Sakura elmerengve figyelte az előtte pörgő képeket. Tudta, hogy Itachi nem akar elmerülni a részletekben, és talán nem csak azért, mert túl sokáig tartott volna. Egyszerűen csak nem akart látni minden pillanatot. Talán félelemből, akárcsak ő. Figyelte, ahogy a fia - a fiuk - lassanként felnő, ahogy Itachi hajába ősz szála vegyülnek, és ahogy ő maga is öregszik, egy idő után állandóan szemüveget hord.

Szép volt, túl szép ahhoz, hogy valaha is így legyen. Fájt. Ugyanakkor azt is látta, hogy ez nem az a tökéletes világ, amiről Madarának beszélt az az idegen nő, aki nem ő volt. Kicsit csalódott volt. Remélte, hogy akárki is az a nő, aki az arcát viseli, képes lesz megteremteni mindazt, amiben hitt. Mindazt, amiben Itachi is hitt. A béke, ha meg is valósult, a képekből kiderült, hogy törékeny volt, hamar elillant. Aztán harcoltak. Itachi háborúba vonult, ugyanúgy, ahogyan a legtöbb shinobi. És túlélte, nem úgy, mint a legtöbb shinobi. Visszatért hozzá, mert megígérte, hogy vissza fog jönni.

Sakurában szavak csengtek fel, amik mintha egy másik életben hangzottak volna el. "Mondtam, hogy visszajövök." És vissza is jött, hiszen megígérte. Érezte, hogy elszorul a torka. Nézte, ahogy Itachi haldoklik, és ő az ágya mellett ül, fogja a kezét, figyeli, ahogy elhagyja azt a tökéletlen, harcokkal teli világot, amiben élt. Nem tudta, mit érez pontosan, káosz pihent odabent, holott az arca nyugodt volt, csendes szomorúsággal figyelte azt az életet, ami az övé lehetne. Mégsem lesz soha.

- Vigyél el innen - mondta halkan Itachinak. Mikor a férfi nem válaszolt, csak a tekintetét érezte magán, felé fordult. - Azt mondtam, vigyél el innen. Elég volt - mondta higgadtan, és a képek szétfoszlottak körülöttük, nem maradt más, csak feketeség.

- Szeretnél...

- Nem - vágott a szavába nyugodtan a lány, és elfordította a fejét. - Semmi értelme ezt tovább néznünk. Nem változtat semmin. Nem fogok emlékezni rá. Elég volt.

Mikor a sötétség eloszlott, Sakura Obito sharinganjaiba nézett, és nem tehetett róla, de a könnyek ellepték a szemét, teljesen elhomályosítva a látását. Csak a félhomályban szinte világító, vérvörös szemeket látta. Nem engedhette meg magának most az értelmetlen sajnálkozást. Visszanyelte a könnyeit, és megacélozta magát. Nem. Nem fog megint sírni. Elege volt a könnyekből, ahogy sok minden másból is, ami mostanában történt.

- Köszönöm, Tobi - mondta egy reszketeg mosollyal, aztán előrehajolt, hogy lágyan megcsókolja a férfi arcának sérült felét. Obito ujjai tétován végigsimítottak a haján, az érintése könnyű volt, súlytalan, mintha a tavaszi szél játszana a tincseivel, és a gondolat újra könnyeket csalt a szemébe.

Felállt, és megfordult, hogy a folyosóra lépve erőtlenül, zavartan a falnak támaszkodjon, mielőtt újra erőt vesz magán, és elindul a nappali felé. Nem akarta elemezni, amit látott, nem akart rágondolni, egyáltalán nem. Azt hitte, nem lesz ilyen nehéz. Milyen ostobának találta most magát, talán öt perccel azután, hogy belépett azon az ajtón. Mikor elindult a folyosón, hallotta, hogy Itachi követi őt. A léptei hangja biztos volt, határozott, mint mindig. Mintha őt nem ingatta volna meg, amit látott, pedig Sakura tudta, hogy ez is csak a férfi tökéletes álcájának része. Vajon tudja, hol kezdődik saját maga? Tudnia kell. Nem veszhetett el annyira ebben az őrült, meggondolatlan és ostoba szerepben, hogy elfelejtse saját magát. Az álmait, a vágyait, az érzéseit.

Belépett a nappaliba és Kisame felpillantott rá, már nyitotta a száját, valószínűleg, hogy egy viccet süssön el, de a lány arcát látva lassan be is csukta. Egy helytelenítő pillantást vetett Itachira, aki csak elfordította a tekintetét a társáról.

- Hát, hiányozni fogsz, tündérke - mondta végül Kisame, felállt a kanapéról, és átkarolta Sakurát, miközben a lány feje fölött pimaszul Itachira meredt.

Próbálta nem mutatni, de meghökkent, mikor a lány nemes egyszerűséggel közelebb húzódott hozzá, és a fejét a mellkasára fektetve felsóhajtott.

- Te is nekem, Kisame - felelte komolyan, mire a cápabőrű győzedelmesen Itachira vigyorgott, aki csak kifejezéstelen arccal bámult rá, mintha azt mondaná, nem számít. - Mégis ki fog ránk rontani kopogás nélkül, ha nem te? - kérdezte végül egy halvány mosollyal a lány.

Érdekes. Önmagát is meglepte vele, hogy valahol komolyan kérdezte ezt. Mi lesz, ha tényleg, tényleg ketten maradnak Itachival? Mindezek után? Nem mintha nem tudta volna, hogy a férfi, ha nem látja rajta a hajlandóságot bármilyen módon, soha nem mozdulna felé. Talán most még annyira sem, amennyire eddig tette. De nem is ez volt a baj. Bízott Itachiban. Önmagában nem bízott meg. Aggasztotta.

Kisame felnevetett, míg nagy tenyere megpihent Sakura feje búbján.

- Ne aggódj, édesem, majd meglátogatlak titeket - mondta biztatóan.

- Már most alig várom - válaszolt neki lassan, szarkasztikusan Itachi.

A lány lehunyta a szemét, a másik hangját figyelte, a hangsúlyt, azt a szinte érzékelhetetlen remegést benne. Talán Kisamét megtéveszthette a rendíthetetlen maszkjával. Őt többé már nem. Ismerte Itachit, mint a tenyerét, talán jobban is. Mikor jutott el idáig? Hogy tudja, mire gondol, mi kavarog benne? Hogy jobban ismerje Itachit, mint saját magát. Ugyanolyan bizonytalannak hangzott, mint amilyennek ő érezte magát. Ő sem tudja, hogyan tovább.

- Menj, búcsúzz el Reikitől - mondta neki halkan, aztán kinyitotta a szemét, és Itachira nézett, mikor nem hallotta, hogy megmozdulna. - Menj. Megérdemli, hogy legalább elköszönj tőle - mondta homlokráncolva, míg a férfi vetett egy pillantást Kisaméra, mielőtt újra Sakura arcára fókuszált volna.

A lány tudta, hogy Itachi ebből is ért. Bólintott. Mikor ketten maradtak, Sakura Kisame karjára fektette a tenyerét, és elhúzódott tőle, hogy a szemébe tudjon nézni, bár így is kihívás volt. A férfi feszülten fürkészte a vonásait.

- Mit akarsz mondani? - kérdezte végül, mikor a lány egy hosszú percig nem szólalt meg.

- Azt hiszem, fogalmam sincs - felelte Sakura egy nehézkes sóhajjal, és lehajtotta a fejét. - Tudtad, hogy a társad mit forgat abban a tök fejében?

- Persze, hogy tudtam - mondta kissé értetlenül Kisame.

- És nem mondtad el nekem. Miért nem? - A lány felemelte a fejét, és a másik lesütötte a szemét. - Miért?

- Nem az én titkom volt. Nem volt jogom rá soha, hogy elmondjam. Bár, néha szerettem volna ezzel nem foglalkozni - vallotta be vonakodva Kisame.

- Megértem - biccentett végül Sakura, a tekintete követte a férfi kezét, ahogy a tarkójára csúsztatja a tenyerét, mintha zavarban lenne. - Tudod, hogy nem fogom ezt engedni, tudod, nem igaz? Azért akartad elmondani. Mert meg tudom állítani, mielőtt valami ostobaságot tenne, ahelyett, hogy valódi megoldást keresne a problémájára.

- Neki ez az egyetlen valódi megoldás.

Kisame tehetetlenül széttárta a kezeit. Meglepte, mikor a lány rácsapott a mellkasára, mert egy percig sem finomkodott, a másik pedig nagyon is érezte.

- Nem sokáig lesz az. És ne csinálj úgy, mintha nem lennék rá képes - vágta rá dühösen Sakura, és a férfi rámosolygott, mikor túllépett a csodálkozásán.

- Ha valaki meg tudja csinálni, hát akkor az te vagy. Verj egy kis észt belé.

- Úgy lesz - bólintott egy mosollyal a lány, hagyta, hogy Kisame belecsúsztassa a hatalmas kezébe a tenyerét.

Mikor megszorította, mint ahogyan az első alkalommal is tette, erősen és csöppet sem kíméletesen, Sakura ezúttal ugyanakkora erővel szorította meg az ujjait. Egy vigyorral figyelte, ahogy a férfi mosolya eltűnik, aztán felszisszen.

- Eltöröd a kezem, te kis átkozott vadmacska - morogta végül, és elhúzta volna a kezét, de a lány nem engedte. Figyelte, ahogy Kisame robosztus izmai megremegnek a pillanatnyi erőlködéstől, aztán hagyta, hogy az ujjai kicsússzanak az övéi közül. - Ilyen pici kislány, és mennyi erő van benne - motyogta az orra alá a kezét rázva Kisame, aztán végül rámosolygott. - Oké, vettem, drágám. Nem becsüllek alá.

- Nagyon helyes - felelte Sakura egy kihívó mosollyal. - Mert nem is érdemes alábecsülni. Figyelj rá, hogy Deidara bevegye a gyógyszerét. Még legalább egy hét ágynyugalomra is szüksége van. Gondoskodj róla, hogy eszébe se jusson felkelni onnét, hacsak nem a mosdóba megy. És ne hagyd Konant túlhajtani magát. Hajlamos rá. Vigyázz magadra, és könyörgöm, aludj - mondta végül hangsúlyosan. - Ha megtudom, hogy hanyagolod a pihenést, agyonverlek, ha visszajöttem. Ha egyáltalán visszajövök még - mondta hirtelen, és körbepislogott, majd Kisaméra bámult, aki a fejét csóválta.

- Még szép, hogy visszajössz! Ki is nyírnánk Itachit, ha nem tudnánk elköszönni tőled.

Sakura nevetett, és megpaskolta a férfi felkarját.

- Hát, akkor, szia.

- Szervusz, tündérem - felelte gyengéden Kisame, és búcsúzóul összeborzolta a haját.

******

Hinata a Hokagék arcmásairól letekintett az alvó Konohagakuréra. Gyönyörű volt, ahogy a sötét ablakú házak meghúzódtak a tiszta, csillagos égbolt alatt.

- Szeretek ide jönni - mondta Naruto a háta mögött. - Valahogy egyszerűbb gondolkozni. Mintha könnyebben átlátnám az egészet. Mint a falut.

- Neji is szeret idejárni. Azt hiszem, ez a kép emlékezteti a kötelességeire - tette még hozzá kissé szomorkásan, egy halvány mosollyal, és érezte, hogy Naruto megérinti a könyökét.

- Igaz, hogy férjhez mész? - kérdezte komolyan.

- Úgy tűnik - felelte nyugodtan Hinata, a tekintete a házakat pásztázta, a köztük húzódó árnyékokat, mintha arra számítana, bárhonnan támadás érheti a következő pillanatban. - Bár az istenek látják lelkemet, én nem akarom.

- Akkor miért egyeztél mégis bele? - fortyant fel hirtelen Naruto, és a lány felé fordult, az arca csodálkozásról árulkodott.

- Hogy miért? - kérdezte, és keserűen elmosolyodott. - Azért, Naruto, mert kötelességeim vannak, csakúgy, mint Nejinek. Tartozom azzal az apámnak, hogy megteszem, amit kíván, főleg, ha az én érdekemben és a klánunkéban teszi. Apámnak két lánya született. Hanabi úgy tűnik, követni fogja a shinobik útját, az én feladatom pedig az lesz, hogy örököst adjak a klánnak. Még csak nem is panaszkodhatom. Kazuhiko, nos... nem olyan szörnyű, mint ahogy gondoltam. - Naruto hitetlenkedő arcára pillantva Hinata arcán újra feltűnt az a különös mosoly. - Nézd, nem akarok férjhez menni. Még nem most, és nem hozzá. De úgy látszik, nekem ennyi jutott, és ha valóban így van, elfogadom. És ne gondold, hogy feladom harc nélkül. Harcolni fogok. Viszont, ha veszítek...

- Nem fogsz veszíteni! - vágott a szavába indulatosan Naruto, mire Hinata egy rosszalló pillantást vetett rá, amitől a fiú elpirult. - Ne haragudj. Csak felbosszant, hogy ilyen könnyen elfogadod, mikor mások ráderőltetik az akaratukat.

- Talán mert valakinek nem marad más, csak az elfogadás - felelte a lány, és a másik meghökkent tekintete kísérte a mozdulatot, ahogy visszafordult Konoha felé. - Konohagakure a klánok vállán nyugszik. Az én vállamon - mondta csöndesen, és kinyújtotta a kezét, mintha a házakat akarná elérni, végül lehanyatlott, mikor tudatosult benne, hogy képtelenség megérintenie őket. - A Senju és az Uchiha klán halott. És... és az Uzumaki klán is - tette még hozzá vonakodva, a hangja szomorú volt, mégis folytatta. - Minden, ami az alapítás idejéből megmaradt az csupán a Hyuugák tartóereje. Nem lehetünk gyengék, Naruto. Soha nem lehetünk azok. Konohagakure a mi felelősségünk. A mi kötelességünk. És így az enyém is. Jelenleg, főleg az enyém - ismerte be végül. - Ha nyíltan nemet mondanék... Az katasztrófa volna. Nem érted a helyzet komolyságát, Naruto. A súlyát, amit én minden pillanatban érzek. Képes volnál a saját, önző vágyaid miatt háborúba, vagy legalábbis egy szövetség felbontásába sodorni Konohagakurét, Naruto?

- Természetesen... természetesen nem - felelte döbbenten a fiú, és Hinata mellé lépett, aki halványan rámosolygott.

- Akkor talán érted a gondolataimat. Még így is... Ha átmegyek a vizsgán, nem megyek férjhez, és ezzel megsértem majd Kazuhikót. Csak remélni merem, hogy elfogadja, ha ezen a módon... utasítom el - mondta lassan. Érezte Naruto ujjait a kézfejére fonódni, és a szíve felujjongott.

- Megértem. Engem lep meg a legjobban, de megértem. Csak tudod... - A lány Naruto felé fordult, és figyelte, ahogy a fiú a távolba mered, és apránként egy halvány, csibészes mosoly tűnik fel az arcán. - Csak tudod, képtelen vagyok elfogadni.

Hinata meglepetten rábámult Narutóra, aki felé fordult, és a szemébe nézett. A mosolya azt mondta, minden rendben lesz, bár a lány sejtette, hogy soha semmi nem lesz az, most mégis képes volt elhinni, ha csak rövid időre is. Neki elhitte. Bármit elhitt volna.

******

Mindketten hátizsákkal a hátukon, a köpenyek nélkül szinte repültek a fák felett. Akármennyire is siettek, nem tűnt menekülésnek, csak óvatosságnak, és ez így volt rendjén.

Sakura gondolatai hamar elkalandoztak, mikor az ágról-ágra ugrálás kezdett unalmas és rutinos lenni. A lábai vitték maguktól, nem nagyon kellett odafigyelnie. Egy órája indultak el, és azóta egy szó, nem sok, annyi nem hangzott el köztük. Utoljára akkor hallotta Itachi hangját, mikor rászólt, hogy induljanak, míg ő Konantől búcsúzott el. Azóta csend ült rajtuk, és ez azt jelentette, hogy a férfi ugyanúgy méltányolja most ezt a némaságot, ahogyan ő. Bár, természetesen, mint minden jó dologban, ebben is volt némi hátrány. Ugyanis, ahogy a gondolatai elkezdtek felszínre törni, a jövőképek felé fordultak. Itachi felé. Nem akarta ezen rágni magát, de mivel képtelen volt másra koncentrálni, így egy hangtalan sóhajjal megadta magát.

Jó, igen. Elismeri. Felkavaró volt látni azokat a jövőképeket. Különösen az utolsót. "Most boldog vagy?" kérdezte saját magától, és mikor a válasz egy elégedett igen volt, egy sóhajjal az égnek emelte a tekintetét. Nem mintha eddig nem lett volna egészen egyértelmű, hogy akár így is végződhet ez a kis kalandja. És fogalma sem volt róla, hogyan is kéne éreznie ezzel kapcsolatban. Ez... jóval bonyolultabb ennél. Minden olyan friss, és nem volt elég ideje letelepedni, megülni a mederben.

A felszín alatt súlyos, nehéz dolgok húzódtak meg, és nem tudta, hogyha ezt kezelnie kéne, képes lenne-e rá. Hogy akarja-e kezelni az egészet egyáltalán. Itachi valamilyen módon elmondott neki mindent, amit tudnia kellett. Hol szavakkal, hol gesztusokkal, a szemeivel... lényegében elé terítette a tényeket. Becsülte ezt, mert tudta, hogy a férfi talán még soha nem tett ilyet, ugyanakkor... félt. Természetes volt persze, hogy ezt volt az első reakciója. De most hiába elégszik meg ezzel, nemsokára már nem fog, elfogy majd a türelme saját magával szemben. És akkor mihez kezd majd? Van egyáltalán helyes döntés? Ha pedig van, akkor miért nem adja magát?

Vár egyáltalán Itachi bármilyen válaszra? Nem úgy tűnt, mintha várna, bár ismerte már eléggé, hogy nem lesz tolakodó soha, ahhoz túl udvarias volt és jólnevelt. De ha egy pillanatban mégis... Ha választ várna tőle, mit mondana neki?

Meg akarta menteni. Akárhogyan, bárhogyan. Tudta, hogy megvannak az okai, amiért ezt az utat akarja választani, de ő nem értette, és attól tartott, akkor sem értené, ha Itachi elmagyarázná neki. Vagy nem akarná megérteni, nem akarná elfogadni. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tudná, miért csinálja ezt az őrültséget... Itachi nem fogja elmondani neki, és nem is várta tőle, pedig nagyban megkönnyítette volna az egészet. Meg akarja menteni, mert Itachi az ő hátországa, az otthona, ahová visszavonulhat, ha letaglózza a világ. Véglegesen az élete része lett. Itachi az ő része lett, kitéphetetlen volt, és elhomályosíthatatlan.

Egy újabb emlék tolakodott a fejébe, egy régi gondolat. Most mellette van, most vigyáz rá, de lehet, hogy két hét múlva az a kéz fogja kitépni a szívét, ami tegnap éjjel a haját simogatta. Sakura nehezen kapott levegőt. Igen, ez így volt. Így gondolta. Akkor. Azóta pontosan tudta, hogy Itachi képtelen lenne bántani őt, még Kisaménak is ezt mondta. Az se érdekelte, hogy ő maga is hallja. Persze, tudta, hogy így van. De más tudni, és teljesen más hallani is. Valahogy ettől mégis többet jelent, megmásíthatatlannak tűnik, ígéretnek.

Valószínűleg soha, soha az életben nem fogja megbocsájtani Itachi Uchihának, hogy ilyen helyzetbe hozta. Hogy a némaságával, a türelmével, ha nem is szándékosan, de ráveszi őt, hogy bűntudata legyen, amiért képtelen egyértelmű választ adni. Egy választ, amit kétségtelenül megérdemelt volna. Egy nem létező választ, egy nem létező kérdésre.

******

Hinata hátralépett, és figyelte, ahogy Naruto összehúzott szemekkel, kritikusan bámulja a lány klónjait. Az egyikük rámosolygott a fiúra, és Hinata halkan felnevetett, mikor Naruto ajkai egy ravasz, igazi mosolyra húzódtak.

- Nagyon jó! Azt hiszem, nem tudnám megmondani, melyik vagy te, ha nem tudnám, hogy mellettem állsz - jelentette ki végül elégedetten és Hinata egy mosollyal bólintott.

- Gyorsan tanulok.

- Látom. Meglepően gyorsan - dicsérte meg Naruto, és töprengve rábámult. - Már rég jouninnak kéne lenned, azt hiszem. Mintha a múltkor Kakashi sensei említette volna, hogy Ero-sennin gondolkodott, felvegyen-e a listára, vagy valami ilyesmit - tette még hozzá, és a lány meglepetten rámeredt, mire bólogatni kezdett. - Hidd csak el. És ha engem kérdezel, hát nem volt ostoba ötlet. Talán... jót tett volna. A jövőddel kapcsolatban.

- Talán igen, talán nem - vonta meg a vállát Hinata. - Most már soha nem tudjuk meg. - Elfordította a pillantását, hogy egy percig némán figyelje a hold előtt átúszó felhőt. - Kezd hideg lenni idefent - mormolta halkan, és Naruto megrezzent.

- Ó - mondta kicsit csalódottan, de aztán elmosolyodott, mikor a lány ránézett. - Hazakísérlek.

- Nem, nem, nem arról van... - Hinata elhallgatott, és elpirult. - Úgy értem... Nincs kedved még sétálni egy kicsit?

- Már hogy ne lenne! - vágta rá Naruto, és kézen fogta a lányt, aki jóformán végiglebegett mögötte a lefelé vezető lépcsőn.

Valahogy... valahogy olyan hihetetlen volt ez az egész. Mintha nem történne meg igazából. Annyira hasonlított azokra az ábrándokra, amik napközben néha meglepték őt azzal a kiéhezett sóvárgással, ami a fejében mindig is Narutóhoz tartozott. Talán az ágyában fekszik otthon, és álmodik, ezt a gyönyörűt, ezeket a szavakat, mindent.

Titokban, óvatosan a karjába csípett, bár eléggé ki kellett tekernie magát, hogy a Naruto tenyerében tartott karja elérje a másikat. És nem, nem volt álom, bár talán helyesebb lett volna, és ésszerűbb, ha csak az marad.

******

Kakashi képtelen volt elaludni, miután felriadt. Sokszor kínozták azok a rémálmok. Eddig az alkoholmámor segített. Most már nem volt semmi, ami megvédhette volna azoktól az álomképektől. Sokkal összetettebb volt, mint valaha. Minden kudarcával szembenézett már aznap éjjel, és most ébren feküdt, a plafont bámulva, mintha a fehér festékre volna írva az összes válasz.

Csalódott. Önmagában. Látta az apját, a saját szégyenkezését, a legelső maszkot, amivel megpróbálta elrejteni, ki is ő, kinek a fia. Látta Rint.

A szeme lassan lecsukódott, és Rin ott mosolygott a szemhéján. Nagy régóta ott élt már. Évtizedek óta. Rin volt a második hibája. Nem állt ott mellette, amikor szüksége volt rá. És bár nem szándékosan, de megölte őt. Hallotta, ahogy a chidori madarakra emlékeztető kísérteties hangja a fülében zúg, és érezte Rin forró vérét az ujjain végigcsorogni, ahogy a keze áthatol a még élő húson, szöveten, csonton, mintha kés lett volna a vajban. Még mindig olyan volt, mintha tegnap történt volna.

A harmadik hibája Itachi Uchiha volt. Az ő figyelő szeme előtt siklott el az összes jel. Itachi jelleme alapjáraton zárkózott volt, neki mégis megnyílt valamennyire. Nem volt annyival idősebb nála, hogy ezt a korkülönbség megakadályozza. Tisztelte őt, de mégsem avatta be a bizalmába, nem kért segítséget, ahogyan sosem tette. Utólag, furcsán is vette volna ki magát, ha hozzá fordul. Itachi ismerte a szeme történetét. Sok mindent tudott róla. És mikor eljutott hozzá a mészárlás híre, rájött, hogy ő egyáltalán nem ismerte azt a magányos, komoly fiút, mint ahogy hitte azelőtt. Kudarcot vallott. Látnia kellett volna, tudnia kellett volna. A felettese volt. Felelősséggel tartozott mindenkiért, az ő sorsát pedig valamiért különösen a szívén viselte.

A negyedik hibája Sasuke volt. A jelek. Ott voltak a jelek. És hiába a szavak, nem segített semmi. Bántotta ez is, de nem annyira, mint Itachi öldöklése és szökése. Valahol, megértette Sasuke gondolkodását és tetteit. És valahol tudta, hogy ő is tehet arról, hogy Sasuke máshol akarta megkeresni a tudást, amit ő nem mert megadni neki. Ha akkor megtanítja használni a sharinganját... Annyi minden másképp lett volna. Annyi minden. Naruto dühe és Sakura könnyei.

Sakura. A fáradt, felemás szemek lassan felnyíltak, hogy a sötétségbe meredjenek.

Sakura volt az ötödik hibája. És nem azért, mert kötődött hozzá. Próbálta a háttérbe szorítani az egészet. Nagyon sokszor. Rengetegszer. Mert Sakura nem volt Rin, akármennyire is hasonlított az a két nyílt tekintet, akármennyire is ugyanolyan volt az a két mosoly, Sakura nem volt Rin. És soha nem is lesz ő. Rin halott. Sakura pedig elég közel került ahhoz, nem is egyszer, hogy kövesse egykori csapattársa sorsát.

Eszébe ötlött a pillanat, amikor meglátta, hogy Naruto és Sasuke a kórház tetején jóformán repülnek egymás felé, egyikük kezében a rasengan, a másikéban a chidori. És minden amit mégis látott, egy törékeny test, pajzsként kettejük között, azé a kedves, boldog lányé, aki szerette Sasukét, és a maga módján Narutót is. Hajszálnyira volt attól, hogy meghaljon. Ha egy pillanatra is leblokkol... Szerette volna akkor és ott megfojtani azt a két meggondolatlan kis idiótát, de nem tette. Akkor bánta meg, hogy megtanította Sasukénak a chidorit.

Képtelen volt megvédeni Rint. Hiába ígérte meg Obitónak. Nem tudta megvédeni. És ez volt az ok, amiért bármikor hajlandó lett volna feltenni az életét arra, hogy Sakurát megmentse. Tudta, hogy nem Rin. Tudnia kellett. Ez a mondat mindig ott volt a fejében, még a legképtelenebb pillanatokban is. Hiába hasonlított rá, nem ő volt. Más volt. Erősebb volt Rinnél, de ez nem számított. Ugyanúgy megvédte. Az apja külön kérte is rá, hogy figyeljen Sakurára, nem mintha egyébként nem tette volna pontosan azt addig is.

Kár volt tagadni, hogy Sasuke távozása után a lány összeomlott. Mint egy kártyavár. Miután pedig visszahozták Gaarát az életbe, Naruto is elment, mert a tanács így akarta. De sem Sakura, sem pedig Naruto nem tudott arról, hogy a tanács döntött úgy, hogy eltávolítják Narutót a faluból, hogy az ne legyen veszélyben, ha eljönne érte az Akatsuki. Naruto önként ment el, és magára hagyta Sakurát. És onnantól valószínűleg már esélye sem volt, még neki sem, hiába próbálkozott. Persze, megtette. Bántotta az a töprengő, tépelődő arckifejezés, azok a szomorú szemek, de végig tudta, hogy minden erőfeszítése felesleges. Tudta, hogy a tanácsai, ő maga, a támogatása sokat jelent Sakurának. De ő nem volt Naruto. Nem volt Sasuke. Ahogy Sakura sem volt Rin.

És most a harmadik és az ötödik hibája, amit elkövetett, amit hagyott megtörténni, az a két sors, ami kisiklott, mert nem volt elég figyelmes és óvatos, nem volt elég hozzá ő maga, hogy megakadályozza... Ez a két hibája összefonódott, mint a szőlőindák. Itachi és Sakura. Mikor először látta őket, akkor jutott eszébe. Soha még csak nem is gondolt erre, azóta a régi-régi nap óta, hiszen nem is ismerték egymást. Most mégis találkoztak, és Kakashi arra gondolt, igen. Ha valaki valaha is létezett ezen a világon, aki meg fogja érteni Itachit, az Sakura lesz.

Mert Sakura ismerte őt, mint a tenyerét. Mert rengeteget gondolkozott. Mert a fiúk távozásával éppen olyanná vált, mint Itachi, csupán kevesebb teherrel a vállán. A szíve éppen ugyanolyan szomorú és magányos volt, mint egykor Itachié. Ismerte Sasukét, bár eléggé összezavarta, és nehezen, de végül is, kiigazodott rajta. Mert ő maga is szomjazta az a meghitt nyugalmat, amit Itachi is régen. Mert érdekelte a múlt, mert ő is a része volt, ahogyan Itachit is érdekelte, és ahogy Itachi is leginkább a múltba tartozott. Minden olyan... tökéletesen összevágott. Egy egész két fele voltak, mindig is. Alakulhatott volna máshogyan... volt másik lehetőség. De az elveszett, és minden ami maradt, az ez volt.

Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Ahhoz Sakurával kellett volna beszélnie. És talán Itachival. Erre pedig kénytelen várni.

Kakashi lehunyta a szemeit, és a szemhéján élő Rint fürkészte, a boldog mosolyát, míg végül a fáradtság megtette a hatását, és nyugtalan, felszínes álomba nem merült.

******

Itachi akármennyire is össze volt zavarodva, nem mutatta ki. Ahogy többnyire semmi mást sem. Tudta, hogyha Sakura most ránézne, látná rajta ezt a zavart. Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Értette, hogy a lány miért nem akarta végignézni, hogy miért nem akart több jövőt látni. Mert látta azt, amit akart, de mégsem volt vele elégedett. Itachi sem.

Ostobaság volt az egész. Minden, amit elért ezzel, annyi volt, hogy Sakura magába zárkózott, neki pedig sajgott a szíve. Ott volt tőle karnyújtásnyira, az élet, amit még megálmodott magának, mikor tizenhárom évesen a házuk udvarán üldögélt, és a cseresznyefák lombkoronáját bámulta a feje fölött. Egy család. Egy nő, aki képes őt szeretni, minden gondolatával együtt. Aki abban hisz, amiben ő. Már akkor tudta, hogy férj és apa is akar lenni.

Aztán jött a klán, és áthúzott mindent, az ő álmai pedig ott maradtak azok alatt a cseresznyefák alatt. Cseresznyefák.

Itachi tekintete a kicsivel előtte, monoton léptekkel haladó Sakura hátára tapadt. A fekete fölsőjének mély kivágása egyszerűen vonzott a pillantását. Képtelen volt nem arra gondolni, milyen érzés lehet végigsimítani a nyitott tenyerével azon a gyönyörű, csupasz háton, míg a félhomályban ránéznek, és neki csillognak a zöld macskaszemek.

Nem szabad, tudta. Nem szabadna erre gondolnia. Túlmegy a határokon. És akkor hirtelen megtorpant egy pillanatra, és kiszakadt belőle egy mély sóhaj, mielőtt folytatta volna az útját, nehogy Sakura észrevegye a vívódását. Milyen határok? Már régóta túl van azokon a határokon, amiket felállított magának. Feszegette, és végül átlépte őket, mint aki próbálgatja, meddig mehet el, holott már a legelején tudta, hogy tilosban jár, és most minden, minden az ő hibája. Az agya leghátsó részében felhangzott az az aprócska kis hang, hogy lehet, hogy ő tilosban járt, de Sakura soha nem akadályozta meg benne.

És ez valahol örömöt okozott neki, annak ellenére, hogy így belegondolva elszörnyedt rajta. Soha nem mondta, hogy nem. Vagy, hogy ne érjen hozzá. Miért nem? Itachi pillantása visszatért a lapockák között feszesen húzódó, krémszínű ruganyos bőrre, a tarkóján fel-fellebbenő hajtincsekre. Soha nem is tartott tőle távolságot, úgy, ahogy most teszi. És nem hitte, hogy ezúttal ez miatta lenne. Végiggondolni ezt pedig még nagyobb hiba volt. Hogy a fenébe fogja kiverni a fejéből a gondolatot, a kíváncsiságot, hogy Sakura meddig hagyná őt elmenni, hol lenne az a határ, ahol véglegesen megálljt parancsolna?

Itachi egy pillanatra lehunyta a szemét. Nagyszerű. Nem elég, hogy a fejében van az ötlet, de most, hogy tovább fűzte a gondolatot, még képeket is hozzávágtak az agysejtjei. Tessék, ajándék. Egész nyugodtan őrülj meg, nem számít. Ja. Kösz. Nem fogja megtenni. Nem és kész. Soha, soha ebben az életben, a következőben, és az azutániban sem.

És ha ő akarja? Itachi rámordult a hangra a fejében. Hangosan tette, de nem vette észre, ahogy az előtte haladó Sakura sem. Élénk, dühös vitába kezdett saját magával és az ostoba ötleteivel, míg lassan elérték az Eső és a Kő országának határát.