Sakura lehunyt szemmel hallgatta Itachi szapora szívdobbanásait a füle alatt, a légzését figyelte, a vérnyomását számolta. Az ujjai tétován a férfi halántékához értek, hogy ellenőrizze a szemeit, de egyszerűen tökéletesek voltak. Le akarta ereszteni a kezét, de Itachi nem hagyta, belesimította az arcát a tenyerébe, a borostája karcolta a bőrét.

- Tudod, azt hiszem, akkor sem tettem volna meg, ha Kisame nem ront be - mondta halkan, olyan hirtelen, hogy Sakura megrezzent. - Akartam, csak... Tudod, hogy akartam. Mindig is kíváncsi voltam mindenre, mindent tudni akartam, mindenfélét kérdeztem, és állandóan az őrületbe kergettem vele Fugakut és a senseit. De nem tudom elfelejteni, hogy kötelességeim vannak. Veled, a világgal szemben... Ostobaság lett volna, amivel újra csak kockáztatok. Így jobb volt, megtörtént, és mégsem. Nem veheti el tőled, mert már nincs, amit elvehetne.

- Köszönöm - suttogta hálásan a lány, és Itachi karja megszorította a derekát, megmoccant, és a homlokára szorította az ajkait.

- Tudod, milyen érzés, amikor félsz tükörbe nézni? - kérdezte nehézkesen, lassan, mintha fájna kimondani azokat a szavakat, és így is volt. Fájt. - Milyen, amikor saját magad legnagyobb ellensége vagy, és azt kívánod, bárcsak másvalaki lennél, akinek nem kell a segítsége, hogy azzá válj, aki akarsz lenni? Mert nem az vagy, aki lenni akarsz, nem az vagy, aki lehetnél. És közben látod a saját hibáidat, az ostobaságaidat, a makacsságodat, a legnagyobb őrültségeidet, az összes borzalmat, amit elkövettél, ismered az összes hazugságot, amit kiejtettél a szádon, miközben tudod, hogy butaság, hogy el akarod rejteni. Mert magad elől nem tudod. Nincs a fejednek egyetlen apró sarka sem, a szívednek egyetlen kicsiny része sem, amit ne látnál kristálytisztán. Amit ne értenél. Tudod, milyen érzés teljesen feladni? - A csönd rátelepedett a mellkasukra, és a lány lehunyta a szemeit, mielőtt kicsordultak volna a könnyei. Nem akarta, hogy Itachi tudja, mit gondol, hogy érezze, hogy sajnálja. Attól csak rosszabb lenne neki, és bármit megtett volna, hogy ne érezze magát végre ilyen szörnyen. - Most jól vagyok, tőled jobban vagyok - szólalt meg végül újra, mikor a lány nem válaszolt neki, egészen úgy, mintha csak hallotta volna a gondolatait. - Nem akarok így érezni most, ma nem akarok így élni, talán többet soha nem akarok majd ugyanaz lenni, aki előtted voltam. Összeraktál, mint egy bonyolult kirakóst, és el sem tudod képzelni, hogy mennyire... boldoggá tesz ez az egész. Te. Mintha azt hallanám tőled minden egyes pillanatban, hogy még nem túl késő, soha nem késő. Az idő soha nem fog visszafelé peregni, és az élet, ami most még az enyém, soha nem lesz újra az. Azt hittem, nem maradt semmim, amit még elveszíthetnék, nem maradt semmim, amiért megérné talán mégis maradni, amiért megérné visszahátrálni, más megoldást keresni újra és újra, mint régen, mikor még elhittem, hogy van másik megoldás. És akkor az élet elém penderít, mintha azt mondaná, itt a megoldás, de mégsem vagy az. Csak egy lehetőség, és megint nem rajtam múlik, hogy élek-e a lehetőségeimmel, megint máson múlik, a döntéseken, amiket mások hoznak, miközben én tehetetlenül ülök, és mereven bámulom, ahogy újra és újra elveszejtenek. Egész életemben olyan pokolian egyedül voltam, Sakura - suttogta halkan, és az ujjai görcsösen megfeszültek a lány derekán.

Sakura keze rásimult a kézfejére, mintha megnyugtatni próbálná. Valóban, milyen egyedül lehetett végig. A titkolózás falak közé zárta, saját magát építette körbe a titkaival, és ez nem tett jót neki. Senkit nem engedett a közelébe. Nem akart kockáztatni. Teljesen megértette, még ha nem is értett vele egyet a módszert illetően.

- Mintha az egész életem egy hosszú séta lenne a néma éjszakában, végig az otthonomra gondolva, mintha oda tartanék, és nem vettem volna észre, hogy valahol félúton elhagytam a lelkemet. És most mégis itt vagy, és többet nem vagyok egyedül, mert ott rohansz egyre a lábnyomaimban haladva, és beszélsz, és valamikor, talán az előző kanyarnál feljött a nap, és elvakít, hogy nem látom azt az egyenes utat, ami a pokolba vezet, csak a tükörképét, ami már szinte itt él a fejemben. Félek, hogy egyszer csak lelépek az útról, és mire megszokja a szemem a fényt, addigra túl messze leszek ahhoz, hogy visszatérjek. És félek, hogy hiányozni fog a fény, amikor észreveszem, hogy megint sötétedik, jön a feketeség, és felzabálja, amit otthagyott. Mintha ott akarnék állni a tomboló tűz kellős közepén, és csak nyugton meghalni, és nem hagynám magam onnan élve kivezetni. Azt reméled, végre megtanulom a leckét, de attól tartok, nem így lesz. Nem tudok megváltozni. Akkor sem tudnék, ha akarnék. És amikor elhagysz, akkor újra minden reggel azzal fogok felkelni, hogy élek-e, vagy csak egy szellem vagyok a kötelességeim által kísértve? Ha ez eszembe jut, arra kell gondoljak, vajon lesz-e bennem elég erő ahhoz, hogy azt mondjam magamnak, vége, hogy legyen elég erő bennem ahhoz, hogy megöljem az összes emlékedet, hogy magamat soha fel nem lapozott oldalakká tegyem a fejedben? Hogy együtt éljek a gondolattal, hogy fogalmad sincs róla, ki vagyok?

A lány óvatosan megszorította Itachi kezét, és szorosan lehunyta a szemét újra, mintha ezzel kizárhatná a képeket, amiket a férfi szavai keltettek életre előtte.

- Sakura, a világ nem fogja látni, hogy az árnyékod voltam, bár soha nem hagyok magára semmit, ami az enyém, vagy valaha az volt. De akkor te sem fogod látni, és ez ad némi biztonságérzést nekem, attól függetlenül, hogy nyomaszt.

- És akkor minden remény, amit neked adtam, az egyetlen, amid van, egyedül fog meghalni, mert magára hagyod - suttogta Sakura. - Elhalványodik önmagában, mert nem táplálod, nem akarod életben tartani. Hagyod, hogy megfakuljon. Ahelyett, hogy elhinnéd végre, hogy nem kell egyedül lenned. Hogy nem kell egyedül végig csinálnod, Itachi. Hogy többé nem kellene menekülnöd, csak megfordulni, és szembenézni mindennel, ami kísért. Hagyni, hogy a döntések, amiket mások hoznak, rendbe tegyenek mindent körülötted. Elfogadni a buktatókat, és megvárni, amíg jobbra fordulnak a dolgok. Ha most látnálak, a szemeid biztosan azt mondanák, így van jól, ahogy most van, de ez egy hazugság lenne, és te magad sem hinnéd el, amit a szemeid mondanának, mert a lelked legmélyén te is tudnád, hogy hazudsz. Nem kell úgy tenned, mintha egyedül lennél, mintha nem lenne senki, aki törődik veled. Csak észre kell venned, hogy a falak, amik lassan összezárulnak körülötted, a magad építette falak, és bármikor lebonthatnád őket, ha akarnád. Nem kell egyedül végig csinálnod. Nem kell úgy tenned, mintha senki nem lenne, akit érdekel a sorsod, mintha egyedül lennél, mert többé nem vagy egyedül, és ha ezt érzed, hát akkor miért nem fogadod el? A szemeid azt mondanák nekem, minden így van jól, ahogy most van, de hogy hihetném el, hogy minden rendben, amikor minden, amit mondasz a halálról szól? Nem lehetne, hogy egyszerűen csak életben maradj? - kérdezte halkan, egyszerűen Sakura, és érezte, hogy Itachi egész testében megfeszül mellette, és ez elszomorította. Akkor hát tényleg igaz. "Akárhol leszel, és bármit tervezel." Mintha minden a földre borult volna hirtelen, hogy az egyetlen, ami állva marad vele szemben, csak a kegyetlen, hideg igazság maradjon. - A csillagok akkor is ott vannak, ha nem látod őket. Túl sokáig voltál magadban, és csak a saját szempontodat láttad, mert nem voltál hajlandó meghallgatni soha másét, most pedig nem hiszel nekem, mert nem akarsz hinni. Nézd, tényleg annyira lehetetlen, hogy ott vannak azok a csillagok? Hiszen tudod, hogy ott kell lenniük.

- Egyenként hunytak ki, hiszen láttam - felelte végül Itachi, pár perc hallgatás után, és elhúzódott tőle, betakarta a lányt, mintha a mozdulattal el akarná terelni a figyelmét. Pótcselekvés. És milyen jólesik, hogy az első, ami eszébe jut, hogy megvédje attól, hogy fázzon. Hogy gondoskodjon róla. - A csillagok valahogy nem vigasztalnának, ha lennének is. Úgysem érhetném el őket. - Itachi fölé hajolt, és egy hosszú, meleg csókot nyomott a homlokára, aztán egy rövidet az orra hegyére, és egy pillanatra a homlokának támasztotta az övét, mintha hirtelen elhagyta volna az ereje. - Jó éjszakát - suttogta végül erőt véve magán, és mellé feküdt.

Arra gondolt, most, most kell befejezni, most kell aludni térni, még mielőtt mond valami igazit, még mielőtt a lány elmondja, hogyan érez, még mielőtt az, amit mindig is tudott, mélyen a csontjaiban, az agya leghátsó részében, megüti, mint a hirtelen támadt fény a vaksötét szobában, mint egy jobbegyenes, ami a padlóra küldi.

- Jó éjszakát - felelte halkan Sakura, hallotta, ahogy hátat fordít neki, látta, ahogy a vállára húzza a takarót, és akár akarta, akár nem, a teste ösztönösen felé fordult, szinte ráhajlította magát a lányéra, a hajába rejtette az arcát, és átkarolta a derekát.

Mikor a lány egy helyeslőnek hangzó, kivehetetlen szavakból álló halk mormolással elfészkelte magát a karjában, hiába próbálta erősen lekapcsolni az agyát, hogy valóban el tudjon aludni, csak ő járt a fejében. Nevetséges volt. Nevetséges, hogy amellett, amit birtokolt, nem volt képes leszakadni arról az egyről, amit képtelen volt. Mert Sakura beszélt hozzá, és a hangja áttörte a falakat, eljutott hozzá, és megértette a szavait, átjárták az elméjét, és ott is ragadtak. "Nem lehetne, hogy egyszerűen csak életben maradj?" Tényleg. Nem lehetne?

Itachi elmosolyodott, belemosolygott a rózsaszín hajzuhatagba, ami puha volt, és cseresznyevirág-illatú, és az állát a lány vállára hajtva lehunyta a szemeit. Mindig tudta. Mindig tudta, hogy ő az. Mélyen, mélyen a csontjaiban, valahol, a helyen, amit soha nem ismert igazán, az agya leghátuljában.

******

Tsunade egy mély, hangzásából ítélve a talpából érkező sóhajjal rámeredt az elé csúsztatott kiskönyvre.

- Undorító ez a szenzációhajhász teperés a részükről - jegyezte meg Jiraya, és egy célzatos pillantást vetett a nőre, mikor az felnézett rá.

- Most mit vársz tőlem? És úgy mégis, mit vártál tőlük? Ha a helyükben lennék, én sem tudnám kihagyni ezt a gyönyörűen védtelenül hagyott információt. Ők sem ostobák. Pontosan tudják, hogy ez volt az eredeti szándék emögött a pletyka mögött. Hogy a megfelelő hirdetőfelületre kerüljön - intett a Hokage hanyagul az asztalon heverő Bingo-könyvre. - Mint egy óriásplakát - mondta még, és megrázta a fejét. - Igazad van, undorító. Vidd innen, mielőtt elokádom magam. Gyomorrontásom van a politikától - szusszant fel hirtelen keserűen, és felállt az asztala mögül, az ablakhoz lépett, és lenézett Konoha főterére. Jiraya visszacsúsztatta a zsebébe a könyvet, és egy fejcsóválással szakét töltött magának. - Ne igyál hajnalban - lehelte finoman Tsunade, még mindig háttal állva neki, és a férfi leeresztette a kezét, amivel a csésze után akart nyúlni.

- Emlékszel még, mikor meglátogattuk Orochimarut? Tizennégy évesek voltunk, fiatalok és boldogok. Előttünk állt az élet. Az élet, ami akkor egyenesen az arcunkba nyomta, mi a jutalom több évtizednyi küzdelemért, fájdalomért és küszködésért. Azt a kis szobát, amit Orochimaru úgy nevezett, "otthon" átjárta a halál szaga, és ott feküdt tizenöt évesen, és halálos betegen. Csak addig bírtad sírás nélkül, amíg ki nem léptünk az ajtón, aztán elsírtad magad, és amikor megfogtam a vállad, ráborultál a mellkasomra. Aztán jött Sayura, és megsimogatta a hajad. Azt mondta, ne sírj, hanem tegyél valamit. A sírás nem fogja meggyógyítani. Ha sírsz érte, attól nem fogja magát jobban érezni. A könnyeid nem adnak neki újabb napokat, vagy akár perceket. Emlékszel, mit csináltál akkor, Tsunade? Én emlékszem - folytatta halkan Jiraya, a csészére meredve, esélyt sem adva a nőnek, hogy válaszoljon. - Megtörölted az arcod, és pár percet adtál magadnak megnyugodni, nehogy észrevegye, hogy sírtál. Megfordultál, és bementél abba a szobába, és én a küszöbön állva figyeltem, ahogy Sayura keze alá hordtad, amire szüksége volt. Attól a naptól kezdve egyre csak erősebb lettél. Egyre okosabb. Még mindig mások keze alá hordod, amire szükségük van. És ugyan Orochimaru halott, de volt több mint ötven éve élni. Azt hiszem, túlságosan érdekes volt a számára, hogy miből nyered az erőt a küzdéshez, hogy meghaljon, mielőtt kiderül, mi lesz végül belőled. - A férfi megragadta a csészét, és Tsunade felé emelte. - Erre iszom. Egészségedre.

******

Sakura egy fáradt sóhajjal lekucorodott a földre, és halkan megköszönte Kisaménak a kávét. A reggel túl gyorsan indult, és hiába volt túl már Deidara rutinellenőrzésén, a reggelin és egy órányi bemelegítésen Itachival, a lelke még mindig valahol a paplan alatt feküdt, a férfi testmelegével körbeölelve.

Belekortyolt a forró kávéba, és egy jóleső hümmögéssel Itachira bámult, aki a terem másik felében éppen a hajával küzdött. Kicsit elbambulhatott, mert csak akkor vette észre, hogy Kisame hozzá beszél, mikor oldalba bökte.

- Értem én, hogy sokkal érdekesebb a látvány, mint a hangom, na de...

- Ó, bocs - nevette el magát Sakura. - Ne haragudj. Miről van szó?

- A leveled. Elküldtem, tegnapelőtt, most kell, hogy megérkezzen a ko...

- Minek kell most megérkeznie a hova? - kérdezte Itachi, és mindketten összerezzentek.

Sakura ijedten nézett föl a férfira, aki előttük állt, csípőre tett kézzel.

- A reggelinek. A korgó gyomromba! - vágta rá Kisame szemrebbenés nélkül. - Mit hallgatódzol? Nem megkérni készülöm a kezét, nyugi - vigyorogta, mire Itachi egy lemondó sóhajjal legyintett.

- Komolytalan vagy, és gyerekes - felelte a férfi, és kérdőn Sakurára pillantott, aki megkönnyebbülve kuncogott rajtuk. - Nem emlékszem, hogy beszéltünk volna kávészünetről. Hol az enyém? - Kisame megvonta a vállát, Sakura pedig csúnyán Itachira pillantott.

- Te nem iszol kávét, nem emlékszel? Nem is szereted - mondta rosszallón. - Nahát, most erre mondj valamit! - nézett Kisaméra csodálkozást tettetve. - Megcsinálom a szemeit, és egyből elfelejti, hogy gyűlöli a kávé ízét.

- Ja, tisztára, mint valami aranyhal. Szia, Itachi vagyok, és nem szeretem a kávét! Ó, bemutatkoztam már? Szia, Itachi vagyok... - röhögte Kisame.

- Jól van, felfogtam - sóhajtott szárazan a férfi, és az edzőpálya felé biccentett. - Na, indulás. Ha nekem nincs se szünet, se kávé, akkor nektek sincs.

- Oké, oké. Megyek már - motyogta csalódottan Sakura, feltápászkodott, majd elindult Itachi nyomában, de hirtelen megtorpant. - Ó, majdnem elfelejtettem! - Megpördült, és Itachi megrökönyödött pillantásától kísérve két apró kis ugrással Kisame előtt termett, lehajolt, és a két tenyere közé zárta az arcát. - Köszönöm! - Azzal egy cuppanós csókot nyomott Kisame homlokára, és egy mosollyal visszatáncolt Itachihoz, akinek kiült az arcára az értetlenség.

A férfi rámeredt Kisaméra, aki fülig vörösödött az előbbi jelenet hirtelenségétől, aztán a zavarát leplezni próbálva undokul kinyújtotta a nyelvét Itachira, aki erre lesütötte a szemeit, és halványan elmosolyodott, megrázkódott a válla.

- Na, mi lesz? - kérdezte türelmetlenkedve Sakura, már a terem másik felében állva. - Jössz, vagy majd jöjjek vissza délután?

Itachi egy mosollyal otthagyta Kisamét, és átsétált Sakurához.

- Ma megtanulod, hogyan védekezz a sharingannal szemben - mondta a lánynak, komolyra fordítva a helyzetet, és Sakura szempillái megrebbentek. Ahogy rámosolygott, olyan érzés volt, mintha kisütött volna a nap, szinte melegítette az arcát, és Itachi egy pillanatra lebámult a padlóra, amíg összekaparta magát. - A sharingan erőssége abban rejlik, hogy pontosan lát minden mozdulatot, és egyidőben azzal, le is tudja másolni. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, mindenképpen lennie kell valamilyen cselekvésnek, amiből aztán kiindulhat. Ha nincs cselekvés, a sharingan csődöt mond. - Itachi felpillantott, és Sakurára nézett, aki résnyire nyitott ajkakkal az arcát fürkészte.

- Azt akarod, hogy kézjelek nélkül harcoljak - mondta halkan, és a férfi nehézkesen bólintott.

- Azt. Nem tudom, menni fog-e. Ez nem olyasmi, amit az Akadémián tanítanának. Nemcsak a megszokás az, ami miatt nehéz a kézjeleket mellőzni, hanem az a könnyítés is oka, amit maga a mozdulat jelent, ahogy vezeti a chakrát, segít egy pontba koncentrálni. Ha nem sikerülne...

- Menni fog - mosolyodott el Sakura. - Van egy-két dolog, ami megy nélküle. Tsunade meg akart tanítani rá, de nem volt túl sok időnk gyakorolni. A kórház, meg persze, hogy ő a Hokage... Nem könnyítette meg a dolgunkat. A klónok és a helyettesítés például ilyen. Az alapokkal akarta kezdeni.

- Hát, akkor lássuk.

Sakura száján kicsúszott egy ábrándos sóhaj, mikor Itachi szurokfekete szemei bíborvörösbe fordultak. Imádta azt a színt - mélysége volt. Valaki egyszer azt mondta, a sharingan egy szemtechnika, ami tükrözi az érzelmeket. Talán Kakashi volt? Már nem volt teljesen biztos benne, de a sensei gondolata előcsalt egy mosolyt, Itachi pedig kicsit értetlenül figyelte az arcán váltakozó kifejezéseket.

- Ne feledkezz meg róla, hogy a legapróbb moccanásodat is látom, Sakura - mondta halkan, ezzel próbálva visszahozni a valóságba a lányt, aki ragyogóan rámosolygott.

- Nem fogom - ígérte, aztán támadásba lendült, és Itachi elhúzódott az ökle elől, hagyta magát végigkergetni a termen, és a technikákra várt, hogy azonnal lemásolhassa őket. Nem látta, amikor Sakura klónokat hívott életre, nem jeleztek a vészharangok, amik ilyenkor mindig. Csak a hirtelen chakramozdulás a lány testében, és a feltűnő mások szúrtak szemet, és kénytelen volt egy rövid, helyeslő biccentéssel reagálni.

- Szép. Bár nem garantálom, hogy ezt Sasuke nem fogja tudni kikövetkeztetni a chakrád irányából, sűrűségéből, vagy a sebességéből. Ha eleget láttál ilyet, nem nehéz. Bár, azt hiszem, eléggé meg fogod lepni a kézjelek hiányával ahhoz, hogy kicsit kiessen a lendületből. Próbáld meg majd nem az első pillanatokban felhasználni, hanem később, amikor egyetlen másodpercen is múlhat... - Itachi támadott, és egy pillanat erejéig látta Sakura szívébe fúródni a kunaiját, mielőtt egy füstfelhő kíséretében eltűnt volna, és a kunai fémes csörömpöléssel a földre hullott, a férfi megállt. - Jól van. Most próbáljuk meg mással is - mondta. Megfordult, és a lányra nézett, aki mosolygott.

- Mondjuk egy genjutsuval? - kérdezte halkan, a pillantása egy másodperce a szájára rebbent, és Itachi elmosolyodott.

- Nem éred be valami egyszerűvel, ugye? - kérdezte, és Sakura vidáman megrázta a fejét. - Hát legyen, ha ezt akarod. Csináld csak - mondta egy könnyed mosollyal, és a lány egy szúrós pillantást vetett rá.

- Nem hiszed, hogy sikerülni fog, ugye?

- Nos, nem, nem igazán. Sasukét talán sikerülne belekergetni egy genjutsuba, de... engem? Pont engem? Néha szörnyen meggondolatlan vagy.

- Majd meglátjuk - felelte kihívóan Sakura, és Itachi beletörődően, ráhagyóan biccentett, amivel egy kicsit felbosszantotta a lányt. - Majd meglátjuk - motyogta elszántan.

******

Kisame már éppen kezdte volna megunni a végtelenített flörtpárbajt, ahogy ő nevezte magában, mikor hirtelen történt valami, és félóra néma semmittevés után, Itachi teste megrándult és megfeszült.

Itachit annyira meglepte a természetes védelmén áttörő képhalmaz, hogy egy pillanatig el is felejtett védekezni ellene. Csak bámulta az ismerős szobát, és rájött, hogy Sakura lakásában van, és a lányt hallgatja, ahogy a konyhából beszél a kanapéján terpeszkedő Narutónak, aki rettenetesen sápadtnak tűnt.

- Ez nem jelent semmit, Naruto. Hiszen, igazából... Nem is ő volt.

- Hé, ezzel nem segítesz, Sakura-chan - nyögte fájdalmasan a fiú, és Sakura nevetve kilépett a konyha ajtaján, kezében egy gőzölgő csészével. - Akkor mi lett volna, ha tényleg ő van ott? Ki is nyiffantunk volna...

- Ne légy nevetséges, Naruto. Bár, az tény, hogy elég érzékenyen reagálsz a genjutsukra, ő pedig nagyon jó benne - ismerte el Sakura, míg leereszkedett a kanapéra. - Tessék, idd meg ezt - nyomta a másik orra alá a bögrét, aki hálásan mormogva vette el tőle. - Te ideggyenge - kuncogta, aztán meglökte Naruto könyökét, aki méltatlankodva felszisszent, mert megijedt, hogy magára borítja a forró löttyöt.

- Már nem tudok jobbat kitalálni - sóhajtott fel végül a fiú. - Sasuke csak akkor dugná haza a képét, ha valahogy sikerülne idecsalogatnunk. Mondjuk azzal, hogy nálunk van Itachi, és ő fütyörészve kinyírhatja a bátyját - morogta dühösen, és Sakura elmosolyodott.

- Ugyan már.

- Ne mondd, hogy még soha nem jutott eszedbe, hogy igazából Itachi Uchihát kéne hazahozni, ahelyett, hogy Sasuke körül pattogunk - fordult felé hirtelen Naruto, és annyira komoly volt az arca, hogy Sakura kicsit megilletődve, de szintén elkomolyodott.

- De. Igen, egyszer-kétszer... De mégis mit vársz tőlem? Menjek oda, és kérjem meg szépen, egy kicsit fáradjon már ide, csak amíg Sasuke megöli, aztán felőlem mehet, amerre akar? Vagy hogy üssem le, és dobjam a hátamra? - kérdezte kicsit idegesen. - Naruto, te Itachi Uchiháról beszélsz. Én is szeretném itthon tudni Sasukét, igen. Számolom a napokat, Naruto. Itt fogok várni türelmesen, amíg vissza nem jön hozzám... hozzánk. De nem akarom, hogy azért jöjjön, mert végre bosszút állt. Azt akarom, hogy azért jöjjön vissza, mert rájön, hogy ide tartozik. Azt akarom, hogy hagyja békén végre Itachi Uchihát, felejtse el, és kezdjen új életet. Elhiszem, hogy pokolian nehéz volt neki, hogy nagyon fáj ez az egész, de akkor is fog, ha bosszút áll. Ostobaság az egész. Meg akarja ölni a bátyját, amiért megölte az egész családját, és nem veszi észre, hogy ezzel ő is ugyanolyanná válik, mint Itachi: gyilkossá. Ő maga válik azzá, akit gyűlöl. És ki tudja, milyen lesz akkor, milyen kifacsartnak és eltorzultnak kell lennie egy léleknek, ami ilyesmire képes...

Itachi hátratántorodott, és egy pillanatig homlokráncolva, meglepetten bámult Sakurára, akit kirázott a hideg, ahogy idegesen lesütötte a szemét, és magára dühösen elpirult.

- Ne haragudj. Sajnálom. Én...

- Ügyes volt - szakította félbe könnyedén a férfi, és Sakura kicsit csodálkozva felpillantott rá. - Nem hittem volna, hogy sikerülni fog. - Kicsit sem látszott mérgesnek, csalódottnak... keserűnek. Mosolygott. Megértően, puhán, mint aki mindent ért. - Hogy csináltad?

- Én csak... felhasználtam, hogy a chakránk olyan könnyen vegyül, és a szemedbe küldtem a képet, nem az agyadba... megkerülve azt a részt, amit... amit automatikusan védsz - dadogta Sakura zavartan.

- Remélem, szoktál beszélgetni Shikaku Nara fiával - biccentett Itachi elgondolkozva, és a lány megint elpirult.

- Esküszöm, amikor ilyesmit mondasz, úgy érzem magam, mintha tíz sem lennék - motyogta egy kínos mosollyal a fejét csóválva, és Kisame felröhögött. - Shikamarunak hívják, és szoktunk. Beszélgetni is, meg shogizni is. Sőt, nagy ritkán még edzeni is. Mindig elkap... De azt mondja, én legalább átmozgatom, ami, azt hiszem, jót jelent - nevette el magát végül Sakura Itachi arckifejezését látva, és hallotta, ahogy Kisame is követi a példáját. - Ne nézz így. A barátnőm szerelmes belé.

- Nem is néztem úgy - felelte Itachi, pedig tudta, hogy de. - Megpróbáljuk még egyszer?

- Ha szeretnéd - mondta Sakura egy halvány mosollyal, és a férfi bólintott.

- Szeretném.

******

Karin ingerülten rábámult Suigetsura, és már éppen tarkón csapta volna a legújabb elmés beszólásáért, mikor Sasuke megállt előttük, és ettől ki is röppent a fejéből az iménti apró kis bosszúság.

- Nem hagynátok abba végre? - mordult rájuk a fiú. - Felrobban a fejem, nem hiányzik, hogy még ti is csiviteljetek.

Suigetsu megjátszottan megalázkodva elmormogott egy bocs, főnököt, mire egy lesújtó pillantás volt a jutalma.

- Messze vagyunk még? - kérdezte halkan Juugo előrelépve Sasuke mellé. - Kezdek éhes lenni.

- Még egy óra, és bent vagyunk Amagekuréban - felelte a fiú kissé higgadtabban. - Ott ehetsz, amíg én keresek valakit, aki útba tud igazítani. Gyerünk.

Ezúttal némán iramodtak Sasuke után, és az út hátralévő része néma, nyomasztó csendben telt, csak Suigetsu és Karin váltottak célzatos pillantásokat - ők így is tudtak társalogni annyi évnyi együttműködés után. Újra megbeszélték, hogy Sayura ennek nem fog örülni ("De még mennyire nem fog!" - üzente Karin tekintete.), és hogy mekkora hülyeség bébicsőszt játszani egy nagyra nőtt hisztigép mellett, aztán végül ők is elfoglalták magukat a nézelődéssel, mikor már a táj lassú változásán érezni lehetett, hogy hamarosan beérnek a faluba.

Egyre több ház állt a hosszú, szinte teljesen egyenes, kanyarokkal csak ritkán megszakított út mentén, egyre több szekér haladt el mellettük, és egyre népesebb lett az út is, felverve a port, amitől Suigetsunak állandóan köhögnie kellett, és úgy vedelte a vizet, mint aki a szomjhalál szélén áll. Aztán hirtelen véget ért a széles út, mintha összement volna, és egy pillanat múltán a faluban találták magukat, a színes, nyüzsgő tömeg közepén.

Sasuke nyugtalannak tűnt, ahogy egy pillanatra megtorpanva körbekémlelt. Nyomasztotta a tömeg, és mintha hirtelen nem tudta volna, merre is kéne innen továbbmenniük. Aztán végül, úgy tűnt, találomra elindult az egyik irányba. Az első fogadó, ami az útjukba került kissé lelakott volt, de Karin tudta, hogy az ilyesmi soha nem foglalkoztatja a kisebbik Uchihát, és ezúttal is igaza volt. Sasuke habozás nélkül a betört üvegű épület bejárata felé vette az irányt, és közben egy pillanatig sem zavartatta magát a rátapadó kíváncsi, megrökönyödött vagy ellenséges, sőt egyenesen undorodó pillantásoktól. Ez utóbbiak tulajdonosairól Karin feltételezte, hogy tudják, ki Sasuke.

Belépve a helyiségbe, sokkal jobb állapotban találták, mint ahogyan a külsejéről gondolták volna, és Karin kicsit megkönnyebbülve nézett szét. Míg ő gyökeret eresztett a küszöbön, Sasuke egyenesen a pulthoz masírozott, és az egyik székre lehuppanva igencsak udvariatlanul félbeszakította a pult mögött ácsorgó fiatal nő, és a pultnak támaszkodó lány lelkes, hadaró eszmecseréjét.

- Egy szakét és egy fejfájáscsillapítót - adta le mogorván és szűkszavúan a rendelést, mire a pult mögött álló lány zavartan, homlokráncolva ránézett, majd egy kelletlen mosollyal megfordult, töltött neki, és elé lökte.

- Egy pillanat, és jövök, Reiki. Addig ránéznél, kérlek, Futomishi úrra? Azt hiszem, az imént csúszott az asztal alá.

- Persze, menj csak - felelte a másik, és megvárta, hogy a pultoslány eltűnjön egy ajtó mögött, mielőtt Sasuke felé fordult volna.

Karin bajt szimatolva megindult feléjük, de Sasuke megérezte, hogy jön, és intett neki, hogy üljön le a fenekére, így Karin duzzogva letelepedett a hozzá legközelebb lévő asztalhoz, és karba font kezekkel bámulta Sasuke hátát. A Reikinek nevezett fiatal nő egy pillanatra felé fordult Sasuke kézmozdulatát látva, és alaposan végigmérte, majd a tekintete megakadt Juugón és Suigetsun, akik kis fáziskéséssel mellé ültek az asztalhoz. A keze egy pillanatra mintha megremegett volna a pult szélén, ahogy visszafordult, és rábámult Sasukéra, mintha minden egyes arcvonását az agyába akarná vésni.

- Mit bámulsz? - kérdezte a fiú bosszúsan, mire a nő édesen elmosolyodott.

- Azt hiszem, egy bunkót - felelte lágyan, és felvette a pultról a csészéjét, amiben egy kevés tea lötyögött, és belebámult, mintha onnan olvasná ki a szavait. - Hadd találjam ki! Fájt volna, ha odalöksz a végén egy kérleket is, ugye? - kérdezte és felpillantott Sasukéra, aki válasz helyett csak kifejezéstelen arccal rábámult a nőre, majd elfordult, és a szakéjára koncentrált. - Nyilván így van - folytatta zavartalanul Reiki, hátradobva hosszú göndör tincseit, és végül lekönyökölve a pultra, unottan rámeredt az órára.

Karin megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy aztán a következő pillanatban levegő híján képtelen legyen egy kacifántosat káromkodni.

- Hé - nézett fel hirtelen Sasuke, és a nő felhúzott szemöldökkel lustán rápillantott. - Ibukit keresem. Nem tudod, merre találom?

- Ha hozzám beszélsz, megkérhetnélek, hogy normálisan tedd azt? - kérdezte sztoikus nyugalommal, és Karin szinte látta, ahogy Sasukéban felmegy a pumpa. - Először is, a "hé" nem éppen a legjobb megszólítás, ha egy nőhöz kérdést szeretnél intézni, különben az alany nem igazán fog késztetést érezni rá, hogy megossza veled az információit, amikkel rendelkezik. Másodszorra, a kérlek és köszönöm szavak használata nem fogja megégetni a csöpp kis szádat. Nyugodtan használd. Köszönni pedig ingyen van ezen a helyen, de ezt már csak mellékesen jegyzem meg. Jó, mi? - Reiki belekortyolt a teájába, aztán letette a pultra a csészéjét, és távozni készült, de hirtelen megtorpant, amikor Sasuke utána szólt. Fogcsikorgatva.

- Elnézést. Tudnál nekem segíteni... kérlek? - morogta utána, és a nő megfordult, ragyogón rámosolygott.

- Ne haragudj, meg tudnád ismételni kicsit hangosabban?

- Ne szórakozz. Elmondod, hol találom Ibukit, vagy sem?

- Nos... nem. Mivel fogalmam sincs ki az - legyintette Reiki, mire Sasuke arca elborult. - De jó keresgélést, és kellemes amagekurei tartózkodást kívánok. Az is lesz, amennyiben a ma tanultakat használod majd a továbbiakban. - A nő búcsút intett és elsétált, Sasuke pedig olyan arccal bámult utána, mint aki szellemet látott, majd lehajtotta a szakéját, és amikor a pultoslány megérkezett a fájdalomcsillapítójával, köszönet helyett kis híján ráüvöltött, hogy hozzon még egy adag alkoholt.