A puha takaró körbeölelte, ahogy megfordult, és mikor egy halk morgás volt a válasz a mozdulatra, álmos, elégedetlen, elmosolyodott. Egy kéz csusszant a combjára, aztán rögtön el is tűnt onnan, de magával húzta a paplan csücskét is, és Sakura egy elfojtott ásítással nekinyomta a lábfejét Itachi forró bokájának. Az ő bőre is kimelegedett az alvástól, lehunyt szemmel arra gondolt, hogy nem akar kibújni az ágyból.

A férfi, mintha csak egyetértene vele átkarolta és magához húzta, az arcát a hajába temetve motyogott valamit.

- Hm?

- Aludj - ismételte meg Itachi, a hangja még rekedt volt az álomtól.

Sakura engedelmesen hozzábújt, és egy elégedett hümmögés volt a jutalma, mikor az orrnyerge Itachi vállához ért. A férfi két izmos combja közrefogta az övét, nehéz volt, de annyira nem, hogy kellemetlen legyen. Tudta, hogy el fog zsibbadni így a lába, mert Itachi szinte teljesen elszorítja a vérkeringését, de most egyáltalán nem bánta. Majd később foglalkozik vele, amikor már megtörtént. Nem tűnt úgy, hogy a férfi túlságosan bánná, hogy ilyen közel van hozzá, de azért még próbált nem teljesen rátapadni, nehogy az legyen a vége, hogy megharagszik, mint a születésnapján...

De úgy látszott, Itachinak most az nem tetszik, hogy elhúzódik tőle, még így sem, hogy nem volt túl feltűnő a mozdulata, amivel arrébb helyezkedett, és a derekánál fogva visszahúzta magához, daccos, "csakazértis" mozdulattal. Sakura érezte, hogy az arcába áramlik a vér, mikor a mellkasa az övéhez ért. A karja libabőrös lett, mikor Itachi keze végigsimított rajta; nem ez volt a célja, hanem hogy a felkarjára fektesse a tenyerét, de a keze megtorpant a könyökénél, amikor ő megborzongott, és a férfi egy hajszálnyit felemelte a fejét.

- Menjek át a másik ágyba? - kérdezte halkan, és Sakura zavartan megköszörülte a torkát.

- Nem – mondta gyorsan. - Jó így - helyesbített aztán, mikor Itachi elmosolyodott a hirtelen, szinte kapkodó válaszon, a hangjából kicsendülő rosszul leplezni próbált kétségbeesésen. - Csak egy kicsit... - A lány végül nem fejezte be, csak hátrébb húzódott egy-két centit, a testük, a mellkasuk eltávolodott, és Itachi ezúttal engedte, a karja lazán fogta a derekát, a tenyere a gerince tövénél pihent, épphogy a fenekének domborulata felett egy hüvelykkel.

Így aztán már a helyzet sem volt olyan zavaró, és Sakura pulzusa lelassult, lassanként megnyugodott, a férfi pedig azzal a halovány, mindentudó mosollyal az ajkain szép lassan ismét elaludt.

******

Gaara a feldíszített terem hátuljába húzódva, hogy minél hamarabb távozhasson a ceremónia véget értékor, a botjára támaszkodva figyelte, ahogy Kankuro egyszerű ruhájában végigsétál a tömeg nyitotta úton egészen a terem elejéig, ahol a tanács emberi álltak, a belső tanács két tagja helyett egy, és a külső tanács emberei a háta mögött.

Minden ugyanolyan volt, mikor ő tette meg ezt az utat kis híján három évvel ezelőtt. Ugyanazok a falikárpitok lógtak a kőburkolatú falakon, ugyanaz a szőnyeg volt leterítve a terem közepére, amin Kankuro végighaladt, mint amin ő annak idején.

Sunagakure szinte teljes lakossága ugyanúgy ott ált a helyén, némán, türelmesen várva, hogy szemtanúi legyenek az élő történelemnek a nagycsarnokban, ami volt, hogy évtizedekig üresen állt, és egyetlen lakója a por volt, ami kétujjnyi vastagon telepedett meg a kőpadlón és a magasan felnyúló oszlopfőkön, amik rendíthetetlenül, biztosan támasztották alá a félhomályba vesző plafont, ahol faragások, festett alakok és bolthajtások húzódtak meg szerényen.

Most nem láthatta egyiket sem, a reggel homályos fénnyel érkezett meg aznap, és úgy tűnt a mai egyike lesz azoknak a ritkaságszámba menő napoknak, amikor Sunagakuréban esik az eső, az ablakon halványan, szűrten beáramló fény pedig homályba burkolta az egész mennyezetet a fejük felett.

Alig virradt meg, mikor már idesereglett ez a kíváncsi tömeg, és ők sem késlekedtek sokáig. Kankuro nem akart nagy felhajtást, de egy Kage beavatását mindig is nagy figyelemmel kísérték. A bátyja sokban különbözött tőle, és ez most mutatkozott meg igazán. Őt sem érdekelte különösebben a szemlélődő gyülekezet, de mégis jó érzés volt, hogy ez a sok ember mind egyet akar: őt, vezetőnek. Nem kérte, nem követelte magának az apja posztját, mikor meghalt, ők akarták így. Kankuro pedig... nos, ő megkapta azt a figyelmet gyerekkorában, ami után Gaara mindig is vágyakozott, így nem volt szüksége arra az érzésre, amit az összegyűlt tömeg adhatott meg neki.

Figyelte Kankuro büszke tartású hátát, ahogy lassan odaér a tanács elé, és a pillantása egy kissé félrevonultan álló alakra siklott közvetlenül az első sor szélén. Vékony, alacsony alakja kitűnt a tömegből, szinte a szemébe ugrott a sziluettje, és Gaara felsóhajtott, a rövid, szögegyenes fekete tincsekre meredt, amiken a hűvös, reggeli fény csúszdázott, ahogy a nő feje néha egy aprót moccant. Tudta, hogy beszélnie kell vele, hogy nem maradhat annyiban, amit át kellett élnie miatta, de úgy gondolta, még nem jött el az ideje. Talán, a ceremónia végén, ha nem tűnik túl fáradtnak, odamegy hozzá...

Nem folytatta a gondolatmenetet, Kankuro felé fordította a pillantását, és figyelte, ahogy Ebizou kérdez tőle valamit. A hang nem jutott el hozzá, mégis pontosan tudta, mit kérdez, és nem csak onnan, hogy tudott szájról olvasni. Tisztán csengett fel a fejében az öregember friss gyásztól fájdalmas, karcos hangja, ahogy azt kérdezi tőle, felkészült-e az életét Sunagakurénak, és a Homok falu népének szentelni mindig, minden körülmények között annak érdekét nézni, és megvédeni azt, még ha az ő életéről van is szó? Hallotta a saját kimért, megfontolt válaszát: Természetesen, sensei. Kankuro minden bizonnyal egyszerűen annyit felelt: Igen.

Ebizou helyeslően biccentett a válaszra, habár az arckifejezése nem hagyott kérdéseket a tanács döntésének megítélésével kapcsolatban. Gaara tekintete követte Kankuro mozdulatát, ahogy fellépdelt a lépcsőfokokon, és megállt az emelvényen, majd szembefordult Sunagakure népével. Ebizou mellette állt, emelt hangon beszélt a tömeghez, míg a leendő Kazekage csak állt az oldalán, és az arcokat fürkészte. Egy kisfiú a negyedik sorban az apja nyakában ülve integetett neki, és Kankuro egykedvű arcán feszült, rövid, feszes kis mosoly villant át, de a gyereket már ez is boldoggá tette, és Gaara lehunyta a szemét leghátul, szavak futottak át az agyán, szavak, amelyeket most Ebizou mond.

Ő úgy állt azon az emelvényen, mintha a világot akarnák a kezébe helyezni. A mellkasa dagadt a büszkeségtől, arcán komoly, elszánt arckifejezés ült, a vonásai arról árulkodtak, akár már most is képes lenne a vérét ontani Sunagakuréért. Legalábbis, később Temari ezt mondta el neki, és ő el is hitte, hiszen pontosan úgy érezte magát, ahogyan a nővére látta. Ezek mind a fejében keringtek, mint a körülötte záporozó súlyos, komoly szavak. Felelősség, becsület, védelmezés, harc, hála, minden részletre kiterjedő figyelem, emberismeret, kötelesség.

Mikor kinyitotta a szemét, Kankuro éppen letérdelt, hogy Ebizou-nak ne kelljen lábujjhegyre állnia, hogy elérje a vállát. Az öregember a bátyja hátára terítette a Kage állandó tartozékát, ami arra hivatott szolgálni, hogy minden reggel, mikor a tulajdonosa magára ölti eszébe jusson; hiába áll a hierarchia csúcsán, ő szolgál, és nem őt szolgálják. Nem aggódott, hogy Kankuro ezt bármikor is képes lenne elfelejteni. Emlékezett a köpeny érintésére a bőrén, a kissé poros illatra, amiről az irattárak tömött fémpolcai és szekrényei jutottak eszébe a telezsúfolt asztalok, a bélyegzők, a tekercsek és az a kép, ahogyan a szűk, keskeny ablakon ferdén betűző vastag fénysugárnyalábban táncoló porszemeket figyeli egy asztalra könyökölve, mélán a semmibe révedve.

Aztán Kankuro felegyenesedett, belebújtatta az ujjait a köpenybe, és kihúzta magát. A tekintete az övét kereste, röviden, komoran rábámult, és a másik egy halovány, komoly mosollyal válaszolt. Csak Kankuro látta az öccse mosolyát, és ez így is volt rendjén. Két Kazekage pillanata volt ez, törékeny, múlandó, aztán el is illant, mikor felhangzott a taps. Gaara megszűnt Kage lenni, átadta a helyét az utána következőnek, az ő vállára csúsztatta az egész pozíció súlyát.

Némán, észrevétlenül kiosont, de az ajtóban maradt, hogy a bátyja segítségére legyen, ha kijönnek. Hallotta az ünneplés hangjait odabentről, és tudta, hogy nemsokára kitódul a tömeg, hogy ellepjék az utcákat és igazán nekilássanak a mulatásnak. Az utcák részeg, éneklő férfiakkal lesznek tele, az utat elálló csevegő asszonyokkal, meg a kergetőző gyermekeikkel.

Hamarosan kilépett az első ember, és azonnal meg is torpant a hatalmas ajtó küszöbén, ahogy meglátta Gaarát. A mögötte jövő a hátának ütközött és ő szabadkozva állt félre az útból, elengedett maga mellett vagy egy tucat embert, mire végre képes volt megmozdulni. Az ellenkező irányba tartott, átverekedte magát a tömeg első hullámán, amit a csarnok szinte kiokádott magából, és Gaara utána sietett. Először attól tartott, nem fogja utolérni, ha a rossz lábával kerülgetnie kell még az embereket is, de azok felismerték és elcsöndesedtek amerre járt, elhúzódtak tőle, és utat engedtek neki, a férfinak pedig újra eszébe jutott, hogy előnyei is vannak annak, ha tartanak tőle.

Kiyoko előtt nem nyílt szét a tömeg, így egész könnyedén utolérte, és óvatosan megfogta a karját, mikor már éppen átcsusszant volna egy két ember között támadt apró résen. A nő megugrott az érintésétől, ijedten kirántotta a kezét a tenyeréből, és megfordult, a tekintete riadt volt, mint egy menekülő őzé, és a sápadt arca elárulta, hogy már a közelségétől is rosszul van. Gaarát szíven ütötte az arckifejezése, halkan szólalt meg, kábán, mint akit az imént csaptak tarkón valami súlyossal.

- Kérem...

- Mennem kell - zihálta azonnal Kiyoko, ellépett előle, elhúzódott, egy lépés, kettő, aztán megfordult, és elrohant, mintha nem is csak beszélni akart volna vele, hanem legalábbis megfojtani készült volna, és Gaara nem követte, az iménti pillanattól kimerülve a botjára támaszkodott, összehúzott szemöldöke alól borús tekintettel figyelte, ahogy távolodik a tömegben ügyetlenül manőverezve, zavartságában minduntalan neki-nekiütközve valakinek.

Hirtelen fáradtság lett úrrá rajta, és mikor Kiyoko eltűnt a szeme elől, megfordult és visszasántikált a csarnok elé. Még nem jött el az ideje. Nem, még határozottan nem.

******

Mikor Itachi legközelebb felébredt, már világos volt, a nap halvány sápatag, élettelen sugarai beestek az ablakon át az ágyra. Még lágy és puha volt a fény, de ő nem láthatta, csak az időérzéke súgta meg, hogy még nagyon korán van. A tenyere alatt meleg bőrt érzett, puhát, feszeset és egy halk szusszanással közelebb húzódott Sakurához. A lány aludt, nem reagált rá, hogy újra összeér majdnem minden porcikájuk. Itachi egyedül az ölét igyekezett távolt tartani a másik testétől. Túl nagy volt a kísértés, de ez volt évek óta a legjobb érzés, amit átélt, beleértve Reikit, és mindent, amit ők ketten műveltek egymással. Egy kicsit keserűen arra gondolt, hogy ez azért elég sokat elárul az életéről.

Igazából az egész helyzet elsőrangú kínzással ért fel, és utálta a mártír-szerepet, de ez jó volt, mintha a takaró alatti meleg nem csak a testét, hanem a lelkét is beburkolta volna, mintha azt is lecsitította volna, elálmosította volna. A lelke aludt; a teste ébren volt. Nem kevéssé feltűnő jelet igyekezett küldeni neki, amit nem tudott figyelmen kívül hagyni, és mégis megpróbálta. Aztán feladta, mert képtelen volt. A bőre melege, az agyát rohammal bevevő cseresznyeillat mintha kábulatba ringatta volna. A hátára fordult, felsóhajtott, mintha ezzel véget vethetne az egésznek, de persze nem történt semmi sem, attól, hogy ezzel a félfordulattal eltávolodott Sakurától.

Egy lapos, unott pillantást vetett volna a takaróra, de csak a szeme mozdult a kötés alatt. Semmi változás. Ugyanúgy makacsul feszült az öle, és ez elgondolkozásra késztette. Mikor is volt utoljára Reikivel? Egy hónapja? Kettő? Fogalma sem volt. Nem is emlékezett rá. Ha tudta volna ezt akkor előre, vagy talán nem lett volna ilyen ostoba, megpróbálhatott volna könnyíteni magán, mielőtt ilyen hülyeséget csinál, és ágymelegítőnek áll egy fiatal nő mellé, aki nem mellesleg csinos is. Talán mazsolás zabpehely van az agya helyén újabban.

- Na és most mi lesz, ha? - kérdezte halkan, csakúgy a levegőtől, de már pontosan tudta, mi lesz, és egy percnyi jóleső lustálkodás után a takaró csücske után nyúlt, hogy kiosonjon a fürdőbe, mint a múltkor, bár hajlott rá, hogy ezúttal ne a hidegzuhanyt válassza.

Úgy tűnt túl sokat mocorgott, és Sakura felébredt rá. Egy apró kézfej simult a mellkasára, visszahúzta az ágyba, vékony karok tekeredtek köré, egy keskeny comb csúszott a combjára, és úgy tűnt egyenesen a felé a terület felé tart, amerre lehet, hogy most nem kéne. Egy pillanatnyi tétovázás után megfogta a lány combját, és visszatolta a lábának felső részéről, végül a térde fölött nem sokkal megállt, és mikor Sakura kérdőn motyogott valamit, megmoccant, a kezét a combjáról a derekára tette, és abban a pillanatban megrándult az öle. Megborzongott, és ezúttal ő lett libabőrös, de még a verejték is ellepte. A lány nem vette észre, és ennek örült, halkan odasuttogta, hogy korán van még, aludjon nyugodtan, aztán ő is megpróbálta.

Egy darabig eltartott. Igyekezett a másik, a levegőt betöltő egyenletes szuszogására, nyugodt szívverésének lassú, ütemes dobolására figyelni, de a pulzusával együtt járt egy puha halom is a karjához préselve. Néha minden előzetes figyelmeztető jel nélkül végigfutott a borzongás a gerincén. Olyankor megrándult a lábában, vagy a karjában egy izom, és egyszer a nyelvére is ráharapott. Örült neki, hogy Sakura hamar, kérdések nélkül visszaaludt, és végül neki is sikerült, bár jó egy óráig tartott, mire a teste úgy döntött, hagyja még pihenni.

******

Mitsuko halkan felkuncogott, és megpróbált kibújni Tobirama szoros öleléséből de a férfi nem engedte.

- Igazán jól áll - morogta elégedetten. - Talán le kéne venni... Mit szólsz?

- Hé, el a kezekkel! - csapott rá a kíváncsi ujjaira a lány, és nevetett. - Micsoda fantáziád van. Sietnünk kell, nem hallod? - kacagott fel végül, a hangjába csöppnyi türelmetlenség vegyült, és Tobirama megadóan elengedte a combját, a keze kicsúszott a szoknyája alól.

- Hashirama kinyírna, ha elkésnénk - ismerte be kelletlenül, aztán elkapta Mitsuko derekát, és rápréselte a száját a lányéra, hevesen, mohón, türelmetlenül, hogy csak nehezen tudta kiverekedni magát a karjai közül, és kipirultan kisurrant az ajtón, a férfi hiába kapott utána.

Tobirama egy mindentudó mosollyal utána sietett, és mikor utolérte, megigazította a lány haját. Csupa kóc volt, és tudta, hogy nem akarja, hogy mások is tudják, mit művel vele, amikor elfogy a türelme, és legszívesebben tenne az egész világra, magához szorítaná...

Nem folytatta a gondolatot, így is igazgatni kellett magán az ünnepi kimonót. Kényelmetlenül érezte magát benne, de egy tagadhatatlan előnye azért mégiscsak volt: könnyen ki lehetett bontani, és mivel Mitsuko is ezt viselte jelenleg, hajlandó volt megbocsájtani a bátyjának, amiért arra kényszeríti, hogy ilyesmit hordjon.

Nem kellett sokáig sétálniuk, a szentély szinte a szomszédban volt, és a lány azonnal eltűnt a Mito rendelkezésére bocsátott szobában, így Tobirama egy sóhajjal bekopogott a vele szemben lévő ajtón. Mikor a bátyja kiszólt, hogy szabad, benyitott, és egy pillanatra megtorpant az ajtóban.

- Na, hogy festek?

- Őszintén? - kérdezte Tobirama. - Mint egy idióta. - A Hokage arca elkomorodott, mire az öccse felnevetett. - Vicceltem. Jól nézel ki, de ha mégis meggondolnád magad, az ajtó erre van a hátam mögött...

- Hülye - sóhajtott fel Hashirama, és lerogyott a sarokba állított, kényelmesnek tűnő párnázott fotelbe. - Majdnem egy éve várok rá. Nem most fogom meggondolni magam.

- Persze, tudom, tudom – felelte Tobirama, és a falnak dőlt, karba tette a kezét a mellkasa előtt. - Csak gondoltam, oldom kicsit a hangulatot. Tudom, hogy feszült vagy.

- Igen. Nem értem, miért, de tényleg így van. Igazán akarom ezt, de mégis, olyan nagy lépés. Én...

- Te bizony berezeltél, barátom - biccentett Tobirama. - Nem emlékszel Akito esküvőjére? Majd' összeszarta magát, pedig mennyire boldog volt, mikor nem kapott kosarat. Egyszerűen csak rajtad van a drukk. Kérsz valamit inni? Hozathatok szakét. Az biztosan segítene egy kicsit.

- Te jó ég, dehogy - szörnyülködött a Hokage, és a tenyerébe temette az arcát. - Meginnék egy egész üveggel, és szegény Mito olyan csalódott lenne, ha egy részeg disznóhoz kéne feleségül mennie, aki nem képes másra a nászéjszakán, csak irdatlan hangos horkolásra, meg nyáladzásra... - Tobirama megpróbálta elfojtani a nevetését, de nem sikerült valami fényesen. - Ilyenkor szakad az ember nyakába minden, és ez kicsit sem vicces. Édes kami, milyen apa lesz belőlem? - nyögött fel Hashirama, és úgy tűnt éppen most készül összeomlani. - Azt sem tudom, hogy kell bebugyolálni egy csecsemőt, nem hogy azt, hogy fogjam meg! El fogom ejteni, és Mito megöl, a gyerek meg hülye lesz egy életre, és akkor már jobban fog hasonlítani rád, te jó ég...

- Ó, fogd be – kacagott fel Tobirama, és ellökte magát a faltól. - Még nem most leszel apa, és addigra megtanulod, mit hogy kell. Mi ez a hirtelen aggódás, kapkodás? Tiszta ideg vagy.

- Nem most, csak hét hónap múlva, igazad van – szuszogta maga elé meredve, egy kissé lenyugodva Hashirama, és az öccse arcára rádermedt a mosoly. - Az sok idő. Van időm mindent megtanulni.

- Mi van? - akadt ki hirtelen Tobirama, és a Hokage felpillantott rá, aztán elpirult, és zavartan megvakarta a fejét.

- Hát... Nem akartunk még szólni, Mito tuti megöl, hogy kicsúszott a számon...

- Mito terhes? - tátotta el a száját Tobirama. - Most verjelek tarkón, vagy később? - hörrent fel hirtelen. - Te nem bírtad ki az esküvőig, és lefeküdtél vele?

- Hát... Aha. De izé, úgyis összeházasodunk, szóval...

- Teljesen meg vagy bolondulva - sóhajtott fel nehézkesen Tobirama, aztán elvigyorodott, és kihívóan, pimaszul a bátyjára meredt. - Nem bírtad ki, hogy rögtön elsőre gyereket csinálj neki, mi? Legalább ezt jól csináltad.

- Köszönöm, igazán köszönöm - vágta rá büszke pillantással Hashirama, és úgy ültében meghajolt az öccse felé. - Bár, kislányt szeretnék. Gondolom, ez olyan kompromittáló lenne neked...

- Hülye vagy. Nagyon fogok örülni, akármilyen nemű is. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy még Itama is azt mondaná, jó apa leszel. - A Hokage elérzékenyülve felpillantott, és Tobirama kötelességének érezte, hogy elvegye a szavai érzelgősségét, így még hozzátette: - Lökött leszel, idióta, sok baromságot fogsz csinálni, és még az is előfordulhat, hogy fordítva pelenkázod be a kölköt, de jó apa leszel. Úgyhogy most nagy levegő, és nyugalom, mert odakint várnak. Szedd össze magad.

- Igyekszem - bólintott Hashirama, és rámosolygott a testvérére. - Köszönöm.

******

Az eső hangosan dobolt az ablak üvegén, míg Itachi arcát a rózsaszín hajzuhatagba temetve próbált magához térni. Elaludhatott valamikor, de ezúttal nem álmodott, csak a jótékony, gyógyító sötétség emléke maradt meg az elmúlt órákból. Sakura békésen aludt, úgy tűnt, nem tértek vissza az ő álmai sem, mintha a napfény oszlatta volna el őket, még akkor is, ha sápadt és erőtlen sugarai alig bírtak áttörni a súlyos, fekete aljú esőfelhőkön. Csönd volt, nyugodt csend, ami mintha lepelbe burkolná az embert, és már majdnem újra álomba ringatta a lány tincseiből áradó illat és a némaság kettős hatása, mikor újra felrezzent; kopogtak.

- Hahó, galambocskáim. Hasatokra süt a... Szóval, hasatokra esik az eső. Ugye van rajtatok megfelelő mennyiségű ruha? Bejövök.

Mielőtt Kisame benyitott volna, Itachi Sakura hátára simította a tenyerét, és mikor nem érezte rajta a paplant, csak a pólója vékony szövetét, amelyen átsütött a lány bőre melege egy óvatos mozdulattal a hátára húzta a takarót. Az ajtó halkan felnyikkant, és Sakura combja az övének feszült.

- Jó reggelt – mondta fojtottan Itachi, nehogy felébressze, és örült, hogy nem látja Kisame arckifejezését.

Volt is minek örülnie, a cápabőrű ugyanis először meghökkenve rájuk pislogott, ahogy összebújva a paplan alatt fekszenek Itachi ágyában, aztán az üres ágyra hunyorított, majd vissza rájuk, és végül az arcán elterült egy széles vigyor. A takarótól minden, amit látott, az csupán a mellkasa közepétől Itachi, a férfi két karja, és Sakura rózsaszín lobonca volt szétterülve a párnán.

- Hát...

- Egy szót se többet, Kisame, ha nem akarsz ma meghalni - vágott a szavába gyorsan Itachi. - Mit akarsz?

- Elnézést, hogy megzavartam az ejtőzést, de lassan dél, és Konan aggódott, hogy nem jöttetek reggelizni. Persze, így már mindjárt érthető a dolog, én se jöttem volna a helyedben...

- Arra akarsz célozni, Kisame, hogy te is nagyon szívesen aludnál délig, miután egy órán keresztül terhelték a szervezeted chakrával, ugye? - kérdezte az álomtól kába, de ettől függetlenül szigorú és ellentmondást nem tűrő hang a paplan alól, és Itachi megrezzent.

- Nem akartunk felébreszteni - mondta halkan, bocsánatkérően.

- Mindegy - sóhajtotta Sakura, és lassan felkönyökölt a párnán, belehunyorgott az éles fénybe, aztán hátrasimította a tincseit az arcából. A rózsaszín tincsek a paplanra hullottak, és az álmos, kicsit mérges zöld szemek kábán, homályosan Kisaméra hunyorogtak. A mozdulat és a pillantás kissé meglepett, rövid füttyöt váltott ki Kisaméból.

- Tündérem, ha bármikor megunnád azt a sótlan alakot ott melletted, kettővel arrébb van a szobám - mondta vigyorogva, és aztán nevetve elhajolt a felé repülő párna elől. - A javamra legyen írva, az élelmezéseteket megoldottam – mondta még, az asztalra csúsztatta a tálcát, amit magával hozott. Sakura a hátára gördült, kinyújtózkodott, és nem zavartatta magát tőle, hogy Itachi karjának simult, mikor megfeszítette az izmait. - Ha gondoljátok, délután edzünk odalent.

- Persze. Itachinak muszáj mozognia – motyogta a lány, azzal felhajtotta a takarót, és kicsusszant az ágyból, Kisame pedig csalódottan felsóhajtott.

- Vajon honnan is sejtettem, hogy fel vagy öltözve, édesem?

- Mondjuk onnét, hogy nem vagyok idióta? - kérdezte a lány szkeptikusan, míg az asztalhoz ült, aztán megfordult, hogy megkérdezze Itachit nem eszik-e, amire csak egy határozott fejrázás volt a válasz. - Na, tűnés, amíg szépen mondom. Mikor lesztek odalent?

- Egy-két óra - felelte elkomolyodva Kisame, aztán lehajolt a hozzá vágott párnáért, ami még mindig ott feküdt a vörös, szinte a teljes padlót lefedő szőnyegen, és az ágyba dobta, Itachi mellé, aki a léghuzatot megérezve a falhoz húzódott. - Egyél te is, pajti. A végére elfogysz, és Kisame bácsi elrabolja a tündérkéd.

- Megnézném utána a bevert képed, Kisame – felelte egy félmosollyal Itachi, aztán egy ásítással elfészkelődött Sakura helyén, ami még meleg volt a testétől és a lány illata szinte beburkolta. Hallotta Kisame nevetését, még akkor is, mikor becsukódott utána az ajtó, és Sakura halkan megszólalt.

- Igaza van. Enned kell.

- Később - mormogta Itachi a párnába, és visszaaludt.

******

Az Akatsuki rejtekhely másik felében Konan elzárta a csapot, levetkőzött, és beleereszkedett a forró vízzel teli kádba. A délelőtt hűvös volt, és hideg, mintha visszatért volna a tél, és ő reszketett tőle. Pein elmerülten üldögélt a konyhában egész eddig, úgy tűnt, annyira elgondolkozott, hogy észre sem vette, hogy telik el az idő felette. Az ebéd készen volt, de a fiúk még nem voltak éhesek, és Konan eljött fürdeni, habár tudta, hogy ostobaság éppen edzés előtt, mert utána úgyis minimum le kell majd zuhanyoznia, de a meleg víz jól esett, ellazította.

Lehunyt szemmel feküdt a kádban, a víz a nyakáig ért, és hiába fogta kontyba a haját, a kék tincsek nyirkosan lettek a felszálló párától a tarkóján. Pein így találta, amikor végül feltűnt neki, hogy egyedül üldögél az étkezőben. Elaludt a vízben, az arca kipirult a hőtől, és a levegő nehéz volt, párás, hogy ködös lett tőle az ablak és a tükör is. Konan feje félrebillent a vállára, az ajkai résnyire nyíltak.

Pein lassan leereszkedett a kád szélére, némán figyelte, ahogy szundikál, aztán egy mosollyal megsimogatta a haját, és a nő felrezzent az érintésére, ahogy mindig is. Konan homlokán izzadság gyöngyözött, és a férfi a vízbe merítette a kezét, lágyan végigsimított a derekán, egy percig sem foglalkozva vele, hogy elázik a köpenye ujja. Konan meglepően éber szemei ráhunyorogtak, míg a tarkóját fogva lehúzta magához hogy megcsókolja.

- Álmomban újra kislány voltam – mondta halkan, zavartan, félénken mosolygott. - Az udvaron bujkáltam a bodzabokor alatt, és azt játszottam, hogy az az otthonom, és a bogarak voltak a vendégeim. - Idegesen nevetett egy kicsit, de nem volt benne sok vidámság. - Kora reggel volt a legszebb ott, amikor átszűrődött a napfény a leveleken, és minden mintha zöld fénnyel ragyogott volna. Akkor még ha nem is szerettem a bodzát, az illata tetszett. Az volt az én otthonom illata, és alig bírtak kiimádkozni onnan.

- Most már nem kell játszanod - mondta Pein. - Itthon vagy.

- Tudom - sóhajtotta egy lágy mosollyal Konan, és a meleg víztől bágyadtan felmosolygott a férfira. - Tudom.

******

Tobirama a bátyja háta mögött állt, szinte szemben Mitsukóval, és szégyenszemre egyáltalán nem tudott odafigyelni az esküvői szertartásra. Azok a sötétbarna szemek, amik mindig is olyan visszautasítóak voltak, vagy éppen szomorúak, most ragyogtak rá, mint két kis csillag, és könnyesek voltak a meghatottságtól.

Mitsuko próbált odafigyelni, de nem tudott nyugton maradni a pillantásától, és ez a férfit remekül elszórakoztatta. Kipirult az arca, és próbálta elfojtani a mosolyát, de nem sikerült valami fényesen. Mikor felhangzott az éljenzés, Tobirama meglepetten pillantott fel. Mi, már vége is lenne? És valóban vége volt, Mito sírt, mint valami kisgyerek, és rátapasztotta a hangulatát Mitsukóra is, aki elsőként gratulált neki, és átölelték egymást. A Hokage és az öccse egy gyors, értetlen pillantást vetettek egymásra. Ki érti ezt, a nőknek mindenen sírni kell?

Aztán Tobirama hátbaveregette a bátyját, és Hashirama büszkén vigyorogva figyelte, ahogy Mito most az apjával ölelkezik össze, aztán kezet fogott vele. Nem igazán ismerték egymást, de ez nem is számított; Mito apja annyival is megelégedett, hogy a lánya boldog.

Nem sokkal később, mikor már lassan elvonult a vendégsereg, és Hashirama az utolsó gratulációkat fogadta, immár kissé fáradtan és fásultan, újdonsült feleségével az oldalán, belépett még valaki, akitől Tobirama arca elkomorult, és arra késztette, hogy birtoklón, idegesen magához húzza a derekánál fogva Mitsukót.

Madara Uchiha nem sokat foglalkozott velük, Hashirama felé vette az irányt, de az az egyetlen pillantás is elég volt, amit a lányra vetett. Mitsuko elkomorodott a tekintetétől, és lehajtotta a fejét, Tobiramának pedig egyáltalán nem tetszett ez az alázatos, megadó mozdulat.

Mito arca elkomolyodott a férfi láttán, és Hashirama egy gyors, aggodalmas pillantást vetett Mitsukóra, aztán az öccsére, és egy kurta, határozott fejmozdulattal az ajtó felé intett, majd lenézett Madara felé nyújtott kezére. A felfelé fordított tenyér, a nemtörődöm, közömbös mosoly az arcán, mind arra utalt, hogy nem akar galibát, és a Hokage őszintén remélte, hogy így is tud majd viselkedni.

- Gratulálok, Hashirama – mondta végül Madara, mikor a másik még mindig nem mozdult, és folytatta volna, de valami mozgás, amit a szeme sarkából láthatott meg, megakasztotta a beszédben. Hátrafordult, és Mitsukóra meredt, aki egy kígyó gyorsaságával rántotta ki a karját Tobiramáéból, amikor az ki akarta vezetni az ajtón. Hallotta, hogy a lány halkan azt fújtatja, nem megy sehová, és visszafordult Hashirama felé. - Nem gondoltam volna, hogy megéljük ezt a pillanatot – mondta egy újabb mosollyal, ami ezúttal őszintébbnek tűnt, habár Mito hátán még így is futkosott a hideg. - És a legújabb Senju-asszony – fordult most hirtelen Mito felé, aki kapkodva próbálta elrejteni az arcára alighanem kiült enyhe undort egy szívélyes nevetéssel. - Igazán bájos. Remélhetem, hogy a közeljövőben tovább bővül a család?

Hashirama egy pillanatra azt hitte, hogy a kérdést hozzá intézi, és a gyerekre próbál rákérdezni, de aztán Madara megfordult, és vörösen izzó szeme Mitsukóra tapadt, aki felemelte a fejét, és mint egy sóbálvány meredt rá, rezzenéstelenül, még a szempillája sem rebbent, aztán halk zihálás tört fel belőle, és Tobirama egy gyors, röpke pillantást vetett rá, mielőtt válaszolt volna helyette.

- Igen.

- Azt hiszem, túlzás lenne megkérni, hogy majd hívjatok meg – legyintett Madara, a szája sarkában szarkasztikus mosoly bujkált, valami kaján vidámság, ami rossz ízt hagyott maga után.

- Az lenne – felelte most Mitsuko, kihúzta magát, a szemei dühösen csillantak fel, és még Tobirama óvatosságra intő érintése a könyökén sem tudta megállítani. - Nem tudom, mit keresel itt, de azt hittem, meg van benned az a képesség, hogy felismerd, mikor nem kívánatos a jelenléted.

- Gondoltam, ezúttal udvarias leszek, és nem veszek tudomást róla, hogy milyen savanyú képet vágtok - vont válla a férfi, és a Hokage felé fordult. - De csak ennyit akartam, úgyhogy megyek is. Még egyszer gratulálok. Legyetek boldogok.

A jókívánság, amit Hashirama még bizonytalanul motyogva megköszönt, már nem egészen úgy hangzott, mintha Madarát egyáltalán érdekelné ez az egész.

Tobirama magához húzta Mitsukót, mikor a férfi feléjük közeledett, mintha nem akarná, hogy véletlenül is hozzáérjen. Madara a szeme sarkából őket figyelte, ahogy elhaladt mellettük, és Mitsuko felpillantott rá. A barna szempár találkozott a vörössel, és aztán vége volt, a lány pedig egyedül maradt a képekkel, amiket Madara egyenesen az elméjébe közvetített. Nem volt vidám látvány. Nem számított. Semmi nem számított, csak hogy a férfi minél előbb eltűnjön innen.

******

Sakura lehajolt, és egyenes derékkal letette a tenyerét a padlóra. A hátizmai megfeszültek, ahogy a lábában az inak is, de Tsunade edzéseinek köszönhetően elég hajlékony volt ahhoz, hogy már ne járjon a legenyhébb fájdalommal sem ez a mozdulat. Szinte jólesett, ahogy kinyújtóztatta a testét. Felemelte a fejét, és Itachira pillantott, aki úgy tűnt éppen minden erejével próbálja elkerülni a bemelegítést. Félrehúzódva sutyorogtak valamiről Kisaméval, és a lány rosszallóan összehúzta a szemeit, aztán egy sóhajjal feladta. Tudta, hogy Itachi érzi a tekintetét a tarkóján, de nem fordult felé, még csak meg sem rezzent, és jelenleg ez is elég volt ahhoz, hogy feladja.

Miután felébredt csak ímmel-ámmal evett, és Sakura figyelmét természetesen nem kerülte el ez az újabb jel. Úgy tűnt, egyáltalán nem éhes, és a tegnapi étvágya mintha varázsütésre elszivárgott volna. Bevetette vele a gyógyszerét, és aztán az ágyra parancsolta, elé térdelt, a sarkára ereszkedve hozzáért a halántékához. A kezelés most csöndben folyt végig, nem beszélt ő sem, Itachi sem, és hosszúra nyúlt kettejük között a némaság. Húsz perc – ennyi volt ezúttal, és a lány lába egészen elzsibbadt, mire végeztek. A férfi chakráját használta, hogy legalább ezzel is szoktassa magát az edzés idejére. Nyilvánvaló volt, hogy Itachi nem fog vakon tapogatózni, hanem szabadon engedi a chakráját, és Sakura tudta, hogy nem lesz egyszerű a nagy részét visszafogni.

Naruto helyzete volt hasonló ehhez. Ha a Kyuubi chakráját használta, néha kitörésszerűen csapott le rá, vagy a közelében lévőkre a perzselő energiaáram, mintha légneművé vált láva lenne. Egyszer komolyabb égési sérülést okozott Kakashi-senseinek, csupán a chakrájával, mikor nem bírta féken tartani. Tudta, hogy Itachival is valami hasonló lesz a helyzet. Ha szabadon engedi a chakrája egy részét, és küzdenek, elkerülhetetlen, hogy néha a továbbra is lekötött rész önállósítja magát és felszabadul, habár nem gondolta, hogy Naruto és Itachi önfegyelme ugyanazon a szinten állna.

Ebből a gondolatból kiindulva, talán szerencséje lesz, és nem kapja telibe egyik pillanatról a másikra egy S-osztályú, ex-ANBU parancsnok chakráját. Csak azzal nem számolt, hogy Itachi máshogy gondolja.

Miután befejezték a Kisaméval való sutyorgást, kelletlenül, de végre a férfi is bemelegített, és Sakura tekintete minden mozdulatát követte, amíg ott ült a padlón, és már csak enyhe lelkesedéssel nyújtott. Mikor Itachi végzett, és intett neki, hogy álljon fel, a lány feltápászkodott, aztán egy zavart pillantást vetett Kisaméra, mikor a háta mögé állt, és feszült vigyort villantott rá. Előrefordult, és még éppen látta, hogy Konan kisurran az ajtón. Hárman maradtak, Sakura homloka pedig ráncbaszaladt.

- Mit tervezel? - kérdezte kicsit gyanakodva, és Itachi felsóhajtott.

- Sajnálom - mondta egyszerűen, őszintén.

Sakura a száját nyitotta, zavartan, értetlenül bámult rá, de elakadt a lélegzete, mert a következő pillanatban Itachi chakrája felszabadult, kinyújtózott, és lepelként szétterült az egész teremben.