Itachi felállt, szinte a karjaiban tartva húzta fel magával, és még akkor sem engedte el, mikor már biztosan állt a saját lábán. A karja átérte a derekát, erős volt, biztos tartást adott.

Sakura kissé bizonytalanul nézett fel rá, az ujjai a férfi felkarját szorították, mintha félne tőle, hogy mindjárt elengedi, hátrébb lép, és ő meginog a támasza nélkül. Fogalma sem volt, hogy Itachi mit is akart felajánlani neki tulajdonképpen az imént. Segítséget? Azt mondta, mindent megtesz, hogy könnyebb legyen. Könnyebb, de micsoda? Mit akar tenni? A férfi, mintha érezte volna, hogy magyarázatra van szüksége megszólalt, a hüvelykujja apró, körkörös mozdulatokkal dörzsölte a derekának egy kis részét, és Sakurát már ez megnyugtatta.

- Megtanítalak bánni az erőddel. Ugye tudod, hogy az ütéseid brutálisak? Ha jól használod... Megtanítalak rá, hogyan védd meg magad – suttogta, a hangjában rejlő rekedtes tónus egy csikorogva nyíló ajtó rozsdás vaspántját idézte a lány emlékezetébe. - Megtanítalak, hogyan védd meg magad tőle, ha kell. Hogy hogyan védd meg magad a sharingannal szemben. - A sharingannal szemben... Sakura szemei tágra nyíltak, az ujjai megrezzentek Itachi felkarján, és a férfi válaszul a derekára simította a tenyerét. - Attól tartok, szükséged lesz rá a közeljövőben... és meglehet, hogy én már nem leszek ott, hogy megvédhesselek, érted? Szükségem van rá, hogy tudjam, biztonságban vagy.

- Miért? - kérdezte halkan, és Itachi finoman elmosolyodott, az arcának apró rezzenése árulta el, nem az ajkai görbülése. Inkább sejteni lehetett, mint látni, és Sakura rájött, hogy amit ő mosolynak lát, az más számára nem több egy apró - talán öntudatlannak vélt - ideg rövid moccanásánál.

- Fogalmad sincs, milyen fontos vagy, nem igaz? Sasukénak, az Uchiháknak... Nekem. Te vagy a jövő, Sakura. Az a fényes, ragyogó jövő, amire vártunk. Ott van a kezedben.

- Egyre kevésbé értelek. Ne higgy semmiben amit mondok, vagy teszek - sóhajtotta szomorúan a lány. - Ne higgy a látszatnak, a díszletnek. Csalódni fogsz, ha bármiben is reménykedsz velem kapcsolatban. Dolgom van még, de olyan dolgom, ami nem tenne boldoggá, ha tudnál róla. Nem tudom, mire vársz, mit kéne tennem, de elég nagy az esély arra, hogy nem tehetem meg. Csak egy báb vagyok, mint olyan sokan...

- Mindannyian bábok vagyunk. Hiszen találkoztál Sasorival. Tudnod kell, hogy így van. Te is, én is, mindannyian. Így működik a világ, és hiába hiszi magát a legtöbb ember irányítónak, olyan kevesen vannak, talán a két kezeden meg tudnád számolni őket. De ez nem számít, ez csak a fölösleges mellébeszélés, Sakura. Nem várok el tőled semmit. Szeretném, ha így lenne, ha te lennél a jövő, de nem kényszeríthetem rád, amit nem akarsz. A lelkiismeretedre bízom, mit teszel ezzel a jövővel, ezzel az úttal, a te választásod...

- És így mégsem választhatok, mégsem én szabom meg az utat. Tudod, mivel tartozom neked. Ha azt mondod, a lelkiismeretemre bízod, azzal megkötöd a kezem – nevetett fel keserűen a lány. - Segítesz, hogy később úgy tegyek, ahogyan neked, ahogyan neki jó, és megint csak itt tartunk, mikor semmi más nincs, amihez kevesebb kedvet érzek, mint erről beszélni...

- Egyszer meg kell majd beszélnünk. Mielőtt elmész - mondta halkan Itachi, és elengedte a derekát.

- Tudom, de az nem ma lesz. Szerintem jobb lenne, ha erről a genjutsuról beszélnénk inkább. Nem értem, hogyan...

- Én sem. Én sem értem.

- Milyen képek voltak ezek? Az álmaid? Ezt... ezt álmodtad?

- Nem álmok. Gondolatok. Érzések. Dolgok, amiken töprengek, amik elgondolkoztatnak, amik érzéseket váltanak ki belőlem. Láttál mindent, nem?

- Láttam, de pokolian zavaros volt az egész - sóhajtotta Sakura, a hüvelykujja megmoccant Itachi felkarján, a hangja értetlen volt és aggodalmas. - Csak villogó képek, érzések és illatok. Nem értettem igazán. Ez az életed, Itachi? Ez a zavaros katyvasz? Ez mind te vagy?

- Én - felelte halkan Itachi. - Nem érted, nem is kell, hogy értsd. Majd megérted, és akkor azt fogod kívánni, bárcsak ne tudnád. Én is ezt kívánom minden egyes pillanatban.

- Amikor tudni fogom, mi történt igazából? - kérdezte óvatosan, félénken Sakura, és a férfi lágyan rámosolygott.

- Igen. Okos lány vagy. Tudni fogod. Egyszer majd megtudod, miért vagyok az, aki. Hogy mire tettem fel az életem, hogy miért tettem fel mindent önszántamból egy olyan fogadásra, amin csak veszíthetek. - Sakura lehajtotta a fejét, hangosan felsóhajtott, aztán felvillant előtte az egyik kép, és felnézett, kinyitotta a száját, de végül nem szólalt meg. - Kérdezd meg – mondta Itachi, és a lány nyelt egyet, mielőtt nekiveselkedett volna.

- Az a... Amikor...

- Igen? - A férfi hangja halk volt, de nem rejtett kíváncsiságot, csak finom sürgetést, mintha minél hamarabb túl akarna esni rajta. Tudta, hogy mit akar kérdezni, és kész volt a válasszal, de Sakura képtelen volt kimondani azokat a szavakat.

- Az Uchiha-birtokon azok a fák a házatok előtt cseresznyefák voltak. - Nem kérdés volt, és Itachi nyilván nem erre számított. Csönd volt, feszült csönd. - Nehéz elképzelni, hogy egyszer éltek és virágoztak - suttogta fojtott hangon a lány, és Itachi felsóhajtott. Szerette volna most élesen, tisztán látni az arcát, főleg, mikor végül megszólalt, és felelt a kimondatlan, közöttük feszülő kérdésre, de a félhomály jótékonyan fedte a férfi vonásait.

- Ilyennek látlak, ha rád gondolok. Bizalommal telinek, tágra nyílt szemekkel, ahogy rám nézel, és bízol, hiszel bennem, mintha bármit tennék, az csak jó lehetne, csak tökéletes, olyan, amilyen hozzád alkalmazkodik, neked alkotja a jót, és akaratlanul is félek tőle, hogy csalódást kell okozzak neked. Mindkét látott lehetőséggel csak lerombolhatom a bizalmadat. Ha megöllek, ha... ha megcsókollak, mindkettőnek ugyanaz a vége, és te ezt nem látod, nem érted, mert képtelen vagy átlátni a helyzetet, úgy, ahogyan én.

- Nem értelek - mormolta Sakura, a gondolatai egyre a megcsókollak szó körül keringtek, mint madarak az etető körül.

- Azt hiszem, most egyikünk feje sem tiszta eléggé ahhoz, hogy világosan tudjuk kifejezni magunkat - felelte a szokásosnál jóval kimértebben Itachi, mintha csak az előbbi kitárulkozást akarná visszavonni, semmissé tenni ezzel, de ő is tudta, hogy hiába.

- Igen. - Sakura biccentett, kiűzte a fejéből azt a szót, mintha a másik sosem ejtette volna ki a száján. Így biztonságosabb - így személytelenebb. Hiába, a hangulat megmaradt, de a szavai gépiesen, fáradtan gördültek le az ajkairól. - Szeretném, ha most visszamennél az ágyba, és pihennél. Amikor a tüdőd kell meggyógyítanom, nem fogsz tudni mászkálni. Jobb, ha már most elkezded megszokni, de még nem hagyjuk ki az edzést. Kipihentnek kell lenned holnap... ma reggel.

- Nem akarok aludni – szusszant fel Itachi. - Most bőven elég volt, akár évekre is.

- Én viszont fáradt vagyok. Nagyon fáradt - sóhajtotta a lány. - Nem alszom rendesen napok óta. Mindent felborítasz, megváltoztatsz és megkavarsz, Itachi Uchiha. Azt mondtam, irány az ágy. Nem kell aludnod. Csak legyél vízszintes helyzetben, és melegítsd a lábam.

- Ó, szóval ágymelegítő lettem? - kérdezte Itachi szarkasztikusan, de hagyta magát, mikor Sakura a csuklójánál fogva behúzta a szobába, egyenesen az ágyig.

- Csak lábmelegítő - felelte a lány mosolyogva.

- Egyre rosszabb – vágta rá szárazon a férfi, és bebújt az ágyba. Mikor a matrac besüppedt mellette, felnyúlt, és Sakura lapockái közötti területen egy pillanatra megpihent a tenyere, mielőtt a háta közepére csúszott volna. A lány zavartan felé fordult, mikor kihúzta a fonatából a hajgumit, és a tincsei a hátán ömlöttek végig. - Valamivel el kell foglalnom magam, amíg fűtök - mondta egy mosollyal, és Sakura kipirulva az égnek emelte a szemeit, míg becsúszott a takaró alá.

Itachi hagyta, hogy hozzábújjon a lábával és a karjával. Sakura meg sem próbált az oldalához simulni. Mindkettőjüknek sok lett volna hirtelen, zavarba ejtő és elég kellemetlen. A lábfeje a férfi bokájának simult, a tenyere a karján pihent, térdtől lefelé összeért a lábuk, és ez bőven elég is volt. A testhőjük hamar felmelegítette a levegőt a paplan alatt, és a kellemes meleg még Itachit is elálmosította egy kicsit.

A lány félálomban felé fordult, álmosan felhunyorgott rá, majd szinte azonnal újra le is hunyta a szemét, míg a férfi ujjai a kibomlott hajába csúsztak a halántékánál.

- Itachi?

- Hm?

- Mi az a Hebi?

Itachi keze megállt a hajában, a mutatóujja hegye a füle fölött a fejbőrén pihent meg, a hüvelykujja a fülcimpája mögött, azon az apró, csiklandós helyen.

- Ki mondta el ezt neked? - kérdezte, a hangja neheztelőnek tűnt, rideg volt és kemény, mint az acél; hajlíthatatlan, törékeny.

- Senki – motyogta Sakura, kimozdíthatatlanul a békés félálom nyugalmából. - Csak tudom. Mi az a Hebi?

- Ne próbáld védeni Kisamét - morogta a férfi. - Kinyírom, amiért ijesztget.

- Nem Kisame volt - válaszolta a lány, és elfojtott egy ásítást. - Elmondod, vagy nem?

- A Hebi, nos... - Itachi zavarban volt valamiért, és erre már Sakura is felfigyelt. A lába megmoccant a férfién, mintha csak a folytatásra próbálná ösztökélni. - A Hebi azért van, hogy támogassa Sasukét a jövőre vonatkozó tervei megvalósításában.

- A Hebi arra van, hogy megöljön téged, és aztán elkapjon engem? - A lány laposan felpislogott Itachira, aki keserűen elmosolyodott.

- Milyen gyönyörű képed van az öcsémről - morogta, aztán tétován bólintott. - Igen, azt hiszem, arra van. De most már aludj.

- Igazán szépeket fogok álmodni ezzel a tudattal - ásított fel Sakura. - Főleg azért, mert soha nem fog neki sikerülni. Nem tud megölni - motyogta lassanként teljesen belefúrva magát a paplanba, és észre sem vette, hogy egészen Itachi karjának simult. - Mérföldekkel erősebb vagy nála. És okosabb... Igen. Ő meggondolatlan és hirtelen. Forrófejű. Minden, ami te nem vagy... Itachi...

- Hm?

De mégsem folytatta. Már nem volt hozzá semmi energiája, és a férfi nem nyaggatta a befejezéssel, holott kíváncsi lett volna rá. Sakurát eleinte kicsit még zavarta, hogy Itachi szétteríti a haját a nagyobb párnán, amelyik mindkettejük feje alatt volt, és folyamatosan babrálja. Végül maga a férfi mozdulatainak állandósága, monotonsága ringatta álomba, ahogy az ujjai hol kisimítják az arcából a tincseit, hol a fülére, az arcára borítják, mintha alaposan az emlékezetébe akarná vésni a látványt. Csak éppen nem látott hozzá, de úgy tűnt, ez most egyáltalán nem zavarja.

******

Mitsuko felsóhajtott, és becsapta maga után az ajtót. Sizuka alig két hónap alatt teljesen kikészítette idegileg, és úgy tűnt, ez csak egyre rosszabb lesz. Minden egyes alkalommal, mikor elment Madarával találkozni, az orra alá dörgölte, mintha a lányt egyáltalán érdekelte volna, mit csinálnak azok ketten. Sizuka valószínűleg azt gondolta érdeklődik Madara iránt, vagy volt közöttük valami, hiszen együtt laktak egy jó ideig, de tévedett. Mitsuko boldog volt, hogy megszabadult tőle, anélkül, hogy a módszere túl gyanús lett volna.

A lány egy pillanatra az imént becsapott konyhaajtónak támasztotta a hátát, és rámeredt az asztalnál békésen kávézgató Tobiramára. Fogalma sem volt, hogy ilyen gyakori vendég ezen a helyen, de úgy sejtette, ez eddig nem is volt így. Ráadásul Sarutobi, Sizuka nagybátyja is egyre többet sürgölődött körülötte, és mikor megtudta, hogy Tobirama tanítványa, és az ANBU-ba is be lett szervezve, úgy gondolta, már érti is az okát ennek a nagy érdeklődésnek. Határozottan bosszantó volt, de eddig is tudta, hogy a szóban forgó férfi kifejezetten gyanakvó típus, bizalmatlan és óvatos.

- Jó reggelt - szólalt meg Tobirama vidáman, egy mosolyt villantott rá a kávéscsészéje pereme fölött.

- Jobbat – morogta Mitsuko, és egy lépéssel átszelte a konyhát, reggelit csinált. Mikor Tobirama elé lökte az egyik tányért, a férfi egy szó nélkül nekiesett. Annyira természetes volt már a helyzet, hogy talán fel sem tűnt neki, hogy nem éppen normális ez az egész. - Szívesen - emelte meg a hangját, és a férfi teli szájjal hümmögött valamit, Mitsuko pedig egy lemondó sóhajjal felvette a másik bögréjét, és beleivott, majd visszacsúsztatta az asztallapra, aztán leült Tobiramával szemben, hogy megvárja, amíg megreggelizik. Mikor a férfi hátradőlt a székén és megtörölte a száját, rákönyökölt az asztalra. - Miért vagy megint itt?

- Mégis mitől lenne szép a reggelem, ha nem morognál rám legalább egyszer? - tette fel a költői kérdést Tobirama egy mosollyal. - Itt sokkal jobb a kávé. Hashirama borzalmas löttyöt szokott hagyni a kávéfőzőben. És nem csinál nekem reggelit. És nem is ilyen csinos – tette még hozzá töprengő hangon a férfi, figyelte, ahogy Mitsuko lesüti a szemeit, és összekulcsolja az ujjait az asztallapon.

- Gyereket akarok - mondta hirtelen, mire Tobirama szemöldökei egyenesen a homloka közepéig szaladtak.

- Most? - kérdezte érdeklődve, és már félig felállt a székéről, mikor a lány egy igen csúnya és figyelmeztető pillantást vetett rá.

- Nem, nem most. Ülj vissza, idióta – mondta hűvösen, a másik pedig egy halvány mosollyal figyelte, ahogy kipirultan szemügyre veszi az ujjait, mintha különösen érdekesek lennének. - Csak mondom. Hogy tudd. Legalább kettőt. És szeretem a kutyákat is.

- Aha. Gondolom, ez olyan női dolog. Mármint, hogy ezt csak úgy mondod, hogy tudjam - vágta rá Tobirama, a hangsúlya mesterkélten nemtörődöm volt. - És véletlenül sem célozni szeretnél valamire.

- Nem. Nem szeretnék, de igen, céloztam valamire - bólintott végül nehézkesen Mitsuko.

- Rendben - nyögte Tobirama, míg feltápászkodott az asztaltól, és mellélépett, leguggolt hozzá, a térde halkan megroppant a mozdulattól. - Megyek. - A lány kihúzta magát, és kicsit zavartan rásandított, mire a férfi egy mosollyal megfogta az állát, és maga felé fordította a fejét, hogy egy óvatos, puha csókot leheljen a szájára. - Vigyázz magadra. - Mitsuko egy halvány mosollyal felelt.

- Itt vacsorázol? - szólt még utána halkan, mikor a másik már az ajtónál járt, és Tobirama visszapillantott rá.

- Igyekszem ideérni.

Mitsuko bólogatott, és a férfi egy intéssel eltűnt az ajtóban. Arra gondolt, hogy Tobirama teljesen megszelídítette azzal a mosollyal, ami újabban egyre gyakrabban ült az arcán. Ahogyan annak a mosolynak a tükörképe az övén.

******

Tenten megállt a kapuban, és az öklével megzörgette azt a kilazult falécet, amit Shikaku, Shikamaru apja hónapok óta javított. Természetesen a felesége szorgalmazta az ötletet, amiből azóta sem lett semmi, és a lány minden péntek kora reggel kicsit gonoszul próbálta emlékeztetni a férfit az elvégzetlen teendőjére. Ugyanis ha azon a lécen kopogott, sokkal hangosabban szólt az egész, beleremegett a kapu, és a fülsértő hangjára néha még a szomszéd is felébredt.

Mire Shikaku kiért a kapuhoz, mint minden péntek reggel háromszor is véghez vihette ezt a műveletet, többnyire zavartalanul, és most is így történt. Fél perccel a harmadik kopogás után, ami már inkább dörömbölésnek számított, kinyílt a kertkapu, és ő beslisszant a félig nyitott ajtón.

- Jó reggelt – mosolygott rá Shikakura, akit ezúttal ténylegesen az ágyból zavart ki. - Ino itt van, vagy mehetek felkelteni Shikamarut? - kérdezte, mire a férfi a fogát szívva, finoman megrángatta a lány fülét.

- Jó reggelt, te kis vandál. Mehetsz ugyan, de nem találsz ott senkit – mormolta álmosan Shikaku, és a karjánál fogva jóformán betuszkolta a konyhába. - Csüccs, reggelizz velünk, mire végzünk, Shikamaru is hazaér, azt hiszem.

- Haza? - ámult el Tenten. - Miért, hol van? Küldetésre hívták? Vészhelyzet van? - pattant fel azonnal a székről, ahová épp csak az imént nyomták le, de Shikaku legyintve a vállára nehezedett, mire Tenten engedve a szelíd erőszaknak visszaült a helyére.

- A fiam valahogy elérte, hogy Inoichi beengedje a lánya hálószobájába - hencegett Shikaku, és roppant büszkének látszott. - Nagyon remélem, hogy az a lókötő nem is gondolkozik rajta, hogy utána aláveti egy kínvallatásnak. De ne aggódj, Yamanakáék korán kelők, szóval ha mégiscsak kihallgatja Shikamarut, a kölyök akkor is hazaér legkésőbb kilencre. Inoichi szereti gyorsan lerendezni a dolgokat. A felesége is alighanem azért vezet boltot, mert tömérdek a szabadideje – kacsintott rá Tentenre Shikaku, mire a lány kuncogni kezdett.

- Nem fogod be a lepcses szád, vénember? - hallatszott a csípős hang a kamra felől, és Shikaku megrezzent, akaratlanul kihúzta magát. Yoshino egy csúnya pillantást vetett rá, mikor felbukkant az ajtóban egy tál savanyított szilvával a kezében. - Miféle ostobaságokat beszélsz itt a kislány előtt? Nem szégyelled magad? Pletykás, mint egy rossz öregasszony - mondta Tentennek rosszalló arckifejezéssel, majd elmosolyodott. - Hogy vagy kicsikém? Minden rendben odahaza?

- Persze – mosolygott a lány. - Apuka elvitt vásárolni tegnapelőtt, de ma megint elmegy estefelé. Együtt ebédelünk majd Ichirakunál, és biztosan eszünk majd fagyit is, ahogy szoktunk.

- Ichirakunál - szipogott megvetően Yoshino. - Gyorsétterem, egészségtelen ételekkel.

- Amilyen egészségesen étkezik neked köszönhetően, asszony, nem árt meg neki, ha egyszer-kétszer rament, tempurát és fagyit töm magába.

- Ebben a sorrendben – biccentett nevetve Tenten, és Yoshino elhúzott szájjal, de nevető szemekkel megcsóválta a fejét.

- Az az ember teljesen elkapat téged, drágám - mormogta végül, míg teát töltött mindannyiuknak, és leült a megterített asztalhoz.

- Ugyan, ugyan, hiszen mi is elkényeztettük Shikamarut, amikor kicsi volt.

- Azért lett belőle ilyen lusta disznó - motyogta Yoshino egy szúrós pillantással, aztán rámosolygott Tentenre. - Egyél, kicsikém, csak bátran, minél kevesebb szemetet kelljen enned ebédnél.

- Köszönöm szépen - mosolygott rá vissza a lány. - Itadakimasu – hadarta még, mielőtt nekilátott volna a reggelinek, amit elé tettek, még azelőtt, hogy Yoshino és Shikaku is jó étvágyat kívánhattak volna neki. A házaspár egy gyors, vidám pillantást váltott az ételnek éhező módjára nekieső Tenten feje fölött, aztán ők is enni kezdtek.

Yoshino alaposan kifaggatta a lányt az édesapja küldetéséről és egészségéről, ahogy ilyenkor mindig szokta, míg Shikaku néha morgott egy sort, hogy az asszony állandóan más magánügyeibe avatkozik, de Tenten lelkesen mesélt, és a lány apja is tudta, hogy Yoshino mindig mindent tudni akar, és nem is bánta a dolgot.

Shikamaru akkor lépett be a konyhába, mikor Tenten könyékig habosan már a tányérokat mosta el, míg Shikaku a poharakat vitte neki tálcán, Yoshino pedig törölgetett.

- Jó reggelt – mosolygott rá Tenten, és a férfi egy pillanatra megtorpant az ajtóban.

- Péntek van – mondta kissé meglepetten, aztán a hajába túrt, és elmosolyodott. - Elfelejtettem.

- Akkor lepődtem volna meg, ha nem felejted el – vonta meg a vállát a lány, és nekiállt elmosni a poharakat, míg Shikamaru kihízelgett valami reggelit a morgolódó anyjától.

Mikor Shikamaru is végzett, Tenten elvette előle a tányért, hogy elmossa, és a férfi mellélépett, hogy törölgessen az anyja helyett, aki a kamrában matatott valamivel. Shikamaru a csöpögtetőre tette a tányérját, és figyelte, ahogy Tenten szárazra törli a kezét.

- Mehetünk?

- Persze. Ebédre itthon vagyok, anya – mondta Shikamaru, csókot nyomott Yoshino odatartott arcára, és rácsapott az apja vállára, ahogy ellépett mellette. - Szevasz.

- Ha elkésel, éhen maradsz! - kiabált utánuk Yoshino, és Tenten nevetett, kilépett a kapun, amit Shikamaru szélesre tárt előtte.

- Édesanyád soha nem változik - mondta egy lágy mosollyal, és Shikamaru a szeme sarkából rásandított.

- Anya kedvel téged.

- Mert nekem nincsen anyám - vonta meg a vállát Tenten kissé félszegen. - Sajnál engem, Shikamaru.

- Nem mintha lenne miért.

- Soha nem feltételeznék rosszindulatot a sajnálata mögött - húzta ki magát a lány a fejét ingatva. - Vannak helyzetek, amikor akaratlanul sajnálod a másukat, anélkül, hogy ezzel egyidőben le is alacsonyítanád, vagy lenéznéd. Van ilyen, és hiába próbálod nem sajnálni az illetőt, képtelen vagy nem tenni. De édesanyád szerencsére tudja, hogy megértem ezt a helyzetet. Nem is érzi magát kellemetlenül tőle.

- A gyakorlópályára megyünk? - kérdezte hirtelen témát váltva Shikamaru.

- Aha. Máshová akarsz inkább? - kérdezett vissza a lány felpillantva rá, de a másik csak bizonytalanul rázta a fejét.

- Nem akarok edzeni ma. Semmi kedvem.

- Eltunyulsz, és kinyírnak - rántotta meg a vállát nemtörődöm stílusban Tenten. - Te tudod.

- Te aztán értesz ahhoz, hogy kicsináld az ember kedvét.

- Nem mintha jó kedved lett volna – hunyorgott rá a lány, és Shikamaru hitetlenkedve nevetett.

- Ennyire rossz színész lennék?

- Csak ismerlek már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mikor milyen kedved van. Most például kialvatlan vagy - bár ezt nem nehéz kitalálni, ha tudja az ember honnét jössz -, erősen gondolkozol valamin, és azt is tudom, hogy nem vagy boldog attól, amin gondolkozol. Valami aggódnivaló, ismét. Mintha soha nem tudnál igazán pihenni. Azért vagy mindig fáradt, és azért alszol olyan sokat. Az agyad teljesen le van terhelve. Hány párhuzamos dologra vagy képes egyszerre koncentrálni? - kérdezte hirtelen kíváncsian Tenten. - Mindig is tudni akartam.

- Négyre. Néha ötre, ha jó passzban vagyok – felelte Shikamaru, a tekintete a horizontot kémlelte, és a lány tudta, hogy most sem csak rá, a kérdésére, vagy a válaszra figyel. Mikor a férfi homlokráncolva, hunyorogva belenézett a reggeli napsugarak erős fényébe, Tenten felsóhajtott.

- Had találjam ki: Ino. Amennyire örültem az elején, hogy végre nem szerencsétlenkedsz többet rajta, most annyira idegesítő, hogy mindig van valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban. Ugye tudod, hogyha ezen tépelődsz naphosszat az az én hangulatomra is rányomja a bélyegét? - biccentette félre a fejét a lány, mire Shikamaru rásandított.

- Aha.

- Akkor jó - sóhajtotta Tenten. - Illetve, nem jó, de ez van. Beugrunk Ikuyához? Azt üzente tegnap apával, hogy jött pár új katanája Getsugakuréból. Biztos érdekesek.

- Menjünk - egyezett bele gyorsan Shikamaru, és egy gyors körbepillantás után be is fordult az egyik kisutcába, ami a legrövidebb út volt a fegyverboltig, ahol a lány szerette eltölteni az idejét.

Volt már, hogy mindenütt kereste, és végül ott találta, ahogy az ajtó mellett egy kis sámlin görnyedve ül, az állával a tenyerében, elrévedve bámul ki az ablakon, aztán mikor ráköszönt, összerezzent, elmosolyodott, és azt mondta, szeret ott lenni.

"Az illat teszi, a fém illata. Vagy hogy innen rálátni az erdő szélére, nem tudom. Csönd van, és meleg. Néha ha ideülök, úgy érzem magam, mintha egy macska lennék, amelyik a napon fekszik, és a bundája magába szívja a meleget, hogy utána még órákig árad a hő a bőrömből. Olyan békés itt. És Ikuya is csöndben van, többnyire alszik a pultra könyökölve. Nem zavar senki. Itt tudok úgy igazában gondolkozni."

Shikamaru tudta, hogy Tenten nyugtalan miatta. Nyugtalan tőle, a cikázó gondolataitól, nyugtalan attól, hogy ő maga is nyugtalan és zavart. Kitárta a lány előtt a bolt ajtaját, és előre engedte, ahogy mindig is. Tenten pedig kis híján beleütközött a kifelé tartó Nejibe, aki a kialvatlanságtól karikás szemeivel leginkább egy szellemre emlékeztetett. A lány megtorpant az utolsó pillanatban, meglepetten felpillantott, és kipirult, mikor a tekintete találkozott a fehér szemekkel. Neji visszanézett rá és úgy tűnt, egy pillanatig fel sem ismeri, aztán biccentett.

- Jó reggelt – mondta, a hangjában még több fáradtság bujkált, mint a vonásaiban, és Shikamaru elgondolkozott rajta, vajon miért nem aludt az éjszaka.

Sakura, most is? Vagy egyszerűen csak Hinata sorsa aggasztja? A vizsga? Valami más? Szerette volna tudni, mi jár Neji fejében, amikor Tenten úgy bámul fel rá, mint egy kamira, és azok a hűséges, barna őzikeszemek csordultig telnek csodálattal. Valószínűleg a lány soha nem is nézett rá másképpen. Így nem igazán lehet észrevenni a dolgot. Ha mindennap látsz valamit, látod ugyanazt, nehéz pontosan látni a lényegét - a megszokás elkoptatja.

- Jó reggelt – lehelte Tenten. - A katanák miatt jöttél? - kérdezte végül halkan, és Neji csak komoran megrázta a fejét, megemelte a karját. A tenyerében egy csomag steril kötszert szorongatott, és a lány elsápadt.

- Minek az neked? - kérdezte Shikamaru, és Neji felpillantott rá Tenten feje felett. Mindketten magasabbak voltak nála egy fél fejjel, és a lány egy pillanatra átlesett a válla fölött őrá, mielőtt visszafordult volna a Hyuugához.

- Megsérültél? - kérdezte tőle aggodalmasan.

- Nem nekem kell - rázta meg a fejét Neji. - Temarinak viszem.

- Temarinak? - lepődött meg Shikamaru, és Tenten halkan, ijedten felnyögött.

- A kórházban van, de ahogy ismerem, túl makacs ahhoz, hogy bent is maradjon, amíg meg nem gyógyul. Azért viszem neki, hogy ne kelljen elsántikálnia idáig.

- Miért nem értesített senki, hogy a faluban van? - kérdezte Shikamaru, és idegesnek tűnt. - Én vagyok a kísérője, amíg Konohában van. Elviszem neki - ajánlotta fel hirtelen, és kinyújtotta a kezét, Neji pedig egy pillanatnyi tétovázás után a tenyerébe csúsztatta a csomagot. - Te inkább menj haza, és aludd ki magad. Szörnyen nézel ki. - Shikamaru hallotta, ahogy Tenten élesen beszívja a levegőt a fogai között a rosszallása és egyet nem értése jeléül, és a férfi lepillantott rá. - Ne haragudj. Esőnap?

- Persze. Menj csak - sóhajtotta Tenten egy félszeg mosollyal, és Shikamaru biccentett, megvárta, míg Neji a tenyerét az ajtóra fekteti, hogy ne csukódjon kettejükre, mikor a férfi elindul, és csak akkor lépett hátra.

A Hyuuga egy fél percig utána bámult, ahogy sietős, feszült léptekkel átvág a kereszteződésen, aztán arra rezzent fel, hogy Tenten kérdő tekintettel őt bámulja. Kérdezett valamit az imént, hallotta a hangját, felismerte a hangsúlyt, de fogalma sem volt, mire kéne válaszolnia.

- Bocsáss meg, megismételnéd? - kérdezte kissé zavartan.

- Nincs kedved megnézni a katanákat? Elmondhatnád, mi történt Temarival, amíg Ikuya megmutatja őket.

- Ne haragudj, de mennem kell. Edzenem kell Hinatával, és Narának is igaza volt. Pihennem kéne valamennyit, ha nem akarok gyakorlás közben állva elaludni.

- Igen, persze – mosolygott megértően a lány, és kitámasztotta az ajtót. - Hát akkor, szia.

- Szia – intett még Neji, szinte már oda sem figyelve, és kikerülte, eltűnt az utcasarkon, Tenten pedig egy sóhajjal belépett a boltba, és leroskadt a sámlira az ajtó mellett.

Ikuya felnézett a hangjára, mormogott valamit az orra alatt, aztán szunyókált tovább, és a lány felhúzta a lábát, nekidöntötte az oldalát a falnak, míg elgondolkozva kibámult az ablakon.

******

Sakura csípőre tett kézzel állt saját maga gyermekkori énje előtt, és egyre idegesebb lett, ahogy az egyre jobban belelovalta magát a beszédbe.

- Csak egy egyszerű gyilkos, igazán nincs benne semmi meglepő. Kihasznál mindent, amit tud, nincs benne szégyen vagy kegyelem, csak öl és pusztít, és semmi nem számít neki, még a vér köteléke sem, egyszerűen semmibe veszi, és aztán úgy dobja félre az otthonát, a hazáját, a faluját, ami felnevelte, ami mindent megadott neki, amit csak tudott, mintha nem lenne több egy darab mocskos rongynál. Életeket vett el, döntött romba, szórakozásból, vagy a határai feszegetéseképpen, ki tudja, miért. Mire számíthatna bárki is tőle?

- Kifejezetten határozott véleményed van róla, mikor nem is ismered igazán. Igazságtalan vagy vele. Nem tudhatod mi jár a fejében, mit miért tett. Soha nem is fogod tudni, ha így állsz hozzá. Lehetséges, hogy igazad van, de semmi bizonyítékod! - vágta rá Sakura, és csúnyán meredt a gyermek Sakurára. - Hogy beszélhetsz így Sasukéról, mikor szereted őt?

- Sasukéról? - hökkent meg a másik, aztán gúnyosan elmosolyodott. - Súlyos tévedésben élsz. Itachi Uchiháról beszélek.

- Itachiról? - Sakura szája nyitva maradt egy pillanatra, aztán összeszorította az ajkait, és halkan felnevetett. - Milyen ostoba vagy.

- Ostoba lennék, mert nincs túl nagy véleményem egy szívtelen gyilkosról?

- Igenis van szíve! - kiáltott rá gyermekkori önmagára a homlokát ráncolva Sakura. - Van szíve, jó szíve, ami ott dobogott a tenyerem alatt! Érezted már, vagy csak a levegőbe beszélsz? Én éreztem. Ugyanolyan szív, mint bárki másé, és ugyanolyan jól is működik, ha nem jobban, mint az emberek többségének. Itachi jó ember. Ne beszélj így róla. Soha. Soha többé.

- Ó, szóval így állunk? - horkant fel a gyermek Sakura. - Itachi a szent, és Sasuke az ördög?

- Nem, természetesen nem így értettem...

- Sasuke soha nem ártott neked! Minden, amit tett, miatta tette, Itachi miatt lett ilyen! Hát nem emlékszel, ahogy árnyékról árnyékra sétált, és aki mellette akart volna lenni, azt elűzte maga mellől? Együtt figyeltük, ahogy magányosan ténfereg, és nem találja a helyét. - Sakura gyermekkori énjének hangja suttogássá halkult, és olyan szomorúan hangzott, hogy a másiknak majdnem megszakadt a szíve tőle. - Nem emlékszel? Hiszen ott voltál, láttad, mit tett vele Itachi, a szent, a sérthetetlen.

- Itachi jó ember - szögezte le hajthatatlanul Sakura, de a tekintete zavart volt, ahogy nyugtalanul kapkodta a pillantását egyik pontról a másikra.

- Lehetséges, hogy igazad van, de nincs rá bizonyítékod - vonta meg a vállát őt idézve a gyermek Sakura, mire a másik lehunyta a szemeit. - Sasuke szenved, nem érzed? Ne mondd, hogy nem érzed ott legbelül, ugyanazt a fájdalmat, amit ő.

- Azt a fájdalmat Sasuke okozta magának! - kiáltott fel Sakura. - Itachi jó ember, nem akarta, biztos vagyok benne, én... tudom valahogyan, ne kérdezd honnét, de tudom. Tudom, érted? Ne beszélj róla így, nem akarom ezt hallani soha többé.

- Persze, tudod – mondta gúnyosan a gyermek Sakura, és megvonta a vállát. - De ne mondd, hogy én nem szóltam előre. Majd amikor fájni fog, hogy nem hittél nekem, mert inkább őbenne bíztál, ne gyere majd sírva hozzám, ahogy mindig. Nem én tehetek majd róla. Te tehetsz majd róla, csakis a saját butaságod. Most is tudod, hogy fájni fog, ó, mennyire, pokolian fog fájni, amikor eljön az ideje, és mégis mész előre, mint valami vak! Mint én, amiért bűnösnek érzem magam jó előre, és mégsem tudok semmit tenni az ellen, hogy tönkretedd magad. Majd emlékezz arra, amit most mondtam. Amikor eljön az ideje.

Az álomkép lassan kifakult és elhalványult, ahogy nem szűnt meg az a furcsa mozgás mellette, és Sakura végül rájött, hogy a vállát rázzák. Kinyitotta a szemeit, és Itachi arcára hunyorgott. A nap feljövőben volt, az első, halovány, még kissé erőtlen sugarai is bántották a retináját. A lány felsóhajtott, míg Itachi mellette visszafeküdt, és letette a fejét a párnára.

- Rossz álom? - kérdezte végül, a hangja szinte kettészelte a puha, hajnali csöndet.

- Nem rossz. Borzalmas.

- Kiabáltál. Semmi érthetőt, csak valamit kiabáltál. Nem is nagyon figyeltem rá, hogy kivegyem, mit akarsz olyan hangosan közölni valakivel ilyen korán - motyogta Itachi. - Sasuke?

- Rosszabb - nyögte Sakura, és a férfi felé fordult, a felkarjának támasztotta a homlokát, mintha el akarna bújni az egész elől. - Veszekedtem saját magammal. Ez normális?

- Néha igen – felelte homlokráncolva Itachi, és kicsit felemelkedett, hogy a karját Sakura feje fölé tegye a párnára, a tenyere megpihent a lány tarkóján. - Akarsz beszélni róla?

- Majd. Majd egyszer. Ha már nem lesz ennyire aktuális, és éppen ezért ijesztő. Aludtál valamennyit? - kérdezte végül a férfitól, aki tétován megrázta a fejét.

- Nem igazán. Néha elszundítottam, de csak rövid negyedórákra.

- A lázad?

- Elküldtem pihenni kicsit – felelte könnyedén Itachi, és a lány egy csöppet elmosolyodott.

- Nagyon helyes. Azt hiszem, még rám is rámfér egy kevés... - mondta aztán, míg megpróbált elnyomni egy ásítást, de nem járt sikerrel.

- Aludj csak. És ha veszekedni támad kedved valakivel, itt leszek akkor is, amikor felébredsz.

- Rossz vitapartner vagy, Itachi Uchiha. Túl jól érvelsz - motyogta Sakura, és elmosolyodott, amikor Itachi ujjai megmoccantak a tarkóján, hogy apró, láthatatlan köröket rajzoljon a bőrére.

- Szólhattál volna előbb is, ha ezt tudom egy hete, meggyőztem volna saját magam... - mormolta halkan, és mintha a hangjában mosoly rejtőzött volna. - Legközelebb figyelmeztess kicsit korábban.

Sakura egy álmos, halovány mosollyal válaszolt, aztán mély álomba merült, míg Itachi ujjai a hajtincsei között bujkáltak.