A mosolyában volt talán valami, vagy a tekintetében? Vagy benne magában, a lelkében, amit nem láthatott ugyan, de érzett, mintha hozzá tartozna. Mintha az egyik végtagja lenne, pontosan illeszkedve, eltéphetetlenül tőle. Fogalma sem volt, most hirtelen mitől...

Tudta, hogy mosolyog, olyan melegen, mint ahogyan nagyon régen nem tette, ott látta visszatükröződni Sakura szemében, mosolyában. Akkor sem tudta volna elfojtani most, ha akarja, de nem akarta. Istenek, hogy kéne ezt most megtenni? Hogy lehetne megcsinálni, túlélni ezt az egészet, és csak boldognak lenni, a kezét fogni, amíg el nem szólítja a szíve, vagy egy agyvérzés, és semmi másra nem gondolni, csak őrá, hogy boldog legyen? Hogy mindennap ezt a mosolyt lássa, és benne ezt a meleg fényt?

Tudta, hogy ostoba, hogy hagyja átfolyni magán az egészet, és így szinte a végkeringése részévé teszi, de hogyan lett volna képes nem megtenni? Attól a pillantástól visszatért a hite. Minden egyes mosolyával többé vált, apránként felragyogtatta mindenét, amiről azt hitte, régen elveszítette már valahol. A hitet az emberekben, a boldogságban... A szerelemben.

Hiszen hogy lehetne az, hogy ránéz erre a mosolyra, belenéz ezekbe a szemekbe, és nem azt látja? Az élő, lobogó szerelmet? Talán csak egy apró lépés kellene hozzá, egy érintés, egy szó. Soha nem volt gyáva, soha nem rettent vissza semmitől, amit a sors szabott rá, és most mégis, a lelke meghunyászkodva, szűkölve próbált elrejtőzni valahol, mint egy örökké csak ütött-rúgott kutya, akit meg akarnak simogatni, és nem érti, képtelen felfogni, hogy ezúttal nem bántani akarják.

Az élet volt maga, egy reménysugár, egészséges, ragyogó, gyönyörű nő, és ott állt mögötte ő, mint a lélegző, de már rég halott ember, reményvesztett, beteg. Sakura nyakig begázolt érte abba a sötét, undorító mocsárba, és a karjánál fogva kirángatta onnan. Mintha rákiáltott volna: "Hát bolond vagy te, ott ülsz, mikor idekint sokkal jobb?".

Képtelen volt apránként végigvenni az egészet, és utána megmagyarázni az összes, rég elfelejtett, talán soha meg sem ismert érzelmet, amit kiváltott belőle. Az a pörgő kerék jutott eszébe róla, amit egyszer egy nem éppen jó hírű helyen látott, ahová Kisame hurcolta magával, bár semmi kedve nem volt menni. Csak ült az egyik sarokban, alaposan berúgott, és bámulta azt a kereket, forgott, meg nem állt egy pillanatra sem. Vagy talán csak ő volt túl részeg, azért látta így. Olyan most, mint az a kerék, amit alkoholmámoron át bámulnak, és kétségtelen -, azt a kereket Sakura pörgeti.

Minden rendben volt, de fogalma sem volt róla, hogyan érzi magát, mi történik vele éppen. Csak azt tudta, hogyha most felnézne, és kiszúrna a tömegben egy fiút és egy lányt, ahogy egymásba kapaszkodva csókolóznak talán nem érezné úgy többé: hülyeség. Majd rájönnek. Talán csak egy megértő mosollyal legyintene rájuk. Miért? Nem tudta. Talán tényleg létezik szerelem. Talán tényleg nem csak a tündérmesékben. Talán ők tudják jobban, és ők néztek utána sajnálkozva, ugyanúgy ahogy még az imént ő rájuk: "Hülyeség. Majd rájön.".

Észre sem vette, Sakura mikor fordult meg a karjában, csak mikor finoman az arcához ért, akkor rezzent fel. Lepillantott rá, és a keze után nyúlt, a mellkasára szorította a tenyerét, hadd érezze, hogyan ver a szíve, mintha most mondaná el, amin gondolkozott.

"Nézd, el tudom hinni, hogy van szerelem. Hiszek abban a dologban, amit mások szerelemnek hívnak. Nem tudom, milyen, de képes vagyok rá, hogy elhiggyem, létezik. Miattad, tőled. Figyeld, hogy ver a szívem. Hiszek. Hát nem csodálatos?"

- Igyunk rá valamit – mosolyogta lágyan a lány, és Itachi egy pillanatig töprengve fürkészte az arcát, mielőtt rábólintott volna.

******

Valahogy így történt, hogy egy sarokasztalnál találták magukat egy bárban, és Sakura arcán még mindig a tűzijáték izgalmától kigyúlt pír égett, mikor Itachi elé tolta a poharát.

- Mi ez? - kérdezte kicsit gyanakodva szemlélve az üvegpohárban lötyögő alkoholt.

- Meglepetés - felelte Itachi, félrebiccentett fejjel figyelte a bizonytalan kis mosolyt, amit ezzel kicsikart a lányból, a gyors mozdulatot, ahogy beleiszik.

Egy kortynál nem is bírta tovább, elfintorodott, a pohár alja az asztallapon koppant, és megborzongva, nehézkesen lenyelte az italt, akármennyire nem tetszett neki az íze.

- Ó - nyögte meglepetten, és újra kirázta a hideg. - Elsőosztályú idegméreg - állapította meg egy határozott biccentéssel, és Itachi elmosolyodott.

- Lehet, valami kevéssé erőssel kellett volna kezdeni - ismerte el a férfi. - Kérjek neked valami mást?

- Hagyd csak. Jó lesz – legyintett Sakura.

- Nocsak. Be akarsz rúgni?

- Éppen itt az ideje - vonta meg a vállát a lány, mire Itachi rákulcsolta az ujjait a saját csészéjére, egy halvány mosollyal belebámult. - Ez lenne a sokadik első ezen a héten - nevette el magát végül Sakura, és mikor a férfi felpillantott rá, zavarában a pohara után nyúlt.

Itachi komolyan figyelte az arcát, ahogy iszik. Ugyanaz volt a reakció, mint az imént, és a férfi már most tudta, hogy remekül fog szórakozni. Csak neki nem szabad leinnia magát a sárga földig. Nehéz lesz megállni - suhant át a fején a gondolat, mikor Sakura beszélni kezdett.

- Mindenki megőrült, legalábbis úgy érzem. Mindenki őrültségeket csinál. Tsunade Jirayára támaszkodik, holott mindig csak azt hallottam tőle, milyen felelőtlen a fickó, soha egy józan gondolata sincsen... és most tessék. Kurenai gyermeket vár... - Itachi felpillantott, Sakura arckifejezését fürkészte, az ellágyult, elhaló hangot próbálta elemezni. Mikor sikerült, lehajtotta a szakéját. Gyereket akar. Mint kis híján minden nő, akit valaha is ismert. Nem igazán lepte meg a gondolat maga. Csak az, hogy képes hirtelen úgy látni Sakurát, mint egy nőt, aki vágyik egy gyermek után. - Összeházasodnak Asuma-senseijel, mikor pedig... Évekig bujkáltak, évekig titkolták. És nézzenek oda, kiteszem a lábam Konohából, és arra érek vissza, hogy elvárnak az esküvőre. - A lány nevetett egy kicsit, kivégezte az első poharát, és Itachi előzékenyen töltött neki, mielőtt megkérte volna rá. Úgy tűnt, észre sem veszi. - Naruto, a legjobb barátom hajlamos elhinni, hogy elárulnám őt, és azt mondja, nem érdekli Sasuke. Ino... Nem mintha nem lenne elég, hogy hirtelen összejött valakivel, de hogy ők ketten már... - Sakura megakadt, zavartnak tűnt. Rámeredt a poharára, amit a férfi elétolt.

- Lefeküdtek - mondta Itachi habozás nélkül. - Mondd ki nyugodtan. Tinédzserek, nem meglepő.

- Igen. Lefeküdtek. Nem is tudom elhinni. Mindenki őrültségeket csinál. Itt az ideje, hogy én is csináljak valami pokolian ostobát, azt hiszem. - Sakura egy apró, nyugtalan kacajjal belekortyolt a szakéba, és a szája elé tartva a kezét, egy pillanatig úgy tűnt, a hányingerrel küzdd. A férfi tudta, hogy most kéne megállítania, de mégsem tette. Ez volt a legveszélytelenebb önkínzás a sok közül. És miért is ne marhatná magát néhanapján a lány is? Sokszor építette le magát ugyanúgy, apránként, ahogyan most Sakura teszi. És talán... talán jót is hoz majd, nem csak pokoli fejfájást. - Hiashi vőlegényt szerez Hinatának, Neji... - Egy másodpercre felpillantott, de Itachi nem adta jelét, hogy zavarná a téma, így hát egy nagy sóhajjal, aggodalmasan folytatta. - Neji szabályokat szeg. Soha ezelőtt nem tett ilyet. Aztán ott van Kakashi sensei, ő újabban állandó jelleggel leissza magát. Bár, őt most kivételesen meg tudom érteni. - A lány halkan nevetett, Itachi megvonta a vállát.

- Régebben sem voltak fenntartásai, amikor a pohár után nyúlt - mondta a férfi halkan. - Ha kétségei vannak, ebbe menekül. Neked is... kétségeid vannak, Sakura?

- Nem erről van szó - rázta a fejét lassan Sakura. - Csak... Tudod, a betegeim gyógyulnak. Az emberek... elkeseredetten próbálnak tartalmat adni az életüknek. Feszegetik a határokat, beteljesítik a terveiket, gyerekük lesz, esküvőt terveznek. A chuunin vizsga előkészületei jól haladnak, küldetéseket adnak ki, és teljesítik őket, Sunagakuréban más a Kazekage, mint aki volt, mikor eljöttem otthonról, és én csak... - A lány felsóhajtott, leeresztette a vállát. - Minden folyik tovább a maga medrében. Az idő csakúgy pereg, és én úgy érzem, mintha kimerevedve függene a levegőben. Nehéz rágondolni, hogy azok, akiknek fontos vagyok... képesek, és túl is tudnak lépni azon, hogy nem vagyok ott. - Sakura felpillantott, mikor Itachi újratöltötte a saját poharát. - Hálátlannak tűnök. Szeretnek engem, és nehéz volt nekik az utóbbi időszak, ahogyan nekem is. És ha tehetnének valamit, már megtették volna. Nem is hibáztatom őket, hogy a saját életüket élik, nem akarom, hogy önzőn csak rám irányuljon a figyelem, és mindenki azon nyavalyogjon, hogy nem vagyok ott, mintha valaki mindent elvett volna tőlük. De ettől függetlenül, nem kellemes érzés. Valahogy... olyan jelentéktelennek érzem magam, tudod?

- Nem vagy közvetlen hatással a mindennapjaikra – felelte Itachi, mintha csak azt a mondatözönt akarná folytatni, mint amit Sakura elkezdett. - Úgy érzed, többet nem vagy fontos. Hogy semmi vagy. Bevégezted, amire rendeltettek, és a továbbiakban nincs értelme semminek sem, amit teszel. Nem számít. Nem vagy hatással senkire. Hiába beszélsz, senki nem felel, mert senki nem hallja. Csak egy üres hely vagy a világban, mint egy kísértet. Ott vagy - mégsem lát senki. Átsétálnak rajtad. Nincsenek reakciók, válaszok, csak te. - A férfi felnézett Sakurára, a némán, meglepetten rábámuló zöld szemekbe feledkezett egy pillanatra, mielőtt egy keserű mosollyal megemelte volna a poharát. - Hát, üdv a klubban - mormolta, és lehajtotta a szakéját, merev mozdulattal újratöltött. - Ilyenkor természetes reakció, hogy olyat akarsz tenni, amire mindenki felkapja a fejét.

- Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne, hogy éppen leiszom magam – vonta meg a vállát egy mosollyal Sakura, mire a férfi keze megállt a szakésüveggel a csésze felett.

- Ne nézz körbe, jó? - Elmosolyodott, és a lány nehezen, de képes volt megállni. - Tudom, elefánt-effektus, de komolyan kérem. Jó, megnéztük a tűzijátékot, nem túl érdekes, valószínűleg senkinek nem tűnt fel, hogy egyáltalán ott voltunk. De aztán végigsétáltunk Amagekurén, fogtad a kezem, bejöttünk ide, és itt ülünk egy jó fél órája, iszunk és beszélgetünk, és szeretném, ha tudnád, hogy amikor felállunk, és kimegyünk innen, és megfogod a kezem, Sakura, ebből a bárból legalább három ember első útja egy informátorhoz vezet majd, némi fizetség reményében. És azt hiszem, mondhatom, hogy mostanság elég felkapott téma vagyunk, az informátorok pedig szívesen nyitják ki az erszényüket, ha valaki megemlíti akár a te neved, akár az enyém. Pláne, ha ez a kettő egymás mellett hangzik el. A Bingó-könyv, Sasuke, Konoha jótékony hatása ez. Ne mondd, hogy nem figyeltél fel rá. - Sakura tétován, elismerőn bólintott. - Azt hiszem, elég nagy az esély rá, hogy ez a három ember három különböző informátorhoz rohan majd, hiszen ki akar már ismert hírrel beállítani bármelyikőjükhöz is? És vajon mekkora az esély, hogy előbb-utóbb akad valaki, aki küldd egy üzenetet? Vajon kinek?

- Kinek? - kérdezte Sakura, minden kíváncsiság nélkül. Valahogy sejtette a választ.

- Sasukénak - felelte Itachi, finoman elmosolyodott. - De ez ne állítson meg abban, hogy velem bosszantsd az öcsémet.

- Én nem akarom...

- Ne hazudj - vágott a szavába keményen a férfi, és az állkapcsa megfeszült. - Nekem ne.

Sakura ingerülten megrázta a fejét.

- Nem azért akartam eljönni ide, hogy idegesítsem vele Sasukét. Nem azért iszom, hogy bárkit is kiakasszak vele. Igazad van, olyan, mintha már senki nem venné figyelembe, hogy létezem, de itt, veled, egyáltalán nem is számít. Sőt, még örülök is neki. Szabadnak érzem magam tőle. Zavar, de annyira nem, hogy ne tudnám félretenni, és másra koncentrálni. A konohai Sakuraként mikor is tehetném meg, hogy Itachi Uchihával üljek egy asztalnál, és beszélgessek vele, miközben alkoholt iszok, mikor senki nem szolgálna ki, ha nem veled érkeztem volna? - kérdezte, és a bosszúsága nevetésbe csapott át. - Jesszus, Itachi, tizenkilenc vagyok. Ki a fene adna nekem szakét, de komolyan? - A férfi megrázta a fejét, aztán hirtelen elmosolyodott, biccentett, mint aki belátja, hogy néha túl engedékeny. - Nem akartam hazudni. Nem is fogok, legalábbis, amíg nem muszáj - tette még hozzá kicsit tétován, Itachi pedig lehunyta a szemét, mintha azt mondaná, ezzel tisztában van. - Ha igazán zavarna ez az egész, hogy Sasuke százszázalék, hogy tudni fogja, hogy a "menyasszonya" a bátyjával issza magát halálra egy bárban, ahová igazából be sem léphetne, és mint azt kihangsúlyoztad, és értem is miért, bár kettőnk szempontjából nem ilyen izgalmas a helyzet, kézenfogva fogunk távozni innen, együtt, mert valószínűleg addigra már nem fogok tudni a lábamon állni -, nos, ha mindez zavarna téged, akkor nem mondtál volna igent rá. Egyébként pedig – Sakura lekönyökölt az asztalra, és közelebb hajolt Itachihoz, aki automatikusan felé dőlt az asztallap felett. -, ha azt akarod kideríteni, részeg vagyok-e már, egyszerűen csak kérdezd meg. Nem. A válasz még nem. - A lány kihúzta magát, és a férfi derűs szemeibe bámult. - Ha pedig ez a mostani este azzal jár, hogy Sasuke fel akar majd robbanni az idegtől, hát ki vagyok én, hogy elrontsam a mulatságot? - kérdezte, és felnevetett, Itachi pedig próbálta rosszallóan a fejét csóválni, de a végén csak megremegett a válla, így a helytelenítés, amit sugallni akart nem sikerült valami fényesen.

- Ezek után senki nem merné megkérdőjelezni, miért is engedem neked, hogy jó pár évvel a korhatár alatt igyál, ha ez az, amit szeretnél - jelentette ki, a hangja vidám volt, Sakura csak boldogabb lett tőle.

- Az az igazság, hogy már jócskán érzem a fejemben – vallotta be halkan kuncogva. - Minden olyan bántóan színes, éles. És jó kedvem van, talán túl jó kedvem is, ahhoz képest... - Itachi felpillantott, meg akarta kérdezni, mihez képest, de nem tudta. - Mesélj valamit - kérte a lány kíváncsian fészkelődve. - Magadról - tette még hozzá a férfi kérdő tekintetét látva. - Furcsa, de mindent tudni akarok. Hogy amíg haza nem kell mennem, tudjak rólad mindent.

- Mégis mit akarsz hallani? - kérdezte kissé meghökkenten Itachi, hátradőlt a székén, miközben magától összeszorult ökle az asztalon koppant.

Az arca közömbös volt, érdektelen, de tudta, hogy Sakura átlát rajta. Látja, hogy a szemei egy hajszálnyival tágabbra nyíltak, a szemöldöke megrándult, a testtartása pedig elárulja neki, hogy a hirtelen kéréstől minden izma megfeszült. "Amíg haza nem kell mennem." Támadásnak, burkolt célzásnak vette volna, ha a lány tekintete nem olyan nyílt, és őszintén kíváncsi. Tudta, hogy tényleg érdekli. Nem csak azért kérte erre, hogy odavethesse ezt a mondatot neki, nem akart bűntudatot kelteni vele. Nem is figyelt rá igazán, hogy mit mondott.

- Mesélj róla, milyen volt ANBU-nak lenni – felelte halkan Sakura, a hangja óvatos volt, az esti meséért könyörgő gyermeké, ahogy újra lekönyökölt az asztalra, és összefűzött ujjaira fektette az állát.

- Tényleg ezt akarod hallgatni, Sakura? - Itachi ujjai az asztalon doboltak, a lány szíve meglódult, mikor az asztallapról végre ráemelte a tekintetét. Komoly volt, és hideg, mint még talán sosem, de ő nem hátrált meg, csak határozottan bólintott. A férfi megadóan felsóhajtott, mindkettejük poharát telitöltötte. - Nos, rendben. Legyen. Tizenegy éves voltam, céltudatos, becsvágyó. Azt akartam, hogy elismerjenek. Tanulni akartam, fejlődni. Tökéletes shinobivá válni - mondta, a hangja szinte maró gúnnyal telt meg. - Danzou ajánlott be, lehetőséget látott bennem. Vagy egy fegyvert, a céljaihoz vezető eszközt. Inkább az utóbbiról volt szó. A szabályzat tiltja ugyan, de mivel már nem vagyok ANBU, és az érintett sem az, azt hiszem, elmondhatom, hogy Kakashi csapatába osztottak be. Még nem ismertem, csak hírből. Az első napom... Nos, nem igazán fogadtak szívélyesen. - Itachi elmosolyodott, szarkasztikusan, töprengőn. Ivott egy kortyot, mielőtt folytatta volna, és igyekezett nem Sakurára nézni, habár érezte magán a kíváncsi pillantást. - Gyerek voltam, sértette az önérzetüket, a büszkeségüket, hogy ilyen könnyen bejutottam közéjük, ilyen fiatalon. Nem hitték, hogy közéjük való lennék, az életkorom alapján. Nem is voltam odavaló. Azt hittem, bajtársként, velük egyenlőként fogadnak majd, és végre tartozhatok majd valahová. Akkor még hittem az ilyesfajta tündérmesékben, bár ha Fugaku tudott volna róla, azt hitte volna, meghibbantam. Nagyon sokáig bizalmatlanok voltak velem szemben, rosszindulatú pletykákat kellett visszahallanom. Kakashi-taichou... - Itachi egy pillanatra elhallgatott, a szája sarkában apró kis mosoly tűnt fel. Milyen könnyen jön a szájára ez a régi-régi megszólítás, pedig mikor volt már. Azt hitte, már talán nem is emlékszik majd rá, milyen volt ANBU-nak lenni. Tévedett. - Kakashi-taichou próbált gátat vetni az egésznek, de hiába volt tekintélye, nem igazán sikerült neki. Az első küldetésem egy hónappal a csatlakozásom után kaptam meg. Aznap készült a tetoválásom is - mondta elrévedve, és észre sem vette, hogy megdörzsöli a felkarját.

Újra ott volt, érezte a fájdalmat a karjában. Nem rezzent össze. Nem fintorgott. Kakashi ott ült vele szemben, figyelte a kibontakozó mintát, az arcát. Elégedettnek tűnt a végeredménnyel. Ő fizetett érte, nem hagyta hogy Itachi tegye. Ajándék - ezt mondta. Még a mosolyára is emlékezett. Akkor még ő is képes volt mosolyogni, mosolygott hát, mint egy kis taknyos tizenegy éves gyerek, aki úgy érzi magát, mint akit most avattak férfivá. Milyen szép is volt... egy darabig, persze. De akkor is az volt.

- Mindegyik ANBU tetoválás ugyanolyan - jegyezte meg halkan Sakura, és a férfi felrezzent, rámosolygott. - Nem a csatlakozáskor kapjátok meg, a felszerelés után?

- De igen. Az összetartozás jelképeként. Velem vártak. Próbára tettek, tudok-e... Együttműködni. Lépést tartani. Gyilkolni – Itachi komoly pillantása a szakéscsészén pihent meg. Nem akart a lány szemébe nézni. Nem is mert volna talán. Tartott tőle, mit látna. - Akkoriban a legfiatalabb ANBU is öt évvel idősebben lépett be, mint én. Akárhogy is nézzük, csak egy gyerek voltam. És nem egy ember volt, aki megkérdőjelezte, vajon egy gyerek képes-e arra, amire sok esetben egy huszonéves is nehezen veszi rá magát. Vagy akár egy öregember. Akárki. Az első küldetésemen... Mind ott hevertek a földön, Sakura. Fegyvertelenek voltak, és védtelenek. Nekem pedig bizonyítanom kellett, hát bizonyítottam. Gyilkoltam. Akkor, életemben először. Nem tudhatta senki sem, hogy heteken keresztül alig bírtam aludni. Lehunytam a szemem, és fröcsögő vért láttam. Vért az ujjaimon. A katanámon. Hallottam a hangját, ahogy a penge átszeli a bőrt, a húst, az ereket. Nem is tudom, hogy a képek, vagy a hangok voltak rosszabbak. A maszkom eltakarta a sötét karikákat a szemeim alatt, de akárhányszor anyám rámnézett, sírva fakadt. - Itachi belebámult a szakéba, belekortyolt, mielőtt folytatta volna. Kellett egy kis lökés, hogy folytatni tudja. Ha az anyja arcára gondolt, elszorult a torka. Még mindig. - Ébren feküdtem az ágyamban, és hallgattam, ahogy zokogva könyörög az apámnak, beszéljen rá, hogy lépjek ki. Hogy felejtsem el az ANBU-t, amíg nem késő. Persze már rég mindegy volt. Már nem rajtuk múlott, hanem rajtam. És akármennyire megviselt az egész, én maradni akartam. Tanulni. Már elfogadtam, hogy ezzel jár elitnek lenni. Tudnod kell gyilkolni, és ezzel sorsokról dönteni. Együtt élni a gondolattal, hogy elvetted valaki életét, holott nem lett volna jogod hozzá. Istent játszani, mikor csak egy ostoba kisgyerek vagy. Hogy amikor azt mondják, itt ez az ember. Menj. Ölj. Olyankor csak menni, és nem gondolni rá, mit teszel. Vagy miért. Csak ölni. Kitépni a bűntudatot magadból, és a porba hajítani. Bízni benne, hogy valóban szükség volt rá, hogy elvegyél egy életet. Hinni benne, hogy amit teszel, okkal teszed. De nem tudni soha, hogy így van-e. Ez... - Itachi elhallgatott, valami furcsa érzés telepedett a mellkasára, és felpillantott Sakurára.

A lány őt nézte, sajnálkozva, és ugyanakkor ezért már rögtön bocsánatot is kérve a tekintetével, mintha tudná, hogy gyűlöli, amikor valaki szánakozik rajta, akkor is, ha jóindulatból teszi. Átkarolva a felhúzott térdét, amire az állát támasztotta őt nézte, és sírt. Némán, hangtalanul, de igazi bánattal könnyezett, mintha az övé lenne mindaz a fájdalom, amit kihallott a szavaiból. Nem mondott igazán semmi rosszat. Nem ment bele a részletekbe. Nem akarta magát sajnáltatni, a hangja is száraz volt, tárgyilagos, de tudnia kellett volna, hogy Sakura át fog látni ezen, mint eddig mindig. Tudnia kellett volna. Be kellett volna cipzároznia a száját. Miért is mondta el? Maga ellen dolgozik. Tudta. Azok a könnyek mégis olyan jólestek, mint az első korty víz egy hosszú sivatagi út után. Te jó kami, mikor volt utoljára, hogy bárki is sírt volna érte? Nem úgy, mint Reiki, nem magát siratva. Hanem őt.

Itachi felállt, és leguggolt Sakura széke mellé. Nem akarta, hogy bárki lássa most az arckifejezését, mert érezte, hogy lehetetlenül ellágyult. Mi lett a kőszívvel? Hol a rideg maszkja? Az őket vizslató emberek csak a hátát láthatták. Ugyanakkor szüksége volt rá, hogy megérintse Sakurát, valahogy megvigasztalja, mintha minden a lány fájdalma lenne egyedül, és nem az övé.

- Hé, azt hiszem, berúgtál - mondta egy lágy mosollyal, és Sakura felcsuklott, ahogy halkan felnevetett. A könnyein keresztül rábámult Itachira, aztán felpislogott a plafonra, hogy eltüntesse őket.

- Ha józan volnék, akkor is ez lett volna a vége - ismerte be egy szomorkás mosollyal, miközben Itachi gyengéden megsimogatta az arcát.

- Jól van, nagylány. Gyere, hazamegyünk - mormolta, és felállt, felhúzta a székről Sakurát is.

A lány figyelte, ahogy a zsebébe nyúl, pénzt tesz az asztalra. Lehunyta a szemét egy pillanatra, mikor a férfi átkarolta a derekát.

- Szédülök - motyogta, a gyomra kavargott.

Amíg Itachi beszélt, ő ivott. Úgy érezte, képtelen elviselni. A torkát végigmaró alkoholtól jobb lett egy kicsit. Fizikai kellemetlenség volt, amit jelen pillanatban tudott kezelni. A lelki fájdalmat nem lett volna képes önmaga nyers valóságában befogadni, és nem is akarta. Enélkül is elég instabil volt érzelmileg. Most kívülről is ezt tükrözte: alig bírt megállni a lábán.

- Tudom. Támaszkodj rám.

- Mintha nem azt tenném hetek óta - nevetett fel Sakura, engedékenyen Itachi vállának dőlt, a tenyerére koncentrált, a forró bőrre a bőrén. - 'Tachi... - szólalt meg halkan, míg homályosan érzékelte a kinti, friss éjszakai levegőt, ahogy az arcába csap.

- Mondd csak - bátorította a férfi, a hangja szórakozottnak tűnt, ahogy végigsétáltak a falu főútján, legalábbis Sakura erre gyanakodott.

- Konoha az otthonom, de most valahogy... gyűlölöm. - A lány megtorpant, Itachi szintén. - Tudod, ez az egész szar úgy, ahogy van – fakadt ki végül, és dühösnek tűnt, a férfi kicsit értetlenül figyelte. - Komolyan, hogy a francba lehet ilyet csinálni? Miért kell, hogy egy gyerek, ahelyett, hogy a játszótéren rohangálna, vagy olvasna egy jó könyvet, öldökölni menjen? Hogy kiöljék belőle a lelkét, mikor még ki sem fejlődött egészen, miért...

- Ne kiabálj - nevetett halkan Itachi, a tenyere a szájára tapadt, csak akkor vette el onnan egy halk szisszenéssel, mikor Sakura beleharapott a középső ujjába.

- Meg se próbálj megállítani, Itachi Uchiha! - sziszegte mérgesen, és megpróbált egyenesen megállni. Nem sikerült. - Várd csak meg, amíg hazakerülök. Seggeket fogok rugdosni!

- Úgy legyen – felelte derűsen a férfi, rázkódott a válla, ahogy újra átkarolta Sakura derekát, hogy biztosan álljon a talpán. - Na, gyere te kis méregzsák. - A lány megbotlott, belekapaszkodott a nyakába. - Óvatosan - mondta halkan, és Sakura felnézett rá, a szemeiben felragyogtak a csillagok.

- Tudom, hogy gyűlölöd ezt, de nagyon sajnálom. Ugye tudod? - A lány ujjai megszorították a felkarját, pont ott, ahol a tetoválása megbújt a pólója alatt. - Bocsánatot akarok kérni Konoha nevében, kárpótolni mindenért, ha egyáltalán...

- Már megtetted, Sakura - szakította félbe egy kínos mosollyal Itachi, a tenyere a lány tarkójára simult, átbámult a feje fölött. - Már megtetted. Csak... menjünk, jó?

- Menjünk - suttogta megszeppenten Sakura, hagyta magát vezetni.

Csönd feszült köztük, csak a falu éjszakai zsivaja szólt tompa morajként. Itachi azt hitte, a lány már rég félálomban van, csak a lába viszi előre, meg a noszogatás, de mikor a tenyere feljebb mozdult, hogy biztosan tudja tartani, ha egyszer csak félrelépne, Sakura megmoccant, az oldalának simult. A testhője átsütött a piros ruhán. A pólóján. A bőrére sugárzott, mintha csak táncoló lángokba burkolta volna azt a hajlékony derekát, amire próbált nem gondolni... túl sokat.

- A genjutsuid nagyon... élethűek - szólalt meg hirtelen, a hangja egyáltalán nem volt álmos. Csak kicsit tompa. - Nem is tudtam, hogy valaki képes lehet ilyesmire. És ha tényleg ugyanazt az érzést vagy képes visszaadni, mint amilyenek a valóságban is lennének, akkor pokolian jól csókolsz, Itachi. - Mikor a férfi megrökönyödve megtorpant, felkuncogott. - Ne haragudj, el kellett mondanom, tudod. Fogalmam sincs, mással milyen lehet, de jó volt. Nagyon jó - mormolta ábrándosan, és Itachi gyorsan, kapkodva lepillantott rá, miközben nyelt egyet. Aztán már máshol járt a tekintete, zavartan ugrált végig az út szélén álló fákon.

- Sakura - szólalt meg halkan, megpróbálta félbeszakítani a lányt, de az ezúttal nem hagyta magát.

- Képes lennék egész nap ezt csinálni - nevette halkan Sakura, és Itachi hitetlenkedve felszusszant. - Boldog vagyok, hogy neked adtam az első csókom, tudod – mondta, és a férfi felé fordult, felnézett rá, mosolygott. - Így volt jó. Érdekes volt testközelből érezni, milyen, mikor azzal a hatalmas, hatalmas szívvel szeretsz valakit, milyen, amikor beleburkolsz valakit abba a gyönyörű lelkedbe. - Itachi meredten bámult abba a bolondul ragyogó, ámuló szempárba, és úgy érezte, mintha valaki éppenséggel tarkón csapta volna valami nagyon nehézzel. Beleszédült. - Nagyon kíváncsi voltam rá - vallotta be Sakura suttogva, lábujjhegyre állt, mintha közelebbről akarná látni a sharinganjait, de képtelen volt megtartani magát, és végül halkan nevetve nekidőlt a férfi mellkasának. - Elképzeltem, milyen lesz. Amikor Kisame ránk rontott. Sokkal jobb volt - biztosította gyorsan Itachit, és a férfi hirtelen elmosolyodott, hitetlenkedve lehunyta a szemét, a mellkasa remegett a visszafojtott nevetéstől.

- Te őszintére ittad magad – nevetett fel végül halkan, megsimogatta Sakura haját. - Jól van. Értem.

- Persze, hogy érted, te is így vagy vele, igaz? Azért vagy velem ilyen... ilyen félvállról vevős - felelte hadarva a lány, mint aki teljesen biztos benne, hogy igaza van.

Igaza volt.

- Nem veszlek félvállról, Sakura... - kezdte Itachi, de a másik hirtelen félbeszakította.

- Ne hazudj. Nekem ne – mondta halkan, egy lágy mosollyal, és a férfi hitetlenkedve lehunyta a szemét.

- Egek - sóhajtotta nehézkesen, aztán felpillantott, és egy nagy levegővétellel kijavította saját magát. - Félvállról veszlek... - kezdte lassan. - Mert részeg vagy. Ennyi az egész. Túl sokat ittál, és nem tudod, hogy mit beszélsz.

- De igen. Nagyon jól tudom. Talán idővel elmondtam volna magamtól is, de jobb ez így. Fontos tudnod, végül is, együtt élünk, Itachi.

- Együtt... mi?

A férfi szinte hátrahőkölt a szótól. A súlyától. Nem akarta ezt így hallani... Annyi minden volt benne ebben a két szóban, annyi minden, ami soha nem lehetett az övé. Nem akarta hallani.

- Így van, nem? - kérdezte Sakura, kicsit elveszettnek tűnt, ahogy leeresztette a karjait. - Itachi, együtt alszunk. Együtt eszünk. Együtt élünk - sóhajtotta végül, mikor a férfi mostanra már szinte teljesen letaglózott arcára pillantott.

- Igen, tudom, de mégis... - nyögte halkan, a tekintete kis híján kétségbeesett volt. - Ne folytassuk ezt most, kérlek.

Sakura lehunyta a szemét.

- Jó volt megcsókolni téged - mondta halkan, és Itachi összeszorította a fogait. - Nem akartam játszani veled, kihasználni bármit is belőled, mert talán így tűnt, hogy fel akarlak használni erre, és nem érdekel, te mit gondolsz róla. De nem hiszem, hogy bármelyiket is érezted volna, magad adtál mindent, önszántadból. Nem fogtam kunait a torkodhoz. Kíváncsinak lenni pedig nem bűn. Te mondtad így, emlékszel? Sasuke már nem bánthat többet olyan mélyen, ahogy tette nemrég, mert már nincs mivel. Te magad vetted ki a kezéből az eszközt hozzá, akkor is, ha nem akarod ezt meglátni. Mi zavar téged, Itachi? Engem nem zavar egyáltalán. Egy csók volt, semmi több. Érzés volt benne, de mégis, mit akarsz hallani? Azt, hogy nem vagyok beléd szerelmes? Tessék: nem vagyok beléd szerelmes. Csodállak, kedvellek és szeretek a közeledben lenni. Jólesik, amikor hozzám érsz, amikor hozzám beszélsz, amikor figyelsz rám, amikor gondoskodni akarsz rólam, amikor féltesz...

Sakura hirtelen elhallgatott, mert Itachi két lépéssel előtte termett, és magához húzta, erősen, hogy benne rekedt még a levegő is, a hajába temette az arcát.

- Tényleg tudni akarod, mi zavar? Igazán, Sakura? - kérdezte halkan, és a lány csak bólogatni tudott. - Hát jó. Megijesztelek majd vele, ugyanúgy, ahogyan a múltkor a fürdőben. - Itachi felegyenesedett, és a lány két vállát szorítva belenézett a megszeppent, smaragdzöld szemekbe. - Adná az ég, hogy holnap ne emlékezz semmire abból, amit most mondani fogok – szaladt ki a száján a rövid, de komoly fohász, és idegesen megnyalta az alsóajkát. - Nem értek semmit. Semmit, ami velem történik. Amit érzek... olyan idegen, ismerős, de ettől még nem értem jobban. Olyan, mintha most kezdenék tanulni valamit, amiről azt sem tudtam eddig, hogy létezik. Mintha tanítanál rá, hogy megértselek, és érdekel, mindent látni és tudni akarok, mert most érzem csak, hogy semmit nem tudok. Lemaradtam valamiről, és most jövök csak rá, hogy mennyi mindent kell még látnom. Huszonvalahány év alatt soha, érted, Sakura, figyelsz rám? Soha nem éreztem ilyet. Megijeszt. Feszült vagyok tőle, ideges és ingerült. Mert azt hittem, hogy mindent tudok már, hogy láttam mindent, amit egy ember láthat, de most úgy tűnik, tévedtem. Türelmesnek kell lenned, mert ez a katyvasz... - Itachi röviden, komoran felnevetett. - Teljesen a padlóra tesz. Más, teljesen más, mint bármi, amit valamikor is éreztem. Nem tudom elmagyarázni, hiszen nem is értem, mi folyik a fejemben. Az egyetlen, amit az egészből értek, az az, hogy mennyire akarom, hogy boldog legyél. Legalább te érted azt, amit mondok, Sakura? - Itachi homlokráncolva, zihálva meredt a lányra, aki felnevetett.

- Igen. Azt hiszem, nagyon is – felelte, és bármit is értett abból a zagyvaságból, amit a férfi összehordott, boldoggá tette vele. - Megvárom, amíg magadtól rájössz - mondta egy elfojtani próbált mosollyal, mikor Itachi sürgetően rábámult, és a szavaira a férfi egy kelletlen morgással a vállára ejtette a fejét.

- Van, amit értek - mondta halkan. - De a többi...

- Mi az?

- Ne haragudj, hogy ilyen nyers vagyok, de kívánlak - mormolta a hajába, és Sakurát kirázta a hideg.

- Úgy érted... ? - nyögött fel meglepetten a lány, mire Itachi finoman, figyelmeztetőn belemarkolt a hajába.

- Ne adj ki ilyen hangokat. Úgy értem, hogy le akarom hámozni rólad ezt az ostoba ruhát, ami a legrosszabb ötletem volt évek óta, mert most minden porcikád érzem rajta keresztül. Bele fogok bolondulni - motyogta beletörődőn, a saját elhamarkodott, meggondolatlan tetteitől kicsit rekedten, és Sakura zavartan megköszörülte a torkát. - Megijesztettelek.

- Egy kicsit - súgta a lány beismerően, reszketett a karjában.

Itachi magára dühösen lépett hátra, elengedte. Rámeredt a talpig elpirult, megszeppent Sakurára, aki megpróbálta magát minél kisebbre összehúzni, és lehunyta a szinte izzó szemeit. Hogy is lehetett ilyen bolond? A hajába tépett, mintha észhez akarná téríteni magát. Dühös volt, pokolian dühös. Magára. Az ostobaságára.

- Itachi. - Sakura óvatosan kihúzta az ujjait a fekete hajzuhatagból, rásimította a férfi tenyerét a nyakára, és Itachi zaklatottan rábámult, mintha láthatná az ujjai alatt lüktető nyaki verőeret. - Egy kicsit. Nem félek tőled. Ez nem változtat semmin, attól még, mert... Nos, mert férfi vagy – nevetett halkan. - Ezt eddig is tudtam. Vannak szükségleteid. Miért ijednék meg tőled? Miért lennék tőle zavarban? Orvos vagyok.

Nem érti. Azt hitte, hogy... de nem érti. Itachi először meglepődött, aztán megkönnyebbült. Valahol azt akarta, tudja. Hogy tisztában legyen azzal, néhány óvatlan mozdulat mit indíthat el benne. Hiszen olyan világosan mondta el. Nyersen, mindenféle köntörfalazás nélkül... De nem baj. Így sokkal jobb. Sakurának.

Igaz, honnan is tudhatná? Hogyan is érthetné azt, amiről egyáltalán nincs tapasztalata? Nem értheti, hogy nem arra gondolt, hogy kíván valakit. Hanem, hogy őt kívánja. Nem mást, nem egy testet, nem azt, amit eddig jelentett. Nem értheti, hogy ami eddig szükséges könnyítés volt csak a testén, most más megvilágításba került. Mindig mindegy volt. Reiki, vagy egy másik nő. Ugyan, mit tudnának másképpen csinálni, ha egyszer nem érdekli a körítés, csak a lényeg? Maga is mindig megtette a szükséges köröket. Odafigyelt. Óvatos volt. De érdekelni soha nem érdekelte.

De most nem valakit kíván. Hanem őt. Azért, amiket mond neki. Amiket tesz vele, hogy felrakja erre az érzelmi hullámvasútra, de a kör végén ott vár, mosolyog, és a karjába zárja. "Nem mondom el, mit éreztél. Megvárom, amíg rájössz." És ez jó, jó, mert mindig mindenki a szájába akarta rágni, hogyan érez, és mire gondol. Mindig mindenki meg akarta neki mondani, mi van a fejében. Mi van a szívében. És jön ez a lány, és belöki egy gödörbe. "Mássz ki magadtól. Nem segíthetek. Csak te csinálhatod meg, én nem mászhatok ki onnan helyetted, mikor nem is vagyok ott." Figyel, vár. Megmondja, hogyan kezdjen neki, és drukkol, és ha sikerül, boldog tőle, gratulál neki.

Megrázta a fejét, és hitetlenkedve felnevetett.

- Mondtam már, hogy csodálatos vagy? - kérdezte halkan, mire a lány elpirult, de nevetett ő is, átkarolta a nyakát, óvatosan, távolságtartóan lépett csak közelebb hozzá, holott máskor egészen biztosan teljes testtel hozzásimult volna, és Itachi tudta, ebben a pillanatban hullana ki az összes szál haja, ha most megtenné.

Sakura nekitámasztotta a homlokát a kulcscsontjának, és ő a tincsei közé csempészte az ujjait, nevetett azon, hogy a lány rajta kacag. Egyszerre érezték meg, és egyszerre akadt a torkukon a vidámság. Itachi ujjai görcsösen megrándultak Sakura tarkóján, aki megremegett, fogai összekoccantak. A férfi felemelte a fejét, a mosoly lassanként hervadt le az arcáról, ahogy összeszorult a gyomra, megfeszült az állkapcsa. Tompán érezte csak, mikor a lány körmei a karjába vájtak, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig ott van, és nem vált köddé.

Sakura lehajtott feje fölött Itachi dühös sharinganokba bámult.