Sakura némán, jóformán lefagyva figyelte, ahogy Itachi ujjai közül kicsúsznak a fekete tincsek, és Sasuke elterül a földön, port verve fel.

Itachi lenézett az eszméletlen öccsére, és egy pillanatig homlokráncolva fürkészte az arcát. Kell majd neki egy kis idő, hogy összeszedje magát, és nekik, neki és Sakurának pont erre az időre van szüksége. Időre, elmenni innét, elrejtőzni, amíg észhez tér. Amíg rájön, hogy mi történt itt, és mit kéne tennie. Talán sikerülni fog, talán a megfelelő útra vezették most ezzel.

Felpillantott Suigetsura, aki meredten bámult maga elé, az arca meg sem rezzent. Nem úgy tűnt, mint aki azt gondolná, nem ez járna Sasukénak. Volt valami a férfi arckifejezésében és testtartásában, ami Itachit egy kicsit Kisaméra emlékeztette - de lehet, hogy csak a kard volt az, ami ismerőssé tette. Nem felejtette el, hogy a Hebi az ő kezére játszik. Az övékre.

Sakurára sandított a szeme sarkából, gyors pillantásnak tervezte, de a tekintete a lány arcára tapadt. Sakura kába, zöld szemeiben nem szomorúság vagy fájdalom ült, hanem gyász - fekete, mindenféle racionalitást elsöprő gyász, amit már látott egyszer, valaki más arcán. Annak sem lett jó vége.

Egy éles, hosszú levegővétellel megmoccant, hogy Sakurához lépjen, és megpróbálja visszahozni a valóságba, de a lány a szeme sarkából látva a mozdulata elejét, felpillantott rá, a szeme józan volt és tiszta, erősebb, mint valaha, Itachi pedig megtorpant. Öntudatlan mosoly kúszott az ajkaira, Sakura pedig tükrözte azt, volt benne valami győzedelmes, felszabadult ragyogás, ami mintha a háttérbe szorította volna mindazt a fájdalmat, amit érzett, de a férfi látta azt is abban a mosolyban.

Mintha egyszerre két Sakura nézett volna rá, hirtelenjében hol a ragyogó mosolyát látta, hol a szemei mélyén ülő fájdalmat, és meg tudta érteni. Mint valami futószalag, ott zúgott a lányban valami, az impulzusokat szállítva a fejébe, de ezen a kettősségen érezhető volt, hogy képtelen egyszerre mindent befogadni. Sok volt neki, mint egy váratlan baleset egyetlen túlélőjének a trauma – mintha fogalma sem lett volna, először a megrázkódtatást próbálja feldolgozni, a bűntudatot, vagy hagyja eluralkodni magán azt az érzést, ami minden szégyenérzete ellenére felül akar kerekedni rajta. A boldogságot, a megkönnyebbülést, hogy él, túlélte. Hogy túl van rajta, a világ továbbrohan, és rohan vele ő is.

Alátámasztva, amire gondolt, Sakura arcáról elenyészett a mosoly, ahogy lesütötte a szemeit, egyenesen Sasukéra meredt, és egy szaggatott sóhajjal végül lehunyta a szemét, mintha nem akarná látni, hová vezetett a döntése, hová jutottak ők hárman, miatta. A lány belemeredt csukott szemhéjának sötétjébe, a szívének gyors dobbanásait figyelte, hogy le tudjon nyugodni, higgadtan képes legyen folytatni, tovább menni. Mi ez, kezdet vagy vég? Mindkettő? Kellett egy perc, hogy összeszedje magát.

Itt a vége mindennek, ami eddig volt, és kezdődik valami más. Vége, vége annak a gyerekkornak, annak a kevés emlékének is, amit a szívében őrzött idáig, rejtegetett, ringatott, megőrizni próbálván, most ott van Sasukénál, és tudta, Itachi nem engedheti, hogy többé emögé rejtőzzön. Mindennek tétje és következménye van. Eddig is volt, de a tudat most úgy szakadt rá, mintha a fejére ejtettek volna valami súlyosat. Ennek a súlynak ellenére is volt benne valami, valami felszabadult, boldog érzés, arra gondolt, milyen jólesne a mellére ölelni az egész világot, mélyen beszívni azt a virágillatú, selymes esti levegőt, és egyszerűen csak hagyni, hogy a gondolatai, a lelke, együtt szálljon az égen kergetőző madarakkal.

Ő döntött, és jól döntött, de ettől még nem fájt kevésbé. Elveszítette. Elveszítette Sasukét, és vele azt is, aki egykor volt. Bánta, de tudta, hogy csak előre kell lépnie, tennie egyetlen, apró, kicsiny lépést, odalépni Itachi mellé, és önmaga elé állni, azt mondani, megjöttem, ideértem végre, elengedtem a másikat. És beleolvadni saját magába, abba a Sakurába, aki akart lenni, akinek ezentúl lennie kellett, kézen fogni Itachit, és menni, nem nézni vissza. Soha többé.

Képes lesz rá. Tudta, hogy képes lesz rá, de kellett egy pillanat, egy pillanat ebben a rohanó világban, a két állapot között egy apró szünet, egy megtorpanás, egy mély levegővétel, egy gondolat, egy gondolat, amit még a múltnak szán, múltbéli önmagának. Búcsúzás és jókívánságok, egy pillanat, amíg végleg a szíve legmélyére rejti a gyermek Sakurát, erőt vesz magán, és előrelép.

Egy utolsó másodperc annak a Sakurának áldozva, annak a törött, elcsigázott, fáradt énnek, aki képtelen volt elszakadni attól a földdarabtól, ahol letépték a szárnyait, vergődve, a szabadságra vágyva szenvedett évekig. Volt hangja, és mégis, képtelen volt beszélni, Sasuke fogta le, mint egy lánc a nyaka körül, egy hosszú vaslánc, amit mélyen a földhöz rögzítettek, hozzá, Sasukéhoz. Most a repüléssel kell küzdenie, újra szabad, de még ott áll, és gyűjti az erőt, az erőt ahhoz, hogy újra repülni tudjon.

Annyi évig próbálta elrejteni, magába fojtani azt a hangos kiáltást, azt a hangos sikolyt, ami most kitörni kívánt belőle, azt a segélykérő, fájdalmas hangot, ami belülről falta fel, szép lassan, apránként felőrölte. Most érezte, hogy felszakad a lelkéből, és némán, ahogyan kezdődött, úgy enyészik el. A seb már gyógyult, mikor újra felnézett, a fájdalom még ott rejtőzött benne valahol, de nyitott neki egy repedést a szívén, hogy kitaláljon, és mikor megteszi majd, bezárul mögötte, végleg, többé nem hagyja, hogy ráüljön a mellkasára az a szorongás.

Szabad volt.

******

Hinata ujjai görcsösen rászorultak a kezében tartott porceláncsészére, mikor meghallotta a lépések hangját. Már jó fél órája kint állt a verandán, és arra gondolt, feladja a várakozást és elmegy aludni. Neji aznap sem kímélte az edzéssel, és minden izma sajgott, még azok is, amikről nem tudta, hogy léteznek. Érezte a fejlődést, a haladást, most már egész szépen tudta a klónjait is irányítani. Mikor megkérte Nejit, hogy gyakoroljanak egy bizonyos technikát, az unokabátyja meglepődött - nehéz volt, de ezt már előtte is tudta. A férfi engedett neki, és a végén még egy dicséretet is kipréselt magából, ami igazán ritka volt tőle.

Az önbizalma növekedésnek indult, és úgy gondolta, kihasználja ezt. Amíg még van egy csöppnyi bátorsága hozzá. Amíg nem túl késő. Talán meg tudja oldani ezt az egész katyvaszt néhány kedves szóval. Őszintén reménykedett benne. Annyi kellemetlenségtől kímélte volna meg magát, és a másikat is... De mikor elérkezett az idő, mikor nyílt a kapu, és felhangzottak azok a kemény, határozott léptek, meg sem bírt mozdulni. Kétségbeesés töltötte meg a mellkasát, és elszorította a torkát.

Csak némán, elnyílt ajkakkal, kissé ijedten bámult a férfira, mikor az feltűnt a látómezejében. Kazuhiko nem torpant meg, mikor meglátta, a szürke szemek átnéztek rajta. Csak egy rövid, hűvös biccentés jelezte, hogy mégiscsak észrevette őt, aztán ment tovább mindenféle késlekedés nélkül.

Hinata lefagyva a váratlanul jött szorongástól csak egy fél perccel később volt képes megmozdulni. Kapkodva letette a csészét a veranda fapadlójára, és a férfi után iramodott, szandálja talpa megcsúszott alatta egy pillanatra, de hamar visszanyerte az egyensúlyát.

- Kazuhiko - szólt utána a szokásos hangerejétől egy árnyalatnyival hangosabban, kérlelőn, és a férfi meglepetten megfordult, úgy nézett rá, mintha gondolatban valahol messze járna, és hirtelen nem is tudná ki ő.

Igazából nem is tudta. Nem is tudhatta. Még soha nem beszéltek egymással egy szót sem, és a helyzet abszurditása egy pillanatra elvette Hinata lendületét, amivel szeretett volna belevágni a mondanivalójába. Egy nyavalyás hangot nem beszélt még azzal, aki a férje akar lenni. Vagy nem akar. Nem tudta, de pontosan ezt kívánta most kideríteni.

Kazuhiko rábámult, csodálkozni látszott, mintha nem is feltételezte volna róla, hogy egyáltalán tud beszélni, vagy hogy valaha is megszólítja őt. Utóbbinak nyilván nem is látta szükségét, különben már megtette volna. A lány érezte, hogy a torkába gyűlik a keserűség. Árucikk vagy. Árucikk és akadály.

- Igen... ö... Hinata? - Az a pillanatnyi tétova töprengés a férfi részéről új lendületet adott Hinatának. Bátorságot, hogy képes legyen megszólalni.

- Én csak... beszélni akartam veled... A házasságról.

- Nézd, nem igazán érdekelnek a szervezési részletek - tett egy hárító kézmozdulatot, egy röpke sóhajjal a férfi. Hinata tekintete követte a kézfejét, míg arra gondolt, milyen nevetséges, hogy a vőlegényének gondolkoznia kell a nevén. - Elfogadom olyannak, amilyen lesz. Ez legyen a ti gondotok.

- A múltkor... mintha Neji azt mondta volna, nem akarod... ezt az egészet - mondta lassan Hinata, dadogás helyett inkább kisebb szüneteket tartva. Ügyelnie kellett arra, hogy határozottnak és megfontoltnak tűnjön félénk helyett. - Hogy nem akarsz feleségül venni.

Kazuhiko sóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét, gondterheltnek tűnt. Hinata tekintete fürkészőn, kutatón siklott végig a férfi arcvonásain. Nem tudta, pontosan hány éves, de azt tudta, hogy legalább egy tíz év lehet közöttük. Mikor az edzőpályán találkoztak, valahogyan fiatalabbnak tűnt fel neki, mint most, de arra gondolt, valószínűleg a fény tehette. Most csak kevés fény világította meg az arcát, a kemény vonásokat, a határozott, szinte már élesnek tűnő arcéleket. Világosbarna, rövid haja kissé ziláltnak tetszett, de Hinata azt is a késői időpontra fogta. Nem akart azon gondolkozni, honnét jöhetett. Nincs hozzá köze. Nem is lesz soha.

Az egyetlen, ami akarata ellenére is az eszébe jutott, hogy nem csúnya. Határozottan jóképű férfi volt, és egy kevés sajnálattal arra gondolt, talán máskor, egy másik életben, ha nem lenne Hinata, és ha Naruto sem lenne Naruto, ha Kazuhiko sem lenne önmaga, talán képes volna teljes értékű nőként mellette élni. De ez nem az az élet, és ha igaz, amit Neji mondott, a vőlegénye éppen annyira nem akarja elvenni, mint amennyire ő nem akar hozzámenni. Átfutott a fején, milyen dühös lesz Hiashi, ha valóban sikerül elérnie ezzel a beszélgetéssel, amit akar. Tombolni fog a dühtől. Nem számított, de mégis, kellemetlen érzéssel töltötte el.

- Szükségtelen ezen törnöd a fejed, Hinata. Nincs veled semmi problémám. Csupán magamnak való ember vagyok, és nem kívántam megházasodni. A férfiaknak az én koromban már megvannak a maguk rigolyáik és megszokásaik, amiket nehéz egy új személyhez igazítani. Ettől a kellemetlenségtől akartam magam, és természetesen téged is megóvni, de lehetetlenség. Nézd, én... - Kazuhiko felsóhajtott, és végre felpillantott Hinatára, aki érdeklődve pislogott rá. - Igyunk meg egy teát, és elmagyarázom. Jól fog esni.

- Persze. Erre gyere – mondta kapva az alkalmon a lány, és egy kézmozdulattal mutatta az irányt.

A vőlegénye egy komoly félmosollyal nyugtázta Hinata jólneveltségét és alázatát - nem éppen a klánja legjellemzőbb tulajdonsága volt, ezt már tudta -, és megindult előtte.

Amint hátat fordított neki, Hinata elmosolyodott. Eddig minden úgy megy, mint a karikacsapás.

******

Szabad volt. És bár hiába próbált arra gondolni, hogy nem köti többé semmi Sasukéhoz, a lelke még ragaszkodott. A szíve még belekapaszkodott a földön fekvő véres arcú fiúba, próbálta elengedni, de még nem ment. Talán soha nem is fog, és ez a fején átfutó gondolat egy kissé megijesztette. Nem. El fogja engedni. Csak kell egy kis idő most, idő feldolgozni mindent. Egy kis idő önmagával és az érzéseivel.

Zsibbadt lelke arra eszmélt fel, hogy a tenyere fáj. Lepillantott, és lazított az ujjai szorításán az apró fémlegyező körül. Engedd el. Csak engedd el. Lehunyta a szemét, az ajkai közül fáradt, nehézkes sóhaj tört elő. Megtette az utolsó lépést, ami elválasztotta Sasukétól, és leguggolt az ernyedt, eszméletlen test mellé. A kezei, az elméje gépiesen végezték a munkájukat. Életjeleket ellenőrzött, habár nem tudta, miért teszi. Miért számít még mindig, él-e, vagy halott? De tudta, hogy örökké számítani fog, akármi is történt, és akármi is fog.

Nem azt akarta, hogy meghaljon – csak hogy a számára legyen halott.

Sakura felpillantott, mikor valaki leguggolt vele szemben, és Karin vörös szemeibe bámult.

- Rendben lesz – mondta a nő határozottan, biccentett mellé, és Sakura viszonozta a röpke gesztust.

A tekintete újra Sasuke arcára tévedt, az ujjai reszketve letörölték a vért az orra alól, és a szája sarkából, egy pillanatig sem foglalkozva vele, hogy véres lesz a keze és a fémlegyező is a tenyerében. A medálra bámult, majd Sasuke keze után nyúlt, nyitott tenyerébe fektette, és gyengéden ráhajtotta az ujjait. A földre fektette a fiú csukott öklét, az ujjai közül kilógó vékony láncra meredt.

- Indulj – mondta halkan, sürgetően Karin, mire Sakura újra felnézett rá, a tekintete zavaros volt, messzibe révedő, egy pillanatra tisztult csak ki.

A lány a ruhája aljához nyúlt, mindenféle zavartság nélkül felhúzta a piros anyagot, és az ölébe gyűrte. Ahogy a combja fehér bőre kivillant a ruha alól, hallotta, hogy Itachi megmozdul mögötte, mintha meg akarná állítani, de Sakura egy bocsánatkérő, komoly mosollyal felpillantott rá, és a combjára szíjazott apró kunaitartóhoz nyúlt, a férfi pedig egy sóhajjal elfordította a tekintetét. Sakura belenyúlt a kunaitartóba, és egy levél gyógyszert húzott elő, egy injekciót, majd végül megtalálta, amit keresett. Egy apró, narancssárga tabletta volt. Karin felé nyújtotta, aki átvette tőle, és az arcát fürkészte.

- A fádalomra - biccentett a lány Karin karja felé, és az hálásan bólintott. - Az új hegek ellen is jó. Mielőtt... mielőtt meggyógyítanád, szilárdan rögzítsd a húst a karján - mondta még halkan, Sasuke szétroncsolt jobb kezére pillantott. - Nem akarom, hogy nyoma maradjon.

-Azt hiszed, nem tudom, mi a dolgom? - horkant fel Karin rátartin, és Sakura röviden, komoran elmosolyodott. - Menj. Menj már. Amíg fel nem eszmél - sürgette végül, és hessegető mozdulatot tett. - Menjetek – felpillantott Itachira, aki őt figyelte. - Minél messzebbre. Amilyen messze csak tudtok. Vigyázz rá. És az égre, csinálj valamit a hajával - mondta hirtelen dühösen. - Olyan, mint valami kicseszett világítótorony.

Itachi röviden biccentett, és lehajolt, Sakura öléből kisöpörve a ruhája halomba gyűrt szoknyáját végre sikerült felkeltenie a lány figyelmét, aki úgy tűnt, egy szót sem fog fel abból, amit Karin mond.

- Menjünk.

Sakura felpillantott rá, és bólintott, felállt, de nem mozdult, és a férfi a csuklója köré fonva az ujjait úgy kellett elhúzza Sasuke eszméletlen teste mellől. Sokáig némán mentek, és Sakura nem fordult hátra. Itachi ezt becsülte most benne a legjobban, mert tudta, mennyire akarja. Vissza akar rohanni hozzá, a karjaiba zárni, ringatni, mint egy gyermeket, és beburkolni a ruhája szövetébe, elrejteni a világ elől, és az élete árán is megvédeni. Tudta jól, hiszen ő is ugyanezt akarta - és mégsem tette meg egyikőjük sem. De becsülnie kellett ezt a lányban, jobban, mint magában, mert Sakura nem gyakorolta ezt folyamatosan, két évtizeden keresztül.

Már nem voltak messze, mikor Sakura megszólalt végre, mintha kikerült volna abból a transzszerű, sokkos állapotból, amiben volt, de a mondandója rögtön megtorpanásra késztette a férfit.

- Az én hibám is... Igaza volt, ez a legrosszabb. Igaza volt, én is bűnös vagyok. Mi van, ha én tehetek az egészről, mindenről...? - És már sírt is, míg Itachi mellette állt, megdöbbenve bámulta az arcán végigömlő könnypatakot, nem is gondolkozott, mikor keményen megragadta a lány vállát, és megrázta.

- Te teljesen hülye vagy? - üvöltött rá, és Sakura eléggé meglepődött ahhoz, hogy a könnyei egyik pillanatról a másikra elapadjanak, hevesen szedve a levegőt rábámult, mintha kinőtt volna még egy feje, és Itachi érezte, hogy a düh elönti. - Hát megőrültél? Magadat hibáztatod, mert ő egy megveszekedett idióta, egy ostoba gyerek, aki nem tudja elviselni, ha felelősséget kell vállalnia a tetteiért? Tudod, mi most a különbség? Hogy nem letagadja, vagy félretolja azt a felelősséget! Hanem hárít. Most fejezd be, most ebben a kicseszett pillanatban, mert mindenre ami szent, esküszöm, felpofozlak – mondta fojtottan, és Sakura elsápadt, megrázta a fejét.

- Sajnálom. Ne haragudj, nem, én nem... - A hebegése újra zokogásba fulladt, és Itachi magához rántotta, és a hirtelen, meggondolatlan mozdulat következménye, egy mély sóhaj, ami feltört a mellkasából, a lány hajtincsei között tört utat magának.

Sakura elcsigázott teste forró volt a karjai között, és megpróbált hátrébbhúzódni, de a lány nem volt hajlandó foglalkozni vele, hogy Itachi feszeng tőle, hogy olyan közel van, abban az ostoba ruhában. Nem számított. A férfi látta a lelke minden egyes pontját, és ez volt a valódi meztelenség, ezt jelentette, nem levenni a ruhákat, hanem leengedni a falakat. És ő ezt tette. Téglánként bontotta le a saját falait, ahogyan Itachi is tette érte, és ez több volt, mint amit valaha is tett bárkiért. Azokat a falakat Sasukénak építette, és Itachiért bontotta le. Még nem volt egészen befejezve a munka, de tudta, még idő kell hozzá. És ha lesz rá idő, hát ott fog állni Itachi előtt lecsupaszított, pőre lélekkel, és ahhoz képest mi ez? Semmi. Itachi is ugyanígy tudja, még ha a teste nem ugyanezt érzi is.

- Gyere, menjünk. Érjünk vissza minél előbb - suttogta a férfi a fülébe, és Sakura bólintott, nehézkesen elengedte.

Nem nézett a szemébe, csak megfogta a kezét, és hagyta magát vezetni. Haza.

******

Naruto tétován megtorpant az ajtó előtt, és egy pillanatig kissé bizonytalanul hallgatta a bentről kiszűrődő hangzavart, amibe hangos kutyaugatás vegyült, még kaotikusabbá téve azt. Tanácstalanul bekopogott, de nem kapott választ. A harmadik alkalom után lenyomta a kilincset, és az engedett, belökte az ajtót, és rábámult az előszoba padlóján heverő pórázok és nyakörvek kupacára.

- Hahó? - kiáltott továbblépve, és egy pillanatra lenézett a földre, mert valamit arrébbrúgott, de a kupiban nem tudta megállapítani, mi volt az. - Kiba?

- Hana, azt istenért, hányszor mondjam el, hogy ne hagyd szanaszét a vackaidat? - hangzott fel egy dühös női hang, egy csattanással kísérve, Naruto pedig arrafelé vette az irányt.

- Öö... helló, Kiba anyukája - mondta heherészve, mikor belépett a konyhaként funkcionáló helyiségbe (legalábbis, a fiú feltételezte, hogy többnyire annak használják), és megvakarta a tarkóját. - Kopogtam, de nem válaszolt senki.

- Szervusz, Naruto – felelte a nő egy elfoglalt ember kissé kelletlen, de csöppet sem barátságtalan hangsúlyával.

- Kibához jöttem, itt van?

- Fent van a szobájában, menj csak fel nyugodtan. - Jött a válasz, de a nő már mással foglalkozott, és Naruto a vállát megvonva megfordult, és felment a mindenfélével telezsúfolt lépcsőn az emeletre.

Az egyik szoba felől erős parfümillatot érzett, így a másikhoz lépett, és kopogott.

-Gyere - szólt ki egy hang, és Naruto benyitott. Kis híján vissza is csukta az ajtót. - Á, helló.

- Bocsi, nem tudtam, hogy öltözöl - mondta kapkodva a fiú, és ki akart hátrálni a szobából.

- Hagyd csak, már megszoktam – legyintett Kiba, és felráncigálta magára a rövidnadrágot. - Ebben a házban a magánélet ismeretlen fogalom – tette még hozzá, de a hangsúlyából nem úgy tűnt, mintha igazán bánná. - Dobd le magad.

Naruto hümmögött, a tekintete végigsiklott a szétdobált ruhák kupacán, a könyvespolcon, az íróasztalon, a teli szennyestartón, Akamarun, aki elnyúlva szundikált az ablak alatt, és a falhoz erősített, terepmintás függőágyon. Kicsit felvidult az egésztől, mintha otthon lenne, és gyanította, ez az a ház, ahol mindenki otthon érzi magát, és ezt el is várják tőle.

Végül rövid tanakodás után átrakott egy halom összehajtott, tiszta ruhát az egyik babzsákfotelből a másikra, ami szintén tele volt könyvekkel, és mindenféle apró vackokkal, mint kunaijok és üres kajásdobozok, és kis híján le is borította az egész tornyot. Ahogy lehuppant szinte rögtön be is nyelte a fotel. Elég kényelmes volt.

Kiba beült a függőágyba és feldobta a csupasz lábát az íróasztala előtt álló székre.

- Mi a helyzet? - kérdezte érdeklődve.

- Küldetést kaptam a nagyitól - fintorodott el hirtelen Naruto, amint eszébe jutott, miért is jött.

- Azt hittem, örülni fogsz neki, ha végre hozzád vágnak egyet – felelte kicsit csodálkozva Kiba, és lehajolt, kinyitotta az asztala legfelső fiókját, hogy előhalásszon egy doboz cigarettát.

- Nem is tudtam, hogy dohányzol - nézett rá meglepetten Naruto, mire Kiba felpillantott, és megvonta a vállát.

- Néha szoktam. Bár, csak unalomból, nem vagyok függő. - A szájába lökött egy szálat, és a nadrágja zsebében kotorászva folytatta. - Na, mesélj, mi a bibi azzal a küldetéssel?

- Ez az, olvasd el - sóhajtotta Naruto, és átadta neki a papírt, amit a másik el is vett, miután rágyújtott, és ledobta a földre az öngyújtóját.

- Ha. Macskakergetés - vigyorodott el Kiba. - Nagyon kihúztad a gyufát az öreglánynál, mi?

- Ja, azt hiszem. De van egy tervem – tette hozzá, és egy ördögi mosollyal felvázolta, mit akar. - Szükségem lenne hozzá pár ketrecre – fejezte be végül a hasát fogva nevető Kibát bámulva.

- Oltári - röhögte a srác lelkesen. - Hallod, ebből nem maradhatok ki! Visszük a dögöket, és csinálunk egy kis kavarodást odakint. Úgyis nagyon be van poshadva a hangulat – mondta, míg kipattant a függőágyból, és kitárta az ablakot. - Gyere - szólt még oda Narutónak, míg megvakarta Akamaru füle tövét, és kilépett az ablakon.

Naruto bizonytalanul, meglepetten bámult utána, aztán előrelépett. Kiba a közvetlenül a ház oldalához épített fészer tetején sétált végig, és a másik sietve kimászott az ablakon, követte, majd leugrott utána. A kennelhez lyukadtak ki, a kutyák ketrecéhez, és Narutónak egy pillanatra tátva maradt a szája. Nem is tudta, hogy ennyi kutyájuk van. Lehettek vagy százan, bár képtelen volt őket megszámolni, mert ide-oda futkostak. Úgy tűnt, elemükben vannak, és Naruto hirtelen elnevette magát. Mi lesz itt, te jó ég! A vén banya rekedtre üvölti majd magát, aztán miután kikergette az irodájából, addig nevet, hogy könnyekben tör majd ki... És a Hokagénak most pontosan erre van szüksége. Naruto gondolatban vállon veregette magát, míg Kiba a szájába vette két ujját, és füttyentett.

Jó hangosan szólt, és az összes kutya felkapta rá a fejét, egy csapásra lehiggadtak, mindegyik jól nevelten leült, és a feszült figyelmet szinte érezni lehetett a levegőben. Kiba rápillantott a bemutatóval alaposan lenyűgözött Narutóra, és elvigyorodott.

- Én vagyok az alfa – mondta magyarázatképpen, és a másik elismerően biccentett.

- Nem semmi – mormogta a kutyákat bámulva.

- Ma, kis bolhazsákjaim, macskákat fogunk vadászni - mondta Kiba, és a közönsége mocorogni és csaholni kezdett. - Nem esszük meg őket, hékás - mutatott rá az egyikre, aki nagyon élénknek tűnt neki az imént, és a kutya fülei lekonyultak. - Egyiket se esszük meg. Összetereljük őket, és rács mögé dugjuk. Látom, ez már tetszik. Lehet őket kergetni a végtelenségig. Na gyerünk, gyerekek – tette még hozzá, és egy kattanással kinyitotta a kennel ajtaját. - Akamaru, a kaput! - kiáltotta el hirtelen, és Naruto a fejét kapkodva követte, ahogy elindult a kutyák után. Akamaru az utcára nyíló kapu kilincsére nehezedve figyelte, ahogy az egész falka kiárad az utcára, és Naruto felnevetett.

- Ki engedte ki a kutyákat? - hallatszott a visítás, és Kiba anyja majd kiesett a konyhaablakon. - Kiba...!

- Bocs, anya, küldetésem van! Este jövök. - Kiba egy csókot dobott az anyjának, majd kisietett a kapun, Akamaru szorosan a nyomában.

- Csókolom! - intett oda Naruto egy zavart vigyorral, és Kiba után iramodott.

Az utcán felvonyított egy kutya, majd még egy, aztán az összes, és Kiba nevetve csatlakozott a falkához, oldalba bökve Narutót, aki végül szintén kiereszette a hangját, aztán a kutyák után loholva ki se fogytak a röhögésből.

*******

Mitsuko akkor kezdett el igazán aggódni, amikor Mito egy ragyogó mosollyal eléállt, és bejelentette, hogy állapotos. Mikor elsápadva lerogyott a hozzá legközelebb lévő székre, természetesen sem a nő, sem Hashirama nem értette, mi ütött belé, ő pedig elkente az egészet azzal, hogy nem érzi jól magát, és még alaposan meg is lepték a hírrel. Elhitték neki, de mindenkinek feltűnt, hogy azóta nem nevet. Hogy a homlokát ráncolva, aggodalmasan járkál fel-alá, és képtelen megülni a fenekén.

Mikor Tobirama megkérdezte, mi a baj, nem volt hajlandó bevallani neki, hogy Madara miatt aggódik. Mito és a kicsi, és Madara miatt. Hogy Madara rájön valahogy, és akkor mindennek vége. Tudta, hogy a számára így is vége a játéknak, és Madara máris nyert. Egy hét alatt mindent alaposan kitervelt. Biztonságban kell tudnia Mitót, Tobiramát, a Hokagét és a születendő gyermeket is. Madarától. És tudta, hogy az egyetlen, amivel ezt megteheti az, ha saját magát bajba keveri. Nyakig.

Végre elhatározta magát, kitervelt mindent és most ott állt, Tobirama szobájának ajtajában, és némán figyelte az alvó férfit. Hashirama engedte be a Hokage-házba, és azt mondta, menjen fel nyugodtan. Biztosan nem tudta, hogy az öccse alszik. Mitsuko az ajtófélfába kapaszkodva próbálta az eszébe vésni Tobirama arcvonásait. Azét a gyönyörű arcét. Érezte, hogy hasogat a szíve. Minden szétesik körülötte, és ő nem tehet mást, csak hogy sürgeti ezt a pusztítást, saját önkezével fejezi be. Ez az egyetlen módja.

Az ágy mellé lépett, leguggolt Tobirama mellé, és óvatosan megcsókolta, nehogy felébredjen, de úgy tűnt, nem volt eléggé óvatos. A férfi felrezzent, felhunyorgott rá. Mitsuko puhán megsimogatta az arcát.

- Aludj csak, biztosan kimerült vagy – suttogta neki halkan, és figyelte, ahogy a másik halványan elmosolyodik, ahogy félálomban újra elhelyezkedik. - Szeretlek.

Tobirama már újra aludt, és Mitsuko kiosont a szobából, nesztelenül becsukta az ajtót maga mögött. A földszinten röviden elköszönt Hashiramától, és gondolatban Mitótól is. Konoha utcáin sétálva a kisgyermekre gondolt, akit Mito hord a szíve alatt, és őszintén, tiszta szívből kívánt neki gyönyörű, elégedett és boldog életet.

Az erdőben már ott várta Madara, hátizsákkal a hátán, elégedett mosolyával, és Mitsuko félszívvel, szomorúan viszonozta azt a mosolyt. Madara lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, és puhán a hasára simította a tenyerét.

- Ne aggódj, minden rendben lesz – lehelte a szájába, és a lány bólintott. - Felneveljük együtt, és erősebb lesz, mint bárki más. Egy igazi harcos.

Madara boldognak tűnt, és Mitsuko egy utolsó pillantást vetett Konohára, mielőtt elindultak.

Erre akart emlékezni, amikor meghal. Amikor Madara dühében elvágja a torkát, vagy megfojtja. Amikor rájön, hogy nem terhes. És aztán még talán a holttestébe is belerúg, és cafatokra szaggatja, ha megtudja, hogy a figyelmeztetésnek szánt levele már holnap el fog jutni a Hokagéhoz, aki elrejti majd Mitót és a gyermeket, és ő soha nem fog hozzájuk férni. Se a hőn áhított bijuu-hoz, sem a Senju örököshöz.

Soha.

******

Mire visszaértek úgy tűnt, Sakura teljesen magához tért. A felkapcsolt villanyokból és a kihallatszó nyüzsgésből az Akatsuki valahonnét megtudhatta, hogy baj van. Befelé menet az előtérben Kisaméba ütköztek, aki a vállára dobott Samehadával sietős tempóval igyekezett kifelé. Sakura, aki nem figyelt a lába elé egyenesen nekiment, és Kisame meglepetten megragadta a vállait, mielőtt elgázolta volna.

Egy másodperce halálos csönd ült a helyiségre, csak a Samehada hangos, súlyos puffanása hallatszott a padlón, habár Kisame mögött az Akatsuki nagyrésze teljes menetfelszerelésben szintén kifelé indult volna, és most ők is megtorpanva a háta mögött rájuk bámultak.

Pein Itachi fáradt arcát fürkészte, Konan aggódó pillantása Sakurát próbálta megnézni magának, de Kisamétól nem látott semmit. A férfi megtette helyette is a gyors csekkolást: a lány arcába bámult, a tekintete végigfutott a koszos köpenyen, Sakura véres ujjain.

- Kinyírtad? - kérdezte egy megkönnyebbült sóhajjal, mikor nyugtázta magában, hogy a lánynak egy-két karcoláson kívül nem esett baja, és a társa is önmaga, hiszen némán, komoran támasztja a falat, és nem is törődik a rátapadó pillantásokkal, csak Sakura tarkójára mered.

A lány megrázta a fejét, egy gyenge, reszkető mosoly tűnt fel az ajkain.

- Csak a keze... Ájult volt, mikor ott... otthagytuk.

- Ki értesített benneteket? - kérdezte halkan Itachi, és Kisame ránézett, de végül nem ő felelt, hanem Konan.

- Reiki. A szobádban van. - A nő szempillái megrebbentek, a pillantása kérdő volt, ahogy gyorsan Sakurára pillantott, majd vissza a férfira.

Itachi csak megfontoltan megrázta a fejét, és megfogta Sakura kezét, aki végre meglátta a Kisame mögött álló Akatsukit, és könnyek szöktek a szemébe.

- Köszönöm - mondta halkan, az arcán végigfolyt az első könnycsepp, és Pein zavartan elfordította a tekintetét a hálás zöld szemekről, amik egyenesen rábámultak, olyan nyíltan és őszintén, mintha a veséjébe látnának. - Köszönöm - suttogta Sakura, ahogy elment mellettük, Itachi ujjaiba kapaszkodva a férfi után botladozott, és rájuk nézett, hitetlenkedve, csodálkozva bámult rájuk.

Kisame, Pein, Konan... Kakuzu. A két zöld szempár egy pillanatra egymásba kulcsolódott, és Sakura ujjai megszorították a férfi karját, aki rezzenéstelenül visszabámult rá. Mintha azt mondaná, nem miatta van itt. Egy kissé nyugtalannak tűnt, de a kifejezéstelen szemek elárulták, hogy nem miatta az. Nem aggódott érte, csak menni akart, nem akart itt lenni. A lány továbbment, de egy pillanatig még tartotta a szemkontaktust, és mikor megfordult, a folyosón ott találta Reikit, aki karba tett kézzel, reszketve állt Itachi szobájának ajtaja előtt.

Reiki ránézett, majd Itachira, de Sakura elkapta azt az utolsó, nyugtalan pillantást, amit a nő Kakuzu hátára vetett. És akkor megértette, világosan látott, mint mikor a sötét éjszakában egy pillanatra bevilágítja a teret egy erős villám fehéres, kék fénye. Kakuzu Reiki miatt nem akart maradni. Ezért akart inkább a többiekkel menni, holott nem érdekelte sem Sakura, sem Itachi, Sasuke pedig végképp nem.

Sakura elámult önmagán egy pillanatra, az agya megtorpant a gondolatnál, hogy még ilyen zsibbadtan is áthatol az idegein az ilyen apróság, hogy nem vakítja el, és még mindig tökéletesen érti az apró jeleket. Csodálkozott rajta, Kakuzu miért válaszolt neki ezúttal a szemeiben ülő kérdésekre, hogy miért nem akar Reikivel egy helyen lenni, ahogyan azon is, hogyha Reiki ilyen kényelmetlenül érzi magát Kakuzutól, akkor miért van itt még mindig, miért nem ment el, miután értesítette az Akatsukit, vagy miért nem ment be Itachi szobájába, miért előtte álldogál, holott Konan azt mondta, bent van a szobában... De ezt most nem értette. Nem volt hozzá elég információja, hogy össze tudja rakni az egész katyvaszt. Csak azt tudta, hogy az agya kétségbeesetten próbálja elterelni a figyelmét ilyen érdektelennek tetsző apróságokkal a sokkról, ami nemrég érte.

Azt viszont már csak akkor vette észre, hogy bent állnak a szobában, Itachi és ő, kézen fogva, szemben Reikivel, aki maga köré kulcsolja a karjait, mintha ezzel megállíthatná a testét szüntelenül rázó remegést, mikor Itachi megszólalt.

- Honnan tudtál róla? - kérdezte halkan, a hangjában mintha hála bújt volna meg, és ezt Reiki is érezte, bár nem mutatta.

- Találkoztam vele a bárban, ahol a barátnőm dolgozik. Egy kibírhatatlan seggfej - tette még hozzá egy kedves, együttérző pillantást vetve Sakurára, aki úgy érezte, mindjárt elsüllyed szégyenében.

Itachi a kezét fogta. Az ő kezét, míg Reiki úgy állt ott, mint aki teljesen egyedül van. Mint akit elhagytak. Az ujjai rezzenésére a férfi csak egy határozott, gyors szorítással válaszolt. Nem fogja elengedni. Nem fog odalépni a nőhöz, aki kell, hogy jelentsen neki valamit, hiszen éveket töltött vele, és ismerte.

- Köszönöm - felelte Itachi, a mellette álló lányra pillantott, majd újra Reikire. - Megkérhetnélek egy szívességre? - Mikor a nő határozottan, mindenféle kelletlenség nélkül bólintott, folytatta. - Fessétek be a haját. És kezdj valamit a külsejével. Azt akarom, hogy ne úgy nézzen ki, mint Sakura Haruno, anélkül, hogy akármelyikünknek is genjutsut kéne alkalmaznia. Nem akarom, hogy felismerjék, és az úton bármikor megtámadhatnak. Akár Sasuke, akár más. Szükségünk lesz minden chakránkra, ha ez bekövetkezik.

- Az... az úton? - kérdezte halkan Sakura, a hangja értetlen volt, és megremegett.

- Igen. Elmegyünk innen. Egy kis időre - válaszolt Itachi komoran, lepillantott rá, és a hüvelykujja megdörzsölte a kézfejét. - Ne aggódj. Biztonságban leszel. - A férfi nehézkesen elfordította a tekintetét a zöld szemektől, és Reikire meredt. - Meg tudod csinálni?

- Bízd csak ide - bólintott egy mosollyal a nő. - Mire végzek, a saját anyja sem fogja felismerni, ha összefut vele. Viszont... - Reiki homloka ráncba szaladt, és Itachi kérdőn rábámult. - A haja. Rengeteg festék fog kelleni hozzá, olyan, ami sötétebb a hajszínénél, és már...

- A fürdőszobai szekrényben van egy tucat barna hajfesték. Kakuzuval hozattam, mikor bent járt Amagekuréban. A lehető legátlagosabb színt igyekezett választani.

- Mi... micsoda? - dadogta Sakura meglepetten, és Itachira bámult, aki egy vállvonással elengedte a kezét.

- Ismerem az öcsémet. Felkészültem mindenre – mondta halkan, és egy utolsó pillantást vetett Reikire, mielőtt kilépett volna a folyosóra, és behúzta volna maga mögött az ajtót.

Sakura utánabámult, megrezzent, mikor Reiki összecsapta a tenyerét.

- Hát, akkor... - kezdte lelkes mosollyal, és betessékelte a fürdőszobába. - Hajat festünk.

Sakura hitetlenkedve lehunyta a szemét, és egy reszketős nevetős szaladt ki a száján. Hihetetlen. Csodálatos. Utána akart rohanni, a nyakába ugrani, és kicsókolni belőle a szuszt. Itachi "Mindenre Felkészültem" Uchiha. És Kakuzu, "Nem Érdekel, De Azért Megverekszem Érted" Kakuzu. És az Akatsuki. A "Nincs Szívünk, Csak A Bijuuk Érdekelnek" Akatsuki. A szíve megdagadt, hogy képes legyen helyet hagyni annak a rengeteg hálának és örömnek, amit érzett.

Nincs egyedül. Hát még itt sincs, Sasuke nélkül sincs egyedül. Szabad. Újra szabad.