Sakura a szőnyegen ült, a jobb lábát a mellkasához húzta, a térdére fektette az állát, ahogy némán figyelte Tobit, aki mintha érezte volna, hogy nincs minden teljesen rendben, mert bár boldognak tűnt, nem vitte túlzásba a bolondozást, ahogy szokta.

Sakura érezte, hogy Itachi a háta mögött áll, némán és mozdulatlanul. Gondolkozott, ahogyan ő, bár valószínűtlen volt, hogy ugyanarra gondolnak. A lány Obitóra gondolt, míg a közelgő vihar hangjait hallgatta. Kakashira és Rinre. Micsoda átkozott világ ez...

Egy sóhaj szakadt fel a mellkasából, a tekintete követte Tobi kezét, ahogy elmélyülten rajzolgatott a tucatnyi gyertya fényénél. Mindent tudott róla, habár Itachinak ezt nem árulta el. Az egyetlen, ami meglepetésként érte, hogy még életben van. És persze, arra sem számított, hogy értelmileg is sérült, bár ez igazán nem kellett volna, hogy egyáltalán töprengésre késztesse. Akármilyen jó orvos is volt Rin, nem volt mindenható, ahogyan senki sem, még Tsunade sem.

Mindenhol csak a fizikai épségre koncentráltak, és ezt Sakura mindig is hibának tartotta, annak ellenére, hogy logikus lépés volt. A shinobik testi épsége mindenek előtt, természetesen. De egy ép test semmit nem ér, ha abban a testben sérült agy bújik meg. Tsunade egyetértett vele, de nagyon kevés tekercs foglalkozott ezzel, és Sakura hiába próbálta legalább az alapokat megtanulni, ha egyszerűen nem talált ilyeneket. Számtalan átbeszélgetett délutánt töltött Ibikivel és Inoichivel, Ino apjával, és ez elég volt ahhoz, hogy valamennyit megértsen a pszichológiából. Minden, amit megtudott, a két férfi személyes tapasztalataira alapozott volt. Kevésnek találta ahhoz, hogy bármit is tudjon kezdeni vele, de néha jól jött.

Mégis, ha akkor igazán nekifekszik, mostanra talán lett volna egy egyedi, tökéletesen kidolgozott jutsuja, amivel egyszerűen felszakíthatta volna az emlékeket Obitóban. És ha arra gondolt, hogy hamarosan Itachi meggyógyított sharinganjai egy ugyanolyan blokkot fognak létrehozni az agyában, mint Tobiéban tette az amnézia, csupán nem a természetes módon... Nos, nagyon is jól jött volna egy ilyen technika. Ő és Ino elég hamar, talán fél év alatt megalkothatták volna a tökéletes kombinációt, ami nem hagyja, hogy az ember elzárjon magába egy emléket, hogy ne kelljen rágondolnia, és ezzel hátráltatja a saját lelki gyógyulását.

Nem tudta, hogy meggyógyítaná-e Tobit, ha megtehetné. Nem tudta, jót tenne-e neki egyáltalán. De azt tudta, hogy nincs rendben, hogy egy ember nem emlékszik az élete egy szakaszára.

Felpillantott Itachira, mikor mellélépett, a tekintetük találkozott, és a férfi fáradtan lehunyta a szemét. A vonásait elmosta a félhomály. Az első esőcseppek hangosan doboltak az ablakon, ahogy leszakadt az ég, a lány pedig érezte, hogy a combján végigkúszik a libabőr, ahogy a mennydörgés áthullámzik felettük.

- Nem tudom, hogyan... - kezdte Itachi, a hangja komoly volt és elhalt, hogy egy pillanattal később folytassa. - Fogalmam sincs, hogy lehet, hogy van, amire emlékszik, és van, amire egyáltalán nem. Vannak dolgok, amiket nem szabadna tudnia. Akkor sem, ha minden emléke vele lenne. - Sakura kíváncsian figyelte a férfi profilját, ahogyan Tobit nézte. - Nem kéne elmondanom neked - sóhajtotta Itachi halkan, és végre felé fordította a fejét, a sharinganjai a szemében égtek. A lány érezte, hogy a tüdejében ragad a levegő, ahogy egy odakint lecsapó villám kékes fénye átvillant a másik komor arcán. - De mivel nem fogsz emlékezni rá, úgy gondolom, ez rendben van. - Sakura lehunyta a szemét egy pillanatra, mielőtt újra Itachira nézett volna. - A háborúk idején a Senju klán mindig is... mindig is ott volt. Az Uchihák nem - sóhajtotta halkan a férfi, a tekintetét Tobi felé fordította, mintha nem akarná látni Sakura kíváncsi és kissé értetlen pillantását. - Senki nem tudta, honnan jöttek, vagy kicsodák tulajdonképpen. Csak annyit láttak, hogy ők azok, akik képesek felvenni a harcot a Senjukkal, akik annak ellenére háborúztak, hogy nem igazán akarták. És ott volt persze Madara, aki eleinte nem akart semmi mást, csak megvédeni a testvéreit. Azt hiszem, ezt mind tudod. - Itachi a szeme sarkából rásandított, és Sakura bólintott.

- Béke és szövetség. Ez volt minden, amit akartak, ő és Hashirama. Tobirama nem hitt benne, tudod - mondta halkan a lány maga elé meredve. Az ajkain egy halvány, ábrándos és elrévedő mosoly ült. Itachi felé fordította a fejét, elgondolkozva fürkészte. - Azt gondolta, a büszkeség és a bosszú az, ami a béke útjában áll - lehelte szinte hangtalanul. - Hogy addig nem lesz béke, amíg a klánok a bosszút keresik az elesett szeretteikért.

Sakura lesütötte a szemét, és hallgatta, ahogy Tobi színes ceruzája siklik a papíron, ahogy az eső dobol az ablakon, és távoli hangot sodor a szél: egy becsapódó villámét.

- Madara sem hitt benne igazán - szólalt meg végül Itachi, megtörve a csendet. - Azt mondta, a két klán soha nem fogja érteni egymást, vagy feladni a büszkeségét, hogy egyáltalán megpróbálja megérteni a másik érdekeit és gondolatait. Hogy soha nem lesznek nyíltak és őszinték egymással, és így a szövetségük soha nem lesz elég erős ahhoz, hogy hosszan fennmaradjon. És mindkettejüknek igaza volt. Ennek ellenére megpróbálták, és azt hiszem, egy bizonyos... - Itachi elhallgatott, a megfelelő szót kereste, míg Sakura összepréselt ajkakkal várta, hogy megtalálja. - Egy bizonyos határig sikerült is - folytatta végül a férfi hezitálva. - Konohagakure valamiféle bizonyíték erre, hiszen belőlük született. De eltértem a lényegtől, és minél hamarabb indulunk el, annál jobb, úgyhogy megpróbálok a legfontosabbra szorítkozni. Vannak shinobik, akik nagyobb chakrakészlettel rendelkeznek mindenkinél. A legtöbbüknél ez erős torzulást okoz, mint például Orochimarunál, aki az első alkalommal nem kísérletképpen, hanem saját maga fenntartása miatt költözött új testbe. A sajátja eltorzult a chakrájától, mintha a teste képtelen lett volna befogadni azt a mennyiséget, amit megszerzett magának. Vagy ott van a kis barátod - mormolta még, mert érezte, Sakura nem érti egészen. - Akárhányszor használja a Kyuubi chakráját, egy kicsit kifordul önmagából. Minél többet használja azt a hihetetlen mennyiségű energiát, az arca annál jobban egy rókáéra fog emlékeztetni. Mivel ő képes kordában tartani a Kyuubi chakráját, és csak alkalmanként használja, így ez a folyamat tulajdonképpen olyan lassú, hogyha így folytatja, sem lesz szembetűnő a változás rajta, és valószínűleg soha senki nem is fogja észrevenni. Naruto megtanult élni azzal az energiamennyiséggel, amit belépecsételtek, Orochimaru pedig bár megszerezte magának azokat a képességeket, amik hozzásegítették egy nagyobb mennyiségű chakrakészlethez, de ez lassan felemésztette a testét, mert képtelen volt tárolni azt. Kisame pedig így született - mondta nehézkesen, és Sakura döbbenten bámult rá. - Kisame chakrája egész egyszerűen annyira erős, hogy nem is tudja leárnyékolni, mint a legtöbbünk. Ezzel nőtt fel, volt ideje megtanulni kezelni az egészet, bár azt mondta, kiskorában nem volt ennyire... cápaszerű. A chakra torzította őt tovább, akármilyen profin is kontrollálja azt. Mint azt tudod, Rikodou-sennin idősebbik fia, Ninken egyszerűen csak erőre és hatalomra vágyott, és ott kezdődött az egész. Hogy megőrizze azt a chakramennyiséget, amit az apjától örökölt, nem hagyta, hogy a vére... Nos, nem akarta felhígitani a vérét azzal, hogy olyasvalakit választ maga mellé, aki nem a családja tagja. Ahogy a legtöbb évszázados múltra visszatekintő klán belterjes, hogy úgy mondjam, így Ninken ága is az volt.

Sakura halvány késztetést érzett rá, hogy mosolyogjon, amiért Itachi ilyen finoman próbál fogalmazni, de nem tette. A férfi túl komoly volt most, és tudta, hogy valami fontosra akar kilyukadni, valami bizalmasat szeretne elmondani neki, bár még mindig fogalma sem volt, hová lyukadnak majd ki a legvégén.

- Az erejük volt az, ami eltorzította őket, míg végül voltak, akik már egyáltalán nem is hasonlítottak emberi lényre. És volt köztük egy, aki talán túl is lépte az emberi korlátokat. Tengu királynak nevezték, és senki nem tudta, miféle igazából, de hatalma volt, és ezt a hatalmat arra használta, hogy megpróbálja irányítani a világot. Ahol felbukkant, háborút szított, így lett végül a harc előjele, ha látták valahol. A háború istenének tartották. Az ő felhígult vérének az eredménye az Uchiha klán - mondta Itachi, és lehunyta a szemét, mielőtt Sakurára nézett volna. - Nem áll messze attól, ahogyan a többség Madarát jellemezné. Vagy akár...

- Sasukét - suttogta a lány, bólintott. - Van, aki úgy gondolja, hogy a sharingan a byakugan egyik mutálódott változata... - kezdte, de elhallgatott, mikor Itachi gúnyosan felhorkant.

- Csak szeretnék, ha így lenne - mondta. - Hála az égnek, a két doujutsunak nem sok köze van egymáshoz. Ugyan mindkettő a rinnengan egy-egy változata, de elég különbözők. Ha valamilyen sajnálatos véletlen folytán összetalálkozom még Neji Hyuugával, bebizonyítom neki, hogy mi a különbség - morogta a férfi maga elé meredve, és Sakura a homlokát ráncolva vetett rá egy rosszalló pillantást.

- Nem is említettem Nejit - mutatott rá végül egy halvány mosollyal.

- Elég, ha gondolsz rá - felelte komoran Itachi, a sharinganok a lány tekintetét keresték. - Sok is.

Sakura lesütött a szemét, és egy meghatározhatatlan hang csúszott ki a száján.

- Ugye tudod, hogy nem kell ezt csinálnod tovább? - kérdezte halkan, egy pillanatnyi csönd után, és nehezen, de felnézett a férfira, aki rezzenéstelenül őt figyelte.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondta közömbösen, és elfordult, de Sakura tudta, hogy pontosan tudja, miről is beszél, egyszerűen csak nem akarja elismerni. - Madara apjának volt egy különleges technikája, amit senki más nem tudott használni - folytatta végül egy sóhajjal. - Nagyjából minden, amit a tanulmányozásával sikerült kiderítenem róla, hogy kell hozzá a sharingan. Amennyire tudom, maga Madara sem tudta használni. Obito viszont képes rá.

- Mi az? - kérdezte kíváncsian Sakura, és Itachi ránézett, a pillantása komor volt és súlyos.

- Egy tér-idő jutsu. Ha akarná, a következő pillanatban a nyolcvan évvel ezelőtti kezdetleges Konohában lehetne. A pillanatban, amikor megszületett a klán. Vagy a két évvel ezutáni Amagekuréban - mondta halkan, és a lány anélkül, hogy tudott volna róla, benntartott lélegzettel, tágra nyílt szemekkel Tobira bámult, aki egy zöld ceruzával színezett valamit az előtte fekvő lapon.

A nyelvét kidugva erősen koncentrált, a fekete szemei a lapra tapadtak, a háta meggörnyedt, ahogy közelről figyelte a grafithegy alatt tökéletesedő képet, és úgy tűnt, észre sem veszi, hogy két szempár figyeli minden rezdülését. Obito Uchiha. Tér-idő jutsu. Két évvel ezutáni....

- Tessék? - szisszent fel hirtelen hitetlenkedve Sakura, és nehezen, de elszakította a pillantását Tobiról, hogy Itachira nézzen, aki a falnak támaszkodott, és talán a félhomály, talán az előbbi szavai miatt, de most idősebbnek tűnt a huszonvalahány événél.

- Ez egyfajta... nos, időutazás, legalábbis, ahogy a laikusok fogalmaznának - sóhajtotta a férfi, és megvonta a vállát. - De nem az. Ebben a pillanatban is végtelen számú párhuzamos univerzum létezik, ami valamiben eltér attól, amelyikben jelen vagyunk. Lehet az egy név, egy döntés, egy hely, ami más, mint itt. Lehet, hogy apróság, lehet hogy teljesen ellentétes ezzel a világgal. - Itachi átsétált a szobán, és leült az asztalhoz, alig egy lépésnyire Sakurától, és a lány maga alá húzta a lábait, homlokráncolva figyelt rá. - És ahogyan több különféle univerzum van, a lehetséges jövők száma is végtelen. Obito mindkét esetben képes ugrálni a mi jelenlegi valóságunk és egy másik jelenbeli valóság között, valamint az összes lehetséges jövőképben - mondta lassan, és elmerengve lekönyökölt az asztalra, az ujjai a fekete tincsei közé csúsztak. - Ahogyan a múltba is bármikor eljuthat, ha akar. Pein többek között ezért is egyezett bele, hogy itt maradhasson a felügyeletem alatt. Azt remélte, hasznát veheti ennek a képességnek.

Sakura tekintete riadt volt, ahogy Itachiról Tobira ugrott, majd vissza, és úgy tűnt, egyenesen pánikol, ahogy kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de a férfi megelőzte.

- És bár Obitónak ez az egész technikahasználat nem megerőltetőbb, mint egy lélegzetvétel, megkértem rá, hogy tegyen úgy, mintha fájdalmat okozna neki, egyfajta... sokkot. Megígértem Peinnek, hogy kiküszöbölöm ezt az apró problémát, hogy Tobi segítségével belenézhessen a jövőbe. Hogy sikerülni fognak-e a tervei. De mivel túl sok minden van ott, amiről nem akarom, hogy tudjon, ezért még mindig megjátsszuk, hogy Tobi ugyan próbálja megmutatni neki az ügye végkimenetelét, de a jutsu mindig megszakad pár másodperc után, és egyszerűen egy rohamba fullad. - Itachi a tenyerébe hajtotta az arcát, és félig lehunyt szemhéjjal fürkészte Obito tarkóját. - Olyan hitelesen csinálja, hogy még engem is megijeszt.

- Akkor... akkor te... - nyögte kifulladva Sakura, és Itachi zavartan felpillantott rá, aztán a kipirult, szinte rettegő arcot látva finoman elmosolyodott.

- Nem vágyom ilyen tudásra - felelte halkan. - Így is többet tudok, mint kéne - tette még hozzá, mikor látta, hogy a lány megkönnyebbülve lehunyja a szemét. - Persze, a kíváncsiság... - mormolta Sakurát figyelve, a tekintete követte a vonásait, a homlokától egészen le az ajkaiig. Elmerült a lány szája ívének tanulmányozásában, olyannyira, hogy csak akkor rezzent fel, mikor Sakura megköszörülte a torkát. - A kíváncsiság egyszer győzött le, még évekkel ezelőtt - ismerte be végül egy félmosollyal, mintha nem történt volna semmi, és a lány is igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre az egészet, de a zavart pislogása elárulta. - Obito megmutathatja neked a legvalószínűbb jövőképeidet, ha szeretnéd látni. Megértem, ha nem, de azt hiszem, jobb lenne, ha legalább egy pillantást vetnél rá, hová vezet minden, amiről dönteni fogsz hamarosan. Lesz, ami így is, úgy is megtörténik, mert nem tudod megváltoztatni, mivel nem rajtad múlik. De a legtöbb képet képes vagy alakítani.

- De hát... miért? - kérdezte értetlenül Sakura. - Miért akarod, hogy tudjam, mi az ami történhet velem? Ez megváltoztathat mindent, amit látnék, csakis azért, mert tudom, hogy mi fog történni, és az egész érvényét veszti, mert tudok róla - mondta halkan, és Itachi felegyenesedett.

- Talán igen. Talán nem - felelte nyugodtan. - A döntés a tiéd.

Sakura lázasan gondolkozott, a tenyere izzadt, és ahogy megtörölte a szoknyájában a tekintete Obitót fürkészte, majd Itachi arcát, ahogy egy halvány mosollyal figyeli a tépelődését. Egy megnyugtató, gyengéd mosollyal, ami mintha lassított volna a szívverése őrült ritmusán.

- Te is látni fogod? - kérdezte halkan, a szőnyegre meredt Itachi talpa alatt, és lehunyta a szemét, mikor a férfi megszólalt.

- Ha akarod.

A mély hang a gerincén simított végig, visszhangzott benne, és arra gondolt, amikor azt mondta neki, megtanítja védekezni a sharingannal szemben. Itachi fegyvert adott a kezébe saját maga ellen, mikor rávezette, hogyan játszhatja ki a vérörökségét. Tudta, hogy ez rengeteget jelent a férfinak. Mintha azt mondta volna vele, hogy hajlandó rábízni akár az életét. Felfedte a gyengeségét ezen a furcsa, kissé kicsavart módon, és bízott benne, hogy nem adja ki őt senkinek. Arra gondolt, ez a gesztus egyenértékű lenne azzal. Hiszen kiadja magát vele, neki. Talán egy kevéssel többet is jelent. Hiszen fogalma sincsen, mit fog látni. Fogalma sincsen, szeretné-e egyáltalán megosztani vele. De úgy érezte, így a helyes.

- Igen - lehelte a levegőbe, még mindig lehunyt szemekkel.

Érezte Itachi mosolyát a bőrén, nem úgy, mint mikor megcsókolta abban a genjutsuban, ezúttal csak távolról. A mosolya melegét az arcán. Fogalma sem volt, hogyan. De tudta, hogy mosolyog rá.

- Sakura-chan! - A lány megrezzent, és meglepetten átkarolta Tobi nyakát, mielőtt feldöntötte volna, ahogy az ölébe ugrott. - Bocsánat - mormogta a férfi, majd az orra alá dugta a rajzát. - Tobi ezt csakis, csakis Sakura-channak csinálta! - mondta büszkén, és izgatottan figyelte a zavartan a papírra meredő, tágra nyílt zöld szempárt.

- Tobi... - suttogta megrökönyödve Sakura, és nem bírta levenni a szemét a képről.

Gyönyörű volt, legalábbis a nagy része. Sakura egy pillanatra azt hitte, őt rajzolta le, de aztán rájött, hogy tévedett. A magas, karcsú nőalak a kép közepén a testére simuló, ködként örvényleni látszó borostyánzöld ruhában nem lehetett ő. A vonásaira mintha valahonnan erős fény esett volna, mert elmosódottak voltak, alig kivehetők, de ennyiből is teljesen biztos volt benne, hogy Tobi nem őt rajzolta le. A szemei sötétebbek voltak pár tónussal, mélyzöldek, mint egy árnyékos erdő lombsátra, és a hosszú, kis híján térdig érő tincsek is inkább a mályvaszínhez álltak közelebb, mint az ő kifejezetten cseresznyevirág árnyalatú hajához. Akárki is volt, körülötte halottak feküdtek, a rajz alsó része, mintha folyékony lett volna, a vér mélyvörösétől úgy festett, mintha bármikor az ölébe zúdulhatna az egész. Az ujjai megremegtek, mikor felismerte Konoha főterét a háttérben húzódó Hokage-arcokról, és a tekintete visszatért a kép közepén álló asszonyhoz. Az őt körülvevő chakra szinte egybeolvadt a ruhájával, mintha semmit nem viselt volna, csupán az erejét, és a kinyújtott kezébe többen kapaszkodtak, a vérző, nyílt sebeik mélyén pedig sötétzöld izzás parázslott.

Sakura száján kiszaladt egy halk nyögés, és felnézett Itachira. Tobi háta mögött odaadta neki a lapot, mikor a férfi előrehajolt és érte nyúlt.

- Na, milyen, Sakura-chan? - türelmetlenkedett Obito, és Sakura egy kissé furcsa mosollyal, de biztosította róla, hogy soha nem látott még ilyen gyönyörű rajzot, Tobi pedig az ölébe hajtotta a fejét, és boldogan motyogott valamit, de a lány nem hallotta.

Itachi arcát figyelte, ahogy a képet nézi, majd felpillant rá, aztán visszatér a tekintete az aprólékosan kidolgozott rajzra.

- Tobi, hogy jutott eszedbe pont ez a csodálatos ötlet? - kérdezte lelkesen Sakura, kíváncsian várta a másik válaszát, és az szinte azonnal jött is egy ragyogó mosoly kíséretében.

- Álmodtam, és annyira hasonlít Sakura-chanra, gondoltam, Sakura-chan örülne neki - mondta, és a lány újra megdicsérte, míg a pillantása Itachiét kereste.

- Lehetséges, hogy... hogy Obito álmában jár át... egy másik helyre? - kérdezte kissé aggódva, de a férfi lassan megrázta a fejét.

- Nem. Inkább idő, mint tér - motyogta, úgy tűnt, inkább magának, mint Sakurának, majd felpillantott.

- Nem lehetek én. Nem hasonlít rám annyira... - A lány elhallgatott, aztán bizonytalanul, de folytatta. - Az a nő idősebb nálam, akkor ez azt jelenti, hogy az ott... egy lehetséges jövő? - kérdezte elcsukló hangon, de Itachi felé fordította a rajzot, és a fejét rázva a háttérre mutatott.

- Három arc, három Hokage. Hashirama, Tobirama és Sarutobi. Ettől függetlenül, lehet egy másik valóság is, de nem hinném - mondta halkan. - Akár az is lehet, hogy Tobi találta ki az egészet, vagy valóban csak egy egyszerű álom volt. - Az említett felpillantott a játékról, amit éppen babrált, de csak némán figyelt, nem szólalt meg. - De én inkább a harmadik háborúra tippelnék. Tobirama a második shinobi háború végén halt meg, és ez az állapot inkább arra utal, hogy még tart az a nevetséges mészárlás, de már Sarutobi a Hokage. Annál is inkább, mert azt mondtad nekem, a hajad színét a nagyanyádtól örökölted - mondta végül Itachi, és Sakurára nézett, aki alig láthatóan ugyan, de levegő után kapkodott. - De mintha lilát említettél volna.

- Igen. Halványat - motyogta a lány maga elé meredve. - Nem ismertem, csak annyit tudok róla, amennyit a szüleim elmondtak - folytatta halkan. - Azt mondod, ez ő lehet? - kérdezte, és a képre nézett, a nő arcvonásait tanulmányozta.

- Hasonlít rád - vonta meg a vállát Itachi. - Habár nem sok vonása emlékeztet édesanyádra - hümmögte a rajzot tanulmányozva, és Sakura halványan elmosolyodott.

- Anyám az apjára ütött. Minden tekintetben - mondta lágy, szeretetteljes hangon, és a férfi felnézett rá, majd elmosolyodott.

Azt asztalra csúsztatta a lapot, és felállt, hogy leguggoljon a szőnyegen játszó Obito mellé.

- Tobi, kérlek, segítenél Sakura-channak? - kérdezte tőle, és Sakurát kirázta a hideg.

Sakura-chan, Itachi szájából. Valahogy erőtlenné tette ez, lefegyverezte, védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát tőle. És nem a kellemetlen módon.

- Tobi mindent megtesz, ami tőle telik - felelte komolyan, egy hatalmas biccentéssel a férfi, és Sakura elmosolyodott, ahogy leült az asztalhoz, megpróbálva figyelmen kívül hagyni azt halvány, édes bizsergést a gyomrában.

A tekintete Itachi tarkóján simított végig, és tudta, hogy a férfi érzi magán a pillantását, látta, ahogy megfeszülnek az izmai egy másodperce, mielőtt újra ellazult volna. Minden összeomlóban volt körülötte. És Itachi háta tartotta a feje fölött az eget, ami rászakadni készült. Még most is. Még most is, mikor már nem tartozott Sasukéhoz többé.

Hálás volt érte, szüksége volt rá. Szüksége volt Itachira, az ő menedékére, a támaszára, a biztonságára. Az egyetlen biztos pontja volt, távol az otthonától egy másik otthonra lelt benne. Nem tudta, mit hoz majd a jövő, mit fog látni, ha Obito szemeibe néz, fogalma sem volt, hol fog véget érni ez az út. De azt tudta, hol kezdődött, ahogy azt is, hogy még az emlékei nélkül is emlékezni fog rá, akármi is történjen. Szívébe lesz rejtve, menedéket nyújt neki, ahogyan a férfi tette vele, és ha ő maga nem is, de a szíve tudni fogja, hogy valahol a világban ott van Itachi, törődő és gyengéd, és soha nincsen egyedül. Egy figyelő árnyék követi majd a léptét, akármerre is vezessen az útja ezután.

Vajon fog majd gondolni rá, mikor már nem lesz vele? Sakura az asztalra könyökölt, a tenyerébe hajtotta a fejét, a tekintete Itachi nyakára tapadt. Tobihoz beszélt, de a lány nem hallotta, mit mond. A férfi bőre alatt mozgó izmokat figyelte, a kulcscsontját, ahogy leereszti a vállát. Ha könyörögne érte, meghagyná az emlékeit? Megelégedne egy pecséttel, és aztán... hagyná őt elmenni? Mindezek után, vajon ő maga képes volna végignézni, ahogy elsétál tőle, és nem roppanni bele? Úgy fogja majd magát érezni, mintha hiányozna az egyik karja? Üresség lesz benne, ahogy előtte volt?

Szüksége volt az emlékeire. Ha már nem lesz vele, talán ezek a napok fogják a fejét a víz felett tartani. Darabokra hullana, ha Konohában felébredve csak Sasukéra emlékezne, és aztán... sötétség. Hogyan lenne képes talpra állni nélküle? Az emléke nélkül? A mosolya nélkül?

Érezte, hogy a pánik egyre nő benne, eltorlaszolja a levegője útját a torkában. Lehunyta a szemét, és próbált nem erre gondolni. A sötétségre és a magányra. Még itt van vele. Még itt van... Még itt van. Túl sokat jelent neki. Ostobaság volt elmerülni benne, mintha nem létezne más rajta kívül a világon. Hiba az egész súlyát ráhelyezni. Mikor eltűnik, ott találja majd magát a hideg földön. Most még visszafordulhat. Befejezheti ezt az egészet, akármi is ez, de már a gondolat is fájt. Nemsokára elveszíti, és még ostobább dolognak tűnt nem kihasználni az időt, ami nekik adatott. Nehéz lesz, ezzel tisztában volt, de nem akart megbánni semmit. Az emberek mindig azt bánják meg a legjobban, amit nem tettek meg. Ő nem fogja elkövetni ezt a hibát.

- Sakura? - Itachi hangja végigszáguldott az erein, hogy a szívében robbanjon fel.

Lassan nyitotta ki a szemét, a szempillái alól nézett a férfi aggódó szemeibe. Előtte guggolt, az arcát fürkészte, és csend volt, sötét, mély csend, csak Sakura zihálása hallatszott, ahogy lassanként úrrá lett a benne növekvő félelmen.

- Jól vagyok - lehelte erőtlenül, és megmoccant, lecsúszott a székről. A térde keményen nekikoccant a padlónak, de nem törődött vele. Átkarolta Itachi nyakát, belékapaszkodott, a karjai közé bújt, mint egy ijedt gyermek. - Jól vagyok - suttogta a férfi nyakába, és Itachi beleremegett a forró lélegzetbe, ami végigkúszott a tarkóján. - Csak egy kicsit... egy kicsit - mormolta, az ajkai olyan közel voltak a bőréhez, hogy érezte a belőlük áradó hőt, és a hideg végigfutott a hátán. - Kérlek.

Itachi lehunyta a szemét, és felsóhajtott. A karjait Sakura dereka köré fonta, szorosan, mert tudta, hogy szüksége van rá, és a tenyerét a hátára fektetve beletemette az arcát a hajába. Furcsa volt a hajfestéktől, de halványan érezte a lány természetes illatát is, és ez megnyugtatta. Egy apró csókot nyomott a halántékára, és magához szorította.

- Akármi is az, megoldjuk. Tudod, hogy így van - mondta halkan, és Sakura válaszképpen a vállának támasztotta a homlokát.

- Félek - vallotta be halkan, a lélegzete bekúszott a férfi pólója alá, olyan volt, mint egy lágy simogatás. - Félek attól, mit fogok látni. Hogy mi lesz, ha minden, minden üres lesz...

- Semmi nincsen kőbe vésve - vágott a szavába Itachi. - Semmi. Mindig dönthetsz máshogy. Azt akarom, hogy tudd, hogyan teheted könnyebbé.

- Soha nem fogom a könnyebb utat választani, ha nem az a helyes - suttogta Sakura. - Képes vagyok rá, tudom. Ha nehéz, hát az, de meghátrálni nem fogok. Soha. De akkor is csak egy ember vagyok, vérzem, mikor elesem és összetörök, ha lezuhanok - mondta, és elengedte Itachit, lassan a sarkára ereszkedett. - És félek tőle, hogy az életem hiába az enyém, ha a kezem kötve van - mormolta végül, lesütötte a szemét.

- Ha hagyod, hogy megkössék a kezedet, ne csodálkozz - felelte a férfi, az álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. Látni akarta a szemeit, a küzdeni akarást, azt a makacs csillogást. - Az életed csakis egyedül a tiéd, és azt teszel vele, amit szeretnél.

Sakura végre ránézett, és valahol a tekintete legmélyén Itachi megtalálta, amit keresett.

- Veled szeretnék lenni - mondta a lány egyszerűen. - De nem várhatom el a világtól, hogy megszűnjön minden és ne számítson többé semmi. Nem maradok veled, mert nem lehet. Nem hagynád, én pedig nem is tehetem meg. Az életem az enyém, de csak kölcsönbe kaptam, és tartozom vele. Tartozom azzal, hogy nem hagyok a hátam mögött mindent. Még kapunk talán egy hetet, meggyógyítalak, teszel róla, hogy elfelejtselek, és aztán elmegyek. Mert így kell legyen. - Itachi a szőnyegre szegezte a tekintetét, és kelletlenül, de biccentett. - Hiányolni fogsz, ha elmegyek? - kérdezte végül, a hangja tiszta volt és reménykedő.

- Igen - válaszolta Itachi, felpillantott a zöld szemekbe. - Pokolian - vallotta be végül. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ettől minden más lesz. Mert nem lesz az. Bár az lenne - sóhajtotta nehézkesen, és lehunyta a szemét. - De teszem majd a dolgomat, ugyanúgy, ahogyan eddig tettem, megyek előre, és megpróbálok nem hátranézni majd. Képtelen leszek rá - ismerte be halkan, és mikor Sakura ujjai a tenyerébe csúsztak, tétován megszorította őket. - De megpróbálom. Megteszem, amit meg kell tennem, és arra fogok gondolni, mennyivel jobb lenne, ha ott lennél velem.

Mikor felnézett, a lány gyengéden, hálásan rámosolygott, és érezte, ahogy az ujjai végigsimítják a tenyerét.

- Köszönöm. - Itachi kinyújtotta a kezét, hogy megcirógassa az arcát, és Sakura félig lehunyt szemmel oldalra fordította a fejét, az ujjai a férfi ujjai közé csúsztak. Puhán belecsókolt a tenyerébe, egy pillanatra az arcához szorította a kezét. - Essünk túl rajta - szólalt meg végül, és a pillantása kerülte az övét, Obitóra tapadt, aki csöndben egy könyvet lapozgatott.

- Nincs nyugalom az elátkozottaknak, nem igaz? - mormolta maga elé Itachi.

- Tessék? - kérdezte kissé értetlenül a lány, felé fordult, a pillantása kérdő volt.

- Ez csak... Mindegy - legyintett végül, míg felegyenesedett, és kinyújtotta a kezét.

Sakura elfogadta, és Itachi talpra állította.

- Milyen érzés? - kérdezte kíváncsian, és Itachi egy pillanatra kifejezéstelenül rábámult, mielőtt elmosolyodott volna.

- Most? - kérdezett vissza. - Elég jó. Bár jobb lenne az ágyamban, félálomban, a karjaiddal a nyakam körül, az illatodba burkolózva bámulni, ahogyan alszol, teljesen belecsavarodva abba a rengeteg hajadba - sóhajtotta egy lélegzettel, teljesen komolyan, őszintén, és Sakura elnyílt ajkakkal megütközve bámult rá, mintha valami illetlent mondott volna, aztán szorosan lehunyta a szemét, és egy hitetlen mosollyal megrázta a fejét.

Egy rövid, zavart nevetés tört ki belőle, és Itachi elmosolyodott, mikor a lány arca kipirult.

- Obito jutsujára... gondoltam - mondta lassan, aztán kinyitotta a szemét, és összeszorította az ajkait.

- Nos, az még csak közel sincs a jóhoz.

- Fájni fog? - kérdezte Sakura kicsit aggódva, és a férfi nehezen tudta megállni, hogy fel ne nevessen.

- Ne aggódj - felelte fojtottan, míg próbálta visszafogni a határozottan kaján vigyorát. - Majd óvatos leszek - tette még hozzá, és bizalmasan közelebb hajolt a lányhoz, aki összeszűkült szemekkel bámult rá.

- Fejezd be - sziszegte figyelmeztetőn. - Egyáltalán nem vicces.

- Nekem tetszik - vonta meg a vállát halkan nevetve, aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta Sakura homlokát. - De sajnálom, ha messzire mentem - mondta egy bocsánatkérő pillantással, félrebiccentett fejjel fürkészve a másik arcát.

- Nem, csak... - A lány hangja egy sóhajba fulladt. - Ez olyasmi, amiben nekem sosem lesz részem, Itachi - nevette végül kínosan, és lesütötte a szemét. - Soha. Mert már túl vagyok rajta, és... egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem. - A mosolya keserű volt, és Itachi elkomolyodott.

- Ne haragudj. Tapintatlan voltam - mormolta.

- Semmi baj - mondta Sakura, és halványan rámosolygott. - Nem te tehetsz róla, hogy ennyire elcseszett ez az egész. Kezdhetjük? - kérdezte végül, mert nem tudott már mást mondani, és nem is igazán akart.

A férfi bólintott, és Tobihoz lépett, aki izgatottnak tűnt. Törökülésben letelepedtek, és Sakura egy pillanatnyi hezitálás után leült Obitóval szemben.

- Tobi örül, hogy tud segíteni Sakura-channak - mosolygott rá Tobi, és a lány viszonozta a mosolyát.

Obito képes volt túlélni, és bár elveszítette az emlékeit, de most boldog volt és folytatta az életét. Talán az ő példáját kéne követnie. De teljesen mindegy. Erre sem fog emlékezni. Nem fog emlékezni rá, hogy mit gondolt. Arra sem, amit most látni fog.

Felesleges lesz. De most nem az. Most nagyon is sokat jelent neki.

Felpillantott Itachira, mikor a férfi megfogta a kezét.

- Készen állsz? - kérdezte halkan, és Sakura bólintott. - Ha sok neked, meg tudom állítani - mondta még halkan, és megszorította az ujjait, a lány pedig hálásan elmosolyodott. - Tobi...

Sakura felé fordult, és figyelte ahogy Obito szemeiben feltűnik a sharingan. Még látta a férfi kedves, bátorító mosolyát, mielőtt beszippantotta volna a sötétség.