Temari az egész délutánt alvással töltötte. Nem akart gondolkozni ezen az új helyzeten, ami meglepetésként érte. Rossz érzés volt, hogy az öccsei mélyen hallgattak előtte a tervükről, és az enyhe láz sem akart eltűnni. A nővér bátorította az alvásra, mondván a lázát is leviheti, és a nő néma egyetértésben ezzel befordult a fal felé, hogy ne zavarja az ablakon beáramló éles fény, és pár percnyi tépelődés után végül el is aludt.

Már esteledett, mikor felrezzent, és a homlokát ráncolva felült az ágyban. Hirtelen azt sem tudta, hol van, aztán felsóhajtott, mikor rájött, hogy a kórházban raboskodik, és álmosan hunyorogva körbenézett. A tekintete találkozott egy barna szempárral, és megmerevedett ültében, szó nélkül rámeredt Shikamarura.

- Szia – mondta halkan a férfi, a hangja lágy volt, és szinte meleg, mint egy ölelés, Temari gerincén pedig borzongás futott végig. - Hogy vagy?

- Jól - felelte lassan Temari. A rekedtsége bántotta a fülét, így elhallgatott, a másik arcát fürkészte.

Valahogyan másnak tűnt fel most előtte Shikamaru, mintha változott volna, mióta utoljára találkoztak. A vonásai élesebbnek látszottak, és Temari rájött, hogy lefogyott. Nem is keveset adhatott le, mert az arca vékony volt és jóval sápadtabb, mint amilyenre emlékezett. A folyamatos aggodalom és töprengés apró ráncokat rajzolt a homlokára.

- A sebed – mondta Shikamaru a takaróra bámulva, mintha egyenesen átlátna rajta. - Azt hiszem, felszakadt.

A nő is lepillantott a fehér takaróra, és rámeredt az apró, vörös foltra. Felhajtotta a paplant, és egy pillantást vetett az átázott kötésre, aztán némán visszahajtotta a takarót, és felpillantott Shikamarura.

- Hívjam a nővért, hogy kötést cseréljen? - kérdezte a férfi, félig már fel is emelkedett ültéből, amikor Temari megfogta a karját.

- Hagyd. Nem fáj - mondta halkan, és az ágykeretnek támasztotta a párnáját, hogy hátradőlhessen. Shikamaru az alkarjáról lecsúszó hideg ujjak után bámult.

- Elmúlt a lázad? - lepődött meg a férfi, de a hangsúlya inkább kijelentő volt, mint kérdő, és Temari bizonytalanul megvonta a vállát.

- Azt hiszem – felelte. - Kicsit fázom, de már nem fáj a sebem.

- Hoztam neked kötszert - vágta rá hirtelen Shikamaru, mintha csak most jutna eszébe, és a zsebéhez kapott, egy apró, fehér csomagot csúsztatott az éjjeliszekrényre. - Jól fog jönni, amikor Tsunade kienged majd. Meddig tart bent? Nem mondtak kint semmit, csak hogy bejöhetek.

Temari rámeredt a férfira, aztán fáradtan lehunyta a szemét, és a fejét a falnak döntötte.

- Mit keresel itt, ha semmiképpen nem akarsz a lényegre térni? Idejössz, és üres fecsegéssel próbálod elterelni a figyelmem.... Nem érdekel a sebem – nyitotta ki a szemeit hirtelen, és felült, aggódó pillantással Shikamarura nézett. - Az öcsém... Kankuro. - A férfi szemhéja lassan leereszkedett, ahogy a takaróra terelte a figyelmét, és Temari keserűen, halkan felnevetett. - Szóval, mindenki tudta. Mindenki, rajtam kívül, természetesen. Szép. Igazán, mintha valami kocsmatulajdonos lennék, nem a Sunagakurei tanács tagja – szisszent fel idegesen, aztán az ágy szélére csusszant, felhajtotta a takarót, és egy rövid, gyors mozdulattal lerántotta a kötést a sebéről. A durva mozdulattól felszakadt, és vékony vércsík indult meg az ágyon feszesre húzott hófehér lepedő felé.

Shikamaru homlokráncolva felé kapott, mintha így megkésve is meg akarná állítani a nőt.

- Megőrültél? - csattant fel, mire Temari higgadtan rásandított a szeme sarkából.

- Adrenalinnak hívják - szűrte át a fogai közt, amik összeszorultak a combjába hasító éles, kellemetlen érzéstől. - Tompítja a fájdalmat. Persze ez nem segít azon, hogy egyikőjük se bízott bennem annyira, hogy elmondja, mit tervez. - Temari a fogával feltépte a kötszercsomagot, és újra kötözte a sebét, míg a férfi tapintatosan kibámult az ablakon.

- Le akartak venni egy kicsit a válladról. Hiszen mindig is te vigyáztál rájuk. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy ők is vigyázni akarjanak rád. Ez nem bizalom kérdése, Temari.

A nő talpa halk nesszel a padlóhoz ért, és lecsusszant az ágy széléről, óvatosan a lábára állt, bizonytalanul próbálgatta meddig mehet el. Egy szisszenéshez hasonló hangot adott, mielőtt letámaszkodott volna Shikamaru vállára, támaszt keresve rámeredt a férfira, aki felé fordította a fejét, az arca komoly volt és higgadt.

- Konohai fejpántot viseltek, Shikamaru – mondta halkan, a hangjában tompa, zsibbadt fájdalom bújt meg. - A férfi arckifejezése mit sem változott, ahogy lesütötte a szemét. - Te tudtad – suttogta csalódottan, és ellökte magát Shikamaru vállától, hogy a lendület segítsen neki visszaülni az ágy szélére. - Az ANBU volt, Shikamaru? Ők küldtek rám egy osztagot, hogy ne jöjjek ide? Hogy megsértsék Sunagakurét, Gaarát, engem... A szövetségünket?

- Nem, természetesen nem – felelte a férfi, úgy látszott kellemetlenül érinti a feltételezés is. - Akárkik is voltak, nem tartoztak Konohához. Mégis, azt akarták elérni, hogy így látsszon, és ez a gondolkozásmód, ez az aljas húzás igencsak ismerős nekem. Ki fogom deríteni, ki támadott meg, és miért. De van egy olyan érzésem, hogy nagyon is jól sejtem, ki volt az. - Mikor Temari kíváncsian, sürgetően rápillantott végre, Shikamaru homlokráncolva, kelletlenül kibökte. - Azt hiszem, Orochimaru elég eleven, ahhoz képest, hogy halott.

******

Későn keltek föl, nyolc óra előtt pár perccel, és míg Sakura fáradtan eltámolygott fürdeni, addig Itachi Kyou-val a vállán az asztalhoz telepedett, és a fejét az ablak felé fordítva úgy tett, mintha látna, és éppen a fák ágait venné szemügyre. Rossz kedve volt, és már leplezni sem nagyon próbálta. Felesleges lett azzal, hogy Sakura átlátott rajta és ez aggodalommal töltötte el. Vajon az álarcán is ilyen könnyen át lehet látni? Két hét, és semmivé válik Itachi Uchiha, a gyilkos? És vajon mi marad, ha ez eltűnik?

Mikor Sakura kilépett a fürdőből, pizsamában, nedves hajjal, felemelte a fejét, és nehézkesen felállt. Nem szólt egy szót sem, amikor ellépett mellette, hogy ő is lezuhanyozzon, a lány pedig utána pillantott, a homlokát ráncolva felsóhajtott. Rövid jegyzetet biggyesztett a sharinganos tanulmányai végére, és mintha csak Itachit akarná utánozni, felhúzta a lábait, átkarolta a térdét, és kimeredt az ablakon, az erős szélben hajladozó faágakat figyelte elgondolkozva.

Végül mégiscsak kiütött rajta a vegyes chakra hatása, ha Itachin nem is. Vagy talán ez a levertség ennek az utórengése volna? Nem tudta, és kideríteni is nagyon nehéz lett volna - mióta az Akatsuki rejtekhelyén tartózkodott, a férfi többnyire komor volt, még akkor is, ha a többiek úgy értékelték, nagyrészt derűs a hangulata, legalábbis önmagához képest. Sakura eltöprengett rajta, milyen lehet az igazán mérges, vagy szomorú Itachi. Nem mintha nem látta volna a mélyen fészkelő bánat halovány árnyékát a szemeiben, de mégis érezte, hogy ez messze áll a szokásos hangulatától.

A lány halk sóhajjal feltápászkodott, és a könyvespolchoz lépett. Kyou minden mozdulatát figyelemmel kísérte, még akkor is, amikor az asztalon álló gyertya lángja érdekesnek bizonyult, és Sakura hiába szólt rá, mindenképpen meg akarta kóstolni a tüzet, de minden egyes alkalommal visszahőkölt a melegtől. A lány visszatelepedett az ANBU-könyvvel az asztalhoz, és egy nagy lélegzetvétellel kinyitotta, hogy aztán pár pillanatig Kyou-t kelljen nevelnie, aki a feje búbjára akart letelepedni, de végül megelégedett a vállával is, és a hajába fúrta a csőrét.

Itachi odabent elzárta a vizet, és pár perccel később felöltözve, a tarkóján összefogott vizes hajával belépett a szobába. A fürdőből meleg, párás levegő ömlött ki, és szinte szétterült Sakura hátán. Éppen lapozott, és a férfi meghallotta a papír zizegését.

- Mit olvasol? - kérdezte kíváncsian, de még mielőtt a lány válaszolhatott volna valami kitérőt, Kyou beárulta.

- ANBU, ANBU - károgta diadalmasan és büszkén, mintha észre se venné Sakura kapkodó mozdulatát, hogy összefogja a csőrét. A lány kissé aggódva figyelte Itachi változó arcvonásait, és azt a reflexszerű mozdulatot, amit a bánásmóddal elégedetlen Kyou érkezése váltott ki. A holló a férfi alkarjára telepedett, és szemrehányóan Sakurára meredt. - ANBU - ismételte fennhéjázón, és ügyet sem vetett Sakura bosszankodó pillantására.

- Nem is szabadna olvasnod - mondta Itachi. - Titkosított technikák vannak benne. Semmi érdekes. Semmi, ami érdemes lenne arra, hogy elolvasd.

- Mintha nem tudnám, mi van benne – mosolyodott el keserűen a lány, és lepillantott a könyvre. - Csak eszembe jutott valami, és azon gondolkoztam. A múltkor... Láttam a tetoválásod, és persze tudtam már, de most vettem csak észre igazán. ANBU voltál.

- Az voltam – felelte Itachi, felemelte a fejét, mintha azt kérdezné, mi van akkor, ha az volt.

- Kapitány.

- Mit akarsz hallani, Sakura? Hogy hány embert öltem meg? Hogy kik voltak azok? Hogy hogyan gyilkoltam meg őket? Hogy hány embert veszítettem? - kérdezte a férfi, a hangjában komor, gúnyos él csendült, és Sakura megborzongott. Valahogy érezte, hogy ez lesz, hogy Itachiban felidéz minden rosszat az ANBU említése, ezért sem akarta, hogy Kyou elárulja neki.

- Nem, én nem... - mondta gyorsan, és nyelt egyet. - Csak... Most Neji is az. Neji Hyuuga – pillantott fel hirtelen, mintha arra számítana, a férfinak fogalma sem lesz róla, ki az a Neji.

- Hm. Nem tudtam, hogy mostanában mindenféle alakot kineveznek – vetette oda Itachi, és Sakura megrezzent.

- Ne beszélj így Nejiről. Gyűlölöm, amikor ezt csináljátok - szólt rá mérgesen, és a férfi elnyomott egy mosolyt. Látta az állkapcsa feszüléséből, a szája szélének rezzenéséből.

- Nos, ez van. Tudod, így viselkedünk, ha vetélytársat gyanítunk a másikban - jegyezte meg, míg kinyitotta a szekrényajtót, és elmélyülten pakolászni kezdett.

- Vetélytársat? Mégis, miről...?

- Azt hiszem, azért van, mert nem kiraktak az ANBU-ból, hanem én hagytam ott. Ha nem teszem, alighanem esélye sem lett volna.

- Ja, nyilván rohadtul irigyelné tőled, hogy napi huszonnégyben munkát csinálsz a sírásóknak - meredt rá szkeptikusan Sakura, és Itachi ezúttal elmosolyodott, átengedte a vonásait annak a pillanatnyi jókedvnek.

- Mintha nem tudnád, miről beszélek - mondta, és a hangjában is mosoly bujkált, átmelegítette a szoba levegőjét, és Sakura lesütötte a szemét a könyvre, rámeredt egy különösen rondán kizsigerelt ember képére, amiből pillanatnyilag semmit nem látott, és egy mosoly kúszott az ajkaira.

- Halvány segédfogalmam sincs – mondta, és Itachi a szoba másik feléből is érezte a belőle sütő elégedettséget, ami egy doromboló macskát idézett a gondolataiba.

- Pedig egyszerű - mormolta a férfi, és átszelte a szobát, a háta mögé lépett. - Neji Hyuuga féltékeny. Rám.

- El sem tudom képzelni, hogy miért - gúnyolódott Sakura, a válla fölött felpillantva Itachira.

- Talán mert egy idióta - suttogta cinkosan a másik, és Sakura felnevetett.

- Vagy talán mert kapható voltál az idióta viselkedésre te magad is, és úgy csináltál, mintha valami olyasmi lennék, ami csak a tiéd - vágta rá rosszallóan, de még mindig mosolyogva.

- De ha egyszer most csak az enyém vagy – mondta Itachi, ezúttal komoly volt, és csendes, és Sakura szempillái megrebbentek, a gerincén borzongás futott végig. - Itt vagy velem. Nincs itt senki más, Sakura.

- Dehogynem - vágta rá kicsit túl gyorsan is a lány. - Itt vannak a fiúk, Pain, Konan...

- Látod őket valahol? - érdeklődött Itachi. - Mert én nem. És nem csak azért, mert jelenleg nem látok. Egyedül vagyunk, Sakura. - A férfi félrebiccentette a fejét, és a lány szinte látta a kihunyófélben lévő mélyvörös parázsként izzó sharinganokat a kötés alatt. - Te, én...

- És Kyou - vágott a szavába egy ideges nevetéssel Sakura, ahogy előre dőlt a széken, és szinte nekipréselte a térdét az asztal szélének. - Nem szép, megfeledkezni róla, amikor...

A lány elhallgatott, a tüdejében rekedt a levegő, amikor Kyou egy halk pukkanással eltűnt, egy aprócska porfelhőt hagyva maga után.

- Miről beszélsz? - mosolyodott el Itachi, és a keze végigcsúszott a szék háttámláján, az ujjai végigsimítottak Sakura vállán.

A lány leeresztette a talpát a szőnyegre, és felállt, szembefordult vele, idegesen, dübörgő szívvel figyelte, ahogy Itachi egy szinte kapkodó, de óvatos mozdulattal arrébb löki a széket kettejük közül. Sakura nyelt egyet, mikor a férfi a tenyerét az arcára fektette, és a hüvelykujjával végigsimított a szeme alatt.

- Itachi... - kezdte kissé tétován, de a férfi a szavába vágott.

- A fél életemet odaadnám, ha most láthatnám az arcodat – mondta lassan Itachi, a szavak úgy gördültek le az ajkairól, mintha már ezerszer megfogalmazta volna őket. Egy pillanatnyi, egy levegővételnyi szünet után óvatosan elmosolyodott. - Gondolkoztam. Ez a legrosszabb ötlet, amit valaha is hallottam. A legrosszabb ötlet, amit valaha is átgondoltam. És valószínűleg a legrosszabb, amibe valaha is hajlandó voltam beleegyezni. Beleegyezni... Egek, mintha még én tennék neked szívességet. Nézd el, az arrogancia mindig is a hibáim közé tartozott. Csak egy kérdésem van, mielőtt még elkövetném életem legnagyobb hibáját. Miért? Nem fogsz emlékezni semmire, Sakura. Semmire. Se a bordélyra, se az edzésekre, se a kezelésekre, se erre... - A férfi hüvelykujja végigsimított az alsó ajkán, lassan, jobbról balra, aztán visszafelé, lassan, puhán, és Sakura érezte, hogy kipirul, libabőrös lesz a karja. - Nem fogsz emlékezni rám. Mi értelme...?

- Van, amit nem tudsz becsapni a csodaszemeddel sem, Itachi – mondta halkan a lány, és elmosolyodott. - Én nem fogok emlékezni, de a chakrám igen. A karjaim is fognak emlékezni - tette hozzá, mikor közelebb lépett Itachihoz, és lábujjhegyre állt, hogy a nyaka köré fonja őket.

A férfi karja végigsiklott az oldalán, mikor leengedte, hogy helyet hagyjon neki, hogy a lány hozzásimulhasson, és megállt a csípőjén. Sakura egy csodálkozó, ragyogó mosollyal figyelte, ahogy Itachi összerezzent, mikor a tincsei közé csúsztatta az ujjait, és közben a tarkójához ért.

- Hm. Óvatosan - mormolta a férfi gyengéden, és a karja végre, végre végigsiklott a derekán, hogy magához húzza.

Sakura érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Az arca és a füle szinte lángolt az ereiben száguldozó vértől. Itachi ujjai finoman, csigolyánként kúsztak fel a gerince mentén, hogy mikor felérnek, finoman a hajába markolva hátrahajtsák a fejét. Sakura szemhéja lassan lecsukódott, és megrezzent, mikor a férfi puha, meleg csókot lehelt a nyakára, nem sokkal a torka mellett, és egy meglepett sóhaj szakadt fel belőle. Érezte a bőrén Itachi mosolyát, és bele kellett kapaszkodnia a vállába, mert úgy érezte, forog a talpa alatt a szoba. A férfi végighúzta az orra hegyét az arcélén át, a füle mögötti apró, csiklandós helyig, és Sakurát újabb hullámban lepte el a libabőr, mikor Itachi forró lehelete a bőrét hevítve végigömlött a nyakán, egész hátul, már majdnem a tarkóján.

Az ujjai alatt érezte, ahogy a férfi vállizmai megmoccannak, hogy Itachi elhúzódhasson, de nem maradt sokáig távol tőle, épp csak egy mély lélegzetvétel erejéig, hogy aztán újra ott legyen mindenhol, közelebb, mint eddig bármikor, és - ahogy sejthető volt, - mint bármikor is a jövőben. Sakura alaposan kihasználva az alkalmat végigsimított a hátán, a karján, de a keze mindig visszatért a még mindig vizes hajtincsekhez, az ujjaival újra és újra átfésülte őket, és Itachi torkán mindannyiszor apró mormogás tört fel, ahányszor csak a tarkóját érte.

A férfi kíváncsi, forró tenyere a pólója alá csúszott a derekára, másik kezének ujjai az arcát simogatták, a kezével látta őt, és Sakura türelmesen, engedékenyen ráhelyezte az egész súlyát a gerincét támasztó tenyérre. Itachi lassan, nyugodtan, mélyen lélegzett, a szoba csöndjében mégis nehézkesnek tűnt, ahogy az ujjai lesiklottak a nyakára, a hüvelykujja utoljára végigsiklott a lány alsóajkán. Mikor egy hosszú, idegőrlően, borzongatóan lassú lélegzetvétellel közelebb hajolt, mint az éppen a víz alá bukni készülő ember, aki attól fél, meg fog fulladni, Sakura ajkai elnyíltak. Itachi mellkasának támaszkodott, a férfi tartotta, a saját izmai mintha csak arra lettek volna, hogy képes legyen a tenyerét Itachi tarkójára simítani. A férfi összerezzent, és felmordult, az ujjai egy pillanatra szinte görcsösen a csípőjére szorultak, lágyan belemélyedve a húsba.

A lány éppen csak megérezte az Itachi ajkaiból sütő hőt, és a meleg leheletét a száján, mikor kivágódott az ajtó.

- Felébredt! Deidara fel... - Sakura kis híján felsikoltott. Ugrott egyet a férfi karjaiban, aztán egy zaklatott, fojtott nyögéssel Itachi mellkasába temette az arcát, aki összerezzent, a tenyerét a lány hajába csúsztatta, hogy egészen a mellkasához vonja, mintha el akarná rejteni a kopogás nélkül betoppanó társa elől, és olyan lassan fordította a fejét Kisame felé, ami kétséget sem hagyott afelől, hogy hogyan is érez most tulajdonképpen Deidara és iránta. - Upszi. Én, izé...

- Kifelé. - A zord, pokolian dühös torokhang egyenesen Itachi mellkasából dübörgött fel, Sakura tökéletesen hallotta, még a férfi zakatoló szíve mellett is. Úgy érezte, nem igazán az ijedtségtől száguld a másik ereiben a vér, és a gondolat halvány, lemondó mosolyt csempészett az ajkaira. Csak egy fél másodpercre volt élete legeslegelső csókjától. Fél másodpercre. Kicsit sem csodálkozott volna, ha a következő pár napban Deidara csuklással küzdött volna, de pokolival.

Hallotta ahogy csukódik az ajtó, és a zár a helyére kattan, de nem mozdult. Mennyivel másabb lett volna, ha megtörténik, ha tényleg megtörténik, mint így. Most egyszerűen csak kínos volt, és még az sem enyhítette a lány zavarát, amikor Itachi felemelte a fejét, és egy halk sóhajjal csókot lehelt az orra hegyére, így Sakura szinte rögtön el is fordította a fejét, idegesen lehunyta a szemét, szorosan, mintha soha többé ki sem akarná nyitni. Lőttek a hangulatnak, így nem ment, túl... Nos, túlságosan is zavarba ejtőnek tűnt. Az a kábaság, ami úrrá lett rajta az imént, Kisame érkezésével egy csapásra semmivé vált, és ami körbevette, csak a valóság volt, a színtiszta, kijózanító valóság, a karok a derekán és a hátán, a nekifeszülő széles mellkas, és az az enyhe nyomás közvetlenül a köldöke alatt....

A lány már a gondolattól is nehezebben vette a levegőt, és a férfi hátralépett, elengedte, mintha érezné, hogy sok ez, sok neki hirtelen. Itachi Uchiha, te jó ég! Hová tette az eszét, hová?

Itachi megköszörülte a torkát, és Sakura összerezzent.

- Megyek, megnézem Deidarát - mondta gyorsan, a férfi pedig rábólintott.

- Addig megcsinálom a vacsorát. Hal lesz. Kék – felelte komolyan, a hangjában mogorva, durva él csendült, és bár nem neki szólt, Sakurát kirázta a hideg. Zavartan, idegesen felnevetett, de Itachi nem mosolyodott el, és a lány azon gondolkozott, hogy vajon komolyan gondolja-e, hogy felszeleteli Kisamét. Megfordult, és elindult volna, de Itachi utánanyúlt, a csuklójánál fogva visszatartotta. Egy apró, pillanatnyi érintés volt, Sakura mégis azonnal elhúzódott, mint akit áram csapott meg. Visszafordult, és rámeredt a férfi komor arcvonásaira. - Jól vagy? - kérdezte Itachi homlokráncolva.

- Persze. Remekül - felelte a lány, és hiába akart őszintének hangzani, nem igazán sikerült.

Mielőtt még Itachi bármit is mondhatott volna, kimenekült az ajtón, hogy elbújjon Deidara szobájában előle, és ki se dugja az orrát onnét még jó sokáig.

******

Hinata némán rámeredt az előtte álló pohár üvegében, a gyertyák fényében imbolygó tükörképére. Valaki más ült a helyén, valaki más arca volt az. Hófehérre púderezett, karmazsinvörös ajkú, halványlila kimonós nő nézett vissza rá, komoly és töprengő. Körülötte emberek nyüzsögtek, beszélgetés hallatszott mindenhonnét, de a szavak kivehetetlenné olvadtak össze, a feje körül dongtak, és egy betűt sem értett belőlük. Nem is akart.

A tekintete a kezére csúszott, az ujjára, a csodaszép, éjkék kőre ezüstfoglalatban, és úgy érezte, pillanatokon belül kitör belőle egy hangos, dobhártyarepesztő sikoly. Valaki hozzászólt, de ő nem hallotta, csak akkor pillantott fel, mikor a mellette ülő férfi a füléhez hajolt. Nem mutatta, hogy megriadt, csak hátradőlt a székén, hogy eltávolodjon tőle, és úgy nézett rá, mintha fogalma sem lenne róla, hogy kicsoda a másik. Nem is tudta.

Kazuhiko egy figyelmeztető pillantást vetett rá, a szemével balra jelzett, és a lány arrafelé fordult. Az előbbi kérdést újra feltették neki, és ő válaszolt, bár fél perccel később, már fogalma sem volt, mi volt a kérdés, vagy hogy ő mit válaszolt, de a kérdező nem faggatózott tovább, és ő újra visszatérhetett a gyűrűje bámulásához. Hiashi ragaszkodott az egész formális ceremóniához, hogy a vőlegénye megnyugodjon végre, és úgy tűnt, bevált. Nevetséges volt. Minek az eljegyzés? Úgysem megy hozzá.

A szeme sarkából egy lomha, fáradt pillantást vetett Kazuhiko arcára. Elégedettnek tűnt, és Hinatának kedve lett volna az illemszabályokat semmibe véve megrántani a vállát. Ha ettől jó neki, hát mit érdekli őt ez a felesleges felhajtás?

Valaki megérintette a vállát, és a lány felpillantott, aztán elmosolyodott. Etsuya meleg mosolya fogadta az övét. Az unokatestvére egy ideig nem volt Konohában, alig egy hónapja tért vissza, nem sokkal Naruto előtt, és azóta nem is volt lehetőségük rendesen beszélni.

- Szia, kicsim. Hogy vagy? - kérdezte kedvesen, és Hinata lassan megrázta a fejét.

Közelebb hajolt hozzá, és lehalkította a hangját, hogy Kazuhiko ne hallja, amit mond.

- Mindjárt elalszom. Tegnap este elvittük a kórházba Temarit, és megvártuk, amíg Tsunade-sama kivizsgálja. Nem aludtam túl sokat az éjjel - suttogta, hogy még Etsuyának is hegyeznie kellett a fülét.

A harmincas évei elején járó férfi nevetve felegyenesedett, és egy gyors, rutinszerű mozdulattal, amit a legtöbben annyi idő elteltével már észre sem vettek, megvakarta az arcán ferdén húzódó széles, húzott szélű, cakkos sebhelyet. Hinata arcáról leolvadt a mosoly, és ellágyult pillantással Etsuya sötétlila szemeibe nézett. Az a seb volt a lány életének ára, és még egy női élet, és tudta, hogy ezt soha nem lesz képes elfelejteni.

- Mindig elcsodálkozom rajta, hogyan lehet Hiashinak ilyen tündéri lánya - nevetett hangosan, és az említett felpillantott, hogy egy gyors, rosszalló pillantást vessen rá, de Etsuya már nem rá figyelt, hanem Hanabit nézte, aki az étellel, az itallal, vagy az őt körülvevőkkel mit sem törődve, unottan a chakráját villogtatta az asztal alatt. - Őszintén, régebben gyanakodtam, hogy elcseréltek a kórházban, de a szemed, kicsim, a szemed... Igazán kár. Tökéletes klánvezető lennél, ha kicsit bátrabban szólalnál fel néha. A diplomáciai érzéked van olyan jó, mint a Hokagénak.

- Majd kamatoztatom a konyhában - felelte szárazan Hinata, és Etsuya újra felnevetett.

- Ha ez az utolsó lehetőség, akkor úgy legyen, és kívánom, hogy ha így lesz, tegyen boldoggá. De tudod, remélem, hogy a vizsgán te leszel a legjobb, kicsim. Sok sikert. Ó, és ha adhatok egy tanácsot... - Etsuya Hinata füléhez hajolt, mit sem törődve azzal, hogy Kazuhiko egy ideje ellenségesen méregeti, és valamit súgott a lánynak, amitől annak felcsillant a szeme.

- Köszönöm - biccentett elismerően rácsodálkozva a férfira Hinata, és elmosolyodott. - Remek ötlet.

- Nos, további jó szórakozást. Megyek, elfoglalom a kijelölt helyem, mielőtt apád, vagy a melletted ülő fiatalember felnyársal a szemeivel. - Etsuya elegánsan meghajolt a lány felé, aki csak egy udvarias kis biccentéssel válaszolt, aztán figyelte, ahogy a férfi a körülöttük elrendezett asztalokat kerülgetve megkeresi a saját helyét a nagybátyja, a felesége és a két kisfia mellett.

Hinata egy halk, elhaló sóhajjal az asztalra szegezte a tekintetét, és el is komorodott. Kazuhiko eljegyzési ajándéka hanyagul odadobva hevert a terítőn, mintha mindaz, amit jelképezne, a becsületesség, őszinteség, hűség szimbóluma semmit nem jelentene neki. Azt kívánta, bárcsak ez az egyszerű anyag az asztalon ne festene ilyen valóságos, hű képet az életről, ami várna rá: az örökké megcsalt, otthonülő, a férjére várakozó nő képét, aki lassanként elsorvad a tehetetlenségtől és a boldogtalanságtól. Egy idejekorán őszülő kontyot, egy túl komoly, szikár arcot, amibe mély barázdákat vésett minden pillanat, amit keserű gondolatokon való töprengéssel vert el, miközben a keze tétován babrált valami haszontalan dologgal, aminek semmi értelmét nem látta soha ő maga sem, és mégis, ez az egyetlen, amit felmutathat majd élete végén, ami túl korán jön el, az egyetlen, amire büszke lehet majd valaha is.

A szíve sajgott, hacsak rá gondolt. Nem akart ilyen sorsot magának, sem másnak. Miért léteznek egyáltalán ilyen férfiak? Hát nem lenne sokkal jobb becsületesen, boldogan leélni egy életet, mindenféle keserűség nélkül, bosszankodás, düh és becstelenség nélkül? Szeretettel körbevéve, békében, nyugalomban? A logika törvénye azt mondaná, egyszerűbb, hát legyen így. De a logika többnyire semmit nem számít, amikor a te logikád nem egyezik az apádéval. Vagy más logikájával. Nézőpontok, érvek. Saját szájíz, különböző szempont... Ez a különbség az, ami az egyhangúságot a semmivel teszi egyenlővé, és mennyi kavarodást, problémát okoz ezzel. És mennyi csodát, szerelmet és életet hoz...

Hinata végtelenül fáradt volt, hát körbepillantott, és felállt az asztaltól. Megköszönte az eljegyzési ajándékokat, a finom ételt, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnie magából, amikor Kazuhikóra pillantott, bár a fogai végig összeszorítva maradtak közben. Udvariasan engedélyt kért a távozásra, és bár látta Hiashi szemvillanásán, hogy tiltakozni akar, de a vőlegénye egy legyintéssel elküldte, mintha tele volna a hasa, és Hinata egy újabb fogás lenne, amit már képtelen legyűrni. Talán pont ez a hasonlat járt a fejében, és ahogy a lány megfordult, és eltolta az ajtót, hogy kilépjen az udvar – a benti állott, túlmelegedett levegő után - különösen jóleső, hűvös csendjébe, azonnal egy pimasz fintor ült ki az arcára.

Most valahogy képtelen volt megállni, és ez a szemtelen gesztus, ami a jelleméhez viszonyítva, tőle már igazán nagy lázadásnak számított, egészen felvidította.

"Úgysem megyek hozzá - gondolta, és felpillantott a csillagokra. - Nem én."

******

Sakura az ágy mellett térdelt, Kisame pedig felette görnyedt, mikor Itachi belépett Deidara szobájába. A szőke kábán feküdt, laposakat pislogott, és még mindig pokolian sápadt volt, de úgy tűnt abból, hogy felébredt, hogy most már minden sínen van, és ez képes lett volna megnyugtatni Itachit, ha nem lett volna éppenséggel rohadtul mérges. Az ajtónyitásra mindannyian felnézhettek, mert Sakura valami furcsa hangot adott ki, ami éppannyira hangzott egy halk nyögésnek, mint egy kétségbeesett nyikkanásnak, Kisame pedig felszisszent, és hallotta, ahogy a sarokba húzódik előle.

- Hé, Itachi – mondta Deidara erőtlen, gyenge hangon, ahogy kinyitotta a szemét, és meglátta a kötést a másikon. - Szarul nézel ki – nevetett fel halkan.

- Egek, ennél szarabb szóviccet sem hallottam még - vihogott fel Kisame, mire Itachi felé fordította a fejét, és a társa egy rövid nyekkenéssel elhalkult. - Vettem. Kussolok – motyogta, és ígéretéhez híven elhallgatott.

- Fáj a sebed? - kérdezte röviden Itachi, mintha meg sem hallotta volna Deidara gyenge poénját.

- Á, csak ha röhögök.

- Úgy értem... hogy érzed magad? Megmaradt még az a kevés eszed?

- Eldobtam, mikor feleszméltem. Hallod, éppen három csinos kislányról álmodtam, és egyszer csak eltűntek, a következő pillanatban meg egy ocsmány halpofa lihegett az arcomba. Pompásan vagyok - ironizált a szőke, és Sakura tenyere finoman csattant a felkarján.

- A beteg hallgat, Kisame olyannyira kussol, hogy itt sincsen, Itachi csöndben duzzog a sarokban, és Sakura rohadtul gyorsan elvégzi a rutinvizsgálatot, aztán kiüti Deidarát, és mindenki megy a dolgára.

- Mm, akkor mehetek vissza smárolni? - hümmögött elégedetten Deidara, mire Kisame felhorkant.

- Nem csak te – morogta maga elé, mire Itachi, és Sakura is felé fordultak, és a szikrázó, villámokat szóró zöld szemek láttán Kisame behúzta a nyakát. - Bocs. Kussolok.

- Jól teszed - vágta rá morogva a lány, és dühében kis híján lenyomta Deidara torkán a hőmérőt, aki erőtlenül tiltakozni próbált. - Ne haragudj – suttogta Sakura, mikor észrevette, hogy a szőke már lassan fulladozik.

- Mit csinált már megint Kisame, hogy mindketten fújtok rá? - érdeklődött kissé rekedten Deidara, a szavait alig lehetett érteni, mert a hőmérőt próbálta bent tartani a szájában az ajkai jobb felével.

- Nem tanult meg kopogni. Mondjuk - vágta rá Itachi.

- Pokoli időzítéssel született - mondta ugyanabban a pillanatban Sakura, és Deidara annyira elkezdett röhögni, hogy kénytelen volt kiköpni a hőmérőt, ha nem akarta egy nagy levegővétellel együtt benyelni azt is.

- Esküszöm, még az ocsmány fejét is vállalnám, ha láthattam volna az arcotokat! - vihogta, aztán hirtelen felszisszent, és meggörnyedt.

- A beteg nem röhög! - csattant fel Sakura, amitől persze a szőkére még jobban rájött, és a lány végül dühösen felpattant. - Úgy látom, semmi szükség vizsgálatra. Lófasz bajod sincsen, Deidara – legyintett lemondóan.

- Ne káromkodj, a francba már - hörrent fel Itachi, és Sakura a jobb szemöldökét felhúzva rámeredt, Kisaméból pedig abban a szent pillanatban kirobbant a röhögés, amit eddig az ökle cakkosra rágásával próbált meg magába fojtani.

- Egek, haláliak vagytok! - vihogta idétlenül, és végül Sakura is elmosolyodott, de nem volt hajlandó elismerni a vereségét, így megpróbált rosszallóan Kisaméra meredni, akit ez egy csöppet sem hatott meg. - Na, vágj hozzá altatót, aztán menjetek a dolgotokra, ha olyan sürgős - legyintett végül türelmetlenül, és a szemöldökét emelgetve Sakurára meredt, aki nem tudta, hogy nevessen, csúnyán nézzen, vagy elvörösödjön, így végül megpróbálkozott egyszerre mindhárommal, Kisame arcából ítélve, feleslegesen.

- Nagyszerű, akkor pörgessük fel kicsit a dolgokat, és már itt sem vagyunk – morogta Itachi.

- Egyáltalán nem sürgős - vágta rá halkan Sakura ugyanakkor, aztán mikor végül felfogta, hogy Itachinak úgy tűnik, nagyon is sürgős, zavarában a tenyerébe temette az arcát. - Ó, anyám - suttogta kínosan nevetve, és felemelte a fejét. - Jó, akkor most Itachi kimegy, mert neki sürgős, én meg nem tudok tőle dolgozni. Kisame is kimegy, mert még mindig haragszom rá, és igen, azért is, mert a vicceitől nem tudok koncentrálni. Hess.

- Én maradhatok? - jelentkezett óvatosan suttogva Deidara, mire Sakura nevetve hozzávágta a hőmérőt.

- Te meg elmész a bús picsába! - A lány megfordult. - És nem, Itachi, te már nem vagy itt, úgyhogy ezt nem hallottad.

- De igen, határozottan itt vagyok. A fülem is.

- Hallod, hülyén nézne ki, ha csak úgy kisétálna nélküled - mondta töprengő hangon Kisame, majd felnyikkant, és kimenekült a szobából, Itachi követte.

- Na ide figyelj, te nagyon ostoba. Megtanítalak kopogni – hallatszott még a hangja, aztán két hangos koppanás következett, amibe beleremegett az ajtó, aztán egy leginkább nyávogásra hasonlító hang következett. - Így kell.

- A homlokom – nyafogott odakint Kisame. - A picsába, púpom lesz!

- Vigyázz, nehogy eladjanak tevének - szűrődött át a fán Itachi hangja. - Na gyere, segítek lelapítani. - Újabb hangos koppanások remegtették meg az ajtót, ezúttal még a keret is belereccsent, és Sakura fülig pirulva, a takaróra meredt, de hiába harapott a szájába, csak kitört belőle a nevetés. - Hallod, kopogtak. Ilyenkor meg kell várni, hogy valaki azt mondja: "Szabad, idióta.". Esetleg azt: "Gyere be, te marha.". Érted?

- Ja - nyögte Kisame. - A picsába, szédülök mint szűzlány a körtánctól...

- Nagyszerű. Akkor vegyem úgy, hogy érted, mit próbálok közölni veled?

- Értem, persze, ne haragudj, komolyan...

Sakura felpillantott Deidarára, aki kíváncsian rábámult, felhúzott szemöldökkel az ajtó felé pillantott, majd a lányra, és kérdőjelek villogtak a szemeiben. Sakura megrázta a fejét, aztán megvonta a vállát, és egy sóhajjal felvillant a tenyerében a halványzöld chakra, a szőke pedig úgy döntött, egyikőjüket sem zaklatja kérdésekkel. Egyelőre.