Kisame unottan üldögélt, és csak ritkán változtatott testhelyzetet, mikor elzsibbadt a lába. Maga alá húzta a lábait, hátradőlt, megtámaszkodott a padlón, úgy figyelte Sakurát, aki halványan mosolyogva bámult Itachi shariganjaiba, és elfojtott egy ásítást. Nekik biztosan izgalmas volt, legalábbis úgy tűnt.

Itachi kicsit bosszankodott is, ugyanakkor ámultan figyelte a képeket, amiket a lány egyenesen a látóidegein keresztül küldött a fejébe. Képtelen volt megállítani, ez okozta azt a könnyedén múló, de nyomott hangulatot, ami rátelepedett. Pedig nem volt biztos benne, hogy egyáltalán meg akarná-e állítani, ha megtehetné.

Bámulatos volt az egész, mintha ott lenne, és Sakurával élné át, amit lát. A lány első napja az Akadémián, az volt a kedvence. Sasuke arca, olyan közel hozzá... Soha nem látta ilyen közelről abban az időszakában. Mohón itta magába a fiatal, szinte még kölyökarcot, ami azonban már mutatott némi későbbi, érettebb vonást, amit most is láthatna az arcán, ha elélépne, megragadná a vállát, és megszorítaná, hogy nyughasson egy percig. Ha az arcába nézhetne végre.

Aztán ott volt a pillanat, amikor Sasuke, az alig tizenhárom éves Sasuke, azt mondta, annyi célja van az életben, hogy megölje őt. Ez elszomorította, késként vágott a szívébe, de rögtön kapta is a gyógyírt rá, mintha Sakura csak tudná, hogy fáj neki, és a következő pillanatban hála költözött a mellkasába, a rendetlen fajta, amelyik mindenhol nyomot hagy az életterén, és valamennyire mindig oda fog tartozni. Csak nézte, ahogy Sasuke mosolyog, halványan, küzdve vele, de mosolyog, és tessék: egy perc sem telik bele, és nevet. Ez volt az ő Sasukéja.

Ez volt az a gyermek, akiért bármit feláldozott volna. Meg is tette. A fejében Sasukénak állított oltárra hordta szép lassan mindenét, egyenként. Apránként. Így lett azzá a bonyolult kirakósjátékká, amit Sakura fáradságos munkával összerakott. Attól még az oltáron maradt, de legalább ép volt. Ez a gondolat is hurcolta magával a hálát, kötélen húzva maga után, fogolyként.

Sakura meggyógyította. Mindenhogyan meggyógyította. Legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy átkarolja, és magához szorítsa. Talán, hogy ne is engedje el.

Aztán megtört az egész, egy pillanatra Neji Hyuugát látta, közvetlen közelről, olyan közelről, hogy azonnal a fejébe szállt a vér, és hátrahőkölt volna, de nem volt rá ideje – Sakura megelőzte.

A képözön eltűnt, elpárolgott, és már csak a fülig pirult lányt látta, ahogy lesüti a szemét.

- Ha ilyesmikre gondolsz, képtelen vagyok koncentrálni - motyogta zavartan. - Nem hallom, de érzem, és ez épp elég.

- Emlékeztess rá legközelebb, mikor Konoha felé járok, hogy ki kell nyírnom Neji Hyuugát - felelte Itachi higgadtan, mire a lány kissé ijedten felpillantott rá, aztán megkeményedett a tekintete, amikor a férfi folytatta. - Tényleg, undorító, hogy mindenbe bele kell szólnia, és bele kell kavarnia, mikor végül is nem több, mint...

- Hallgass – csattant fel idegesen Sakura, és Itachiban bennrekedt a szó. - Ehhez semmi közöd.

Kisame feszülten felegyenesedett, rámeredt a hirtelen ingerülten egymásra meredő párosra. Fogalma sem volt mi folyik itt, csak bámulta Sakura szikrázó szemeit, és Itachi idegesen megfeszülő állkapcsát, ahogy összeszorította a fogait.

- Valóban nincs - válaszolt végül lassú, vontatott hangon, és annyira pokolian igyekezett közömbösnek látszani, hogy Kisame majdnem el is hitte, hogy komolyan gondolja, amit mond. - Talán majd továbbítom Sasukénak a feladatot.

Kisame még soha nem látta ennyire dühösnek Sakurát, de akármi is volt, amiért elöntötte az agyát a vörös köd, nem tudta hibáztatni. Nyilván igaza lehet. Tudta, hogy soha nem lenne igazságtalan, Itachival végképp nem, akkor sem, ha az érzelmei vezetik. A lány megfordult, és az ajtó felé sietett.

- Nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, végeztünk mára - szólt utána komoran, súlyosan Itachi.

Sakura megpördült, és feltépte az ajtót.

- Akkor most én mondom! Végeztünk! - kiáltotta szinte fújtatva, és becsapta maga mögött az ajtót, de még Kisame is összerándult a hátán végigszáguldó paravonattól.

- Te jó ég, ezzel a nővel aztán lehet veszekedni – mormogta kissé összehúzva magát, nehogy Itachi rajta töltse ki a mérgét, de így is kapott egy gyilkos pillantást, mielőtt a társa egy gyönyörűen megcsavart káromkodással belerúgott volna a legközelebbi padba.

- Neji Hyuuga... - köpte idegesen, megvetően, és az ajtóra bámult. - A francba veled – morogta még, aztán a lány után sietett, Kisame pedig a szemét forgatva feltápászkodott, hogy kövesse.

******

Tsunade unottan felbámult Narutóra. Ismét a régi lemez: ő akkor is küldetést akar, ha egyedül kell mennie. Még nem is bánta volna igazán a dolgot, ha nem lett volna olyan értékes Konohának. Ha kiküldi a határokon kívülre, Pain még képes lenne csapdába csalni Sakurán keresztül, és ezt nem akarta.

Elég volna azt mondani a fiúnak: Sakura beteg, s önként rohanna az Akatsuki karjaiba, talán még örülne is neki, hogy Sakurával lehet. Kis ostoba. Nagyszívű, kedves és törődő, de ostoba. Legalábbis az ilyen kérdésekben.

- Tsunade baa-chan, figyel rám egyáltalán? Azt mondtam, kül...

- Küldetést akarsz, igen, nagyon jól tudom, Naruto. Hiszen ha nem mondtad el ezerszer, akkor egyszer sem - vágott higgadtan a szavába a Hokage, nyúzott arcáról csak úgy sütött a beletörődés. - Ám legyen. Ha küldetés kell, megkapod. - Hátradőlt a székében, és kihúzta az íróasztala legfelső fiókját, tudomást sem véve a fiú hirtelen felragyogó arcáról. Elécsúsztatta a legelső papírt, ami a keze ügyébe akadt, és várakozón az asztalra könyökölt. - Tessék.

- Mi ez? - horkant fel hirtelen Naruto, a papírt olvasva, és felháborodottan meglengette Tsunade orra előtt.

- Küldetés.

- D-szintű! - vágta rá hitetlenkedve a fiú. - Ostoba macskakergetés! Chuunin vagyok, nem valami kis taknyos!

- Vagy ez, vagy semmi - jelentette ki közömbösen a Hokage, és megvonta a vállát. - Ha nem kell, add vissza. Találok mást a feladatra.

Naruto éppen megszólalni készült, mikor szolid, halk kopogtatás hangzott fel, és Shizune a választ meg sem várva benyitott.

- Bocsássatok meg - mondta udvariasan, hangjában elfojtott nevetés bujkált. - Itt járt Kenoichi. Kicsit, azt hiszem, ideges volt. Azt kéri, vegyétek fel az akadémiai tananyagba a levelek helyes címzésének folyamatát.

- Igen? Miért? - lepődött meg Tsunade.

- Azt hiszem, azért, mert ezt a levelet a "Rókakölyöknek" címezték. De se lakáscím, se semmi. Azt hiszem, a fölötte szereplő "Hatodik Hokage" felirat alapján hozta ide Kenoichi - mondta halkan nevetgélve Shizune.

- Akkor, azt hiszem, ez Narutóé lesz - mosolyodott el Tsunade, és figyelte, ahogy a fiú izgatottan mered a címzésre a borítékon, amit Shizune a kezébe nyomott.

- A hokagés Sakura kézírása! - kiáltott fel lelkesen, az öröm szinte szétömlött az arcán. - A másikat viszont nem ismerem - jegyezte meg motyogva Naruto, és homlokráncolva kicsit eltartotta magától a borítékot. - Kicsit szálkás - hümmögte, egészen úgy, mintha írásszakértő lenne. - Hm. Most megyek, Shizune, Baa-chan! - mondta végül, egy mosollyal intett, és elporzott.

A papír a küldetésről nála maradt, és Tsunade felnevetett.

- Figyeld meg: egy istenverte macskával fog visszajönni.

******

Mikor Kisame kiért az udvarra, Sakura éppen üvöltött.

- Semmi jogod nincs hozzá, hogy megítéld! Nem ismered, rohadtul nem ismered őt! Fogalmad sincs, mi mindent megtett értem, hogy mellettem volt, amikor igazán szükségem volt rá, ahelyett, hogy ő is elpárolgott volna a fenébe, mint a drágalátos öcséd, meg Naruto! Mindenkinek fontosabb volt valami más! Ő volt az egyetlen, érted, az egyetlen, akinek nem volt fontosabb a bosszú, vagy az edzés, akire támaszkodhattam! Nem tudod, mennyit segített nekem, hogy ne legyek depressziós, és akkor jössz ezzel a lebecsmérlő szöveggel, mikor tényleg, rohadtul fogalmad sincs!

- Ó, persze, el is felejtettem. Neji Hyuuga, a tökéletes, ragyogó szent és gáncsmentes lovag – mondta maró gúnnyal Itachi. - Véletlenül sem a bugyidba próbálta magát betámogatni, ugye?

- Hogy mondhatsz róla ilyen undorító dolgot? - háborodott fel a lány, és az arca vérvörössé vált. - Neji, soha, soha... - Szinte szóhoz sem jutott Itachi vádjaitól, és Kisame felsóhajtott. Kezdődik. Érezte. - Ha így is lett volna, mégis mi közöd lenne hozzá? Semmi, de semmi az égvilágon, Itachi Uchiha! Ha minden egyes áldott éjszakát az elmúlt három évben Neji alatt töltöttem volna, ahhoz sem lenne semmi közöd! Te jó ég, mégis miért magyarázkodom itt neked? - horkant fel hirtelen hitetlenkedve, és hidegen felnevetett. - Nem tartozom neked magyarázattal semmiért, amit eddig tettem, éreztem, vagy tenni és érezni fogok.

- Gondold meg alaposan, hogy mit mondasz, Sakura – felelte Itachi, a hangja kimért volt, és még Kisame is érezte a torkában recsegő-ropogó jeget.

Úgy érezte, éppen itt az ideje közbelépni, mielőtt igazán elmérgesednek a dolgok.

- Oké, oké. Nyugalom – mondta higgadtan, és kettejük közé sétált. - Neji biztos nagyon kedvesen támogatott, amikor senki nem állt melletted, Sakura – mondta a lány felé fordulva. - De ugye te se hiszed el igazán, hogy abszolút önzetlen volt? Á-á. Ne tagadd, látom az arcodon, hogy nem hiszel benne te magad sem. Kérlek, higgadj le egy kicsit, oké? Ez a nagyra nőtt marha itt a másik oldalt csak féltékeny. - Hallotta, hogy Itachi megmoccan mögötte, hogy tiltakozzon, de megfordult, és a pillantása olyan kemény volt, hogy a férfi becsukta a száját. - Meg se próbáld, Itachi, mert úgy beváglak azon az ajtón, hogy Sakura két hét alatt se fércel össze. Én most bemegyek, ti pedig megbeszélitek. És ha meghallok egyetlen hangos szót is, akkor szétcsapok köztetek. Kivéve, ha az a hangos szó a következő: ágyba!
Sakura ugyanabban a pillanatban emelte az égnek a tekintetét, mikor Itachi lemondóan felsóhajtott.

- Húzz innen, vagy megdobállak - nyögte a lány, és Kisame egy vigyorral haptákba vágta magát.

- Igenis, kisasszony.

Mikor a bejárati ajtó becsapódott Kisame mögött, Sakura rámeredt Itachira, aki homlokráncolva nézte őt.

- Sajnálom.

- Ne haragudj.

Egyszerre szólaltak meg, és aztán egy pillanatig egymásra bámultak, zavartan, mintha nem tudnák, most mi legyen, mit mondhatnának még a másiknak.

- Nem akartam ilyesmiket a fejedhez vágni - szólalt meg végül tétován Sakura. - Egyszerűen csak rosszul reagálok rá, ha olyasvalakit bántanak, akit a szeretteim közé sorolok. Még akkor is, ha csak szavakkal.

- Megértem. És restellem, hogy ilyesmit feltételeztem Neji Hyuugáról - felelte kissé mereven Itachi, aztán felsóhajtott, és megrázta a fejét. - Miért is akarok hazudni neked? Nem, nem sajnálom. Ezt nem. Csak azt, hogy ezzel megbántottalak.

Sakura elgondolkozva bólogatott.

- Rendben. Azt hiszem, ezzel ki tudok egyezni.

- Kicsit feszültek vagyunk mindketten, ez az oka – mondta Itachi halkan, és Sakura egy mély sóhajjal biccentett.

- Csodálkozol? - kérdezte végül a lány egy félmosollyal, mire a férfi megrázta a fejét.

- Nem. Csak... mindketten másképpen vagyunk feszültek - felelte végül, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond igazából.

Sakura felpillantott rá, a szemében megértés villant, és habár újra elpirult, állta a tekintetét.

- Ha akarod, segíthetek - mondta halkan, és mikor Itachi arcára lassú, szkeptikus mosoly kúszott, felsóhajtott.

- Gondolod? - kérdezte félrebiccentett fejjel, és Sakura csípőre tette a kezét.

- Aha, egészen biztosan úgy gondolom, képes vagyok írni egy üzenetet Reikinek – mondta élesen.
Itachi összerezzent.

- Azt hiszed, nem tettem volna már meg magam is, ha ezt akarnám? - Idegesnek tűnt. Félrenézett. - Hagyjuk ezt.

- Hagyjuk, ha így akarod – egyezett bele lágyan Sakura. - De ugye tudod, hogy bárhogy érzed magad, és bármit teszel, az ugyanúgy kihat rám, hiába próbálod észrevétlenül tartani? Hogy tőled is feszült vagyok, mert te is az vagy. Bár, nyilván nem ugyanarról a fajta feszengésről beszélünk - tette még hozzá a lány, egy gyors pillantást vetve Itachira, mielőtt kissé zavartan a földre szegezte volna a tekintetét.

- Nyilván - morogta a férfi, a hangjából kiérződhetett ennek az egy szónak a kelletlensége, mert Sakura lopva felpislogott rá. - Nem is várhatna tőled ilyesmit senki, az után... - Nem akarta folytatni.

Az után. Persze. Sasuke után. Képtelen kimondani, mert fáj neki. A lány úgy döntött, megkíméli attól, hogy kereken kimondja, mintha Kisaméval beszélne. Csak felesleges fájdalmat okozna, és azt nem akarta egy csöppet sem.

- Szeretnék ránézni Deidarára. Velem jössz? - kérdezte végül, mire Itachi felpillantott rá, és megrázta a fejét.

- Lassan itt az ebéd ideje, és ilyenkor Konan nem tud figyelni Tobira. A szobájában leszek. - Sakura bólintott, elindult a ház felé, és Itachi követte. - Utána... este. Van kedved kisétálni a faluba?

A lány felé fordította a fejét. Óvatosan mosolygott.

- Szívesen mennék. Persze.

******

Sakura némán sétált Itachi oldalán, elmerengve bámulta a néma, sötét erdőt maga körül. Mikor ránézett Deidarára, a férfi ugyan aludt, de Kisame ébren volt, és megkérdezte, minden rendben-e. Nem tudta, hogy valóban őszinte volt-e, mikor igennel felelt erre az egyszerűnek tűnő, de nagyon is bonyolult kérdésre.

Minden rendben van Deidarával? Nos, igen. Természetes, hogy ennyit alszik, jót is tesz neki. Hamar fel fog épülni, és a szervezete is tökéletesen tudja, mi a dolga. Minden rendben Itachi és közte? Azt remélte, igen, de nem volt teljesen bizonyos benne. Minden rendben Itachival? Nem, nem igazán. És vajon minden rendben van-e vele? Nem, határozottan nincsen.

Nem érezte jól magát. Testileg sem. Még mindig túl gyakran ment ki a mosdóba, és már rég gyanakodott volna a felfázásra, de tudta, hogy az fájdalommal jár, szóval ez nem lehetett az. Nem fájt. Nem akkor, és nem ott. A hasa görcsölt néha, valami folyamatos, tompa hasogatást érzett már egészen reggel óta, de biztos volt benne, hogy nem felfázás. Majd elmúlik - vagy nem. Nem volt ideje ezzel foglalkozni, és nem is akart. Valami megálljt parancsolt neki, és ő néma egyetértésben ezzel, meg sem próbálkozott az önvizsgálattal. Különben is, Itachi fontosabb, nem pocsékolhatja el a chakráját erre.

De a hangulata volt az, amit igazán elviselhetetlennek érzett. Az a nyomott ingerlékenység, ami a testében lappangott, azok a hirtelen változások szinte megőrjítették. Ha arra gondolt, hogy azon idegesíti fel magát, hogy ideges, nevetnie kellett. Teljes abszurdum.

Itachi lopott pillantásokat vetett a lányra maga mellett. Az arca olyan szomorúnak tűnt, ahogy szinte vonszolta magát, hogy a férfinak az jutott eszébe, egészen biztosan olyan dolgokra gondol, amik nem tesznek jót neki. Amiken nem kéne tépelődnie. A keze után nyúlt, és Sakura megrezzent, mikor hozzáért.

Ez új volt. Azóta nem rezzent össze az érintésétől, amióta a Painnel való első találkozása előtt felhajtotta a köpenye ujjait, hogy ne úgy fessen benne, mintha egy gyerek bújt volna egy felnőtt ruhájába, és ez az elméjén átfutó párhuzam egyszerre tette idegessé és aggódóvá. Mit szúrt el? Mit csinálhatott rosszul? Még mindig Neji? Hiszen azt már megbeszélték.

- Valami baj van? - kérdezte gyengéden, a hangjából kiérződött valami halvány, csöppnyi kis bűntudat, mintha biztos lenne benne, hogy valamit elrontott. Sakura felnézett rá, most ő kulcsolta az ujjait az övébe, és ez egy kicsit megnyugtatta a férfit. - Ha nem akarsz beszélni róla, nem baj – tette hozzá halkan, és megszorította a lány karcsú, meleg ujjait.

- Nem is tudom... - felelte tétovázva Sakura. - Nincs igazán baj, úgy értem, semmi konkrét.

Megvonta a vállát, és elfordította a fejét, a már nem túl messzi fények felé bámult.

- Mindjárt ott vagyunk – mondta Itachi, követve a lány tekintetét.

- Hol? - kérdezte kíváncsian Sakura, miközben felpillantott rá, a szemében őszinte, szinte gyermekinek ható izgatottság és érdeklődés csillant.

Itachi puhán elmosolyodott.

- Majd meglátod.

******

Naruto azonnal Sakura lakásába rohant. Úgy érezte, akárhol máshol bontaná ki a levelet, amit tőle kapott, szentségtörés lenne. Nem. Akármennyire is szeretné szinte felinni a szavakat, Sakura szavait arról a papírról, először is bemegy a lakásba, magába szívja a lány illatát, ami olyannyira hiányzott neki, hogy tegnap is ott aludt el, befészkeli magát az ágyába, és lassan fogja végigolvasni, minden egyes szót külön-külön, szünetekkel tarkítva a fejében most leginkább egy ceremóniára hasonlító procedúrát. Tartson minél tovább.

Pokolian hiányzott neki Sakura. Most gondolt csak bele, milyen lehetett a lánynak az egy évvel ezelőtti Konoha. Nem volt itt sem ő, sem Sasuke. Nem mintha neki nem hiányzott volna akkor is eléggé, de szinte minden pillanata be volt táblázva akkoriban, Jiraya gondoskodott róla, hogy egy nyugodt perce se maradjon, és ezért nem is érezte olyan nehéznek, mint most. Talán a vén perverz pont ezért csinálta. Elmosolyodott a gondolatra, hálásan, átmelegedett a szíve.

A kulcs után kotorászott a zsebében, és mikor megtalálta, háromszor tévesztette el a kulcslyukat. Remegett a keze. Végre bejutott, és az ajtót berúgva maga mögött kilépett a szandáljából, berohant a hálóba, és a párnák közé vetette magát. A boríték valamilyen úton-módon már nyitva volt, mire a hátára fordult. Persze, nem bírt várni egyetlen másodperccel sem tovább.
Ahogy feljebb csúszott az ágyon, hogy a párnák feltorlódjanak a háta mögött, félig ülő, félig fekvő helyzetbe támasztva őt, a borítékból kipottyant egy másik boríték, amire Sakura a szép, finom betűivel valamiért a saját nevét írta. És alatta újra szerepelt az a másik írás is, a tulajdonosa azt kaparta a Sakura alá: "Tündérke". Homlokráncolva rámeredt, aztán belekukkantott a borítékba, mert nem értette a dolgot. És ott volt a levél. Az ő levele. Amit neki írt. Gyönyörűség.

A nyelvét kidugva kihalászta a papírlapot, és széthajtotta. A tekintete végigrohant a sorokon, olyan iramban, hogy szinte fel sem fogta, mit olvas. Aztán higgadtságot parancsolt magára, lehunyta a szemét, és egy mély lélegzetvétel után újra felnézett. Olvasott.

"Drága, Naruto!

Nem is tudom igazán, mit írhatnék most neked. Annyi minden történt, mióta utoljára láttalak, hogy talán számba venni sem tudom egészen. Nos, igen, mozgalmas az élet errefelé, és egy percig sem hagynak unatkozni a fiúk. Akármilyen hihetetlen (Töröld le a szkeptikus kifejezést az arcodról, Naruto!), jól érzem magam. (Ne vigyorogj.)
Rendesen bánnak velem. Igazán.

Azt hiszem, pont erre van most szükségem. Egy kis távolságra a helytől, ahol olyan sokáig voltam egyedül, és magam alatt. Ne vedd szemrehányásnak, kérlek, mert nem az. Konoha az otthonom, és továbbra is az otthonom marad, de jót tesz, hogy most nem vagyok ott.

Rettenetesen hiányzol, és néha azon kapom magam, hogy megkívánom a rament, mert hiányzik az illata. Mert ahol Naruto van, ott többnyire ramen is van. (Fejezd be a bólogatást, tökfej.) Most minden annyira más nélküled. Azt hittem, ha hazaérsz végre, együtt leszünk, megint hajnalig fogunk beszélgetni, és állandóan a párnámmal foglak ütlegelni a hülye ötleteidért. Végre minden tökéletes lett volna, legalábbis, annyira, amennyire lehet.
De talán mégis jobb, hogy így történt, ami történt. Sokkal kevesebb lennék, ha nem éltem volna meg az utóbbi két hetet. Megismertem az Akatsukit, és (hiába fintorogsz), ők is csak emberek. Sokat nevetek rajtuk, egészen mókás tásaság, nem is gondolnád róluk. És persze, ott van Itachi. (Ne morogj, Naruto! Tudom, hogy morogsz. Igazán nem szép tőled!) Itachi vigyáz rám. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle, ha ő nem lenne most, talán én sem lennék. Gondolj rá így. Köszönd meg neki, ha találkozol vele még valaha ebben az életben. Helyettem is.

Most, hogy tudom, hol az Akatsuki rejtekhelye, hogy kik a tagjai, és sokat tudok mindenkiről, a véleményem teljes egészében megváltozott róluk. Meglepő, de jó irányba. Ha bárki csak egy szóval is mert volna utalni rá egy hónapja, hogy az Akatsukival fogok nevetgélni a menedékházuk étkezőjében, azt hiszem, harsányan kiröhögtem volna. Tényleg, ki gondolta volna, hogy így fog végződni az, amit Orochimaru kezdett el Konoha kapujában? Én nem. (Te sem, hiába nyitogatod a szád. Csukd be, Naruto. Álmodban sem gondoltad volna.)

Persze, mivel ilyen sokat tudok róluk, nem ereszthetnek szélnek csak úgy. Itachival beszéltem erről, és ki fogja törölni az emlékeimet az elmúlt időszakról. Fogalmam sincs, hogyan fogja csinálni, de ha ő azt mondja, megteszi, az úgy is lesz. Pokolian félek ettől, Naruto.

Rettegek, hogy otthon fogok ülni, azon gondolkozva, hogy mit tehetnék még Kenjiért, vagy bármelyik betegemért, és fogalmam sem lesz arról, hogy Itachi Uchiha mit tett értem. Hogy bátorított, hogy túl tudjam élni, felvidított és fogta a kezem. És nem fogok tudni róla. Nem fogok emlékezni az arcára, a dolgokra, amiket mondott az életről és magáról. Félek, hogy érezni fogom azt az üres helyet a fejemben. A szívemben, Naruto. (Ne rázd a fejed, kérlek. Kedvelem őt.)

A borítékban lévő másik levelet önmagamnak írtam. Hogyha nem is emlékszem, legalább tudjam, mi történt velem. Talán bele is őrülnék, ha csak úgy vaksötétben hagynának ennyi időt a fejemben. Kérlek, tedd el valamilyen biztos helyre, és őrizd meg nekem. Hogy amikor hazatérek hozzád, ne álljak értetlenül a semmivé lett idő felett, ami eltelt, mióta találkoztam Itachival. Hogyha nem is emlékszem, hogyha nem is értem, miért, de legalább tudjam, hogy kedvelem őt. Hogy fontos nekem.

Remélem, jól vagy, és nem hiányolsz nagyon! Kérlek, segíts Hinatának, és vigyázz rá. Tudod, milyen. Bátorításra szorul. Nejinek átadnád, hogy nagyon hiányzik ő is? Hogy ne aggódjon. Jól vagyok. És Kakashinak, hogy fel a fejjel, sensei, nemsokára újra otthon vagyok? És persze Tsunade... Mondd meg neki, kérlek, hogy minden rendben van. Hogy minden a maga medrében halad. Ő érteni fogja.

Ne felejtsd el locsolni a virágaimat, kérlek! Ha minden jól megy, a chuunin vizsgára otthon leszek.

Szeretlek, Naruto.

Sakura"

Naruto a levélre bámult. Mi? Ilyen hamar vége? Egy oldal? Ennyi? Megfordította a papírt, és felszaladt a szemöldöke, ahogy meglátta a másikfajta írást.

"Ne parázz, kölyök, vigyázok a csajra. Tüneményes. - Kisame" És alatta egy kicsivel...

"Tényleg jól van. Ha nem hiszed el, odamegyek, és beleverem a szöszke fejedbe. Egy haja szála se fog görbülni. Itachi mindig vele van. Tényleg. Mindig."

Mindig? Naruto arcába futott a vér, és egy bosszús morgással tanácstalanul a hajába túrt. Mit kéne tennie? Mégsem rohanhat oda - akárhol is van ez az oda -, hogy az asztalra csapjon, hogy: "El a kezekkel Sakurától, 'tebayo!", nem?

Aztán felsóhajtott. Sakura felnőtt nő. Ez van. De azért még meghúzgálja a haját, hogy mégis hogyan lehet ilyen bolond, ha hazaért. Hozzá.

És a gondolat máris mosolyra fakasztotta.

******

Beértek a faluba, és a tömeget meglátva a ligetben, rájött, hogy a fesztivál záróünnepségére hozta el.

Aztán felnevetett, mikor megértette, miért mondta Itachi, hogy ebben a ruhában jöjjön. A piros volt, amit első ránézésre apácásnak ítélt. Nos, egyáltalán nem volt az. Tetőtől talpig zárt volt, így senki nem mondhatta volna, hogy kihívó vagy provokatív, de valamilyen finom, elegáns módon mégis az volt. Kiemelt rajta mindent, amit csak egy nőn ki lehet emelni, és a lány meglepődött, mert úgy tűnt a mérete hajszálpontosan egyezik Mikoto méretével. Egy pillanatra elgondolkozott, milyen jó szeme van Itachinak, hogy ennyire rátapintott az egyezésre, aztán gyorsan elhessegette, mielőtt átfutott volna az agyán, hogy ehhez igen alaposan szemügyre kellett vennie őt. A testét.

Mikor elindultak még kicsit túlöltözöttnek érezte magát, főleg, hogy a férfin egyszerű fekete póló és nadrág volt. A köpenyeket otthagyták a rejtekhelyen – Itachi nem akarta, hogy felismerjék őket Amagekuréban, bár, az volt az igazság, Sakura kételkedett benne, hogy a másik nehezen felismerhető volna. Rákérdezett, miért is kell ebben menjen, de a válasz csak annyi volt, hogy jól áll neki, és ezzel a másik le is rendezte a dolgot. Most már értette az egészet. Ebben a ruhában szinte a fesztivál színeibe olvadt, mintha a férfi el akarná rejteni őt a kíváncsi szemek elől, és ettől végleg boldogság fogta el.

- Tudnom kellett volna. Azért hoztál el, mert veszekedtünk? - kérdezte vidáman, és felsandított a férfira.

- Nem. Azért hoztalak el, hogy jól érezd magad – felelte egyszerűen Itachi, a szeme mosolygott már a gondolatra is.

Tudta, hogy nincs szüksége ilyesmire, hogy kiengesztelje. Képtelen rá hosszabb ideig haragudni. Különben sem volt semmi köze a mai kirohanásához. Feszült, és ő volt kéznél. Értette. Elfogadta.

- Látod, én sem tudlak becsapni téged - mondta egy halvány, szomorkás mosollyal Sakura, lesütötte a szemét.

Itachi a szeme sarkából fürkészte. Az arcát, ami mindent elmondott, az egész éjszakán át befonva lévő haját, ami így most hullámokban omlott a vállára és a hátára, habár az első tincseket feltűzte egy csattal, de képtelen volt megfékezni.

A testtartását figyelte, ahogy kicsit meggörnyed, de a válla feszült, és egy pillanatnyi habozás nélkül felé nyúlt, a derekára simította a tenyerét. Sakura az érintésére automatikusan, öntudatlanul kihúzta magát, felemelte a fejét, hogy ránézhessen.

- Hé - mondta lágyan, és röviden rámosolygott. - Nem is kell becsapnod.

A lány arca egy szempillantásnyi idő alatt ellágyult, a szeme meleg, hálás párával telt meg. Az ajkai szétnyíltak, hogy mondjon valamit, de úgy tűnt, amit mondani akar, ismét elszomorítja egy kicsit. Egy pillanatnyi hezitálás után viszont mégis becsukta a száját és az alsóajkába harapott, mintha így kéne visszatartania, ami kibukni készül belőle. Aztán Itachi rájött, hogy csak átgondolja, mit is akar tulajdonképpen mondani.

- Érezted már úgy magad, mintha csak egy aprócska levél lennél, amit a szél sodor magával? Mert én úgy érzem magam most. Papírvékonynak, mint egy kártyavár, amit elfújhat az első gyenge tavaszi szellő. Újra akarom kezdeni az egészet. Mindent. És nem tudom. - Sakura fáradtan lehunyta a szemét, és a férfi keze után nyúlt, hogy ne tévesszen lépést.

Itachi nem válaszolt, csönd feküdt köztük egy hosszú, óráknak tűnő percig, és mikor a lány kinyitotta a szemét, fogalma sem volt, hogyan nem vette észre, hogy beértek a ligetbe, és megálltak az embertömeg szélén, elkülönülve tőlük, az árnyékba húzódva. Hiszen mióta taposhatja már a fehér kavicsokkal teleszórt utat, amik a vékony cipője talpa alatt zörögnek...

Sakura felpillantott a makacsul még mindig csak bimbózó cseresznyefára, és az ágai között átsütő ragyogó félholdra, aztán rábámult az emberekre a fák közötti ösvényeken, figyelte, ahogy iszogatnak és nevetnek. Tökéletes rálátása volt mindenre, apró lejtő vezetett lefelé onnan, ahol megálltak. Meg akarta kérdezni, miért nem mennek közelebb, ha egyszer ide jöttek, de elfelejtette. Mindent elfelejtett.

Itachi keze megpihent a csípőjén, és a ruhája vékony szövetén keresztül tökéletesen érezte a tenyere melegét. Kirázta a hideg, hirtelenjében úgy érezte, nincs is rajta semmi, a másik ujjai a csupasz bőrét érik. Az arcán melegség ömlött el, és tudta, hogy kipirult. A férfi mögötte állt meg, szorosan a háta mögött, érezte a légvételeitől süllyedő-emelkedő kemény mellkast, ahogy tökéletes, nyugodt ritmusban nekifeszül a hátának. Mindenhol érezte, minden egyes porcikáját. És tudta, hogyha tökéletesen érzi Itachi testmelegét a ruhán keresztül, akkor a férfi is ugyanígy érzi őt.

Az összes ruha trükkös volt. Akkor jött rá, a gondolattól meglódult a szíve. A hálóingből könnyedén kijön a vér, a kék ünneplőruhát egyetlenegy masni tartja hátul a derékrészen, amit elég csak megoldani, hogy a viselője máris meztelen, és ez... Ez a piros ruha, mintha levegőből lenne, ha valaki hozzáér.

Megremegett, amikor Itachi megszólalt. A hangja mély volt, mint mindig, de most rekedten szólt, amitől minden egyes apró szőrszál felállt a karján és a combján, ahogy végigfutott a testén a libabőr, finoman, mint egy simogatás. A férfi leheletét a fülén érezte, olyan forró volt, le kellett hunynia a szemét, hogy el tudja viselni, anélkül, hogy meglepetten, megrökönyödve, letaglózva felnyögjön.

- Érezted már úgy magad, mintha máris el lennél temetve, hat méter mélyen, és senki nem hallaná, ahogy üvöltesz? - Szinte suttogott, de a szavai nyersek voltak, és a lány testén újabb hullám csapott végig, mintha megütötték volna, de nem fájt. Csak valami tompa kín ült a szívére, hogy Itachi következő szavai azonnal elfújják, mintha ott sem lett volna soha. - Valaki azt mondta nekem, nem is olyan régen, hogy soha nem késő. Mindig van egy esélyed, Sakura. Nem kell úgy érezned magad, mintha egy felesleges szünet lennél a világban. Egyedi vagy, utánozhatatlan, és nélküled semmi nem lenne ugyanaz. Ugyan nem tudhatod, mit hoz a jövő, sőt, még talán azt sem érted, miért kell ezt átélned, de ahogy a közhelyek mondják, az eső után szivárvány jön. Márpedig szivárvány nincsen eső nélkül.

Sakura kinyitotta a szemét, és lepillantott a hirtelen felzúgó embertömegre maguk alatt, és egy pillanatra úgy érezte, Itachi a lábai elé terítette a világot. Aztán felgyulladt egy fény a fák között, és még egy, és még egy, mintha futótűz rohant volna végig a fákon, az emberek között. Lampionok. Vörös papírlámpások. Milyen szép!

- Csukott ajtókat látsz mindenhol? - kérdezte halkan Itachi, a bőre melegét érezte az arcán. Óvatos ujjak simítottak végig a vállán, amit szabadon hagyott a ruha, mintha csak észrevétlenek akarnának maradni, és a tincsei ismerős érintése eltűnt a bőréről, nem maradt más, csak a férfiből áradó forróság. - Csak lépj oda, nyiss ki egyet, és hagyd, hogy egy tökéletes útra vezessen. Amikor eljön az ideje, tudni fogod, hogy ott vagy – a szíveden, mintha egy villám hasított volna keresztül, bevilágítva az egészet, begyújtva a fényt, fellobantva a szikrát...

Itachi az álla alá nyúlt, és finoman megemelte. Sakurának úgy tűnt, az egész teste puhára hevített viasz, ahogy a tekintete a vörös lámpások ragyogó fényeiről lassan az égboltra kúszott. Az első robbanás a meglepetés erejével érte. Még fel sem fogta mi történik, a szíve beleremegett a hangba, súlyosan megdobbant. Tágra nyílt szemei szinte felitták a látványt, ahogy odafönt, a holdat is elhomályosító szikraeső szétpattant a fekete égen.
Vastag ködön keresztül érzékelte, ahogy Itachi gyengéden magához szorítja, mikor megérzi az izmai rándulását a vállában, a hátában, tudta, hogy a feje hátracsuklik a férfi mellkasára, de nem bírta elszakítani a tekintetét a folyamatos robbanások eredményétől, a rengeteg, nyíló virágra emlékeztető szikraképről, amik ugyanolyan tünékenynek tűntek, mint a valódi virágzás szépsége. Az egyik pillanatban még gyönyörű, frissen szétnyitott finom szirmok, a következő pillanatban már hullanak is lefelé, és még eggyel utána már nincsenek is.

A talpa alatt finoman rezgett a föld, a robbanások ütemére, úgy érezte, rezeg a földdel együtt ő is, ahogy kilöki magából a hangra öntudatlanul adott válaszreakciót - visszhangozza. Gyönyörű volt. Arany, piros, rózsaszín, hófehér, zöld szikrák pattogtak széjjel a fekete égbolton, hogy eltűnjenek, semmit sem hagyva hátra, hogy alig pár másodperccel később, már csak a lány retináján maradjon nyomuk. Soha nem látott még tűzijátékot.

Valahol a látótere szélén érzékelte Itachi arcát. Nem fölfelé bámult, ahogyan ő, vagy odalent a fák között mindenki.

Nem. Itachi őt nézte. Egy percet sem látott a szikraesőből, a képekből. Nem látott semmi mást, csak Sakurát, ahogy kipirultan, tágra nyílt szemmel bámulja az eget, a hatalmasra tágult pupilláit, amikben visszatükröződött az egész égbolt, a felvillanó és elenyésző fényeket, amik felragyogtatták a zöld szemeit, azt az ámuló, izgatott pillantást, azt a rajongást, ami bennük ült. A csodálattól elnyílt ajkait, a megfeszülő nyaka ívét, a meztelen vállán felcsillanó fényjátékot. Sokkal szebb volt bármilyen tűzijátéknál. Félig lehunyt szemhéjjal bámult rá, a szája kiszáradt tőle.

Sakura szempillája megrebbent, a nyaka megfeszült, ahogy egy hajszálnyit hátrébbhajtotta a fejét, és a szemébe nézett. A rajongás nem tűnt el, megsokszorozódott attól a meleg fénytől, amitől a férfi úgy érezte, mintha a tűző napon állna egy kellemesen meleg nyári reggelen. Borzongás futott végig a gerincén, mikor rájött, hogy a sharinganja kissé bosszantóan mindentudó módon aktiválta önmagát, még valamikor akkor, amikor lehajtotta a fejét.

Tökéletesen akarta látni, de nem ezért volt. Hanem azért, mert a látványtól, a boldogságtól, ami a lány arcán ült, sokkal egyszerűbb volt levegőt vennie.

Sakura rámosolygott, a fogai megcsillantak az újabb felrobbanó töltet fényénél, és akkor már tudta is, hogy ott van. Mintha villám hasított volna végig a szívén, begyújtva a fényt, fellobantva a szikrát...