Sakura egy sóhajjal a tükörbe bámult, a vizesen sötétvörösnek tűnő hajzuhatagára. A tekintete Reiki aggódó arcára siklott, aztán halványan elmosolyodott.

- Végül is, tényleg teljesen mindegy - sóhajtotta belenyugodva. - A lényeg, hogy senki ne ismerjen fel. - Reiki megkönnyebbült, a pillantásából eltűnt a feszültség. - Nos, mi a következő? - kérdezte a lány felé fordulva, és próbált igazán lelkesnek tűnni.

Úgy tűnt, sikerült, mert a másik rögvest izgatott csacsogásba kezdett, és átterelte a szobába, leültette az asztalhoz. Sakura elbambult, amíg Reiki elszaladt szerezni egy tükröt valahonnan, hogy ő is tudja figyelni, ahogy kisminkeli, nem mintha különösebben érdekelte volna ez az egész. Itachi járt a fejében, az arca, a saját reakciója. Egy pillanatig önmaga előtt is nevetséges volt, hogy egyáltalán megpróbálja eltakarni magát. Minek? Nem mintha nem látott volna még ilyet. Talán nem is tette volna. Csak hát...

A ma este mindent megváltoztatott. Az Itachihoz való hozzáállását is. Tudta, hogyha ez a változás még nem tudatosult volna a férfiban, hamarosan fog, és az mindent más színben tüntet majd fel, akármi is legyen a helyzet. Más lesz minden. Kicsit aggódott is miatta. Nem lehet többé az a védelmező, aki eddig volt. Ő többé nem tartozik Sasukéhoz, és ez mindenképpen furcsa vagy kellemetlen pillanatokhoz fog vezetni, akár akarják, akár nem. Kezelni ezt... nos, nehéz lesz. Nem mintha nem lett volna már így is elég nehéz Itachival.

Persze eddig sem volt az egésznek semmilyen alapja. Fogalma sem volt róla, hogy eljegyezték, bár a férfi szavaiból kiderült, hogy amúgy sem számított volna, ő mit szól hozzá. Nem tudta, elég volt-e ez egyáltalán ahhoz, hogy semmissé tegye ezt a kéretlen kötöttséget. Hogy Itachi továbbra is be akarja majd csapni magát ezzel az egész mizériával. Hogy marad-e olyan, amilyen eddig volt. Nem tudta, melyiket szeretné inkább. Hogy Itachi továbbra is hazudjon magának, és úgy kezelje, mintha nem történt volna semmi, vagy hogy a változást elismerve újra alkalmazkodjon a körülményekhez.

Az ajtónyitásra felpillantott, és töprengve figyelte Reikit, ahogy letámasztja a kicsi kézitükröt az asztalra, és odahúzza a másik széket elé.

- Hogyan... - kezdte halkan Sakura, aztán összefonta az ujjait, a keze az ölében pihent. - Hogyan tanultál meg gyógyítani? - kérdezte végül, bár nem ezt akarta.

- Nálunk minden lány tud egy kicsit - felelte Reiki egy apró mosollyal. - Nem vagyunk profik, még igazán jók sem - vonta meg a vállát, míg lecsavarta egy tégely tetejét, és hűvös, fehér krémet kent Sakura arcára. A lánynak fogalma sem volt, mi az, vagy mire jó, de hagyta magát, lehunyta a szemét, mikor a nő ujjai az orra mellett simítottak végig. - Tudod, néha... néha szükségünk van rá. - A lány a komor hangra felpillantott, és Reiki arcát fürkészte, aki most kifejezetten szomorúnak tűnt. - Nem minden férfi Itachi - nevetett végül, mikor észrevette a Sakura szemében ülő súlyos bánatot, mire a lány, komolyan bár, de röviden elmosolyodott.

- Igen, tisztában vagyok vele - mondta halkan, és ezúttal Reiki kutatta az ő tekintetét. Nem fordította el a fejét, nem hajtotta le. - Én nem gyógyítottam meg magam utána - folytatta végül, és a nő meglepetten leeresztette a kezét. - Azt hiszem, abból a szempontból megérdemeltem a sebeimet, hogy ostoba voltam. Olyan embernek adtam a bizalmam, aki nem érdemelte meg. Hát meghagytam a karcolásokat, a véraláfutásokat, mindent. Emlékeztetőnek. Hogy ne bízzak olyan könnyen. Nem vagyok benne biztos, hogy megtanultam a leckét.

- A bizalom nem rossz dolog - mondta óvatosan Reiki, a tekintete az asztalon kutatott, és végül a szempillaspirál után nyúlt. - Bár, tény, hogy tudnod kell, kiben bízhatsz meg. Aki tud bizonyítani... nos, az az ember megérdemli.

- Itachi megbízik benned - felelte hirtelen Sakura, és próbált nem pislogni, míg Reiki kifestette. A nő keze egy pillanatra megállt a szavaira, majd folytatta a munkáját, mintha nem is hallotta volna. - Akárhogy is történt, akárhogyan is érez, megbízik benned. Tudsz róla mindent, és nem árultad el soha senkinek. Miért nem vagy már a felesége? - kérdezte végül kicsit értetlenül, és Reiki letaglózott arckifejezése meglepte.

- A... a felesége - mondta hitetlenkedve, szárazan a nő, és nevetett. - Drágám, igazán határtalan fantáziád van. Így is több kötelessége van, mint bárkinek a világon. Nem hiányzik mellé még egy asszony is. Igazán irigyellek, ha ezt egyáltalán el tudod képzelni. A legtöbb nő csak idegesítené. Arról nem is beszélve, hogy ő maga is kiakasztó tud lenni.

- Mondj olyasmit, amiről még nem tudok - forgatta a szemét Sakura, mire Reiki rámeredt, majd egyszerre pukkadt ki belőlük a nevetés. - Még engem is kiakaszt vele, hogy nem hajlandó elismerni, ha valami vicces - vihogta levegő után kapkodva.

- Ó, erre gondolsz? - kérdezte nevetve Reiki, aztán hirtelen elkomolyodott, összeszorította a száját, és erősen koncentrálva a távolba meredt, mire Sakurából olyan hangos kacagás szakadt fel, hogy a szája elé kellett kapnia a kezét.

- Egek, pont ilyen, igen! - nevetett, és a hangja is elcsuklott, alig kapott levegőt.

Reiki is felkacagott, a könnyeivel küzdve végül Sakura combjára hajtotta a fejét, a háta rázkódott a nevetéstől.

A szoba ajtaja előtt a tanácsterem felé tartva Itachi és Kisame megtorpantak a kiszűrődő kacagást hallva, és Konan majdnem nekiütközött Kisame széles hátának.

- Ereszd csak össze az exedet, meg a sógorasszonyt, és nézd csak, mi lesz belőle - mormogta kárörvendőn Kisame.

- Fogd be - sóhajtotta Itachi, és vetett egy pillantást a zárt ajtóra, mielőtt továbbindult volna.

Hát, legalább nem hangosan sírnak. Az is valami.

******

Mikor Kizashi belépett a házba, rögtön tudta, hogy baj van. Sayu az asztala mögött ült, egy levél felett támaszkodott, a homlokát ráncolva, egy sóhajjal felpillantott rá, mikor meghallotta, hogy belép.

- Rossz hírek? - kérdezte aggódva a férfi, és az öregasszony intett neki, hogy üljön le.

- Rosszabbak. És egyre csak jönnek - sóhajtotta végül Sayu, mikor Kizashi elhelyezkedett. - Néha már azt sem tudom, hol áll a fejem.

- Nem lehet könnyű - mondta a férfi, a hangjában halvány sóvárgás bujkált. - Ha gondolod, segíthetek...

- Ó, nem, nem drágám. A papírügyekkel semmi dolgod nincsen - hárította el az ajánlatot egy kézmozdulattal a nő, és végigszántott hosszú, hófehér haján az ujjaival, amik mindig reszkettek egy kicsit. - Máshol van rád szükségem. A leveleket és a papírokat én magam is tökéletesen kézben tudom tartani, de van valami, amire én már képtelen vagyok.

Kizashi döbbenten felpillantott.

- Tényleg... - A torkán akadtak a szavak. Nyelt egyet, és elcsukló hangon, nehezen folytatta. - Yuina? Már most? Ilyen korán? De hát...

- Szükség van rá. Valóban hamarabb, mint gondoltam - ismerte el Sayu, legyintett, és felállt. - El kell menned érte, és megvinned neki a hírt, hogy eljött az idő.

- Sayu-baa-chan... - nyögte halkan Kizashi, de a nő egyetlen kézmozdulatával elhallgattatta.

- Nem tennék ilyet, ha nem lenne rá igazán nagy szükség. Hallgass, és tedd a dolgod, ahogyan én teszem. Kötelességed van, felesküdtél rá, amikor megszületett, Kizashi. - Az öregasszony kemény tekintete hamar megtörte a férfit, aki kelletlenül bár, de biccentett, és beletörődni látszott. - Mégis mit gondoltál? Hogy élete végéig annak a hegynek a belsejében rostokol majd, és apránként megöregszik, míg végül elporlad? Akárhogyan is akarták, Yuina nem egy gép, hanem egy asszony. Bár, azt meg kell hagyni, elég nehéz meglátni benne az embert.

- Én... reménykedtem benne. Ha ott marad, az azt jelenti, hogy nincsenek komplikációk. Hogy biztonságban vagyunk. Baa-chan... biztosan szükség van erre? Nem várhatnánk ki, hogy mi lesz ebből, hogy merre halad az egész...

- Fiam, elég egyértelmű, merre halad - felelte szárazon a nő, és rámeredt Kizashira. - Pakolj össze. Vigyél meleg holmit magaddal, minél több, annál jobb. Odafent hideg van, hidegebb, mint bárhol másutt.

- Mit kell tennem, ha odaértem? - kérdezte halkan Kizashi, és Sayu felé bökött.

- Rajtad van a jel. Csak mutasd meg, és beengednek.

- És... és a kitsunék? - kérdezte kissé aggodalmasan a férfi, mire az asszony felhorkantott.

- Nappal menj, ne éjszaka. Ennyi az egész. A bájos pofijuk ellenére hamarabb eltesznek láb alól, minthogy pisloghatnál. Ne feledd, hogy az őrzés a feladatuk, nem a bájolgás. Hiába bókolsz, ha elfelejted, miért mentél, nem jössz vissza. És azt igazán sajnálnám.

Kizashi egy sóhajjal bólintott, és felállt.

- Akkor hát... holnap hajnalban indulok - mondta lassan, és Sayu helyeslőn, a szemeit lehunyva lágyan bólintott.

Mikor felnézett, a férfi már nem állt ott, és egy hosszú percig még azt a talpalatnyi helyet bámulta, mintha még látna valakit. Látott is. Jégkék szemeket, és fekete hajzuhatagot, vörös hajú, hófehér bőrű fiatal lányokat körülötte, ahogy egy barlang kellős közepén áll, és bámul utána, ahogyan otthagyja, és nem rezzen meg egyetlen vonása sem. Mert tudja, hogy kötelessége és feladata van, és mindenáron teljesíteni akarja azt.

Sayura annyi idő után is megrendült attól a tiszta, hideg tekintettől. Rémisztő látvány volt ennyi felelősségtudat egy ötéves gyermek szemeiben.

******

Itachi megtámasztotta az állát a tenyerében, a könyöke az asztallapon pihent.

- Nem rossz ötlet, de nem hagyhatunk teljesen őrizetlenül benneteket, márpedig az út még nekem is eltart jó pár óráig, kis híján fél nap lenne - sóhajtotta Pein, a tekintetét körbejáratta az asztalnál ülő akatsukisok arcán. Egy pillanatig elidőzött Hidan gúnyos, pimasz fintorán, majd a pillantása visszatért Itachihoz. - Megértem, hogy erre gondoltál, de ez elfogadhatatlan. Valami egyéb javaslat? - kérdezte, és a férfi elgondolkozva a fejét ingatta. - Valaki? - kérdezte Pein, újra körbenézve.

Konan puhán megérintette a vállát, és az asztalra csúsztatott egy kulcsot. Mindannyian rámeredtek, majd Kisame rácsapott Itachi vállára, és egy nyögéssel feltápászkodott.

- Na, hát akkor ezt meg is oldottuk - mondta elégedetten, és Pein Konan felé fordulva, halványan elmosolyodott.

- Rendben, ez jó ötlet. Ellenvetés? - Itachi a fejét rázva hátradőlt, és Pein átpöckölte neki az asztalon a kulcsot. - És kérlek... cserélj lepedőt - sóhajtotta még az Akatsuki vezére egy halvány félmosollyal és Itachi némán rámeredt.

Nehéz volt lenyelnie, amit mondani akart, de megtette Konan kedvéért. Kicsit sem lett volna szép. Szótlanul felállt, és kisétált, az ajtó hangosan becsapódott utána, elmondva mindent helyette is, és Konan összerándult.

- Mekkora bunkó vagy - lehelte meghökkenten Peinre meredve, mire a férfi megvonta a vállát, és felállt. - Muszáj volt?

- Kikívánkozott, na - tárta szét a karjait Pein, mire Konan kiábrándultan megrázta a fejét, és kisietett a teremből, a férfi pedig egy sóhajjal leeresztette a kezeit. - Van még valami - mondta, és az asztal felé fordult, hogy Kakuzura nézzen, aki mozdulatlanul ült ott, mióta bejött. - Eleget ültünk a babérjainkon, és Itachi szeme ellenére is folytatnunk kell a munkát. Ez most a ti körötök lesz - mondta Hidan és Kakuzu felé biccentve, mire az előbbi elégedetten vigyorogva hátradőlt.

- Nagyszerű. Kora reggel indulunk is, és elkapjuk...

- Most - vágott a szavába Pein.

- Tessék? - Hidan szemöldökei a homloka közepéig szaladtak fel.

- Azt mondtam, most. Nem reggel, hanem most fogtok elindulni. Azonnal - felelte lassan, érthetően Pein, miközben pislogás nélkül meredt a másik szemeibe.

Hidan mondani akart valamit, de Kakuzu felállt mellette, és karon ragadta.

- Gyerünk, indíts - mormogta neki komoran, és Hidan egy hosszú, fenyegető pillantást vetett Peinre, mielőtt hagyta volna magát kituszkolni a teremből.

Pein utánuk bámult, majd Kisaméra, végül Zetsura nézett.

- Neked is van feladatom - mondta, és Zetsu bólintott, komolyan, némán várta a parancsot.

*******

Hinata átsétált a szobán, és elfújta a gyertyát, ami az asztalán állt. A sötétben ment vissza az ágyához, érezte, hogy a lábai körül suhog a gyönyörű, halványkék selyem hálóinge. Ez volt a kedvence az összes közül, és úgy gondolta, ma éjjel jól fog esni a selyem puha érintése a bőrén, reggel pedig talán jobb hangulatban ébred majd.

Aggódott. Hiashi miatt, Kazuhiko miatt, és főleg Neji miatt. Tapasztalatból tudta, hogy az ő ostobaságaiért többnyire az unokafivére hátán csattan az ostor, és ez volt, amit a legkevésbé akart volna. Felhajtotta a takaró csücskét, és bebújt a halomnyi ágynemű közé, elfészkelte magát, próbálta megtalálni a legkényelmesebb pozíciót, hátha az segít majd hamar elszenderedni. Semmire nem vágyott jobban jelenleg mint egy hosszú, álomtalan alvásra a puha ágyában.

Egy sóhajjal lehunyta a szemét, mikor sikerült elhelyezkednie, és próbálta kiüríteni az elméjét. Nem volt könnyű, egyáltalán nem. Úgy érezte, órák óta próbálkozik. Aztán egyszercsak már nem gondolkozott, kiszállt a fejéből minden, nem volt több Hiashi, vagy Neji. Csak az a zsibbadt állapot, az ébrenlét és az alvás határmezsgyéjén, ami ugyanúgy ölelte körbe, mint a paplan.

Halk hang szakította ki belőle, az ösztönei azonnal élesre váltottak, habár egyáltalán nem tudta, miért riadt fel olyan hirtelen. Csak a sötétség, és a csend. Hinata újra lehunyta a szemeit, és megpróbált elaludni. A következő zajt azonban tisztán hallotta: ruhasuhogás. Egy pillanat sem telt el, ő az ágyban ült, a kezében kunai-jal, és jól érezte, hogy a fegyver éle alatt egy verőér lüktet.

- Hé... - Hinata a hangot meghallva meglepetésében elejtette a kunait.

- Naruto? - kérdezte meghökkenten, és hallotta, ahogy a fiú elkapja a fegyvert, mielőtt a padlóra érne.

- Halkan - suttogta Naruto, és kissé tétován letette a kunait a lány éjjeliszekrényére. - Nem igazán szeretném, ha apád itt találna.

- Mit keresel itt? - sziszegte idegesen Hinata, míg feltérdelt az ágyon, és gyufa után kotorászott a szekrényén. Mikor végre sikerült a reszkető kezével meggyújtania a gyertyát, felnézett Narutóra, és rábámult. Nem hitte el. Ott állt a szobájában, zavartan, a melegítőjében, és Hinata akkor jött csak rá, hogy hálóingben van. - Megőrültél? - suttogta mérgesen, míg megpróbálta kirángatni maga alól a takarót, hogy magára húzza.

Naruto szótlanul, rezzenéstelen tekintettel őt bámulta, nyelt egyet, majd végre elfordította a fejét, és Hinata is sikerrel járt. A melléhez szorított takaróval hitetlenkedve a fiúra meredt.

- Bocsáss meg, én nem... - mondta halkan Naruto. - Nem igazán gondoltam ezt át, azt hiszem - sóhajtotta végül, az arca kipirult, de utol sem érhette Hinata arcszínét.

- Úgy tűnik - mormolta a lány, és lehunyta a szemét egy pillanatra. - Baj van? Szükséged van rám? - kérdezte végül, mert nem tudta elképzelni, hogy Naruto bármiért is rárontson az éjszaka közepén, ha nincsen gond.

Naruto felé fordult, az arcát fürkészte.

- Igen - mondta komolyan, lassan, úgy tűnt, még pislogni is elfelejtett. - Azt hiszem, szükségem van rád - tette hozzá, és nem bírta levenni a szemeit Hinata aggódó arcáról. - Velem tudnál jönni?

- Ó, persze, igen - mondta halkan, zavartan a lány. - Csak felöltözöm... - Mikor Naruto nem mozdult, kérdőn pillantott rá, és a fiú észbekapva, bocsánatkérést mormolva elfordult, még a tenyerébe is hajtotta az arcát, mert tudta, milyen félénk, és Hinata egy pillanatig a hátát bámulta, mielőtt kinyitotta volna a szekrényajtót, hogy a takarásában gyorsan felkapkodja magára a ruháit. - Miért nem keltetted fel Nejit? - kérdezte közben, és áthúzta a fején a pólóját.

- Nejit? - kérdezte Naruto, a hangja csodálkozó volt, aztán hirtelen folytatta, mintha mosolygott volna. - Nem, addig jó, amíg mindenki alszik.

- Miért? - kérdezte homlokráncolva Hinata, kilépve a szekrényajtó mögül, és felhúzta a cipzárt a melegítőfelsőjén.

Naruto megfordult a hangra, és izgatottan rámosolygott.

- Megszöktetlek - mondta határozottan, és Hinata lefagyva rábámult, az ujjai megdermedtek a tincsei között, ahogy megpróbálta kifésülni. - Beszélnem kell veled, és máshogy soha nem lehetnénk négyszemközt. Velem jössz? - kérdezte halkan, reménykedve felé nyújtotta a kezét, és Hinata a tenyerére meredt, majd felnézett rá.

Egy gyönyörű mosoly ragyogott fel az arcán, és Naruto viszonozta egy megkönnyebbült vigyorral, míg a lány a tenyerébe csúsztatta a kezét.

*******

Sakura megfordult, és hátranézett a válla fölött, a vonásait tanulmányozta, és próbált nem tudomást venni Reiki sürgető toporgásáról a fürdő ajtajában.

- Na, mit szólsz?

- Nem is tudom... - motyogta halkan, felemelte az állát, és félig lehunyta a szemeit. - Mármint, nagyon szép munka, és biztosan jó álcának, csak... Arra gondolok, hogy ez nem én vagyok - nevette végül, és a nő felé fordult. - De ez volt a cél. Kicsit erős nekem ez a szemfestés - tette még hozzá.

- Tudom - mosolygott rá Reiki boldogan. - Jól áll, de tényleg túl sok neked. És hála az égnek, ez most jót jelent.

- Köszönöm - mondta Sakura nevetve, és egy pillanatra átkarolta Reikit, mielőtt visszament volna a szobába.

Összepakolta a holmiját, egy pillanatnyi töprengés után Mikoto ruháit a szekrényben hagyva, így aztán nem maradt túl sok minden, amit be kellett pakoljon az utazásra. Ami rajta volt, azt Reiki tökéletesen átalakította méghozzá pillanatok alatt. Az egyetlen hosszú, fekete nadrágját egyszerűen felvágta a varratoknál, így most tulajdonképpen négy helyen felhasított szoknyát viselt, a felsőjét Reikitől kapta kölcsön. Szintén fekete, az ő ízlésének kicsit sokat mutató ujjatlan póló pont jó lesz az útra. A felcopfozott hajának vége a póló mély hátkivágása miatt csiklandozta a lapockáit, és ez kicsit idegesítette ugyan, de tudta, hogy ez lesz a legkisebb gondja, amint ki kell mennie azon az ajtón.

A hátizsákját a hátára dobva Reiki felé fordult, aki összehúzott szemmel méregette, végül elégedetten rámosolygott, és Sakura félszívvel ugyan, de viszonozta.

- Köszönöm. Igazán hálás vagyok. Annak ellenére, hogy őszintén ki nem állhatom ezt a hajszínt - nevette el magát.

- Nem csodálkozom - felelte a nő. - Nem a te színed.

Sakura bólintott, és megfordult, egy sóhajjal lenyomta a kilincset, és kilépett a folyosóra. Hirtelen nem tudta, merre is kéne mennie, megállt, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a chakrája tegye a dolgát. Mikor Itachié válaszolt, elindult felé, és végül a nappaliba jutott, amit még sosem látott. A küszöbön állva körbenézett, majd mikor Kisame egy rövidet füttyentett, csúnyán ránézett.

- Öregem, ez minden pénzt megér, amit Kakuzunak kell adnom - vihogta Kisame, mit sem foglalkozva a lány gyilkos pillantásával. - Tündérem, mondtam már, hogy szeretem a vörösöket? - kacsintott rá kajánul, mire Sakura lecsúsztatta a karján a hátizsákot.

- Kisame. A szívem legmélyéről beszélek most, jól figyelj - mondta és hozzávágta a cuccát, Kisame pedig csak röhögött rajta. - Baszódj meg. - Itachi halkan a torkát köszörülte, mire Sakura felé fordult, és nem tudta kizárni azt a pillantást, amivel a férfi végigmérte. - Meg se szólalj - mondta hirtelen, és Itachi megrázta a fejét, a szeme vidáman felcsillant.

- Nem állt szándékomban.

- Helyes - sziszegte a lány. - Mehetünk?

- Kérek még egy percet - mondta Itachi, és felállt. - Mindjárt jövök, maradj itt.

Sakura egy sóhajjal lehuppant Kisame mellé a kanapéra.

- Szóval... Fogadtál vele, hogy kicserélje a hajfestéket? - kérdezte és rábámult a férfira, aki még mindig rázkódott a nevetéstől.

- Aha - vihogta Kisame, mire Sakura erősen oldalba bökte.

- Szemét vagy, ugye tudod? Gyűlölöm - nyafogott, mire Kisame átkarolta, és összeborzolta a haját.

- Megérdemelted - mondta vidáman a férfi. - A kis vadmacskáknak vörös jár, nem olyan láthatatlan egérbarna, mint amilyet Itachi akart. Mellesleg... - Kisame megköszörülte a torkát, majd kapott egy tockost Sakurától, amiért a provokálás mellé még a dekoltázsába is belesett. - Szerintem Itachinak is jobban tetszik így.

- Na, ez az, ami a legkevésbé érdekel, Kisame - morogta durcásan a lány. - A végén még azt fogom hinni, hogy belezúgtál 'Tachiba. Folyton csak róla beszélsz. Untatsz - sóhajtotta színpadiasan, és a férfi hangosan felröhögött.

- Ne játszd túl - ajánlotta vigyorogva. - De nem rossz, nem rossz.

- Kösz - mosolygott rá Sakura, aztán egy sóhajjal hátradőlt, és lehunyta a szemét.

Mikor Itachi pár perc múlva visszaért, és melléjük tette a saját hátizsákját, Sakura várakozóan felpillantott rá.

- Mielőtt elindulnánk... szeretnék mutatni neked valamit - mondta komolyan, és a lány kíváncsian fürkészte az arcát.

- Mi az? - kérdezte végül halkan.

- Amikor megismerted Obitót... emlékszel?

- Persze - felelte Sakura, és felállt. - Értem. Menjünk.

Egy gyors pillantást vetett Kisaméra, aki fáradtan nézett vissza rá, de intett, hogy menjenek csak, és a lány Itachi után iramodott.

******

Shikamaru zsebre dugott kézzel állt a kórterem ajtajában, és némán figyelte Temarit.

Az ablakban ülve bámult kifelé az éjszakába, bár a férfi biztos volt benne, hogy tudja, hogy ott van, de nem érdekli. Szomorúnak tűnt, de erősnek is ugyanakkor, mint mindig. Shikamaru egy sóhajjal belépett a szobába, és halkan behúzta maga után az ajtót, aztán leült Temari ágyára. A nő nem nézett felé, meg sem mozdult. Egy éve volt, hogy utoljára igazán megnézhette magának. A haja a tarkóján volt összefogva, az arca kicsit sápadtnak tűnt a kékes holdfényben, a kórházi hálóingtól mintha összement volna. Kicsinek tűnt, az árnyéka elmosódott volt a padlón.

- Soha nem leszek anya - szólalt meg halkan, és Shikamaru az arcát figyelte, ahogy közömbösen, rezzenéstelenül fürdőzik a holdfényben. Nem látott semmit, ami arra utalt volna, hogy felfogta ennek a mondatnak a súlyát, bár a férfi tudta, hogy már túl van rajta. - Amikor elvesztettem a kisfiamat, meg tudták menteni a méhemet, de úgy tűnik, hiába. Sakura gyógyszerekkel kezelt egy éven keresztül, és már előtte is. Veszélyeztetett terhes voltam, de túl voltam a legrosszabb szakaszon, amikor a legvalószínűbb... Megcsúsztam. - Temari komoran elmosolyodott, és Shikamaru a könnyektől homályos szemeket figyelte némán. - Ha Gaara nincs ott, valószínűleg belehalok a vérveszteség okozta sokkba. Akkor arra gondoltam, az lett volna a legjobb, ha egyszerűen csak elvérzem egyedül. Kaito már nem élt akkor, nem maradt nekem belőle semmi, csak a fia, és én képtelen voltam megóvni.

- Sajnálom - mondta Shikamaru, figyelte, ahogy a nő lehajtja a fejét. - Nem ezt érdemelted.

- Úgy gondolod, nem érdemlem, hogy nézzem, ahogy körülöttem mindenki anyává lesz előbb, vagy utóbb, és én csak figyelhetem, de nem vehetek részt benne, azért, mert egyszer megbotlottam? - kérdezte gúnyosan Temari. - Nem. Ezt senki nem érdemli. És ha belegondolok, hogy vannak nők, akik szántszándékkal veszítik el a gyermeküket, rosszul vagyok. Rosszul vagyok tőle. Hányingerem van. - A nő hangja suttogássá halkult, és Shikamaru szorongva pillantott a padlón húzódó árnyékára.

- Igazad van. Felelőtlenségnek hangzik, de vannak helyzetek, amikor ez is ért...

- Nem, úgy értem, tényleg hányingerem van - nyögte Temari, felpattant, és kirohant a mosdóba.

Shikamaru gyorsan követte, és leguggolt a vécé előtt térden görnyedő nő mellé, a tenyerét a hátára fektette, hogy érezze, ott van. Nem értett valakinek a megnyugtatásához, de ezt már ismerte. Kurenai-sensei alig két hónapja egy falukörnyéki küldetésen egyik pillanatról a másikra rosszul lett, és bár makacsul azt hajtogatta, hogy gyomorrontás, de Shikamaru és ő is jól tudták, hogy nem az. Fájt, hogy ugyanazt a mozdulatot használta egy terhes, és egy fogamzásképtelen nőnél. Jobban, mint gondolta volna, hogy fájni fog.

Temari és ő évek óta ismerték egymást. Barátok voltak. Ha nem is túl közeliek, mint például Tentennel, aki majd' minden gondolatát ismerte, de jó barátok. Sok mindent tudott róla, és még több mindenről fogalma sem volt. De soha nem látta még így, erőtlenül, saját magával küszködve. Rosszul érezte magát tőle, mintha valaki titkait lesné ki. Nem kéne itt lennie. Nem neki kéne itt lennie. Hanem valaki másnak. Akárkinek. Az ujjai tétován megmozdultak Temari hátán, aki köhögve felemelte a fejét, és rátámaszkodva nehezen, de felállt. A mosdókagylóhoz ment, vízzel kiöblítette a száját, és kiegyenesedett. A saját arcába bámult a tükrön keresztül, abba a sápadt, nyúzott arcba, és nehezen, de erőt vett magán.

- Köszönöm - mondta halkan Shikamarunak, aki félszegen, zsebredugott kezekkel az ajtókeretnek támaszkodott a háta mögött. - Most szeretnék egyedül lenni.

- Persze. Jó éjszakát - felelte a férfi, és egy pillanatig a tükrön keresztül állta a másik pillantását, aztán lehunyta a szemét, megfordult, és elment, Temari pedig ottmaradt, reszkető kezekkel a mosdókagylón támaszkodva.

Az ujjai elfehéredtek, ahogy a porcelánt szorította, hogy ne essen össze. Anya nem lesz, de ettől még nő marad.

******

Sakura felzárkózott Itachi mellé, aki a szeme sarkából fürkészte az arcát.

- Nem mondasz semmit? - kérdezte halkan, mire a lány felnézett rá.

- Mit kéne mondanom? - sóhajtotta fáradtan, és kissé tanácstalanul széttárta a karjait. - Nincs miről beszélnem.

- Ezt nehezen hiszem el - mosolyodott el halványan Itachi. - Gyerünk, csacsogj.

- Csak azért akarod, hogy beszéljek, mert tudod, hogy csak akkor nem teszem, ha nincs jó kedvem. Nincs jó kedvem. Felbosszantottuk Sasukét, elmegyünk innen, és utálom a hajam - felelte Sakura rezignáltan.

Mikor Itachi megállt, egy lépéssel később ugyan, de ő is megtorpant.

- Felbosszantottuk Sasukét - ismételte érdeklődő hangon a férfi.

- Nos, igazából, ha ragaszkodni akarok a részletekhez, te voltál - biccentett Sakura. - Nem hiszem, hogy jó ötlet volt folytatni, amit elkezdtem azzal a genjutsuval. Persze, te tudod, de...

- Nahát, nahát. - Sakura lefagyott a gúnyos hangra, Itachi pedig elnézett a válla fölött, a pillantása metsző volt, és a lány nem irigyelte azt, akire néz, bár nem volt nehéz kitalálnia, ki az. - Egy nap, két ribanc. Nem lesz sok?

- Tessék? - kérdezte a lány, és megfordult, hogy szembenézzen Hidannel, aki egy pillanatig sem tűnt meglepettnek, hogy ő az, és ettől csak még rosszabb volt. - Ne haragudj, azt hiszem nem értettem tisztán - mondta hidegen, a szeme sarkából látta, hogy Kakuzu a fejét ingatja Hidan mellett.

- Azt mondtam, ribanc - vágta rá Hidan, mint valami túlbuzgó alkalmazott, aki szeretné minél hamarabb tisztázni a helyzetet.

- Jobban tennéd, ha a feladatoddal foglalkoznál, amit Pein adott neked - szólalt meg Itachi, a hangjában komor fenyegetés bújt meg, amit csak egy ostoba nem érzett volna.

Úgy tűnt, Hidan vagy ostoba, vagy egyszerűen csak nem érdekli. Sakura arra tippelt, hogy az a célja, felidegesítse mindkettejüket. Sikerült.

- Leszarom Peint - felelte a férfi egy hanyag vállrándítással, és a sötétszürke szemek újra kihívóan meredtek Sakurára.

- Akkor azt hiszem, most el kéne mondanom neked, hogy mit gondol ez a ribanc - nevetett fel a lány.

- Sakura. - Itachi hangja halk sóhaj volt, semmi egyéb, és a másik abszolút figyelmen kívül is hagyta, Hidan győzedelmes tekintetébe mélyesztette a sajátját.

- De tudod mit? Miért mondanék bármit is egy unintelligens seggfejnek, mikor vannak sokkal fontosabb dolgaim? Provokálni akarsz, mert nincs jobb szórakozásod, de inkább olyannal szórakozz, akinek nincs agya, és nem veszi észre, hogy figyelemre vágysz. Ne haragudj, de nincs időm, amit rád akarnék pazarolni. Fröcsögd ki magad, és húzz el - mondta, mire Hidan tekintete elkomorult, ugyanakkor gúnyosan elmosolyodott.

- Vigyázz, mit mondasz, mert lehet, hogy azok lesznek az utolsó szavaid - felelte lassan.

- Most meg kéne ijednem? - kérdezte Sakura, kérdő pillantást vetett Kakuzura, aki egy sóhajjal a tenyerébe temette az arcát. - Egyébként, ha mindenkivel így viselkedsz, lehet el kéne gondolkoznod rajta, hogy neked mik lesznek az utolsó szavaid - javasolta egy mosollyal Hidannek, aki úgy röhögött fel, mintha még nem hallott volna ennél mulatságosabb viccet.

- Halhatatlan vagyok - mondta, a fejét félrebiccentve a lányra meredt, aki egy széles mosollyal bámult rá.

- Nem, nem vagy az - felelte a fejét rázva, és Hidan tekintetén átvillant egy sötét árnyék. - A halhatatlanság, mint olyan, egy nem létező dolog. Szeretnél még beszélgetni, vagy elhúzol, amíg nem késő? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, és a férfi úgy meredt rá, mintha fel akarná nyársalni a pillantásával. - Vagy beszéljek szimbólumokról, és vérről? - folytatta, mikor Hidan nem mozdult, és az arcát figyelte, ahogy teljesen elborul. Az állkapcsa idegesen megfeszült, ahogy Sakura zöld szemei felcsillantak. - Oké. Szóval kezdjük akkor a szimbólumokkal - mondta Kakuzura pillantva, aki úgy nézett rá, mintha kinőtt volna még egy feje. Csodálkozva, hitetlenkedve, és abszolút értetlenül. - Fordított háromszög, egy körben, ugye? - kérdezte Hidantől, és a férfi megmoccant, torkon ragadta, Sakura pedig elhallgatott.

- Fogd be a szád - sziszegte, míg Sakura lepillantott a Hidan alkarjára kulcsolódott ujjakra.

- Engedd el - mondta Itachi, de a férfi nem mozdult, rá sem nézett.

- Nem kellene imádkoznod, mielőtt harcolsz, Hidan? - kérdezte halkan, kíváncsi és pimasz mosollyal Sakura, Hidan pedig a saját ujjaira pillantott a lány nyakán, aztán nehezen, de elengedte.

Hátralépett, az ujjai az alkarját dörzsölték, ahol az imént még Itachi szorította.

- A kiskutyád nem lesz mindig veled - mondta Sakurát bámulva.

- Képes vagyok megvédeni magam - felelte a lány. - A helyedben én inkább figyelmeztetésként fognám fel a szavaimat. A többit Jashinra hagyom - mondta még, majd Kakuzura nézett. - Jó utat. - A férfi biccentett, a tekintete kíváncsi volt és elismerő.

Mikor előrelépett, átengedték, és hallotta, hogy Itachi követi. Hidan mormogása értelmetlennek tűnt, de pár szót kihallott belőle, mint például a "ribanc" és "kurvára halott" kifejezéseket, de nem érdekelte. Hidan sem érdekelte. Seggfej, és kész. Nem akart vele többet találkozni, nem is tervezte. Hadd főjön a saját levében, hadd tépje magát rajta, hogy mennyit tud, de őt kerülje el. Hidan kihozta belőle a legrosszabbat, és ezt csakis saját magának köszönheti, amiért direkt provokálta. Ráadásul pont amikor ennyire nincs jó kedve. Bátor húzás volt, de nagyon, nagyon ostoba. Talán ezentúl majd gondolkozik kicsit, nem fog neki ártani.

- Ez meg mi a franc volt? - sziszegte a fülébe Itachi, mikor már nem hallották Hidan átkozódását, és Sakura felpillantott rá.

- Semmi. Hidan seggfej és sebezhető - vonta meg a vállát. - Nem ítélem el a vallásokat, de ez még nekem is sok. - Itachira pillantott, aki összehúzott szemöldökkel, értetlenül bámult rá. - Tudok egy-két dolgot. Lépjünk túl rajta - sóhajtotta, és lesütötte a szemét.

- Rendben - mormolta a férfi, megdörzsölte a tarkóját. - Korábban azt mondtad nekem, nem volt jó ötlet, hogy folytattam a genjutsud. És én őszintén nem értem, hogy miről beszélsz. Tény, talán meggondolatlan dolog volt a részemről, és az öcsém valóban ideges is volt miatta, de talán ez ráveszi majd, hogy átgondolja a dolgokat.

- Ó, igen, át fogja gondolni őket. És tudod, mire jut majd? Hogy a bátyja egy szemét, a volt menyasszonya pedig egy idióta - felelte Sakura kelletlenül.

- Az volt a cél, hogy Sasuke végre újra tisztán lásson, és képes legyen helyre tenni magában mindent. Fél tőle, hogy elveszít téged, és ezért hajlandó lesz változni - magyarázta Itachi újra megállva a folyosón, és Sakura is megtorpant alig két lépésnyire Tobi szobájának ajtajától. - Higgy nekem. Ismerem az öcsémet - mosolyodott el halványan.

- Hát éppen ez az! - nevetett fel Sakura, és Itachira meredt. - Nem ismered többé. Fogalmad sincs róla, hogy milyen ember. Az, akit te ismersz, az a gyermek Sasuke. Nem ez... - A lány szinte már kiabált, és Itachi arcáról eltűnt a mosoly. - Tudod, mire gondol majd, ha magához tér? Elmondjam neked? Arra, hogy minél előbb megöljön téged, engem, és utána egy rohadt sivatagot csináljon a világból, amiért soha nem értette, és soha nem volt helye benne! Ezt fogja tenni. Nem hibáztatlak, amiért megmutattad neki az egészet. De csak olaj volt a tűzre, értsd meg. - Sakura hangja egy sóhajba veszett, és a fejét lehajtva összeszorított szemekkel és ajkakkal megmasszírozta az orrnyergét. - Sajnálom - mondta halkan, mikor felnézett, és Itachi úgy nézett rá, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jéghideg vízzel. - Imádom, amikor optimista vagy, és megpróbálod jó színben látni a dolgokat, de ez nem... Ez nem az a helyzet, Itachi. Nem ismered. Sajnálom - ismételte saját magát, és a férfi tekintetét fürkészte.

- Ne tedd - felelte végül Itachi komoran. - Igazad van.

Mindketten a hang felé fordultak, mikor kinyílt az ajtó, és Tobi kikukucskált rajta.

- Miért kiabálsz, Sakura-chan? - kérdezte tágra nyílt szemekkel, megszeppenten, és Sakura elmosolyodott.

- Semmi baj, Tobi - mondta neki kedvesen, és odament hozzá. Kicsit nyújtózkodnia kellett, hogy elérje az arcát, és nyomott egy puszit a sérült felére, Tobi pedig rögtön kuncogni kezdett.

- Akkor most már engem szeretsz, Sakura-chan? - kérdezte, mire a lány kínosan elmosolyodott.

- Eddig is szerettelek - felelte, és beterelte Tobit a szobába.

Az ajtóban még megfordult, és vetett egy pillantást Itachira, aki visszanézett rá, a szemében pedig szomorúság ült, ő pedig utálta magát, amiért ennyire kíméletlen volt. Igaza volt, persze. De talán kicsit finomabban is közölhette volna a férfival, hogy az öccse tulajdonképpen egy idegen a számára, és tudta, hogy Itachi arra gondol, ez fordítva is igaz. És sajnálta. Pokolian sajnálta, hogy Sasuke sosem fogja látni ezt a tekintetet. Hogy nem fogja tudni, hogy mennyit számít a bátyjának. Hogy mit tett érte saját magával, hogy a bűntudatával kel és fekszik.

Soha nem fogja megérteni, hogy Itachi mennyire szereti.