A lány összegörnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak, és hiába kapott levegő után, mintha csak üres térben lebegett volna, vákuumban. Kisame elkapta, mielőtt a földre rogyott volna, és megtartotta, Itachi chakrája pedig nyomtalanul eltűnt, hogy Sakura egy pillanatra azt hitte, csak képzelte az egészet. Aztán mélyen, remegőn belélegzett, egészen úgy, mint az újszülött csecsemők, csak a sírás maradt el – a döbbenet egészen elvette a hangját.

Kisame óvatosan talpra állította, egy pillanatig még a hátán tartotta a tenyerét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy biztosan áll a saját lábán. Aztán jött a következő hullám, kérdésekre sem hagyott időt, csak jött, körülvette és magába zárta, mint egy burok, elszívta előle a levegőt. Nem járt fájdalommal, Sakurát csupán az az érzés viselte meg, hogy a nyomás egészen azt az érzetet kelti, mintha egyenesen Kisame ülne a mellkasán, és ez nem csak hogy nehézkessé tette a légzést, de szinte egészen ellehetetlenítette.

Teljesen más volt, amikor közösen használták a chakrájukat. Akkor nem érezte az erejét, csak azt, hogy ott van, és közreműködik; most nem csak a chakráján keresztül érezte, mindenhol ott volt, maga volt a levegő, amit belélegzett, mintha egyenesen Itachit szívta volna a tüdejébe. Egy erősebb energiahullám végigsuhant a gerince mentén, és a lány beleborzongott, összerándult az egész teste. A derekától a nyakáig csigolyánként terjedt el a forróság, aztán újra megtette ezt az utat, ezúttal lefelé, és mintha egy forró ólomgolyó csúszott volna végig a bőre alatt. Megingott, Kisame hangját hallotta, de halkan, messziről, a világegyetem másik feléről, és megszűnt a nyomás, fellélegzett. Most könnyebben ment, mint az imént, a megkönnyebbülés viszont ugyanolyan volt.

- Miért nem védekezel, Sakura? - kérdezte Itachi hangja lágyan, és a lány felemelte a fejét, de válaszolni nem tudott. Az egyetlen, ami az ajkain képes volt kijönni az irányíthatatlan, kapkodó zihálás volt. - Miért nem védekezik, Kisame? - kérdezte komoran a férfi ezúttal a cápabőrűtől, aki megvonta a vállát.

- Úgy tűnik, nem szereti az életét - mormolta Kisame. - Talán próbáld meg újra.

Sakura kis híján felnevetett. Annyira távol állt Itachitól ez a kegyetlen ráerőszakolás, hogy átvillant az agyán, milyen fontos is lehet tulajdonképpen a férfinak, hogy meg tudja védeni magát. Meg akart szólalni, de Itachi chakrája ezúttal szinte az arcába csapódott, és a bőre égni kezdett, ahogy újra, meg újra egyre erősebben csapódott a mellkasának egy-egy energiahullám, mintha az ő erejét provokálná - és ezúttal Sakura azt is tudta, hogy reagálnia kell. Érezte, hogy felhorgad benne valami, valami dühös, ütni vágyó erő, és a következő pillanatban a chakrája nekifeszült Itachiénak. Egy másodpercig sem tartott, máris átvillant fehérbe, és a férfi energiája azonnal felszívódott, visszavonult.

- Nem vagyunk barátok, Sakura – hangzott fel komolyan Itachi hangja. - Megtámadtalak. Meg akarlak ölni. Nem barátkozunk gyilkossal, ugyebár?

- Nem. Gyilkossal nem – felelte a lány, halkan nevetett, rekedt volt, és még mindig kapkodta a levegőt, Itachi pedig leeresztette a vállát.

- Nem segítünk neki megölni magunkat, nem igaz?

- Nem. - Ezúttal Sakura hangja is komoly volt, felegyenesedett, és megfeszítette az izmait.

- Helyes.

Mikor a férfi chakrája újra lecsapott, felkészülten várta. Kisame hátrahőkölt, amikor megcsapta a felforrósodott levegő, ami kettejük ereje közül szorult ki, és a hófehér színnek ezúttal híre-hamva sem volt. Itachi chakrájánk mélyvörös árnyalata volt, áttetsző, mint valami finom fátyolszövet, Sakuráé pedig majdnem ugyanolyan zöld, mint ami gyógyítás közben szokott felderengeni az ujjai körül, de most közel sem volt olyan simulékony.

A férfi meglepődött, hogy sokkal nehezebb volt nem összemosni kettejük chakráját, mint megtenni azt, és hátralépett, mikor megérezte, hogy Sakura chakrája hátrébb szorítja az övét, hogy helyet adjon neki kibontakozni, végtére is ez volt a célja ezzel az egésszel. Sakura nem tudta sokáig kirekeszteni a három méteres körzetéből, újra meg újra becsúszott a réseken, hol itt, hol ott érintette meg a bőrét, bár tudta, hogy ez nem a legkellemesebb érzés a lánynak, de most nem is az volt a célja, hogy örömet szerezzen.

Nem tudta pontosan behatárolni Sakurát, nem tudta, merre fordul éppen, csak azt tudta, hogy közeledik hozzá, és szinte tolja maga előtt a chakráját. A sajátját, és így nagyrészt az övét is. Aztán már olyan közel volt, hogy nem volt hová lépni, nem volt hová hátrébb húzódni, és a Sakura ereje, mintha megcsappant volna, szivacsosnak érezte, átmosta az övé, kitöltötte a réseket, de nem érezte egy pillanatra sem, hogy valahol össze is vegyültek volna.

- Feldühítesz - mondta a lány, a hangja neheztelő volt, valami elfojtott méreg remegett benne. - Nem akarok az lenni, de mégis az vagyok. És ez egy csöppet sem tetszik.

- Akkor is dühös leszel majd – mondta higgadtan Itachi. - Ha megtámadnak, az leszel. Nem is kicsit. De nem baj. Így sokkal hatásosabban tudod megvédeni magad.

Sakura leengedte a vállait, és a zöldes-vörös energiamező kettőjük között egy villanással fehérré vált. A férfi mintha egy pillanatra egy erősebb nyomást érzett volna a mellkasán, mintha valaki ráfektette volna a fejét a szívére, még a forma, amit kivenni vélt is hasonlított hozzá, és egy mély sóhaj szakadt fel belőle. Szinte egyszerre tűnt el a chakrájuk, eloszlott a levegőben, mintha színes füst volna csak, illékony, irányíthatatlan.

Egy pillanatig csak némán álltak egymással szemben, aztán Sakura megmozdult, a csuklójáról a kézfejére húzta a hajgumiját, és hevenyészett kontyba fogta a haját.

- Még egyszer - mondta halkan, a tekintete Itachi válla fölött Kisaméra szegeződött, aki - akárcsak nem sokkal azelőtt Konan, kisurrant az ajtón. Itachi feje a hang után fordult, ahogy a zár nyelve puhán a helyére kattant.

- Még egyszer - ismételte meg ő is, és előrelépett, Sakura pedig felkészült az első hullámra, mély levegőt vett, megfeszítette az izmait.

Mikor a férfi chakrája ezúttal óvatosan, lassan körbefonta, már nem is tűnt olyan nehéznek a mellkasán a súly.

******

Megint azt csinálta, és Sakura lassan úgy érezte, felrobban az agya az erőlködéstől.

Egy órányi gyakorlás után sikerült teljesen kizárnia Itachi chakráját a sajátjából, bár őszintén, ez volt talán a legnehezebb feladat egész életében, még akkor is, ha Tsunade edzéseire gondolt. Főleg, amikor a férfi elkezdte hívni a chakráját az övéhez. Azt hitte beleszakad. Az első tizenhét-tizennyolc alkalommal az ereje mint valami engedelmes kiskutya szinte belerohant Itachiéba - az első tucat után sikerült kitartania három egész másodpercig, mielőtt az egész terem fehér villódzásba fojtotta volna saját magát, és meg mert volna esküdni rá, hogy akkor sem volt ilyen büszke magára, mikor orvos lett belőle.

Nem is tudta elképzelni, mennyire nehéz feladat lenne ez olyasvalakinek, aki nem olyan jó az ereje irányításában, mint ő. Ez volt a legelső terület, amelyen megmutatkozott a tehetsége, a hajlandósága, hogy végül shinobivá váljon, már Kakashi is ezt helyezte előtérbe, amikor őket tanította, de Itachi most egyáltalán nem kímélte. Az érzés, ami a fejébe hasított, leginkább ahhoz hasonlított, amikor egy haldokló az orra előtt hever, és neki nem szabad odalépnie mellé, hogy segítsen neki, bár az igazság az volt, hogy ilyen nem sokszor fordult elő a való életben.

És most újra ezt csinálta, és neki fogalma sem volt, hogyan. Úgy tűnt, neki nincsenek problémái az önuralmával, vagy azzal, hogy olyan erős késztetést érez rá, hogy végre, végre a fehér villanás tűnjön fel, szétterüljön, mint valami elektromos szikra által lángra gyújtott olajmező, mintha maga az élete függne tőle. A légzés még mindig nehéz volt, de már nem a "ráültek a mellkasomra", hanem a "futottam egy maratont"-féle, ami csak egy hajszállal volt jobb.

- Gyerünk. Meg tudod csinálni...

- Felrobban a fejem – sziszegte Sakura, a gyomra ökölnyire zsugorodott, ahogy a fejében a saját üvöltése verődött vissza a koponyája falairól, ahogy azt hajtogatja minduntalan, hogy nem, nem szabad, most nem, nem...

- Akkor jól csinálod - felelte Itachi, a hangja tiszta volt és higgadt, és ez csak tovább fokozta a lány fejfájását. - Csak ne hagyd magad.

- Próbálok nemet mondani neked, de a testem képtelen rá - csattant fel idegesen Sakura, aztán elhallgatott, összeszorította a száját, és rámeredt Itachi elfojtani próbált vigyorára.

- Ezt jó tudni – mondta könnyedén, és a lány mérgében elvörösödött.

A következő pillanatban lehunyta a szemeit, erősen koncentrált, és egy másodperc elteltével Itachi hangosan felnyögött, aztán a szemhéján keresztülvillant az a fehér fény, és Sakura kinyitotta a szemét, diadalmasan a férfira meredt.

- Nos, hogy ízlik a módszered, Itachi? - kérdezte édesen, és a másik felszisszent.

- Ez... - Itachi megköszörülte a torkát. - Végig ilyen volt?

- Milyen?

- Mintha felgyulladt volna a mellkasom – panaszkodott a férfi a szíve tájékát dörzsölve. - Olyan volt, mintha a fülembe sikítanál. Cseng a fülem.

- Nahát, tényleg? Azt hiszem, ez jobb, mintha valaki a fejedben hörögne, mint aki éppen a halálán van – jegyezte meg szárazon, és figyelte, ahogy Itachi libabőrös lesz.

- Ha tudom, hogy ilyen lesz...

- Csak vicceltem – mosolyodott el hirtelen Sakura. - Nem hallottam semmit.

- Te hazudtál nekem – mordult fel a férfi, miután megtalálta a hangját, és összeráncolta a homlokát. - Vagy most hazudsz.

- Ha eltalálod, ma este is veled alszom – nevette el magát a lány, és kiengedte a haját, mert már amúgy is szinte teljesen kicsúszott belőle a hajgumi.

Az első chakrahullám felkészületlenül érte, bennakadt a levegő a tüdejében, ahogy végigcsapott az oldalán, és a szíve megrándult, mintha közelebb akarna lenni hozzá, Itachihoz, aztán le kellett hunynia a szemét, mert máris egybevegyült a chakrájuk, és szinte elvakította. Csak egy másodperc volt, és csalódottsággal töltötte el, hogy a másik ilyen hamar célt ért.

A következő próbálkozása már nem volt ilyen sikeres, az már nem érte olyan váratlanul, és egész egyszerűen bevetette a legszimplább ellenfogást, amit csak talált. Magához hívta Itachi chakráját, és az jött is, jött, Itachival együtt, és a férfi halkan nevetett, amikor végül röviden átkarolta a derekát.

- Hallottál te mindent, amivel próbálkoztam már - mondta, és Sakura rámosolygott. - De igazán nem szép dolog, hogy mindent a nyakamba zúdítasz egyszerre.

- Az sem volt szép, amit én kaptam – mondta csöndesen a lány, és Itachi bocsánatkérően megszorította a karját, aztán elengedte.

- Ne haragudj. Nem tudtam, hogy minden ilyen tiszta ilyenkor... Hívtam már magamhoz így Kisamét, de akkor nem említett semmi ilyesmit. Csak hogy érezte, hogy hol vagyok, és hogy szükség van rá.

- Várj, szóval azt mondod, hogy Kisame meg te már túl vagytok ezen? Hogy ő is...

- Kisame és én tíz éve ismerjük egymást - vágott a szavába Itachi, ahogy hátrébblépett. - Nem gondolnám, hogy bármiben is hasonlítotok ezzel kapcsolatban. Elég gyakran használtuk egymás mellett a chakránkat. Egyszerűen csak összeszoktunk annyira, hogy az övé érezze az enyémet, és megtanulta megérteni a jeleit. Ettől függetlenül, teljesen véletlenszerű, hogy működik-e ez a trükk, vagy sem. Van, hogy csak a helyzetemet képes belőni, ha hívnám, akkor sem érezné, ha mellette állnék. Kipróbáltuk párszor, de nem mindig működik. Viszont, azt hiszem, veled menne. Kilométerekről is. - Sakura lehunyta a szemeit. - Meg kéne próbálnunk, mit gondolsz?

- Ha szeretnéd, hogy mindenki felfigyeljen egy hatalmas fehér villanásra, ám legyen – nevetett fel a lány. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Még nem tudom úgy kezelni...

- Szerintem egész jól csinálod.

- Már így is olyan, mintha kitépnék a szívemet a torkomon keresztül! - csattant fel hirtelen a lány, a hangjában kétségbeesés csendült, és Itachi összerezzent. - Már most is pokolian nehéz, hogy ne reagáljak, amikor a chakrád jóformán rángat magához, mint egy istenverte mágnes! Mi lenne, ha ugyanezt csinálnád, csak messzebbről? Ha egy hajszállal is nagyobb erőt fektetsz bele, és én megpróbálok nem csinálni semmit, akkor kettészakadok. Nem – mondta végül kicsit higgadtabban. - Nem bírom. - Itachi hallgatott, kicsit zavartnak tűnt, aztán megfordult, és tett egy tétova kört a teremben, a tenyerével az alkarját dörzsölve gondolkozott. - Ne haragudj, de borzasztó érzés, amikor nem reagálhatok... rád. Ez olyan, mintha egy éhezőtől azt kérnéd, próbáljon meg nem enni, mikor előtte van a kedvenc étele - nevetett fel idegesen, keserűen Sakura, a férfi pedig megtorpant neki háttal.

- Kisame. Ez az. Könnyebb lenne, ha megpróbálnád Kisaméval. Hiszen Sasuke chakrája nem olyan, mint az enyém. Nem is olyan, mint Kisaméé, de... Felismered Sasuke chakráját? - kérdezte végül felé fordulva, a lány szavait teljesen figyelmen kívül hagyva. - Ha érzed, felismered? Volt valaha, hogy együtt harcoltatok, hogy a chakrád érezte az övét? Hogy együtt használtatok volna egy jutsut egy időben, a másik segítségével?

- Nem, én... - Sakura felsóhajtott. - Felismerem a chakráját, ha megérzem. Nem szokása elrejteni, szóval egészen megszoktam, mikor Konohában voltunk mindketten. Amikor elrejtette... akkor nem érzékeltem, hogy ott van. Nem használtunk együtt jutsut, nem... nem harcoltunk együtt, csak nagy ritkán. Az átokpecsétes chakrája viszont teljesen más, mint a sajátja. Amikor... amikor ott voltam vele... A chakrája megváltozott. Kicsit a régi, kicsit az átokpecsétes. A kétféle elvegyült egymásban, és most teljesen más. Megváltozott. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mint egy idegené, de ez nem lenne egészen igaz.

- Mindjárt jövök - mondta határozottan Itachi, és kisétált az ajtón, Sakura pedig egy sóhajjal leült a padlóra.

Tudta, hogy szándékosan hagyta figyelmen kívül, amit mondott, és azon töprengett, vajon mikor fogja felhozni. A fejében a képek és a hangok örvénylettek teljes összevisszaságban, amiket Itachi chakrája ültetett oda, mikor hívta az övét, és egy cseppet sem volt boldog tőle. Volt ebben minden: kép a haldokló Narutóról, Sasukéról, ahogy hozzá közeledik a szemeiben a mohóságtól izzó sharingannal, de a legjobban mégis az fájt, amikor Itachit látta, a szájából vér csordogált, tántorogva lépett egyre közelebb, aztán a mellkasát markolta, a mozdulata egészen olyan volt, mintha éppen szívrohamot kapna. És az a mosoly a végén, az a véres, nyugodt, szinte boldog mosoly a legvégén... Őszintén fájt. Alaposan megijesztette vele, és a szíve még most is nyugtalanul félrevert, ha erre a képre gondolt.

" - Tudom, hogy mit játszol, de azt nem, hogy miért - suttogta halkan, és Itachi nem moccant, hiába szerette volna most látni az arcát, a kifejezést, ami kiült rá, mert tudta, azért fordítja el a fejét, ne lássa a szemeit, ne lássa, hogy fáj neki, amit mondott, hogy Sasuke gyűlöli... Tényleg szereti azt a bolondot. Ahogy ő is szerette éveken keresztül. - Ha ez neked elég, akkor... figyelni fogok rá. Nem ígérem, hogy megteszem, amibe volt olyan szíves a kérdezésem nélkül belekényszeríteni, de... Vigyázok rá. Akárhol leszel is, és akármit tervezel.

- Köszönöm."

Akárhol leszel is, és akármit tervezel... Akármit tervezel...

Sakurában halvány gyanú ébredt, aztán elhessegette. El tudná képzelni, de mégsem lehet, hogy ezen járna az agya. Hiszen ennél nagyobb ostobaság... A lány élesen beszívta a levegőt, és elfeküdt a padlón, a hátára fordulva kinyújtózkodott, és a plafonra meredt. Ostobaság.

******

Tsunade karba tett kézzel a falnak támasztva nézte, ahogy a főnővér megméri Temari vérnyomását.

A nő alig fél órája ébredt fel, és azonnal érte küldtek, és ő kénytelen volt újra Jiraya gondjaira bízni Konohát.

Temari nem csak egy diplomáciailag kényes kérdés volt Tsunade számára, hanem szinte barát is - ők ketten egészen jól megértették egymást, már a legelső alkalommal is, amikor a fiatal nő Konohába látogatott a chuunin vizsga idejére, mint ahogyan most is tette, de a korkülönbség nem igazán hagyott helyet a barátkozásnak. Temari tisztelte őt, és elismerte az életében elért eredményeket, de teljesen másképpen gondolkozott, és talán pont ezért nem is erőltette a dolgot. A kapcsolatuk kezdetleges szinten maradt.

Ahogy a vizsgálóasztalon ült, kába tekintettel nézett körbe, engedelmesen tűrte, hogy megmérjék a vérnyomását, vért vegyenek tőle és végigtapogassák, sőt, még a kötéscserét is nyugodtan ülte végig, de mikor a nővér gyógyszert nyomott a tenyerébe, erőtlenül tiltakozni próbált.

- Csak vedd be – szólalt meg hirtelen Tsunade, és Temari ránézett, úgy tűnt, a megnyugtató hangjára és bíztatására lenyeli az ellenvetéseit, aztán egy pohár vízzel bevette a tablettát, de a keze remegett, és egy kicsit leöntötte magát.

A nővér adott neki egy zsebkendőt, mielőtt kettesben hagyta volna őket, és Temari kipirulva megtörölte az állát és egyszerű, fehér kórházi hálóingének elejét.

- Hogy érzed magad? - érdeklődött kedvesen Tsunade, és a fiatal nő felpillantott rá, a markába gyűrte a zsebkendőt, és a kezét az ölébe ejtve lehajtotta a fejét.

- Jól... jól vagyok. Azt hiszem – felelte bizonytalanul, a hangja kissé rekedtes volt az álomtól és a láztól, ami már csak enyhén ugyan, de még mindig jelen volt.

- Elég erősnek érzed magad ahhoz, hogy válaszolj néhány kérdésre? - Tsunade ellépett a fal mellől, és a vizsgálóasztallal szemben lévő íróasztalhoz ült, az asztallapra könyökölve figyelmesen szemlélte Temari arcát, aki újra felnézett, és bólintott. - Jól van. Akkor meséld el mi történt veled, és hogy kerültél a Szellemvárosba.

- A Szellemvárosba? - kérdezte meglepetten a nő, és a homloka ráncba szaladt.

- Ott találtak meg téged. Nem emlékszel, hogy eljöttél volna idáig?

- Az utolsó emlékem jóval a határon túlon ér véget. Illetve...

- Kezdjük legelölről.

- Igen. Igen, persze - vágta rá Temari, a torkát köszörülte, zavartnak látszott. - Elindultunk, és egész sokáig eljutottunk, már nem voltunk messze Sunagakure határtól, amikor megtámadtak minket. Túlerőben voltak, és... konohai fejpántot viseltek. - A fiatal nő nyugtalan pillantást vetett Tsunadéra, aki egy mosollyal, és egy folytatásra buzdító intéssel válaszolt, és Temari engedelmesen folytatta. - Én megsebesültem, a többiek pedig már mind halottak voltak, amikor Kadoma a hátára vett, hogy el tudjunk menekülni, de valamelyikőjük utánunk jött, és megölte. Fogalmam sincsen hogy sikerült a sérült lábammal, de leráztam, és egy idő után csak arra figyeltem fel, hogy nem követnek, és akkor már pokolian fáradt voltam. Azt hiszem, elájultam, mert onnantól nem emlékszem semmire, csak hogy felébredek itt, és bevarrod a sebemet.

- Értem - mondta higgadtan Tsunade, a tekintete a semmibe révedt, ahogy hátradőlt a széken, és elgondolkozva lógázta a lábát.

- Te adtál parancsot...? - kérdezte bizonytalanul Temari, mint aki biztos benne, hogy ostobaságot kérdez, és mégis fel kell tennie ezt a kérdést.

- Nem. Nem én voltam – Tsunade farkasszemet nézett a fiatal nővel, aki halkan felsóhajtott. Megkönnyebbültnek látszott, és a Hokage megértette, mit érez. Ő sem akarta elveszíteni Sunagakurét, mint szövetségest.

- Akkor hát írnod kell Gaarának... Illetve, nem, nem is Gaarának, a tanácsnak... Ebizou-senseinek a helyzetről. Ő tudja, mit kell majd tenni. Ha nem Konoha rendelte el a támadást, akkor minden rendben, akkor nem lehet semmi baj – mondta kapkodva, és Tsunade elmosolyodott.

- Attól tartok, ez már nem tartozik Ebizou hatáskörébe a ma reggel után - mondta elnézőn, és előrehajolt. - Kankuro, azonban, az öcséd, mint a Rokudaime Kazekage bizonyára megfelelően tud majd eljárni ebben az ügyben.

- Kankuro? A Hatodik? Mit jelentsen ez? - kapta fel a fejét Temari, és idegesen Tsunadéra meredt.

- Ma reggel beiktatták, mint az új Kazekagét - felelte a Hokage, megmoccant, és a zsebéből előhúzott rövid levelet a fiatal nő elé csúsztatta, aki a papír után kapott, és miután elolvasta, hitetlenkedve rámeredt. - Gaara két nappal ezelőtt írt nekem egy levelet, az indulásod előtt pár órával. Azt kérte, támogassam mindenben a bátyját, amiben csak tudom. Az ő kifejezett kérésére szavazta meg a tanács a testvéredet. Adott rá lehetőséget, hogy magad is elvállalhasd a pozíciót, ha akarod, de visszautasítottad, és Gaara azt írta nekem, megérti, miért, és méltányolja is, de szerinte ez most nem a gesztusok ideje, hanem a cselekvésé, és ebben igazat kell adjak neki. Kankuro számára teher ez a helyzet, de magára vállalta a Kazekage posztot annak minden nehézségével és felelősségével együtt, így ma reggel beiktatták. A tanács Ebizou kivételével az öcséd mellett szavazott, még így is, hogy mindannyian tisztában vannak vele, hogy Kankuro Gaara bábjaként lépett a táblára, hogy úgy mondjam. Gaara nem maradhatott vezető pozícióban, így megteremtették annak a látszatát, hogy mást választanak helyette tekintettel a rombolásra, de a tanács nem olyan ostoba nálatok, mint itt, ezek a vénségek az én nyakamon. - Tsunade felsóhajtott, és a még mindig lesokkoltan őt bámuló Temarira pillantott. - Nézd, ez nem jelent semmit. Ráadásul Kankuro ma reggel szintén írt nekem egy levelet, amiben a te változatlan pozíciódra hívja fel a figyelmem, és a válsághelyzetre hivatkozva Gaarát fogja ideküldeni, hogy helyettesítse őt a chuunin vizsgán. Minden ugyanúgy folyik tovább a medrében, és hamarosan maga Sunagakure sem fog emlékezni arra, hogy Gaara elveszítette az önuralmát. És akkor, ha addig nem követ el még több bolond dolgot, visszahelyezik a pozíciójába. Az öcséid bámulatosan kishogizták, és természetesen a tanács is kiveszi a jussát a helyzetből. Arra kérlek, ne tiltakozz ez ellen látványosan. Se Kankuro kinevezése, se Gaara leváltása ellen. Nem tenne jót annak a húzásnak, amivel éppen próbálkoznak, főleg, hogy a két öcsédről van szó. - A Hokage felállt az asztaltól, és megvárta, míg Temari visszaadta neki a levelet. - A vérvétel eredménye holnap lesz meg, és az éves felülvizsgálatot is meg kéne ismételni. Legutóbb Sakura csinálta, de mivel ő nincs itt, és még egy darabig nem is lesz itthon, átvenném tőle, ha megengeded. - Mikor a nő biccentett, Tsunade is hasonló mozdulattal válaszolt neki. - Szeretném, ha legalább két napig még maradnál, de sokkal jobb lenne, ha ez a két nap inkább három lenne. Addig kivizsgálom ezt az ügyet, lehettek-e valóban konohaiak, akik megtámadtak. Pihenj. Gondolkozz, hátha eszedbe jut még valami. A Szellemvárosba elvitt téged valaki, mert nem a két lábadon jöttél el odáig. Kíváncsi lennék, ki volt az, aki segített rajtad – mondta még, aztán kilépett az ajtón, de még megtorpant, és mielőtt behajtotta volna maga után megfordult. - Ó, és ha legközelebb találkozol Neji Hyuugával... nos, köszönd meg neki az életed. Nagyon ritka, hogy valaki a Szellemvárosban jár, így azt hiszem, pár napon belül meghaltál volna, ha nem találnak rád.

Mikor az ajtó becsukódott, Temari meglepetten a fafelületre bámult. Neji Hyuuga. Elfeküdt a vizsgálóasztalon, hogy megvárja, amíg a nővér visszaér. Nem akarta használni a sérült lábát. Már így is épp eléggé sajgott. Neji Hyuuga. Érdekes.

******

Kisame ahogy belépett a terembe összecsapta a tenyerét, és felsóhajtott.

- Oké, tündérke, nem bírom, amikor szét akarják rúgni a sejhajom, és Deidara is még mindig arra vár, hogy a hercege lesmacizza, nekem meg el kell hessegetni a réveteg királyfikat, szóval nem igazán érek rá. Kapd össze magad, billents seggbe, és had menjek vissza – mondta türelmetlenül, majd mikor meglátta, hogy Sakura meg sem mozdul, csak továbbra is a plafonra bámulva fekszik, vágott egy fintort. - Mondja már meg valaki neki is, hogy nem jó ötlet a földön fetrengeni – mormogta bosszúsan, és megállt a lány felett, aki a fejét hátrahajtva rábámult.

- Jelenleg egy édes kis plüssmackót se tudnék seggberúgni - mondta fáradtan, és legyintett. - Hagyj meghalni. - Azzal összegömbölyödött, és lehunyta a szemét, Itachi pedig egy nyögéssel leült a földre mellé, hogy a haját babrálja, hátha felpiszkálja vele.

- Gyerünk, még van hová fejlődni.

- Mindig van még hová fejlődni - felelte a lány, és odacsapott az ujjaira, hogy elhessegesse őket, de a másik nem tágított, és Kisame egy grimasszal a falnak dőlt. - Holnap folytatjuk. Kérlek. Nagyon álmos vagyok – motyogta még, és Itachi ujjai megálltak a tincsei között.

- Kicsit túlerőltettem ezt az egészet, azt hiszem – mondta végül kicsit tanácstalanul Kisaménak, aki egy gyors pillantást vetett a lányra a padlón, aki úgy tűnt, már alszik is, aztán felállt, és egy sóhajjal felnyalábolta Sakurát, hogy elvigye a szobájáig. - Megyek, ágyba dugom.

- Talán nem csak a nappali edzéstől olyan kimerült - vigyorgott rá Kisame, és hangosan felnyekkent, mikor Itachi bokán rúgta, ahogy elhaladt mellette. - Most mi van? Még mindig kapálózol, pajti? - kérdezte évődve, és a társa nyomába szegődött.

- Felejts el – morgott rá Itachi.

- Jaj, ne mondd már... - nyafogott Kisame, mire a férfi megtorpant, és óvatosan a mellkasához húzta Sakura oldalát, hogy biztosan tudja tartani.

- Nem mondom - vágta rá bosszúsan. - Hidd el, én lennék a legboldogabb. És most tűnés, amíg szépen mondom.

- Tudtam, hogy nem vagy fából - vihogta elégedetten Kisame. - A végén még nekem lesz igazam, és megtartod ágybetétnek...

- Ne beszélj így róla - felelte higgadtan Itachi, de már a rendreutasítás is elég határozott volt hozzá, hogy a másik azonnal elhallgasson, és még a vigyor is lehervadjon az arcáról. - Sokkal többet érdemel, mint hogy szexuális segédeszköznek tekintse bárki is. - A férfi lehajtotta a fejét, mintha a karjára akarna pillantani, amin Sakura ujjai megrezzentek. - Megérdemli, hogy boldog legyen. Csodálatos ember. Csodálatos... nő.

- Te is megérdemelnéd, hogy boldog legyél - mondta csöndesen, komolyan Kisame.

- Az leszek, ha végre békén hagysz. Nem érdekelnek a célzásaid, sem az utalásaid, van elég bajom így is magammal, nem kell fokozni. - Itachi megállt a szobája ajtajában, és szembefordult Kisaméval, aki kihúzta magát, és szinte pislogás nélkül nézett rá. - Nézd, nem akarok állandóan ilyen elutasító lenni. Sem veled, sem vele. De jobbnak látom felhúzni a falaimat, amíg még megtehetem. Van egy pont, amikortól már én sem bírnám tovább. - Elmosolyodott, fanyarul, nyugtalanul. - Ez az egész... - Úgy tűnt, meggondolja magát, mást akar mondani, mint legelőször, de aztán vett egy nagy levegőt, és zavartan folytatta. - Nos, azt hiszem, a szerelem nem nekem való - motyogta végül nevetve.

Komor, szomorú nevetés volt, rövid, hamar elhalt, és Kisame nyugtalan pillantást vetett Sakurára a férfi karjaiban.

- Ne haragudj – mondta szabadkozva, és megköszörülte a torkát. - Nem tudtam, hogy ilyen... komoly a helyzet.

- Nem, még nem az. És ha rajtam múlik, soha nem is lesz – felelte határozottan Itachi. - Ez nem az az élet, Kisame.

- Tudod, hogy befolyásolod? - kérdezte hirtelen kissé haragosan a másik. - Akkor miért csinálod ezt vele? Te is tudod, hogy direkt csinálod. Mert élvezed, hogy veled érzi magát biztonságban, hogy el sem tudja képzelni, hogy valaha is bántanád...

- Azért nem tudja elképzelni, mert így van. Nem tudnám bántani. Szándékosan soha. Te is tudod, hogy ez az igazság, és ő is érzi. De ne aggódj, nem szórakozom vele – horkant fel hirtelen gúnyosan, és a könyökével lenyomta a kilincset. - Nem fog rám emlékezni. Semmire. Vissza az alaphelyzetbe. Itachi Uchiha, klángyilkos, veszélyes, S-osztály. Nem fog emlékezni rá, hogy vigyáztam rá, hogy meggyógyított, semmire. Egy istenverte sötét folt leszek a fejében. Egy istenverte, fekete folt... - Itachi keserűen felnevetett, aztán intett a társának, hogy menjen, és ő is eltűnt a szobában, a sarkával lökte be maga után az ajtót.

A fának támasztva a hátát megállt egy pillanatra, és összeszorított fogakkal nekikoccantotta a fejét az ajtónak. Egy rövid, gúnyos szusszanás tört fel belőle, aztán előrelépett, és átvágott a szobán. Óvatosan lefektette Sakurát az ágyra, és betakarta, a tenyere végigsimított a lány kézfején, és mikor a vékony ujjak a keze után nyúltak, finoman megszorította őket.

- Mindent hallottál? - kérdezte halkan, a hangjában nyoma sem volt meglepettségnek.

- Mindent – felelte Sakura, nyugodtnak hallatszott, de ugyanakkor megszeppentnek is, és Itachi elmosolyodott, ahogy a hüvelykujjával végigsimított a lány csuklójának belső felén.

- Jó. Akkor jó... - sóhajtotta halkan, és el akarta engedni Sakura kezét, de ő nem engedte. - Aludj. Pihend ki magad.

- Nem tudok egyedül aludni – suttogta a lány melegen, és a két tenyere közé zárta Itachi kezét. - Ha nem vagy ott, amikor felriadok, rohamom van. Miattad tudok nyugodtan aludni, mióta mellettem fekszel. Szeretném, ha most velem maradnál, Itachi.

- Azt mondtad, mindent hallottál - nyögött fel halkan a férfi, és el akart húzódni, de Sakura most sem engedte.

- Igen.

- Akkor miért kínzol még te is, Sakura? Mintha nem lenne elég már így is.

- Nem akarlak kínozni - tiltakozott erőtlenül a lány. - Én csak... nem tudom. Kedvellek, ugye tudod?

- Igen, és én is kedvelem Kisamét, de ez még nem változtat....

- Itachi – mondta Sakura, és a két tenyere közé fogta a férfi arcát, aki elhallgatott, és megfeszült az izom az állkapcsában. - Nagyon szeretném, ha most befognád. A legjobb az lenne, ha befognád és megcsókolnál, de... - A lány halkan felnevetett egy picit, aztán biccentett és folytatta. - De most azzal is megelégszem, ha egyszerűen csak befogod a szád végre, és idejössz mellém.

Csönd volt a válasz, végtelen, zúgó csönd. Aztán megnyikordult az ágy, felemelkedett a paplan, és a férfi becsúszott mellé az ágyba.

- Sakura, tudnod kell, hogy én nem...

- Tudom. Tudom – ismételte halkan, mosolyogva a lány, és az ujjai közé fűzte az övéit. Itachi megrezzent az érintésétől, mintha nem számított volna rá. - Mindent tudok. Azt is, hogy nemsokára be fogsz lázasodni - tette még hozzá. - Magadat is megerőltetted.

- Úgy érzem magam, mintha nagyon, nagyon öreg lennék - suttogta rekedten a férfi, teljesen figyelmen kívül hagyva a próbálkozását arra, hogy elterelje a figyelmét. - Nincsenek céljaim, nincsenek terveim, nincsenek álmaim, semmim sincs a nevemen kívül. Nem tudok adni semmit, és nem tudok elfogadni semmit, és mégis magamnak követelem, mégis magamnak akarom azt, amit nem lehet, mint egy makacs kisgyerek, mint Sasuke, éppen olyan vagyok...

- Nem, nem vagy olyan - vágott a szavába nyugodtan Sakura.

Itachi egy tétova mozdulattal átkarolta a derekát, és mikor a lány a karjaiba bújt, erősen magához szorította.

- Ez nem az az élet. Te is tudod, Sakura, te is tudod...

- Nem. Tényleg nem az – felelte a lány, szinte csak levegővételként kiejtve a szavakat, hátrahajtotta a fejét, és kinyújtózkodott, hogy elérje. Egy lágy csókot lehelt az állára, a férfi karja pedig megfeszült a derekán egy pillanatra.

Lassan mozdult meg, lehajtotta a fejét, és gyengéden Sakura homlokára nyomta az ajkait. Aztán újra magához húzta, mintha a mellkasára akarná préselni a körvonalait, az alakját, a lelkét, hogy ezentúl magával vihesse mindenhová.