogy majd nem lesz dühös? Hogy egy vállrándítással elintézi, mintha nem számítana? Azt hitte, hogy majd ölbe tett kézzel végignézi, ahogy minden egyes perccel lassú öngyilkosságot követ el? Azt hitte, hogy hagyja majd meghalni? Hogy elfogadja ezt az őrültséget, minden vita nélkül, beletörődik majd, hogy elveszíti? Akkor a francnak volt vele ilyen... ilyen...

Sakura evőpálcikái hangosan koppantak a tányéron, ahogy dühösen ledobta őket, és felállt, hátat fordított Itachinak. Mikor elindult és felnézett, már ott állt előtte, a szemei könyörögtek neki.

- Mártírkodd odébb magad az útból, Itachi - sziszegett rá, Itachi pedig úgy nézett rá, mintha megütötte volna.

- Nem büntethetsz ezért - mondta halkan, kinyújtotta a kezét, hogy hozzáérjen, de Sakura elhúzódott tőle. - Ne csináld ezt. Nem teheted, te is tudod, hogy nem büntethetsz érte... Én...

- Elég büntetés neked, hogy nem vagy normális! Menj odébb - szakította félbe összeszorított fogakkal, de a férfi nem mozdult, és a pillantása fájt, fájt, égetett, hogy Sakura legszívesebben sikított volna tőle.

Lehunyta a szemét, és elviharzott mellette, vagy fél méterre kikerülte. Azt hitte, békén hagyja. Hogy megvárja, amíg legalább egy kicsit lehiggad, de Itachi tudta, hogy napokba telne, és egyszerűen nem volt annyi idejük. Nem fogja hagyni, hogy elpocsékolják az utolsó napjaikat. Átkozott legyen, ha hagyja. Gyors volt, és egy pillanat alatt Sakura háta mögött termett, átnyúlt a karjai alatt, visszarántotta magához.

- Kérlek... kérlek - suttogta szorosan lehunyt szemekkel a fülébe. A lány megpróbált kibújni a karjai közül, de nem engedte. És mindketten tudták, hogy Sakura fizikailag elég erős hozzá, hogy ez ne legyen probléma.

- Azt hitted majd nem számít, ugye? - nyögte Sakura. - Azt hitted, úgysem számít, végülis, kit érdekel? Valószínűleg a világ megkönnyebbül majd, ha halott leszel, de a francba veled, gondoltál egy pillanatig is Sasukéra? - A hangja hisztérikusra váltott, Itachi pedig erőtlenül a vállára hajtotta a fejét.

Még most is... még most is képes először Sasukéra gondolni. Miatta. Mert tudja, hogy ez a legelső, amiért felelősségre vonhatja. Hogy lehet, hogy ő érti, és senki más nem? Még úgy is, hogy nem ismeri a részleteket? Hogy láthat így át rajta, hogy értheti őt így?

- Csak rá gondoltam. Mindig is csak rá - mondta halkan, a lány pedig remegett a karjában, a körmei a csuklója bőrébe vájtak, mintha azt a fájdalmat próbálta volna visszaadni neki, amit ő okozott.

- Akkor miért hagyod egyedül? - suttogta Sakura, és ezúttal inkább csak szomorúnak tűnt, nem dühösnek. Itachi a derekánál fogva megfordította, hogy a szemébe tudjon nézni, de a lány szorosan lehunyta a szemhéját, mert nem akart ránézni, mintha képtelen lenne az arcát látni. - Egyedül hagyod, egyedül a gondolattal, hogy megölt téged. Mintha egyszerűen csak megölnéd őt is! Mit gondolsz, mit fog tenni? Én elmondom neked, Itachi - sziszegte halkan, újra a düh uralta a hangját. - Össze fog törni, dühös lesz, elborul az agya. Azt fogja keresni, kit okolhat ezért, és meg fogja találni, akkor is, ha nincsen más bűnbak, egyedül te! És akkor gyilkolni fog, amíg el nem sorvad a szíve a bűntudattól. Soha az életben nem lesz nyugalma. Pusztítani fog. Mindezt azért, mert te hülye vagy! - Kinyitotta a szikrázó szemeit, és ránézett, Itachi pedig a két tenyerébe zárta azt a pokolian mérges arcot.

- Nem fogja megtudni. Soha - mondta halkan, és a lány az arcába nevetett.

- De még mennyire, hogy tudni fogja! - sziszegte indulatosan.

Itachi ujjai megfeszültek az állkapcsán, a fekete szemek hirtelen kihűltek, ahogy megrándult az arca.

- Nem - mordult fel feszülten.

- Hogy fogod megakadályozni, ha halott leszel? - hajolt hozzá közelebb a lány hunyorogva, a szemében valami bosszúhoz hasonlatos érzés kavargott, és végül Itachin is eluralkodott az indulat.

- Nem fogod elmondani neki. Nem fogsz emlékezni arra sem, hogy létezem - suttogta, a hangja éle vágott.

- Ne legyél benne olyan biztos - felelte Sakura, és Itachi ismerte azt a hangsúlyt. Ugyanígy beszélt Hidannel a rejtekhelyen. Olyan érzés volt, mintha a markába ragadta volna a sorsát, és bármikor úgy alakíthatná, ahogy neki tetszik. Most már értette, miért szállt el Hidan agya annyira, hogy bántani akarta a lányt. - Mi van, ha nem vagy képes kitörölni az emlékeimet? Mi van, ha visszaszerzem őket? Mi van, ha a haláloddal egyszerűen csak újra megjelenik minden a fejemben? Mi van, ha képtelen vagy rá, hogy egyáltalán belépj az elmémbe, Itachi? - kérdezte félrebiccentett fejjel, és a férfi szemeiben megjelent a sharingan. - Na nem, ezt nem, mégis hogy képzeled... - mordult rá a lány, felé nyúlt, hogy kikapcsolja, de Itachi elkapta a kezét, és Sakura azonnal felhúzta a fejében azt a pajzsot, amit még Ino miatt tanult meg Inoichitől.

Megborzongott, mikor megérezte Itachit, a nyomást a fejében. De hiába volt ott, képtelen volt hozzáférni bármihez is. A védelme bonyolult volt, réteges, mint egy labirintus. Inónak mindig tetszett, hogy ilyen erős az akarata, és akárhányszor gyakoroltak, szinte ujjongott a boldogságtól. Azt mondta, ez a legjobb módszer ahhoz, hogy fejlődjön. És bár a legtöbb ember elméjébe úgy csusszant be, mint egy árnyék, az övébe még akkor sem tudott, ha éppen váratlanul támadta le. Ha egy elmejutsuval képtelen volt betörni a fejébe, akkor Itachi sem fog tudni, akármilyen erős is a sharinganja. A férfi karjában az izmok megremegtek, a homlokát ráncolva meredt rá, és Sakura rávillantott egy rövid, feszült, pimasz mosolyt.

- Mi a baj, Itachi? - kérdezte hevesen. Itachi úgy nézett rá, mint aki mindjárt megfojtja a puszta kezeivel, a fogai összeszorultak, megcsikordultak egymáson, az ujjai satuként szorultak össze Sakura állán. - Most használtad először és utoljára rajtam az engedélyem nélkül a sharingant - suttogta, aztán elhúzta a fejét, és otthagyta a férfit a fejében a zűrzavarral.

A léptei az erdővel ellentétes irányba vezető útra vitték. Tudta, hogy egy folyó van arra, amellett jöttek el idefelé. A keze ökölbe szorult az oldala mellett, úgy érezte, még soha életében nem volt ilyen dühös. És valahol, akkor is, ha tudta, hogy Itachi soha nem akarta bántani, és nem is tette volna, csalódott volt. Használni akarta rajta a sharinganjait! Amik csakis azért működtek, mert meggyógyította őket! A franc essen belé...

Sakura megállt a folyóparton, figyelte, ahogy a víz lassan lefelé csorog, és fájt a szíve. Az persze soha nem volt neki megoldás, ha egyszerűen csak segítséget kér. Ha azt mondja, figyelj... És nem, ne mondja neki azt senki, hogy ez az egyetlen lehetőség, mert az ki van zárva. Mindig van másik megoldás. Mindig! A lány felkapott egy kavicsot, és teljes erőből elhajította, hogy valahogy levezesse azt a pokoli feszültséget, ami a mellkasában gyűlt, és felrobbanással fenyegette. A kő kétszer érintette meg a folyó lassan fodrozódó felszínét, apró, egymásba gyűrűző köröket hagyva maga után, majd eltűnt a szemközti parton álló sziklafalban. Sakura nem látta, meddig jutott el. Minden, amit látott csak a sötétszürke falban lévő apró, fekete lyuk volt.

******

Itachi felpillantott, mikor Sakura ismét elsétált előtte. A tartása feszült volt, mintha minden egyes izma készen állna a védekezésre. A férfi tekintete a másik érintetlen tányérjára vándorolt, majd vissza a lányra. Nem mintha ő tudott volna enni rendesen. De legalább valamennyi lement a torkán. És az az állandó csönd... Soha semmi baja nem volt a csönddel. Most majd' megőrjítette a némaság.

Összeszorított fogakkal kibámult a barlangból, és figyelte az odakint növekvő sötétséget, a zuhogó esőt. Fél órája szakadt le az ég, habár már közelebb voltak a Vas országához, mint az Esőéhez. Pein javasolta, hogy itt töltsék az első éjszakát. A másodikra már valószínűleg odaérnek Konan kis házához, bár nem volt benne biztos. Miután Sakura elrohant előle, vagy két óra kellett, hogy annyira lehiggadjon, hogy képes legyen visszajönni, de azóta nem nézett rá. Sakura. A tekintete követte a lányt, ahogy fel-alá masírozik, mint egy ketrecbe zárt, zaklatott vadállat. A pillantását is egy sarokba szorítottéhoz tudta volna hasonlítani. Ha ránézett volna egyáltalán.

Mikor otthagyta, ráeszmélt, hogy mit csinált. Hogy mekkora idióta volt, először is, mert nem próbálta ellenőrizni már a legelején, hogy egyáltalán képes-e eltüntetni az emlékeit. Olyan biztos volt magában, olyan elhamarkodott és meggondolatlan... A Hokage tanítványa, igazán gondolhatott volna rá. És ott vannak Yamanakáék, a közvetlen közelében. Az a szőke lány. Ino. De nem ez volt, amiért igazán haragudott saját magára. Hanem azért, mert elveszítette a fejét, nem tudott uralkodni magán. Megbocsáthatatlan volt amit művelt, és Sakurának minden joga meg lett vona egyszerűen csak kikaparni a szemeit.

Kezdett hűvös lenni, így felállt, hogy tüzet gyújtson. Mikor Sakura elé állt, a lány csak kikerülte, fel sem nézett, ő pedig a tűzrakóhely felé fordult. Inkább ütné meg. Törne el minden csontot a testében, nem érdekelné. De ez rosszabb volt bárminél. A szájából előtörő lángok nehezen gyújtották csak meg a vizes fát, a füst egy pillanatra megtöltötte a barlangot, mielőtt eloszlott volna a plafonon, hogy lassan kiszivárogjon. Tartott tőle, hogy észreveszik, de kevesen vannak, akik ezen a meredek, sziklás részen ilyen időben utaznának. Talán, mert az emberek többsége normális, nem úgy, mint Sakura és ő.

Mit mondhatna neki? Hogy sajnálja? Sajnálja, persze, de ez nem segít senkin, ha így is úgy is megteszi. Mondja azt, hogy nem fog meghalni? Felesleges lenne, mindketten tudnák, hogy hazudik, arról nem is beszélve, hogy már csak az hiányzik, hogy tetézze a bűnlajstromát a lány szemében. Mondja el... nem. Ha nem tudja kitörölni, nem teheti meg. Ha most ilyen dühös... mit művelne Konohával, ha már azért dühös volt az otthonára, mert neki nem volt rendes gyerekkora a falu miatt? Mi van, ha elmondja Sasukénak az egészet? Akkor mehetnének ketten lerombolni... A gondolat kis híján ideges, bosszús nevetésre késztette. Persze. Gyönyörű volna. Legalább képesek lennének együttműködni. Vagy meglenni a másik mellett egy ideig, mielőtt megfojtják egymást Konoha romjain.

Felnézett, Sakurát figyelte, ahogy háttal áll neki a barlang szájában, a mellkasán összefont kezekkel. Neki is fájt. Hogyne fájt volna. Talán évek óta nem érzett ilyen megbánást, bűntudatot és kínlódást. A klán lemészárlása... az volt a legnagyobb fájdalma mindig is. De akármennyire erőlködött rajta, az a fájdalom megkopott, az a seb ugyan vérzett még, de a széle lassanként behegedt, és akármilyen mély volt is, tudta, hogy így lesz. De ez friss volt, nyers és pokoli. Ha legalább esélye lett volna rá, hogy megbocsásson neki, ha könyörög érte... De tudta, hogy nem számítana egy fikarcnyit sem, ő mit csinál. Sakurának magában kell ezt elrendezni, akármennyire is segíteni akart neki benne.

A hátizsákjáért nyúlt, előszedte a pokrócokat. Egy pillanatig rámeredt. Miért is remélte, hogy minden ugyanúgy marad, és a lány ugyanúgy belékapaszkodva fog aludni, ahogy hetek óta tette? Mindegy. Amúgy sem érdemel meg ilyesmit ezután, bár nyilván az sem fog változtatni ezen, ha bünteti magát érte. Megágyazott Sakurának, a két pokrócot egymásra terítette, hátha úgy kevésbé fogja nyomni az oldalát a kemény kőpadló. Azt a pár fegyvert és keményebb dolgot kivette a táskából, hogy csak a ruhák maradjanak benne, így Sakura majd párnaként tudja használni. Felé fordult, nézte, ahogy egy vékony, vizes botot tart a tűzbe, figyeli, ahogy füstöl, lángra kap, majd szórakozottan elfújja.

- Feküdj le aludni - mondta halkan Itachi.

Inkább kérés volt, mint utasítás, de a lány egyértelműen annak értékelte, mert egy indulatos pillantást vetett rá. Itachi a zöld szemeket fürkészte, próbált beszélni vele így, ha máshogy nem hagyja, de Sakura tekintete kiüresedett, mintha nem lenne benne többé semmi, aztán újra a tűzbe bámult, a lángok táncoltak a szemeiben. Azt kívánta, bár üvöltene. Őrjöngene. Tudta, hogy nem fog, és ő megérdemli. Megfordult, a barlang szájához ment, leült. Itt fog aludni, hogy hamarabb megérezze, ha valaki a közelben van. A sötét felhőket bámulta, a sűrű esőfüggönyt.

Hallotta, hogy a háta mögött Sakura megmozdul, lefekszik. Kicsit megnyugodva végül elnyúlt ő is. A barlang szája feletti keskeny párkánynak hála az eső sem csapott be odáig. A tűz lassan leégett a háta mögött, az eső pedig elcsitult. Lehunyta a szemét, de képtelen volt aludni. Hiányzott a karjából az a megszokott melegség, az illat, ami álomba ringatta, ami képes volt rá, hogy nyugodt alvásra bírja, holott egy évtizedig képtelen volt átaludni az éjszakákat. Az apró, finom, tompa hangok elárulták, hogy Sakura sem tud aludni, csak forgolódik, de nem álltatta magát. Túl mérges hozzá, hogy elaludjon, ennyi az egész. Nem ő hiányzik mellőle. Nem.

Reiki soha nem értette. Azt hitte, talán... De nem, nem értette, miért akar meghalni, hogy miért kell meghalnia, pedig ő ismerte az okait. Sakura nem tudta, bár talán sejtette az egészet, és így is érti. Csak nem akarja érteni. A dühe és a tagadása ugyanolyan volt, mint Kisaméé, de jobban fájt, mint bármi más. Ugyanakkor az, hogy érti, mégis jó volt. Valahol a lelke legmélyén, a szíve egyik eldugott zugában ez valamennyire boldoggá tette. A fáradt szeme sajgott a szemhéja mögött, de képtelen volt kikapcsolni a sharinganját. A veszekedésük óta szüntelenül ott ragyogott a szemében, és nem hagyott neki nyugtot. Nem hagyta, hogy kevésbé élessé tegye a lány arcán a bánatot, a szorongást és a haragot. Hogy kevésbé élesebbé tehesse a szúrást a szívében.

Azt hitte, álmodik, mikor megérezte a hátához simuló forró, reszkető testet és az édes illatot. Mikor meghallotta azt a halk, halk hangot, mikor görcsösen a pólójába markoltak azok az ujjak, és a hidegük átsütött a vékony anyagon, már tudta, hogy igazi. Igazi és érte sír. A lány elengedte, mikor megmozdult, ő pedig felé fordult, és olyan szorosan a karjába zárta, mintha a mellkasába akarná préselni, a szívébe rejteni, hogy ne fájjon neki semmi.

- Sakura... - suttogta halkan a hajába, míg a lány ujjai újra megtalálták a pólója szövetét.

- Hazudtál - jött a reszkető, leheletnyi válasz. Alig hallotta, alig értette. A halántéka forró volt, Itachi pedig azt hitte, beleszakad. Addig sírt abban a mély csöndben, míg be nem lázasodott tőle. - Azt mondtad, megölöd, és én azt mondtam, nem hagyom. Hazudtál, mindig hazudtál. Minden egyes szavad, minden egyes lélegzetvételed hazugság, Itachi! Megígérted nekem, megígérted... Azt mondtad, ott leszel, ha.. ha felkelek, azt mondtad, és hazudtál... - A hangja zokogásba fulladt, néha egészen vadul megremegett a karjában, és olyankor nem kapott levegőt.

- Csak nyugodj meg - mondta óvatosan, a hüvelykujja a lány lapockái között körözött. - Nem tesz jót, ha...

- Nyugodjak meg. - Sakura száján kiszalad egy apró, hisztérikus, szinte sikolyba hajló nevetés. - Gyűlöllek, Itachi, gyűlöllek! Miért... mégis miért? Csak Sasukéra gondoltál, magadra soha... És rám? Rám ki fog gondolni, Itachi? - Szaggatottan vette a levegőt, és a férfi a két tenyerébe zárta az arcát. Érezte, ahogy az ujjain patakokban folyik a könnye. - Meg sem próbáltad, soha meg sem próbáltad, és azt várod... Én... Hogy várhatod, hogy képes legyek rá... Képes rá, nélküled... - Már egyáltalán nem tudta kontrollálni a zokogását, és Itachi lehunyta a szemeit, mielőtt a retinájára égett volna a lány eltorzult, gyötrelmes arca.

- Sakura - suttogta újra, érezte, hogy a pólójába fúrja az arcát, és megállíthatatlanul rázza a sírás.

Nem, ő nem... Nem számított erre. Hogy így...

- Azt várod, hogy tapsikolva szurkoljak neked, míg megöleted magad? - sziszegte hirtelen, a körmei a mellkasába vájtak, érezte, ahogy kiszakítják a pólóját. - Őrült vagy, ha azt hiszed... Meg sem próbáltad, soha nem próbáltad máshogy! Soha! - Zaklatott félsikollyal elhúzódott tőle, az öklével püfölte a mellkasát, nem sokáig, csak amíg vissza nem húzta magához, szorosan, olyan szorosan, mint még soha.

- Megpróbáltam - felelte csöndesen. - Rengetegszer. Mindig ugyanaz lett a vége, míg lassan rájöttem, hogy bekerítettem saját magamat. Hogy semmi értelme, mert képtelenség kijutnom ebből a csapdából. Nincsen megoldás. Csak ez maradt.

- Most is hazudsz. - Az elkínzott hang az idegeit tépázta. - Ha kérdezel, akkor is hazudsz. Ki fog... - Elakadt, a férfi hallotta, hogy nyel egyet, és nagy levegőt vesz, mintha így képes lenne zokogás nélkül folytatni. - Rám ki fog gondolni? Miért nem gondolsz rám, mikor... - A halk szipogás elárulta, Itachi pedig tudta, hogy megint, mindjárt kitör belőle, és akkor képtelen lesz újra visszafogni. Az ujjai ismét Sakura állkapcsára kúsztak, a tenyere a forró bőrre simult, és ráhajolt az arcára, megcsókolta a szemét, a homlokát, az orrát, lecsókolta a könnyeit, mintha eltüntethetné a fájdalmát. - Hogy teheted ezt velem? Hogy, mikor, tudod... Itachi, tudod...

- Tudom - suttogta az orra hegyére a férfi. - Tudom. - A szája puhán megérintette Sakura ajkait, egyszer, kétszer... háromszor. - Tudom - lehelte a szájába, és a lány a nyakát átkarolva, reszketve, fulladozva viszonozta a csókját.

Az ajkai sósak voltak a könnyeitől. Sakura könnyeitől.

Olyan volt az íze, akár a gyászé.