Sakura tágra nyílt szemmel állt, és próbálta felfogni a szeme előtt villogó képeket, de túl gyorsan váltakoztak ahhoz, hogy az agya képes legyen feldolgozni. Mint egy felgyorsított videófelvétel. És a hangok... Egy sikoly, nevetés, és valaki... valakik beszéltek. Suttogás, ami szinte egybeolvadt, értelmetlen, kivehetetlen zümmögéssé, és madárcsiripelés, és erdőillat, Itachi illata. Nem tudta, hogy azért érzi, mert mellette áll, vagy mert ez is része a képeknek. Remélte, hogy az utóbbi. Hirtelen egy katana csillant fel, de már el is tűnt, nem maradt utána semmi, csak a vér rozsdás szaga, és vörös, bíborvörös, mély alvadtvér-vörös, mint Itachi sharinganjai.

Összerezzent, mikor egy villám fénye egy pillanatra elvakította, és hunyorogva figyelte az apránként lelassuló őrületet. Egy sziklán állt Itachival, a férfi fogta a kezét, és Sakura lebámult Itachi holttestére, ahogy a szakadó eső lemossa a vért és a koszt az arcáról. Magát látta, ahogy áll felette, katanával a kezében, és Sasukét bámulja, aki a sziklafalnak támaszkodva szótlanul mered rá.

Saját magát figyelte, és fájt. Fájt, mert abban a pillanatban ugyanúgy nézett ki, mint most. Sápadtabb volt, vékony volt az arca, és beesett, a bőre szürke volt, mint egy szellemé. A haja pár centivel rövidebbnek tűnt, a ruhája, az egyszerű, piros ruhája mocskos volt és szakadt. Lógott rajta. Egy halk nyögés szaladt ki a száján, ahogy a nála talán pár hónappal idősebb Sakura szemeiben csillogó tébolyra koncentrált. Úgy festett, mint egy őrült, pontosan úgy, mint a vérrel borított, sebekkel teli Sasuke, de a fiú arcáról hiányzott az a düh, ami az övét teljesen megváltoztatta. És Itachi... Lepillantott a holttestre, a nyitott, üres, üveges szemekre, a kibomlott fekete tincsekre, amiket átitatott a vér.

A következő kép alig egy percig tartott, gyors váltás volt, hirtelen, éles, és a lány érezte, hogy Itachi keze szorítja az övét, míg az a másik Sakura, az az őrült, véres arcú Sakura, Sasuke mellkasán térdel, a haját markolja, és Sasuke félig halott, feldagadt arcában alig látszik a fekete szempár.

- Még azt sem érdemled meg, hogy megöljelek - suttogta Sakura, és elengedte, a fiú feje hangosan koppant a hideg kövön.

Sakura érezte, hogy Itachi körmei belevájnak a bőrébe, és lehunyta a szemét. Érezte a szelet az arcán, a nap melegét és az éjszaka illatát. Mikor egy kis erőt érzett hozzá, hogy kinyissa a szemét, megtette.

Egy pillanatig nem látott változást. Véres volt, és vékony, aztán a tekintete a ruhájára tévedt, az egyszerű ANBU-felszerelésre, a nyakában félig leszakított zsinóron lógó maszkra, a szabadon hagyott felkarján a tetoválásra, és élesen beszívta a levegőt. Az arca üres volt és kifejezéstelen, és ez is fájt, fájt minden. A haja rövid volt, vállig érő, mint tizennégy éves korában, de a bőre visszakapta a normális színét, és a vékonysága sem az a beteges soványság volt már.

Egy sötét utcán sétált végig, és Sakura ismerte azt az utat. Tudta, hogy Itachi is, elárulta az ujjai rezzenése a kézfején, és Sakura rábámult a sötét Uchiha-birtokra, ami úgy tűnt, rendbe lett hozva.

Kivilágítatlan volt, kihalt, mint egy szellemváros, és átvágtak rajta azzal az idősebb, hidegebb Sakurával, aki egyenesen afelé a ház felé tartott, amit nemrég meglátogattak Konohában. Az ajtón belépve étel illata fogadta őket, de itt is csend volt és feketeség, és Sakura lecsatolta a karjáról a páncélként használt fémlemezt, ami hangosan csattant a földön, majd a másikat is, a maszkját letépte a nyakából, és az alkarvédői mellé dobta. Végigsétált a házon, a ruhadarabok jelezték az útját, és a lány egy pillanatra oldara sandított Itachira.

- Hol voltál? - A fagyos, merev hangtól megfagyott a vér Sakura ereiben, felpillantott, és figyelte Sasukét, ahogy elkapja a jövőbeli énje karját.

Sakura megfordult és Sasuke arcába bámult, ugyanolyan hidegen, mint a fiú hangja volt az imént.

- Semmi közöd hozzá - felelte nyugodtan, közömbösen.

A lány hallotta, ahogy Itachi felsóhajt mellette, és ezúttal ő volt az, aki végigsimított a tenyerén, hogy megnyugtassa. Nem igazán értette. Az előbb kis híján megölte Sasukét, amiért végzett Itachival, és most, talán egy évvel később, ANBU-ként, úgy tűnt, hogy együtt él vele. Ennek semmi értelme. Valószínűleg akkor sem lenne több, ha mindent látott volna a két jelenet közt eltelt időből. Nem szerette Sasukét, mégis vele volt valamiért. Az Uchiha birtokon. És ez csak egyet jelenthetett.

Ismét változott a kép: egy ismeretlen szobában állt, hófehér kimonóban, újra hosszú haja a feje tetején kontyba csavarva, semmi ékszer, semmi minta. Csak ő volt, fehérben, az arcán távoli kifejezés ült. Még mindig nagyon fiatal volt, de inkább már nő, mint lány, az arca megváltozott, valahogyan úgy festett most, mint egy asszony, mint egy felnőtt, erős nő. Az elrévedő tekintetében néma, csöndes szomorúság ült, az ujjai végigimítottak a rózsaszín tincseken. Mikor halkan bekopogtak, Sakura megfordult. Az ajtón egy férfi lépett be, a keze fehér porral volt borítva, és rámosolygott a fiatal nőre.

- Elkészültem vele - mondta csöndesen, és Sakura egy halvány, lágy mosollyal bólintott.

- Köszönöm - mondta halkan, pénzt nyújtott át a férfinak, aki elment, Sakura pedig fáradtan a tükörbe bámult, úgy festett, mint aki régóta nem aludt, a sápadt arca szinte a ruhája színével vetekedett.

Az ujjai egy csokor köré fonódtak, és a lány aggodalommal a szívében figyelte, ahogy kilép az ajtón. Itachival követték, a férfi figyelte a ringó lépteket, Sakura karcsú derekának épphogy felsejlő ívét a ruhán keresztül, és érezte, hogy kiszárad a torka.

- Ez egy esküvő - mormolta végül, mikor beléptek a szentélybe, és a lány felpillantott rá, majd visszafordult a jelenet felé, és a tekintete rátapadt a krizantémcsokorra a karcsú ujjak szorításában.

- Nem - mondta halkan, a hangja visszahangzott, de tiszta volt és valahogy erős. - Ez egy temetés, Itachi. - Érezte a férfi tekintetét magán, de nem fordult felé, csak figyelte ahogy az a sápadt, kialvatlan és üres Sakura éppen hozzámegy a hideg, közömbös Sasukéhoz, és nevetnie kellett rajta. Ott volt Hinata és Naruto, egymás mellett. Neji üres helye fájt egy pillanatig, aztán elmúlt, és nem maradt más, csak a komor arcok látványa a retináján. Kakashi-sensei, Tsunade, a szülei. - Ez egy temetés - lehelte egy keserű mosollyal, és mintha csak a szavai válnának valósággá, a szentély elmosódott, és temetővé vált.

Sakura egyedül volt, a fehér kimonója alja koszos lett a földtől, és lehajolt, hogy rátegye az esküvői csokrot a széles márványlapra.

Itachi előrelépett, és megállt a fiatal nő mögött, a tekintete a feliratra tapadt a síron. A szájába kellett harapnia, hogy ne nyögjön fel hangosan. Az ő sírja volt. Az övé és Sakuráé. A neve oda volt vésve az övé mellé, és a nő a saját neve alá tette a csokrot. Egy temetés volt, nem egy esküvő. Eltemette saját magát, és Itachi érezte, hogy a fájdalom áthullámzik a mellkasán. Az ujjai végigsimítottak a márványba vésett betűkön, és hirtelen megértette. Az a férfi, akit Sakura kifizetett... Az esküvője előtt a sírjába vésette a saját nevét is. Hogy mellé temessék. Mert meghalt vele.

A torka elszorult, és lehunyta a szemét. Az agyába égett a saját sírfelirata. Egyetlen mondat volt, csupán három szó, de elmondott mindent, amit el kellett mondania, és Itachi az arcába temette a tenyerét, üvöltés gyűlt a mellkasában, az ujjai reszkettek. Hideg ujjak értek a vállához, de nem nézett fel. Nem akart. Mikor végül percek múlva mégis megtette, a tekintete rátapadt a szavakra, és képtelen volt levenni róla a szemét.

Hamarosan megtérek hozzád.

Érezte, hogy Sakura megfordul mellette, a keze még mindig a vállán pihent.

- Itachi... - suttogta halkan, de a férfi nem mozdult.

Mióta... mióta tudja, hogy meg kell halnia, mióta meg akar halni Sasukéért, a klánért, azóta egyetlen egy dolog volt, ami igazán foglalkoztatta, azzal kapcsolatban, hogy mi történik majd a halála után. Hogy lesz-e valaki, aki emlékezni fog rá. Aki nem felejti el, és nem gyűlölettel gondol majd rá, ahogyan Sasuke fog. Aki eltemeti, aki visszaviszi oda, ahová tartozik, ahol a szíve fekszik már most is, az Uchiha-birtokra. Hogy elfoglalhatja-e a helyét azok között, akiket elárult, megölt és képtelen elfelejteni. Megkapta a választ.

Nem tudott másra gondolni, csak hogy mennyire imádja ezt a lányt, ezt a ragyogó mosolyú, cserfes kis nőt. Megfordult, és átkarolta, Sakura zavartan nevetett rajta.

- Itachi... - mondta halkan, az ujjai a férfi felkarjára kulcsolódtak. - Már rég itthagyott minket... - kuncogta, és megpróbált kibújni Itachi karjaiból, de a másik nem engedte el.

- Mit gondolsz, nagyon morbid lenne a sírom felett csókolózni? - suttogta érdeklődve a férfi, és Sakura nem bírta ki, nevetnie kellett.

- Egek, Itachi... Igen, az lenne.

- Szerintem nem bánnám - töprengett hangosan Itachi, és Sakura hirtelen a mellkasára hajtotta a fejét, hogy elbújjon előle, mert érezte, hogy ég az arca.

- Itachi - motyogta zavartan, és nem tudta megfékezni a mosolyát. - Értékelem, igazán, de a humorod borzalmas - nyögte végül elszörnyedve. - Éppen... éppen meghaltál, és megnevettetsz.

- Sajnálom, de sokkal szebb vagy, mikor mosolyogsz - szabadkozott gyorsan a férfi, és halkan nevetett, mikor Sakura méltatlankodva a karjára csapott.

- Elég ebből, csak menjünk, mielőtt...

- Ígérd meg nekem, hogy mikor meghalok, nem teszed ezt magaddal - vágott a szavába Itachi, a hangja komoly volt, elenyészett belőle a játékos csipkelődés, és a lány felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen.

- Amikor meghalsz... - sóhajtotta nehézkesen, és lehunyta a szemét. - Azt mondtad, amikor. Nem azt, hogy ha meghalsz - mondta halkan, és felpillantott, de Itachi elkerülte a tekintetét.

- Csak ígérd meg.

- Nem - vágta rá Sakura, dühös volt, és a férfi végre ránézett. - Nem fogok megígérni semmi ilyesmit. Fogalmam sincs, hogy mi fog történni. Hogy miért van... mindez - mutatott körbe, és Itachi pillantása követte a mozdulatot. - Nem tehetem.

- Rendben, ezt megértem, de...

- Nincs de - szögezte le ellentmondást nem tűrően Sakura, és hátralépett. - Csak vigyél el innen. Mutass mást.

Itachi rezzenéstelenül rábámult, aztán végül kelletlenül bólintott, és újra jött a sötétség, a kivehetetlen, kavargó hangok.

******

Itachi haldoklott. Egy barlangban voltak, Sakura a férfi fölé hajolt, és a bejáratnál feszülő chakrapajzs mögött Sasuke elmosódott alakja látszott.

- Nem kéne itt lenned - suttogta Itachi, és a lány kisimította a fekete tincseket a homlokából. - Nem akartam, hogy... végignézd.

- Azt hitted, hogy egyedül hagylak, Itachi? - kérdezte Sakura csöndesen. - Ennél azért jobban ismersz.

Mikor a lány felemelte a kezét, és a zöld chakra felvillant a kézfeje körül, Itachi a csuklójára fonta az ujjait.

- Ne. - A zöld, halvány fény elhalt az arcán, és Sakura lehajtotta a fejét. - Gyere ide.

Sakura összekucorodott mellette, a mellkasára hajtotta a fejét, és figyelte ahogy a férfi pólóján pihenő tincsei beisszák a vért. Némán, lehunyt szemmel hallgatták, Sasuke üvöltését a chakrapajzson kívülről, ahogy próbál bejutni, hogy befejezze, amit elkezdett.

- Semmi baj - suttogta a lány, a hüvelykujja Itachi kézfején körözött. - Már nem bánthat senki. Csak hunyd le a szemed. Nem hagylak itt egyedül, veled maradok. A végéig.

- Örülök, hogy megismerhettelek - lehelte a férfi, a hangja szinte nem is hallatszott. - Fogalmad sincs, mennyit jelentett nekem, hogy egy kis... egy kis életet csempésztél az utolsó napjaimba.

Itachi ajkai Sakura homlokára tapadtak, a lány pedig felpillantott rá egy szomorú mosollyal. Úgy festett, mint aki lassanként a másik testével együtt hűl ki, és hal meg. Apránként. Vele együtt.

- Tényleg? - nyögte Sakura és lebámult kettejükre, ahogy fekszenek a hideg kövön. - Tényleg, Itachi? - kérdezte, és a férfi felé fordult, aki egy sóhajjal bólintott. - Azt kéred, hogy hagyjalak meghalni, és én megteszem? - sziszegte dühösen.

- Úgy tűnik - felelte Itachi maga elé meredve.

- Akkor most felejtsük el, hogy ez megtörtént - vágta rá Sakura, és próbált higgadt maradni. Nehéz volt. - A következőt - sóhajtotta, és Itachi rásandított a szeme sarkából.

- Nem akarod látni, mi lesz...

- Nem - szakította félbe a lány, és a tekintete éles volt, ahogy Itachira nézett.

A férfi felsóhajtott, és megrázta a fejét. Sakura eleinte észre sem vette a változást, mert látszólag nem történt semmi, de fél perccel később rájött, hogy Itachi valahogyan felgyorsította az egészet. Látta, ahogy Itachi keze kicsúszik a nála pár hónappal idősebb Sakura kezéből, ahogy elhal a chakrapajzs, ahogy Sasuke belép, és letérdel a holttest mellé. Sírt. Sasuke sírt, mert ő mondott neki valamit, aztán gödröt ástak, és eltemették Itachit. Együtt. A lány torkát is fojtogatta a sírás, egyszerűen képtelen volt elhinni. Éppen most hagyta meghalni Itachit! Mi ez a rakás ostobaság? Mégis miért...? Mi a franc ütött belé?

Aztán a barlang eltűnt, Konohában voltak, és egy kislányt fogtak közre, egy fekete hajú kislányt, ahogy totyog, és a kezüket fogja. Annál a pillanatnál megint lelassult az egész, és Sakura dühösen Itachira bámult.

- Csak nézd meg. Kérlek - mondta halkan a férfi. - Adj neki egy esélyt.

- Egy esélyt egy olyan jövőnek, ami azzal kezdődik, hogy hagylak meghalni? - szusszant fel gúnyosan Sakura és mikor Itachi nem felelt, a karjait összefonva, daccosan a kislányra meredt, aki Sasuke karjai között nevetett.

Illetve... Sasukénak csak a jobb karja ölelte a lányukat. Csak a jobb. A pólója ujja a másik oldalt üresen lógott, és tudta, hogy Itachi ugyanazt figyeli, amit ő. A pár évvel idősebbnek tűnő Sakura lábujjhegyre állt, és megcsókolta Sasukét, és ez volt az a pillanat, amikor a lány felnevetett.

- Ugyan, kérlek - mormogta maga elé. - Mintha valaha is hagynám, hogy újra hozzámérjen. Nemhogy... gyereket csináljon nekem - sziszegte dühösen.

- Sakura...

- Ne Sakurázz nekem. Mutass egy másikat.

Itachi egy újabb, nehéz sóhajjal engedett, és a sötétség újra beszippantotta őket.

******

Sakura mérge azonnal zavarba váltott át, amikor egy hálószobában találta magát Itachival az oldalán.

- Ö, ezt... ezt nem lehetne átugrani? - vörösödött el, mikor az első, amit meglátott az ő maga volt, szerencsére csak hátulról, ahogy kioldja a sötétkék köntöse övét, és Itachira nézett, aki félrebiccentett fejjel figyelte a hátán lassan lecsúszó anyagot. - Itachi! - kiáltott fel figyelmeztetőn, és a férfi felé fordította a fejét, rámosolygott, de abban a mosolyban nem volt semmi megnyugtató, és Sakura élesen beszívta a levegőt. - Eszedbe se jusson...

- Ne érj hozzám.

Sakura felpillantott, mert a hang a jövőbeli énjéhez tartozott, ahogy farkasszemet néz a hirtelen felbukkant Sasukéval, és a lány felnyögött.

- Anyám, tényleg nem lehetne találni egy olyat, amiben ő nincs benne? - kérdezte felháborodottan Itachira bámulva, míg a fiatalabbik Uchihára szegezte a mutatóujját.

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát a férfi az arcát fürkészve. - Odanézhetek? - Sakura lopva vetett egy pillantást a fehérneműs önmagára, és egy sóhajjal intett.

- Csak tessék. Azt hiszem, nincs nagyon mit nézni - tette még hozzá, kritikus szemmel méregetve a fiatal nőt a félhosszú tincsekkel.

- Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazt látjuk - hümmögte Itachi, és halkan felnevetett, mikor Sakura oldalba bökte.

- Ne érjek hozzád? - A hitetlenkedő, bosszús hang Sasukéhoz tartozott, és Itachi elkomolyodva a mellette álló lányra sandított, akinek az arcáról eltűnt a mosoly, mielőtt a másik Sakurára nézett volna, aki feszülten meredt az öccsére. - Hozzám tartozol. Az enyém vagy.

- Nem egy rohadt cipőről beszélsz, cseszd meg - sziszegte Sakura, kirántotta a kezét Sasuke szorításából, és lehajolt a köntösért, hogy visszavegye. - Megtanulhatnád tisztelni legalább a gyereked anyját, ha már velem, mint nővel szemben nem vagy rá képes.

Elfordult, hogy belebújjon a köntösbe, és Itachi tekintete a hasára csúszott. Hallotta, hogy Sakura egy hitetlenkedő sóhajt ereszt meg mellette, és felé fordult.

- Ez... ez borzalmas - mormolta maga elé a lány, és figyelte, ahogy a jövőbeli énje visszabújik a köntösbe, az övét megköti a tekintélyes méretű pocakja alatt, és kiviharzik a szobából, Sasuke pedig ott marad, és kifejezéstelenül bámul utána. - Ennyiből tudok választani? Itachi meghal, Sakura hozzámegy Sasukéhoz. Itachi meghal, Sakura gyereket szül Sasukénak. Ez meg... - intett Sasuke felé, dühösen, a hangjában annyi gúny volt, hogy szinte csöpögött tőle. - Gyanítom, itt is meghaltál, és láss csodát! Sakura gyereket szül egy inkompetens pöcsnek. Mit gondol, úgy mégis? Hogy egy érzelemmentes gyerekadagoló vagyok?

Itachi megköszörülte a torkát, és rábámult az öccsére, aki úgy tűnt, teljesen lefagyott.

- Egek - mondta végül felhúzott szemöldökkel a fiúnak, aki nem hallhatta, de nem számított. - Szedd már össze magad. Rohadt nehéz melletted kampányolni, ha úgy viselkedsz, mint egy idióta.

Sakura rámeredt Itachira, és az égnek emelte a tekintetét.

- Ugorjunk - sóhajtotta, és a férfi bólintott.

- Mindjárt. De kíváncsi vagyok, hogy képes-e egyáltalán kezelni a helyzetet - motyogta szárazan Itachi.

A képek felgyorsultak, elmosódtak, és a következő, aminél megálltak a szülőszoba volt.

- Tovább - mordult fel Sakura egy csúnya pillantással, és a férfi elnézést motyogva egy röpke pillantást vetett a fiatal nő fájdalomtól kivörösödött, eltorzult arcára, és az ágya melletti üres helyre, ahol Sasukénak kellett volna állnia.

Újra felgyorsult minden, színek villogtak, mint valami émelygős rémálomban, aztán kibontakozott Sakura alakja, és a kislányé, három éves körül lehetett, és Itachi hiába várt rá, hogy feltűnjön az öccse is. Sasuke nem volt ott. Csak Sakura, ahogy mosolyogva lehajol, és kitárja a karját.

- Mama!

Itachi lehajtotta a fejét, és sóhajtott, majd felnézett a mellette álló lányra, aki résnyire nyitott reszkető ajkakkal bámult a lányára. Hasonlított rá. A szeme és a haja színe kétségkívül Sasukéé volt, de az arca... mintha az aprócska Sakurára nézett volna, arra a bizonytalan gyermekre, aki kíváncsian, azzal az ártatlan, gyönyörű tekintettel minduntalan követte a szintén gyermek Sasukét Konohában.

- Gyere, drágám - motyogta Sakura, a karjaiba vette a kislányt. - Ma Kakashi-sensei vigyáz rád, rendben? - kérdezte vidáman, és megcsókolta a fekete tincseket. - És kérlek, Sarada, mindenre ami szent, könyörgöm... Ne tépd össze a könyveket, mint a múltkor, jó? A mami azt hitte egy pillanatig, hogy a sensei kitépi az összes haját, mikor meglátta - sóhajtotta a nő, és nehezen, de lehajolt a földön heverő táskájáért.

- Sensei bácsi vicces! - kiáltotta Sarada kuncogva, és hátrahajtotta a fejét, hogy fejjel lefelé lóghasson, Sakura úgy kapott utána a másik kezével, amiben már a táskát szorongatta, amiből egy plüssállat feje kandikált ki, és egy szkeptikus pillantással rámeredt a kislány nyakára.

- Talán nem ő a legtökéletesebb bébiszitter, de legalább te élvezed - mormolta magának, és a tenyerében tartotta Sarada fejét. - Gyerünk, szívem, a mamának dolgozni kell ma - váltott könyörgő hangnemre, és megpróbálta a vállára tornázni a táskát, míg a kislány megpróbálta a tenyerét kikerülve a levegőben lóbálni a buksiját. - Sarada, tündérem, kérlek... El fogok késni, és tudod, hogy Tsunade néni leharapja a mami fejét - próbálta meggyőzni, aztán végül elnevette magát, mikor egy pillanatra elgondolkozott, aztán végül elváltoztatta a hangját. - "Sakura, a héten harmadjára késel el. Tudod, hogy ez mit jelent?" - Sarada kíváncsian felegyenesedett, és Sakurára meredt, úgy tűnt teljesen le van nyűgözve az imitációtól. - "Nem tudom, Tsunade-sama, talán azt, hogy szerda van?" - folytatta Sakura a saját, ártatlanra árnyalt hangjával, és Sarada felnevetett, bár biztosan nem értette a viccet, de Itachi igen és felhorkant, mire a mellette álló lány a szemében egy apró vidámságszikrával felé pillantott.

Sarada, mintha belenyugodott volna, hogy aznap "Sensei bácsi" fog rá vigyázni, és bőszen magyarázva kis híján az anyja szemébe bökött az apró ujjaival, ahogy végigsétáltak az utcán, Sakura és Itachi pedig követték őket.

- Rendben. Van egy kislányom tőle, akit imádok - mondta halkan, beismerően a lány, és egy halvány, tűnődő mosollyal Saradára pillantott. Itachi figyelte, ahogy a tekintete lehetetlenül ellágyul, és érezte, hogy bár nem akar, de mosolyog Sakurára, egy, a lányéhoz hasonlító, meleg pillantással. - És orvos vagyok, ahogy akartam - mondta Sakura az idősebb énje fehér köpenyére bökve. - És ez mind nagyszerű, bár azt hiszem, ha valaha is lesz gyerekem, és megfordul a fejemben, hogy a sensei-re bízzam, inkább leszúrom magam... - folytatta egy röpke nevetéssel. - De hol van az apja?

- Fogalmam sincs - motyogta Itachi homlokráncolva, figyelte, ahogy Sakura bekopog egy ajtón, és rámosolyog Kakashira, mikor ajtót nyit.

- Ó, hát itt van az én kis tündérem - gügyögte Kakashi, kinyújtva a karját, amivel kivívott magának két igen furcsa pillantást, amit persze nem láthatott.

- Sarada, köszönj szépen a sensei-nek - szólt rá a kislányra Sakura, míg átadta Saradát Kakashinak, és a kislány kedvesen megrángatta a férfi maszkját.

- Szervusz, Sensei bácsi - mondta komolyan pislogva, aztán elnevette magát, mikor Kakashi az egyik kezével megpróbálta a helyén tartani a fekete anyagot.

- Te kis ördög - motyogta, és megfordult, hogy bevigye Saradát a lakásba.

Sakura követte, becsukta az ajtót mögöttük, kibújt a cipőjéből.

- Rendben, szóval elhoztam a kedvenc plüssét, azt a rohadtul idegesítő sípoló bigyót, amit egyszer az igen közeli jövőben még feldugok majd Naruto seggébe, színesceruzát és papírt, mielőtt a könyveidbe rajzol, és az alvóspólóját - sóhajtotta a fiatal nő, minden zavar nélkül ledobta a táskáját a nappaliban lévő kanapéra, aztán bement a konyhába, és kinyitotta a hűtőt. - Hm. Hazafelé bevásárolok neked, sensei - jegyezte meg homlokráncolva, majd a mosogatóhoz lépett, vizet engedett.

- Tegezem a sensei-t és rendezkedem a konyhájában! - sikkantott fel hirtelen Sakura, és Itachi érdeklődve rápillantott. - Elmosogatok! - tátotta el a száját a lány, és elpirult, a tenyerébe temette az arcát. - Mi ez, te jó kami?

Itachi tekintete visszatért a jelenethez, mikor Kakashi felbukkant, és az ajtófélfának támaszkodva megszólalt.

- Hányszor kértelek, hogy szólíts csak a nevemen, Sakura - sóhajtotta a férfi, és Itachi hunyorogva a nőre bámult, halvány gyanú ébredt benne, mikor Sakura megfordult, és zavartan rámosolygott Kakashira.

- Csak a megszokás - mondta halkan, és visszafordult a mosogatóhoz, elöblített egy tányért, míg az Itachi mellett álló lány a tenyerébe nyöszörgött valamit. - Rendesen aludt az éjjel, úgyhogy most pörögni fog ebédig - mondta Sakura, mintha az előbbi meg sem történt volna. - Sajnálom, hogy rád hagyom, sen... Kakashi - helyesbített gyorsan, és a csöpögtetőre tett egy újabb tányért. - Hinata nem ért rá ma, megígérte Borutónak, hogy az egész család együtt tölti a napot valahol a hegyekben, és Ino sincs itthon.

Kakashi sóhajtott, kioldotta a fejpántját, és letette az asztalra, az ujjai a hajába túrtak.

- Tudod, hogy nem gond. Kicsit élénk gyerek, de nem is a tiéd lenne... - vonta meg a vállát, és figyelte, ahogy Sakura kuncogva törölgetni kezd. - Legalább nem vagyok egyedül. - Kakashi megállt a nő háta mögött, a tekintete követte a mozdulatait, és Itachi hitetlenkedve felszusszant. Oké, Sakura anyuka verziója volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is látott. Csodálatos alak, gyengéd, törödő arcvonások, és az a lágyrózsaszín hajzuhatag... Az anyaság úgy állt neki, mintha erre született volna. De Kakashi-taichou? Komolyan? - Hol van a férjed? - kérdezte halkan a férfi, és Sakura megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs - nevetett fel gúnyosan. - Gondolom, megint hentereg valahol valami nővel. Nem mintha érdekelne még ez az egész egyáltalán.

Itachi hallotta, ahogy a lány felsóhajt mellette, és ránézett. Sakura visszapillantott rá, a tekintetében csalódottság ült, aztán megvonta a vállát. Ezt várta, de mást szeretett volna hallani. A férfi pillantása visszatért Kakashihoz, és gyanakodva figyelte, ahogy a sensei ujjai a nő karjára tévednek.

- Sajnálom.

- Hát, én nem - vágta rá keményen Sakura, és úgy tűnt, észre sem veszi a tenyeret a kezén. - Sosem számítottam másra tőle. Saradát magamnak szültem, ahogy egy nő mindig magának szül, akármi is történik. Így a legjobb, hogy hetekig elvan máshol, és nem érdekel, hol vagy kivel, amíg nem otthon rontja a levegőt. Az egyetlen, aminek örülök, hogy úgy tűnik, legalább a lánya számít neki valamit. Bár nem mondanám, hogy kifejezetten jó apa. Félek tőle, hogy Saradának lesz ez az egész igazán nehéz. Miatta voltam hajlandó egyáltalán gondolni rá, hogy összeházasodjak Sasukéval. Hiba volt. Mióta Itachi... - Sakura elhallgatott, és Itachi az arcát fürkészte, ahogy lehunyja a szemét, és egy pillanatra összeszorítja az ajkait. - Mióta Itachi meghalt, már nem törődik igazán semmivel - fejezte be végül nehezen, halkan, és kihúzta a dugót, hogy leeressze a vizet, aztán megfordult, és Kakashira pillantott, majd az ujjaira, ahogy végigsimítanak a karján, és Itachi élesen beszívta a levegőt.

- Tudod, valamilyen értelemben az életem egy rövid szakaszán Kakashi olyan volt nekem, mint egy fivér - morogta, és végül megrázta a fejét. - De kizárt, hogy ezt nézzem, Sakura Haruno - mondta, és a lány egy pillanatra rápislogott, mert valahogy... valahogy dühösnek tűnt, mielőtt a tekintete visszatért volna Kakashira.

- Mi... miért? - kérdezte értetlenül. - Mit nem né... - Sakura hangja elhalt, és tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy Kakashi két tenyerébe zárja az arcát, előrehajol, és megcsókolja. A sensei. Őt. Mármint, nem egészen őt, de...

Egy halk, kétségbeesett sikoly csúszott ki a lány száján. Viszont az a Sakura, aki ott állt tőle alig egy méterre, úgy tűnt nem érez késztetést rá, hogy sikítva elmeneküljön. Egy kicsit meglepettnek tűnt, de a szeme lecsukódott, hogy egy pillanat múlva újra felnézzen, mikor Kakashi eltávolodott tőle, és aztán rámosolygott.

- Na. Ezt nem nézem - intett egy fáradt sóhajjal feléjük Itachi, és az orrnyergét maszírozva lehunyta a szemét. - Gyerünk - mondta, és megfogta Sakura kezét, de a lány izgatottan rácsapott a karjára, mire a másik felhúzott szemöldökkel rámeredt.

- Várj, várj, várj... - hadarta, és csillogott a szeme. - Le fogja venni a maszkját - mormolta egy mosollyal, és Itachi felnyögött.

- Nincs ott semmi különleges, Sakura.

- Látnom kell! - kiáltott fel Sakura makacsul, és az ujjai megszorították a férfi vállát. - Sajnálom - sandított rá gyorsan, mikor Itachi felszisszent, aztán pislogás nélkül egy széles, izgatott mosollyal rámeredt Kakashira, aki a mutatóujját a fekete anyagba akasztva lassan lehúzta az orráról a maszkot.

Itachi rezzenéstelen arccal bámulta Sakurát, és mikor a lány az alsóajkába harapott, és előrehajolt, a szemét forgatva unottan felsóhajtott, míg a fejét rázta.

Aztán sötétség, és Sakura frusztrált, dühös sikolya.

- Ó, hogy az a...!

******

A semmiben lebegtek, a feketeségben, Sakura mégis szilárd talajt érzett a talpa alatt, és tökéletesen tisztán látta Itachit, ahogy felé fordul.

- Tényleg ezt teszed velem, Itachi Uchiha? - nyögött fel a lány kiakadva, és nem foglalkozott vele, hogy a férfi ugyanolyan idegesnek tűnik, mint ő, de aztán rájött, hogy... hogy Itachi féltékeny. Nevetnie kellett. - Nos, mindegy. Nyilván csak rá kell mozdulnom a sensei-re - mondta végül egy fölényes mosollyal, és összefonta a karjait a mellkasán, míg próbált nem belegondolni, hogy mivel próbálja éppen felcukkolni a másikat. - Úgy tűnik, szívesen leveszi a maszkját, ha rólam van szó - sóhajtotta a szemét forgatva, és egy pillanatig meghökkenve Itachira bámult, mikor a férfi szabályosan rámorgott.

- Magyarázatot - követelte mozdulatlan arcvonásokkal, és Sakura nevetésben tört ki.

- Miért kéne megmagyaráznom olyasmit, ami nem történt meg? - kérdezte tanácstalanul, és széttárta a karját. - Abszurdum.

Élmény volt Itachi arcát figyelni, ahogy pislant, egyet, kettőt, majd még egyet, aztán felsóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.

- Na, most ki csinál idiótát kiből? - mormogta maga elé, és Sakura felnevetett.

- Ugyan, nem akkora tragédia - legyintett. - Tény, hogy azt hiszem, kicsit bele voltam esve a sensei-be, mikor még kisebb voltam, de most tényleg, mennyi erre az esély? - kérdezte kuncogva.

- Hogy Sasuke egy pöcs lesz, aki nem tisztel és szeret téged, és te pedig bedőlsz az első pasinak, aki kedves veled? - kérdezte szarkasztikusan Itachi, aztán felsóhajtott. - Nos, azt hiszem, mégsem olyan meglepő. Elvégre neki is van sharinganja - mondta Sakurát figyelve, aki tátott szájjal rábámult.

- Áucs - suttogta. - Oké, ez erősen övön aluli volt. - Sakura hunyorogva Itachira bámult, aki egy bocsánatkérő kézmozdulattal elmosolyodott, és a lány a fejét rázva követte a példáját. - De most, hogy mondod... - gondolkozott el végül, és az alsó ajkát ütögetve felfelé bámult a sötétségbe. - Mit gondolsz, az, hogy csak egy fél sharinganja van csökkenti a vonzódás mértékét? - kérdezte töprengve, és Itachi felnevetett.

- Ez szép volt - ismerte be egy bólintással. - Ugyanakkor szeretném felhívni rá a figyelmed, hogy magad alatt vágod a fát - mutatott rá végül egy elégedett mosollyal, és Sakura egy lapos pillantást küldött felé.

- Azt hiszed, nem vagyok vele tisztában, kedves "csókolózzunk a sírom felett" Uchiha?

- Ühm. Tíz pont Sakurának - mosolyodott el Itachi, és megvonta a vállát. - Akarsz még nézelődni? - kérdezte végül, és Sakura bólintott.

- Ó, hogyne. Minden egyes lehetséges jövőképet szeretnék látni. Hátha vannak még sharinganos fickók az életemben, akikről nem is tudok. Bár mondjuk legközelebb hozzámehetnék, nem is tudom... mondjuk Sasukéhoz, a változatosság kedvéért - ironizált, aztán mikor a férfi vigyorogva megrázta a fejét, felsóhajtott és komolyra váltott. - Talán jobb lenne, ha nem folytatnánk ezt az őrültséget, mert úgy tűnik, az agyam azzal próbálja feldolgozni, hogy a legtöbb dolgot elhumorizálja, de kíváncsi vagyok. És nem fogjuk abbahagyni, amíg nem találunk egy olyan jövőt, amiben életben vagy - mondta, és mellkason bökte Itachit. - Úgyhogy használd a szép szemeidet, és keresd meg nekem azt a 'Tachit, akit szeretek. Élve.

Itachi pislogás nélkül meredt a lányra, aztán lehunyta a szemét, és lassan elmosolyodott.

- Hát, ha egyszer így szeretsz... - mormolta halkan, és Sakura elpirult. - Mit is tehetnék? - sóhajtotta, megjátszva, hogy hatalmas dilemmába került, a szája szélén mosoly játszott. A lány bosszankodva felszusszant. - Lehet, itt leszünk még egy darabig - mondta végül homlokráncolva. - Ha egyáltalán találok... valamit.

Sakura Itachi mellkasára szögezte a tekintetét, és lassan becsukta a szemét.

- Nem érdekel, meddig tart.

******

- Azt hiszem, megvan.

Sakura kinyitotta a szemét. Az előbb félálomban éppen az előző vízióban elejtett néven gondolkozott, Borutón. Ebben a jövőben Hinatának van egy kisfia, akinek nagyon hasonló neve van, mint Narutónak, és ez valamennyire feldobta ennek ellenére eléggé fáradt volt. Már majdnem teljesen elaludt, mikor Itachi végre megszólalt.

- Mutasd - mondta határozottan a lány, és Itachi ránézett, halványan elmosolyodott.

- Nagyon... nagyon kíváncsi vagyok - vallotta be, a tekintete kissé nyugtalannak tűnt. - Kicsit aggaszt, hogy talán...

- Mutasd már, Itachi! - toppantott Sakura, és a férfi felsóhajtott.

Az ismerős hangok következtek, a suttogások, és az illatözön. A lány tágra nyílt szemmel várta a kivehető képeket, míg próbált elkapni valami apró részletet, de nem látott semmit, amit az agya képes lett volna ilyen gyorsan feldolgozni, csak Itachi illatát érezte.

Mikor megjelent az első, tisztán kivehető kép, Sakura azonnal reagált. Rózsaszín hajzuhatagot látott egy meztelen háton, és a szívverése az egekig szökött. A tenyere a férfi szemeire tapadt, mielőtt Itachi egyáltalán felfoghatta volna, mit lát, és mikor egy meglepett, kérdő torokhang érkezett felőle, a lány rápillantott, majd vissza. Sakura összeszorított ajkakkal és jóformán füstölő fülekkel rábámult a saját meztelen testére, és a hátán lecsúszó hosszú ujjakra.

- Most mi... - kezdte Itachi, de rögtön elhallgatott, mikor egy halk nyögés töltötte be a hálószobát, és Sakura homlokráncolva lehunyta a szemét. Kínos. Rohadtul, kicseszettül kínos. - Ez te vagy. - A lány szeme felpattant, és meghökkenten a másikra bámult, aki lassan elvigyorodott. - Tökéletes időzítésem van - mormolta elégedetten.

- Tekerj el - kérte kétségbeesetten Sakura, a szavait aláfestésként egy halk, jóleső nyöszörgés kísérte, és a férfi mosolya kiszélesedett.

- Nincs az a pénz - vágta rá, és az ujjai a lány csuklójára fonódtak. - Hogy van ez, te láthatsz engem meztelenül, de én téged nem? - kérdezte évődve, de Sakura nem engedett, mikor el akarta húzni a kezét a szemei elől.

- Ne aggódj, nem látszol - morogta bosszúsan a lány, és Itachi kérdő hümmögésére folytatta, bár lángolt az arca. - Takaró. És egyébként is én... én vagyok felül, Itachi - sziszegte, és a férfi nevetett. - Csak... lépjünk túl rajta. Tekerj el. Most!

- Az én jövőm is, és még csak nem is nézhetem - sóhajtotta Itachi panaszosan, aztán felgyorsultak a képek, és Sakura lehunyta a szemét, mielőtt olyat látott volna, amit nem akar. - Szólj, ha már leshetek - mondta még. - Csak mondom... nem ér, hogy te végignézed.

- Nem nézem - nyögte a lány. - Nem én. - A hangja vékony volt, és szinte riadt, nevetésre késztette Itachit.

- Ha mégis... nem bánom - vallotta be a férfi egy mosollyal, és Sakura hitetlenkedve felszusszant.

- Eszem ágában sincsen - motyogta maga elé ingerülten.

- Azért jó lenne, ha legalább néha odanéznél, mert félek, hogy átpörgetek a következő korhatáros jelenetre, és előre szólok, hogy azt akkor is megnézem majd, ha nem akarod - csipkelődött Itachi, és Sakura egy mély sóhajjal kilesett a szempillái sűrűjén keresztül.

- Uh. Mehet tovább - mondta határozottan bosszúsan, és a férfi nem bírta megállni, hogy ne nevessen fel újra.

- Most? - kérdezte végül egy fél perccel később, és hallotta, hogy a lány egy újabb hatalmas lélegzettel felkészíti magát a látványra.

- Öltözöl - mondta Sakura kissé bizonytalanul, aztán leeresztette a kezét. - Azt hiszem, most már oké - folytatta, de mikor Itachi ki akarta nyitni a szemeit, nem látott semmit, csak sötétséget, és újra megérezte Sakura ujjainak melegét az arcán. - Nem, mégsem - buktak ki belőle a szavak, és kifejezetten mérges volt. - Ez nem igaz... - méltatlankodott. - Tovább.

- Megint? - dohogta Itachi, a szemöldöke egészen a homloka közepéig szaladt, aztán végülis rázkódó vállal engedelmeskedett.

- Ne röhögj, te pokolfajzat - szólt rá feszülten a lány. - Nevetséges, komolyan. - Egy pillanatra felnézett, megmerevedve rábámult a képre, ami elétárult, homlokráncolva félrebiccentette a fejét, mint aki hirtelen nem tudja megállapítani melyik kar kié, aztán felnyikkant, és ismét lesütötte a szemét. - Egek, a retinám - suttogta elszörnyedve.

- Mit művelünk? - érdeklődött suttogva Itachi.

- Nincs az az isten, hogy én ezt szavakba foglaljam - mormolta a halántékát masszírozva Sakura, a válasz pedig egy halk nevetés volt. - Azt hiszem... - mondta halkan, mikor újra felpillantott, és várt egy percet, hogy ezúttal biztos legyen benne. - Jó. Most jó.

- Úgy hallottam, eddig se volt rossz - jegyezte meg a férfi kajánul, mire egy kemény ütés volt a jutalma a felkarján.

Itachi lassan, nevetve kinyitotta a szemét, és saját magát látta egy asztalnál ülve, félig felöltözve, ahogy egy túlméretezett pólóban reggelit készítő Sakurát figyel. A tekintete végigsiklott a meztelen lábakon, aztán feljebb kúszott. Sakura odahajolt hozzá, míg elé tett egy teli tányért, és kipirulva szájon csókolta. Itachi figyelte, ahogy a lehetséges jövőbeli énje egyszerűen átkarolja Sakura derekát, és az ölébe húzza, hogy elnyújtsa a csókot. Hallotta, hogy a mellette álló, sajnálatos módon teljesen felöltözött lány zavartan felcsuklik, és rápillantott.

- Te akartál élő Itachit - mondta halkan, és mosolyogva az asztal felé intett. - Nos, tessék.

Sakura a tenyerébe temette az arcát, és Itachi rámeredt. Még a füle is belepirult, ő pedig nem tudott másra gondolni, csak hogy milyen imádnivaló, mikor zavarban van. Soha nem gondolta volna, hogy ennyit fog nevetni, ha bármelyik verzióban is élve találja magát, de nem tehetett róla. Egyszerűen csak... csak boldog volt. És ahogy egy meleg mosollyal fürkészte a lányt, aki kikukucskált az ujjai között, majd motyogva újra fedezékbe vonult, képtelen volt levenni róla a szemét. Mellé lépett, és megpaskolta a fejét, szinte onnan érezte a Sakura arcából sütő hőt, és nevetett. Boldognak érezte magát.

Életben maradni... még soha nem volt ilyen átkozottul vonzó a gondolat.