Sakura óvatosan megmoccant az ágyban, Itachi arcát figyelve kibújt a takaró alól. A talpa éppen hogy a földet érte, mikor a férfi felnyögött álmában. Visszafordult felé, az arcát nézte, várta, hogy megmozdul-e, de mikor nem történt semmi, letette a lábát a szőnyegre, és kiosont a folyosóra, a bokájában minden egyes lépést tompa fájdalom kísért, emlékeztetve a hegyes, bőrébe fúródó porcelándarabra, és kirázta a hideg, mikor a talpa a hideg követ érintette.

Attól tartott, felfázott, a hasa enyhén görcsölt, és tegnap vette észre, hogy túl gyakran jár ki a mosdóba. Tudta, hogy Itachi is észrevette, de nem tette szóvá. Becsukta maga után a mosdó ajtaját, és elindult volna a szobájuk felé, de kishíján beleütközött valakibe, és mikor kissé riadtan felpillantott, a tekintete világítóan zöld szemekbe bámult. Összerezzent, és megpróbálta kikerülni Kakuzut, de az megfogta a karját. A várttal ellentétben nem volt erőszakos, nem okozott fájdalmat.

- Várj - mondta halkan, a hangja mély volt és rekedtes.

Mikor a lány megfordult, és egyszerre értetlenül és nyugtalanul ránézett, Kakuzu a kezébe csúsztatott egy apró könyvet, és a lány tapintásra is felismerte. Miért ad neki egy Bingó-könyvet? Homlokráncolva bámult a tenyerébe.

- A százkettedik oldal. Kerüld el Hidant.

Sakura felpillantott, a tekintete megrökönyödött volt, ahogy Kakuzu szemeibe nézett, aztán a férfi elengedte a kezét, és egyedül hagyta, beleolvadt a sötétségbe, a lány pedig pár pillanat elteltével felocsúdott, és visszasietett a szobába. Itachi még aludt, csak lopva vetett rá egy pillantást, míg kapkodva próbált meggyújtani egy gyertyát, az ujjai remegtek. Elsőre elejtette az égő gyufát, gyors mozdulatával, hogy eloltsa, mielőtt felgyújt valamit, felborított egy üres poharat.

Az üveg végiggördült az asztalon, Sakura az utolsó pillanatban kapta el, mielőtt átfordult volna az asztal peremén, és felkelti Itachit az üvegcsörömpölés zajával. A szíve súlyos, nehéz dobbanásokkal vert a mellkasában, és egy pillanatra lehajtotta a fejét, a hűvös asztallapnak nyomta a homlokát, hogy lenyugodjon. Nem igazán sikerült, de egy hajszállal higgadtabb volt, mikor felegyenesedett, és visszatette a poharat az asztalra. Aztán újra megpróbálkozott a gyertyagyújtással, és ezúttal sikerrel járt; a meleg, narancssárga láng barátságosan pislákolva lobbant fel, megvilágítva az asztalt.

Leereszkedett az egyik székre, ránézett Itachira, mielőtt a könyvért nyúlt volna, de a férfi zavartalanul aludt, bár az ujjai meg-megrezzentek a paplanon. Sakura egy hatalmas lélegzettel kinyitotta a könyvet. Nem volt nehéz megtalálnia a százkettedik oldalt. Magától nyílt ki ott, a gerince meg volt törve, mintha gyakran nyitották volna ki annál az oldalnál, és könyvjelzőként egy apró, fehér papír takarta el a nyilvánvalóan neki szánt tartalmat. A lány rámeredt a cetlire. Csak egy kérdés volt, egy egyszerű kérdés, és Sakura homloka ráncba szaladt. Miért játszik vele kitalálósdisat egy akatsukis az éjszaka közepén?

Felemelte a papírt, és önmagával nézett farkasszemet, ahogy a fehér, orvosi köpenyben mosolyog. Emlékezett erre a képre. Aznap készült, amikor Tsunade végre kinevezte orvosnak. A nő is ott állt mellette a kórház folyosóján, de őt levágták a felvételről. És a kép alatt az összeg... Döbbenten rámeredt, a szája tátva maradt. De miért? Miért ennyi? Miért szerepel a neve egyáltalán ezen a listán? A tekintete lejjebb vándorolt, és az egyetlen mondat, amit ott talált megmagyarázott mindent.

"..., lehetséges Akatsuki-tag."

Te jó ég. Sakura szorosan lehunyta a szemeit, és kirázta a hideg. Mikor újra felpillantott, az első, amit meglátott az Sasuke neve volt a szemközti oldalon. Zavartan a képre nézett, de csak egy vörös hajú lány nézett rá vissza, a szemüvege mögött intelligens, óvatos tekintet bújt meg, és Sakura pillantása lejjebb vándorolt.

"Orochimaru egyik búvóhelyének volt vezetője, Sasuke Uchiha csapattársa a Hebiben."

Hebi... Sakura lapozott egyet, aztán még egyet, a végén arra rezzent fel, hogy végiglapozta az egész könyvet. Sok ismerős arc, és még több ismeretlen, köztük még kettő, akinek a "Hebi" szó szintén szerepelt az adatlapján. Egy gyógyító, egy kardforgató, akinek a tekintete igencsak emlékeztetett Kisamééra, és egy irányíthatatlan szörnyeteg. Mind Orochimaru levetett holmija. Halkan, fájdalmasan felnyögött, és Itachi a hangjára reagálva megfordult az ágyban, de nem szólalt meg, és a lány hevesen dobogó szívvel újra a könyvre fordította a tekintetét, a mellette heverő fehér, cakkos szélű papírdarabra.

"Ha Itachi biztonságban van, ki van veszélyben?"

Fogalma sem volt, ez mit akar jelenteni. Kitől van biztonságban Itachi? Kinek kéne veszélyben lennie? Kakuzu talán arra próbálja meg figyelmeztetni, hogy veszélyben van? Ennek semmi értelmét nem látta, nem érezte a logikát a tettek mögött, és ez pokolian zavarta. Kakuzunak semmi oka nincsen rá, hogy figyelmeztetni próbálja. Vagy fenyegetés...? De akkor miért mondta, hogy tartsa magát távol Hidantől? Ha Itachi biztonságban van... Ha. Nem volt semmi értelme. Itachi biztonságban van.

Kitől kellett volna fenyegetve lennie? Hidantől? Ostobaság, Pein akkor sem hagyná, hogy egymásnak essenek, ha nem érdekelné, mi lesz velük. Tehát... tehát Itachi biztonságban van. Akkor ki van veszélyben? Sakura összeszorította az ajkait. Ha Itachi biztonságban van, és valóban Hidanről szól az üzenet, nos, akkor ő az, aki veszélyben van. Az egyetlen lehetőség őrajta keresztül vezet Itachihoz. Főleg most, amíg gyógyítja... Ha Hidan most eltávolítaná Itachi közeléből, Itachi vak maradna. Vak, és védtelen a sharinganja nélkül, és nem lenne többé semmi haszna Pein számára. Ha Hidan valóban Itachit akarja, a legegyszerűbb út rajta keresztül vezet...

És akkor rájött. Ha bárki más Itachit akarná megölni, most, ebben a pillanatban... Mindenképpen ő a legjobb, és valószínűleg az egyetlen lehetősége is. Hidan, Sasuke, akárki. Elég, ha őt eltávolítják az útból.

Felpillantott, az ágyban mocorgó férfira bámult. Itachi tudta, hogy így lesz. "Amíg tart, védtelen vagy." Tudta, hogy így lesz, és gyűlölte, hogy ki kell tennie ennek. Pein is tudta, hogy így lesz. Azért sürgette, hogy eltűnjön innen. Minél előbb hazamegy, annál hamarabb szűnik meg ez az állapot. Szüksége volt rá, hogy meggyógyítsa Itachi szemeit, de a kezelés alatt Sakura maga nyitotta meg az utat Itachihoz, a lehetőséget a férfi megsebzéséhez...

Itachi nem akarta, hogy megvakítsa. Elhúzta, ameddig lehetett, de minden egyes nappal közelebb került ahhoz, hogy meglássák, amit ő és Pein megpróbáltak takarni: Sakurát. És most egy lap egy könyvben, és ennyi elég is ahhoz, hogy minél hamarabb el kelljen tűnnie innen.

Fejvadászok, ANBU-csapatok és speciális ninja-osztagok. Sasuke. Sasuke, és a Hebi. És ő az a vékony kis pajzs, ami köztük, és Itachi között áll.

******

Sasuke az ágyán feküdt, kezével a feje alatt, újra és újra átgondolta a dolgokat. Nem volt semmi értelme. Juugo azért követi, mert Kimimaro megemlítette neki őt. Karin azért követi, mert teljesen mániákussá vált vele kapcsolatban. Suigetsu azért követi, mert meg akarja szerezni Kisame kardját. A másik kettő indoka is elég reszketeg lábakon állt, tudta jól. Miért vannak mellette? Miért segítenek neki? A bátyja soha nem ártott nekik.

Sakurára gondolt, a tekintete támaszt keresve vándorolt a falakon, a bútorokon, de nem talált. Lehunyta a szemeit, és egyből az a kép ugrott elé, a kép, amit Karin mutatott neki: az Itachira nevető Sakura. Nevetséges. Felhorkantott, a szemhéja felnyílt, újra a plafonra bámult. Sakura, mint Akatsuki-tag. Annyi ereje sincs, hogy lábtörlőnek használják, vagy akár házvezetőnőnek.

Sakura, akit mindig védeni kellett. Sakura, aki utolsóként lépett a küzdőtérre, Sakura az orvos, a fiatal lány, Sakura a barát, Sakura a csapattárs, Sakura, Tsunade tanítványa... A szeme előtt peregtek a képek. Kizárt. Nem lehet. Nem, nevetséges a gondolat is.

Sakura, a chakra-kontroll mestere. Mindkettőjüknél jobb volt benne. Egy szinten állt Kakashival. A genjutsui... Mikor Kakashi először használt rajta genjutsut, elájult. A következő évben már semelyik chuunin nem tudta átverni genjutsuval. Ő volt az, aki megtévesztett akárkit az ijesztően pontos képekkel. Elhitette velük, hogy megtörtént, amit láttak. Szinte kivétel nélkül.

Sakura, az akaraterejével. Azzal győzte le Inót, amikor a fejébe próbált behatolni a chuunin vizsgán. Majdnem sikerült elérnie, hogy harc nélkül feladja. Legyőzte Inót, a szőke lány kekkei-genkaiját. Amikor elhagyta Konohát, és elkábította a sharingannal, érezte azt az akaraterőt. Nekifeszült, nehezen engedett. Akkor erősebb volt nála.

Sakura és az ökle. Amikor Naruto métereket repült, vagy amikor a föld hasadt szét az ökle alatt, a pontos, precíz, ideghúzó mozdulat, ahogy felveszi a kesztyűjét... Sziklákat tör össze a kezeivel, a kezeivel, amik a legapróbb sérülést is képesek rendbehozni. Tudott róla. Hallotta a híreket, figyelt, mikor Konoháról volt szó. Tsunade tanítványa, a legjobb... Orvos.

És többé már nem volt nevetséges a gondolat, több értelmet nyert. Kell nekik egy orvos. Sakura jó taijutsuban, genjutsuban és ki tudja még miben. Már nem ismerte, akárhogyan is akarta volna. Eltávolodott tőle, többé nem az volt, aki egykor, többé nem az volt, aki sírt utána. Felnőtt. Úgy, ahogyan ő is.

Ő kellett Orochimarunak, Naruto Konohának, miért ne kellhetne Sakura az Akatsukinak? Az utóbbi években nem voltak túl aktívak, de megszereztek egy bijuut, és ez elég jel volt arra, hogy elkezdték a gyűjtést, amibe egyszer már belebuktak, mikor elvitték Gaarát. A jinchuurikik általában a legvédettebb shinobik a falvaikban. Többnyire a Kagéjuknál is jobban védik őket, és ez sérüléseket jelent, nagyrészt súlyosakat. Sakura pedig... ért a gyógyításhoz. Ő a második legjobb. Aligha szerezhették volna meg Tsunadét. És most a kezükben van a lehetőségeikhez képest legjobb eszköz.

Nyugtalanító volt a gondolat, hogy lehet oka. Súlyos, nyomós, valódi oka annak, hogy Sakura a bátyjával van. Sasuke a fogát csikorgatva felült, és lerúgta a takaróját. Elég volt. A harag nem oldja meg helyette ezt a problémát. Sakurának Konohában a helye.

******

Minden nehézkes, vánszorgó léptét lánccsörgés kísérte, halk, csöpögő hang a háta mögül. Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja; ujjhegyekről csöpögő vér hangja, ahogy a halott test alá gyűlt vértócsába csepeg, lassan, ütemesen, mintha a szíve dobbanásainak ritmusához próbálna igazodni. Mint egy élő homokóra, számolva a másodperceket, amiket ezen a helyen töltött.

Nem volt más hang, csak ez és a lánccsörgés, a hideg fémlánc érintése a bokáján, a holtsúly, amit cipelt: halott testek a hátára kötve, a minden pillanatban rátörő érzés, hogy hamarosan felbukik a saját lábában, és tudta, ha ez bekövetkezik, nem fog felkelni soha többé. A házak körülötte némák és sötétek voltak, egyetlen tücsökciripelés sem hallatszott. Sehol egy ember, egy élő, csak halottak, halottak mindenfelé, ahogy figyelik a lépteit üres, üveges szemükkel, kicsavarodott végtagok, vér. A legrosszabbak azok voltak, amiknek nem volt szemük. Csak az üresen, feketén tátongó szemüreg, és mintha még az is vádlón meredt volna rá.

Hiába tudta, hogy halad, hiszen mozog a lába, egy tapodtat sem jutott előre, a kép ugyanaz maradt, ugyanazok a házak, ugyanazok a halottak. Aztán hangot hallott, nevetés hangját, és felnézett. A sötétségben egy színes folt villant, majd eltűnt egy ház mögött, és ő felnyögött, ahogy megpróbálta utolérni, de nem tudott moccanni sem. Lépett, a lába mozgott, csörgött a lánc, csöpögött a vér a háta mögött, úgy érezte megy előre, de semmi nem történt, semmi nem változott. Mikor újra felnézett, ott állt előtte, és mosolygott, Itachi pedig könyörgött neki. Könyörgött, hogy ölje meg végre, vér csorgott végig az arcán, tudta, hogy a szeme, érezte a fájdalmat a halántéka mögött, a teste égett, de a lány csak mosolygott, és nem mozdult.

******

Sarutobi Hiruzen teljes ANBU-felszerelésben, haptákban állt a sor végén. A feljebbvalója, akiről fogalma sem kellett volna lennie, hogy kicsoda a maszk mögött éppen küldetéseket osztott ki. Sarutobi némán figyelte, ahogy Tobirama pattogós hangon parancsokat osztogat, utasításokat ad, ingerülten magyaráz. Évek óta tanította, így nem esett nehezére azt tenni, amit mond. Annyira ígéretesnek tartotta, hogy idővel Hashirama is megjelent az edzéseken, kiemelt figyelemmel kezdte kezelni a jelentéseit, aztán már csak arra eszmélt fel, hogy az Első ugyanolyan habitussal áll neki a fejébe tömni az összes létező tudást a világon, hogy néha már állva is képes volt elaludni, ha kapuőrködéssel bízták meg. Nem volt szerencsés helyzet a kapuban szunyókálni, de emberből volt, néha elképzelni sem tudta, mit várnak el tőle ezek ketten.

Most úgy tűnt, az egyetlen ember, akitől Tobirama nem vár el semmit, és akinek nem ad küldetést, az ő. Sarutobi zavartan áthelyezte a testsúlyát a jobb lábáról a balra, mire a tigrismaszk felé fordult, egy metsző, vesébe látó pillantás volt a jutalma, aztán visszafordult a szerencsétlen sráchoz, akit lassan tíz perce nyúzott a papírmunka fontosságával - holott Sarutobi tudta, hogy ő maga is rühelli, és ha lehet elsumákolja. Aztán odaadta neki a legnehezebb küldetést, és akkor Sarutobi végképp kezdte rosszul érezni magát. Valamit elrontott? Mit csinált rosszul? Nem ivott, nem hajították ki bordélyokból, nem ölt meg senkit, akit nem kellett volna... Leadta a jelentését? Le. Persze, hogy leadta. Sosem felejtette el. Akkor mi a fene baja lehet vele a sensei-nek?

A srác mellette röviden szalutált, de Tobirama már nem rá figyelt, és kicsit csalódottan ejtette maga mellé a kezét, majd megfordult, és távozott. Sarutobi utána nézett, és a hajszínét látva halkan felsóhajtott, annyira halkan, hogy csak a mellette álló hallhatta. Persze, Uchiha. A gyomra összeszorult egy pillanatra, mikor arra gondolt, Tobirama mennyire elvakult velük szemben. A srác jó volt. Majdnem annyira jó, mint ő, és ez nagy szó volt, mivel neki nem a Hokage volt az egyik tanítója. Mostanában ráadásul mintha jobban kiütközne a férfin ez a megalapozatlan előítélet, és ez valahogy rossz érzés volt. Látni, hogy semmibe vesz valakit a származása miatt. Még csak nem is tehet róla. Fiatal, fiatalabb nála egy évvel, itt van, tehetséges, és mégsem fog soha semmire jutni. És mindezt azért, mert a felettese nem kedveli az egyik rokonát. Sőt, tulajdonképpen egyik rokonát sem.

Sarutobi tekintete a csukott ajtóról Tobiramára vándorolt, aki újabb ANBU-t küldött az útjára. Végre ketten maradtak, és félt tőle, hogy mi következik. Bár, az is lehet, hogy egyszerűen csak rossz kedve van. Előfordult, hogy valakinek leüvöltötte a fejét, csak mert rossz hangulatban találta meg egy ostoba kérdéssel. Talán most is így van. De valahogy kételkedett benne. Tobirama egy mély sóhajjal levette az álarcát, míg leereszkedett a székre az asztala mögött, és megdörzsölte a homlokát, mintha már fájna a sok ráncolástól.

- Vedd le a maszkod, Hiruzen – mondta a férfi, a hangja nehéz volt, és súlyos, Sarutobi pedig késlekedés nélkül teljesítette a kérést, az ujjai kibontották a laza csomóra kötött vörös madzagot, ami az arcán tartotta a porcelánmaszkot, és a kezében tartva várakozón figyelte Tobirama fáradt mozdulatait, ahogy fiókokat nyitogat, papírokat lök félre, mintha valamit keresne.

- Valami baj van, sensei? - kérdezte óvatosan, halkan, bár félt a választól.

- Van valami, amit kifejezetten neked tartogattam – mondta Tobirama és Sarutobi fellélegzett. - Nem azért, mert te vagy a legalkalmasabb rá - nézett fel a hangra szigorúan a férfi, és a másik értetlenül pislogott.

- Akkor miért?- kérdezte kissé bizonytalanul, míg Tobirama hátradőlt a székén.

- Azért, mert neked tökéletes hozzáférésed van. Az öcséd étterme... Ott laksz te is, az étterem felett, igaz?

- Igen.

- Sizuka az unokahúgod.

- Igen, sensei.

- Nem kérdezel semmit? - kérdezte Tobirama, ezúttal derűsnek tűnt, a szeme szinte vidáman csillogott.

- Mit kell tennem?

- Túl tökéletes shinobit neveltünk belőled Hashiramával. Túl merev vagy.

- Shinobi vagyok, uram – felelte komolyan Sarutobi.

- Hát hidd csak azt, hogy ez tesz shinobivá. Fiatal vagy még, és tanulnod kell - legyintett Tobirama, és előredőlt. - Mitsuko odaköltözött hozzátok. Azt akarom, hogy figyeld. Éjjel-nappal. Mit csinál, mit eszik, kivel, mikor találkozik. Na jó, azt talán nem kell jelentened, mit eszik – mondta töprengve a férfi. - Azt akarom, hogy bizonyosodj meg róla; még véletlenül sem fut össze szabadidejében Madarával.

Megint az Uchihák. Sarutobi biccentett, és amíg távozott, arra gondolt, nincs még egy klán, amelyik ennyi gyanúsítgatással és gyűlölettel lenne övezve. Sajnálta az egészet. Mások helyett is.

******

Hajnali kettő volt, mikor a láz igazán átcsapott Itachin. Az ablaknál állt, figyelte odakint a sötét árnyékokba olvadt fákat, és gondolkozott, de a férfi nyöszörgésére felnézett. Az ágy mellé lépett, leült a szélére, és Itachi homlokára fektette a tenyerét. Nem volt szükséges mozdulat, anélkül is tudta, hogy tűzforró - érezte a testéből áradó hőt, ahogy leült mellé, úgy csapta arcon, mint egy pofon.

Lázcsillapító. Ez volt az első gondolata, a második pedig az, hogy Itachi nem kért belőle, és nem is akarná. Arról nem is beszélve, hogy fel kéne hozzá keltenie. Az alvás segít neki megbirkózni a lázzal. A férfi egész testében reszketett a takaró alatt, és Sakura várt, várt, hogy elmúljon, de egyre csak rosszabb lett, és mikor igazán elkezdett aggódni az a pillanat volt, amikor zihálni kezdett, és a karja libabőrös lett.

A lány lehunyt szemmel szorította Itachi kezét, arra gondolt, az első alkalommal, mikor ilyet látott mennyire ijedt volt, és a rosszullét környékezte. Most csak szomorúságot érzett, néma, csöndes fájdalmat, és vágyat, hogy valaki szorosan magához ölelje, hogy lecsillapulhasson a háborgó szíve.

Kinyitotta a szemeit, és Itachi arcát figyelve ült, a hüvelykujja lassan, megnyugtatón körözött a férfi kézfején, de nem hitte, hogy bármi hatása lenne rá. Nem úgy tűnt, mintha egyáltalán érezné, de akkor sem hagyta abba, ahogyan Itachi sem a reszketést. Izzadt; a mellkasán szinte patakokba csorgott a veríték, és a lány egy fél percre hagyta csak magára, hogy borogatást hozzon. Segítség, de nem lázcsillapító, és remélte, hogy a férfi ezzel kiegyezne, ha a tudatánál lenne.

Rásimította a homlokára, Itachi kiszáradt, cserepes ajkai megmoccantak, mintha mondani akarnának valamit, de Sakura nem értette, és nem is akarta érteni. A tenyerét a férfi mellkasára téve próbált a chakrájával is segíteni kicsit, és bár Itachi két-három percig úgy tűnt, jobban lesz tőle, de aztán megragadta a csuklóját, és a lány kis híján felsikoltott a hirtelen mozdulattól, a levegő a torkán akadt. Még volt ideje arra gondolni, hogy Itachi még most sincs magánál egészen, mielőtt beszívta volna a genjutsu.

Értelmetlen, villogó képek, hangok és illatok halmaza volt, és talán ez volt a legrosszabb benne... Semmi logika. Nem tudta követni.

Egy mosolygó arc, elúszó szavak, sikítás, vér fémes, pokolian erős szaga, két összeolvadt, izzadt test, egy asztal, mögötte emberek, a Hokage irodája, robbanás, egy mosdókagyló oldalán lassan lecsorgó vérfolyam, egy fiatal lány arca, fekete hajú, ijedt, a szemében félelem ül, hiába mosolyog, egy sötétzöld szempár, üres házak, betört ablakok, az akatsukis köpeny visszavarrt kapcsai, Sasuke, holtan hever egy kiszáradt tó medrében, a Hokagék szobrai a torony felett, egy ANBU maszk, ami rábámul, rizs illata, teáé, cseresznyefák egy udvarban, halványan ismerős, de továbbvillan, mielőtt rájöhetne hol van.

Aztán a többi, por, a tomboló Kurama, Fugaku, Sarutobi-sensei, újra az a két test, lábak és karok összegabalyodva, egy morgás, artikulálatlan, de emberi hang, emberi, Itachié, ablakon lecsorgó esőcseppek, égő fa recsegése, könyörgés, egy talp súrlódó hangja, repülő kunai élénk villanása, egy haldokló nő, a plafon repedései, eperillat. És ő, ő, ahogy előtte áll, néz rá, bízik, hatalmasra nyílnak a szemei, azok a zöld szemek, és a hajába markol, katana csillan kettejük között, a fém a bordái közé vág, aztán újabb kép, még egy, ahogy a haját markolja, és a szájára hajol. Az ő halott teste Sasukéé mellett, Itachi fölöttük áll, néz, szótlan, a tekintete sötét, sötétebb az éjszakánál, mindent beszippant, mindent eltűntet, nem marad más, csak ők hárman, a lerombolt Konoha képe, Naruto ahogy üvölt, míg a hasán tekergő pecsétből kitör a Kyuubi, egy újabb illat, ismerős, mint a saját szívverése. Sasuke. Sasuke csecsemőként, Sasuke első lépései, Sasuke nem hajlandó enni, Sasuke utána rohan, Sasuke sír... Újra, és újra ő, mintha nem is létezne más a világon, csak Sasuke.

Sakura nem tudta, mikor rántotta vissza a valóságba Itachi felrezzenése. Csak arra eszmélt fel, hogy szótlanul ül az ágy szélén, forró tenyér simul az arcára, törli le a könnyeit, rekedt hang ismételgeti a nevét. Szédült, hányinger szorongatta a torkát, és úgy érezte, mintha most tépték volna ki a szívét a torkán keresztül. Hallotta, hogy hangosan zihál, érezte, hogy dübörög, pániktól verdes a szíve, de mintha nem is a saját teste lett volna, amikor felállt, és a fürdőbe rohant. Csak öklendezett, képtelen volt hányni, izzadság ütközött ki a homlokán, a gerince feszült, mintha ketté akarna roppanni.

Mire Itachi erőtlen lépései elérték a fürdőt a földön ült, sírt, és nem kapott levegőt.

- Sakura... Sakura? - Majdnem elbotlott benne. Leguggolt hozzá, aztán leült, a keze reszketett, mikor hozzáért a vállához, de a lány nem mozdult, csak nézte. - Nem tudom, nem akartam... - mondta halkan Itachi, és a szeme pokolian fájt azoktól az átkozott könnyektől.

Évek óta nem sírt. Tíz éve nem sírt. Elfelejtette, milyen érzés.

******

Tsunade kezében bögrével tétlenül ücsörgött a műtő előtti padon. Az ujjai között tétován forgatta a bögrét, figyelte, ahogy a tartalma mozog és hullámzik, minden egyes apró mozdulatára. Mindig is ura volt a legapróbb rezzenésének is. Ez kellett ahhoz, hogy orvos lehessen. Jó orvos, olyan, aki mindig tudja, mit kell tenni. Azt kívánta, bárcsak a magánéletben is ennyi kellene ahhoz, hogy minden megjavuljon.

Mikor végre megérkeztek, készen állt. Neji a könyökével nyitotta a műtőajtót, de a nővér nem engedte be. Tsunade nem is csodálkozott rajta. Ő, és a mögötte lihegő Hinata, Naruto és Kakashi mind csupa por volt és kosz, a nadrágjuk szárán sárfoltok virítottak. Tsunade már ismerte annyira a kórház személyzetét, hogy tudja, nem sok választja el őket attól, hogy mindegyiket tetőtől-talpig fertőtlenítsék és alaposan kivizsgálják, mielőtt kiterelik őket az ajtón.

A gondolat az agya legmélyén bukkant elő, míg szemügyre vette Temarit, gyors mozdulattal levette a nadrágját, fertőtlenítette, kitisztította a sebét. Még hallotta, hogy Hinata mondd valamit a csukott ajtó túlfelén, és a nővér válaszol neki, de nem értette, és nem is igazán figyelt oda. Alapos vizsgálat után Tsunade mérgezés erős gyanújával és egy kezdeti elfertőződéssel kellett szembenézzen, de tudta, hogy minden rendben lesz. Temari erős, a szervezete egészséges, a méreg gyakori, ahogyan az ellenszere is, és a lába is megmarad, hacsak nem kap ingert rá, hogy pocsolyákban fetrengjen a következő két hétben.

Éppen a sebet varrta össze, amikor Temari magához tért. Ahogy ijedten megpróbált felülni, Tsunade kis híján beleszúrta a tűt a saját ujjába.

- Maradjon nyugton - szólt rá a nővér, míg lenyomta az ágyra, és Tsunade rámosolygott az ijedt Temarira, aki rémülten kapkodta a tekintetét.

Nem úgy tűnt, mintha felismerné.

- Sakura? - kérdezte homályos szemekkel, rekedt volt, a Hokage pedig megpaskolta a kézfejét, és folytatta a munkát.

- Nos, nem egészen, kicsikém.

- Tsunade-sama? - suttogta Temari, és megnyugodni látszott. Halkan felszisszent, mikor a tű a seb mellett belefúródott a bőrébe, de Tsunade tenyere biztosan tartotta a térdénél, így nem tudott elhúzódni a kellemetlen érzés elől. - Sakura... Sakura kezelt egy éve. Sakura.

- Tudom. Gyógyszert szedsz, igaz?

- Progeszteron – suttogta Temari, és Tsunade egy pillanatra megállt a varrásban, a hasára fektette a tenyerét. A zöld chakra melege megnyugtatta a nőt, és a Hokage elmosolyodott.

- Hát, nem véletlenül Sakura a legjobb tanítványom - mondta, a hangja biztatóan csengett. - Minden rendben – mondta még megnyugtatón, és Temari lehunyt szemmel hagyta, hogy összevarrja a sebét, bár a duzzadt, vörös sebszélek macerálása már ránézésre is elég fájdalmas volt.

Mikor végzett, gézlapot tett a sebre, Temari combjára erősítette pár semleges, barna színű ragtapasszal. Illett a nő bőrszínéhez, és Tsunade egy sóhajjal arra gondolt, nem mintha nem lenne mindegy az egész. A lényeg, hogy meggyógyuljon. A nővér egy pillanatra egyedül hagyta Temarival, alighanem előkészítette a kórtermét. Egy darabig maradnia kell majd, bár Tsunade tudta, hogy nem az a fajta, aki hajlandó kórházban vesztegetni az idejét, vagy legalábbis nem túl sokáig. Nyughatatlan volt, akárcsak ő ebben a korban. Átvillant az agyán a gondolat, hogy öregszik. Már minden a múltat juttatja eszébe, mindent hozzá tud kötni egy-egy régi eseményhez.

Kidobta a tűt a kukába, és kezet mosott. Míg a fertőtlenítővel dörzsölte a bőrét egy pillantást vetett a tükörbe, megállt a keze, és felsóhajtott. Talán ideje lenne megöregedni. Talán ideje lenne megmutatni a világnak, hogy nem azért teszi ezt magával, mert hiú, ahogy sokan hiszik. Meg kéne mutatnia, hogy el bírja viselni a ráncokat az arcán, a megereszkedett melleket, az ízületi fájdalmakat, mindazt, ami az öregedéssel jár. Bárcsak ilyen egyszerű lenne minden. Lehajtotta a fejét, és a víz alá tartotta a kézfejét.

- Nem, Gaara, nem akarom, nem megyek...

A motyogásra felpillantott, a tükrön keresztül Temarit figyelte, ahogy apró rángások futnak végig az izmain. A tapasztalat azt mondta, láz lesz belőle, és mire végzett a méreg eltávolításával, és az ellenszer beadásával meg is érkezett, mint valami menetrendszerű, rutinos dolog. A lázcsillapítót folyékony formában kellett beadnia, aztán az injekciós tű is a kukában landolt, és a nővér megérkezett a hordággyal, átvitte Temarit a kórtermébe.

Tsunade utánuk lépett ki a folyosóra. Legelőször Hinatát vette észre, ahogy a lábát felhúzva kucorog a padon, a szeme csukva volt, és Narutónak támaszkodva szuszogott, aki némán a lány arcát figyelte, már régen elbambulhatott. Tsunade ismerte azt az elgondolkozó arckifejezést, és mosolyognia kellett. Neji szemben ült velük, könyökével a térdére támaszkodva, az ujjait egymásba fonva meredt a padlóra, mintha valami különlegesen érdekeset figyelne. Kakashi mellette elterülve aludt, halkan horkolt, de úgy tűnt, egyikőjüket se zavarja a hang.

Mikor Naruto felpillantott rá, a válla megmoccant, és Hinata azonnal felrezzent, kissé zavartan próbálta eltávolítani az arcára tapadt kócos hajszálakat, és egy pillanatra Narutóra bámult, mielőtt a tekintete megkereste volna azt, amit a fiú nézett; Tsunadét. A Hokage felsóhajtott, míg lehúzta a gumikesztyűjét, és Neji felegyenesedett, a válla megroppant.

- Nos, megmarad. Egy ideig megfigyelés alatt kell tartanom, de rendbe fog jönni, valószínűleg igen hamar, ahogy ismerem.

A hangjára Kakashi is felébredt, a szeme még homályos volt az álomtól, de egy fél pillanat után valószínűleg felfogta, mit mondott az imént, és megkönnyebbülten feltápászkodott.

- Akkor már nincs mit tenni. Indulás haza, gyerekek – mormolta halkan, aztán magukra is hagyta őket, miután intett Tsunadénak.

Naruto bólintott a szavaira, Hinata felé fordult.

- Hazakísérlek - mondta komolyan, de Neji felállt, és melléjük lépett.

- Semmi szükség rá. Egy helyen lakunk - emlékeztette a fiút, mire Naruto vágott egy keserű fintort, de bólintott.

- Jó éjszakát - mondta még, míg Neji megfogta Hinata karját, és elindultak az ajtó felé.

- Ne... neked is – dadogta meglepetten a lány, már háttal, aztán visszafordult a feje, egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett Narutóra, aki komolyan utánuk bámult.

Tsunade a falnak támaszkodva figyelte a jelentet, az ujjai megrezzentek a gumikesztyűk körül, aztán hangosan ciccegni kezdett, mire a fiú ránézett. Mintha el is felejtette volna, hogy ő is ott van, a tekintete csodálkozó volt, meglepett. Ijedten felemelte a kezeit, mikor a gumikesztyűk felé repültek, és a reflexeinek hála el is kapta őket, mielőtt az arcán csattantak volna, mint egy-egy kiadós, anyai pofon.

- Szedd már össze magad, fiam – mormolta rosszallóan Tsunade, és eltűnt a műtőben, Naruto pedig megrökönyödve utána bámult, majd lepillantott a gumikesztyűkre a tenyerében.

Nos, talán ez is van olyan jó kezdőlökés, mint bármi más.

*****

A képek borzasztóak voltak, ahogy a hangok, az illatok is. De a legrosszabbak mind közül az érzések voltak, amik elöntötték a mellkasát. Gyász, fájdalom, tehetetlenség, düh... Még most is fojtogatták, pedig hosszú percek óta, talán órák óta véget ért.

Itachi körül szinte vibrált a levegő az idegességtől, és Sakura nehezen kapott levegőt. Kapkodva, zihálva lélegzett, fogalma sem volt, mióta tarthat a roham, a szíve túl gyorsan kalapált a bordáin ahhoz, hogy azzal mérhesse a múló másodperceket, az időérzéke pedig ugyanúgy elhagyta, ahogy a józan gondolatok is. Néha a tompán sajgó fejében felhangzott egy-egy szó, többnyire a neve, és hiába tudta, hogy Itachi szólongatja képtelen volt válaszolni.

A férfi tenyere valamikor az arcára csúszott, ott is maradt, és Sakura tágra nyílt szemmel, pánikban verdeső szívvel bámulta a másik arcán a könnyek nyomát. Természetes reakció, a szemek tisztulására, valami mégis zavarta. Tudta, hogy mindketten látták, tudta, hogy Itachi nem akart genjutsut idézni, mégis megtette, talán a chakrájuk keveredése... Fogalma sem volt. Itachi öntudatlanul reagált őrá, rossz álomból ébredt, talán fenyegetve érezte magát. Pont tőle. Nevetséges, de mégis megtörtént. Magyarázat pedig sehol.

Ilyen Itachi Uchihának lenni? Ilyen? Mindennap ezzel kell élnie? Mindennap ezt érzi, szüntelenül, újra meg újra, körforgásban, mint egy ostoba, megakadt lemez? Már végképp nem tudta, mit gondoljon Itachiról, mi történhetett, mi tette olyanná, amilyen.

A roham lassan tűnt el, a légzése egyre közelebb került a normálishoz, és érezte, hogy Itachi lassanként megnyugszik mellette.

- Sakura? Jól vagy?

- Ne ülj a földön - suttogta a lány kiszáradt torokkal. - Megint belázasodsz.

A férfi rekedt, halk nevetéssel húzta magához, a tenyere a tarkóján pihent, ahogy a vállához húzta a fejét.

- Ne haragudj. Ne haragudj rám - mormolta, míg a derekánál fogva magához szorította Sakurát.

- Tévedtem - nyöszörögte a lány, mire Itachi lazított az ölelésén. - Még mindig lázas vagy.

- Bolond vagyok, bolond, egy megveszekedett, ostoba bolond – suttogta Itachi, az arcát a hajába temette. - Ne haragudj. Kérlek.

- Igen, bolond vagy, de miért haragudnék? - kérdezte végül türelmetlenül Sakura.

- Láttad, miért. Még mindig nem érted? - A hangja, a lázas, suttogó hangja felidézte a lányban az emléket, a genjutsu szinte egyetlen, teljesen tiszta képét: Itachit, a tarkóján a tenyerével, ahogy lehajol hozzá, a szeme félig lehunyt, vörösen izzó, kihunyt fekete parázs, és megborzongott. - Minden, amit teszel, minden, amit csak meg akarsz tenni a gondolataid, te, olyan mint az a kicseszett nap, amikor ennyire rohadtul fázom az egésztől. - Sakura lehunyta a szemeit, riadtan szívta be a levegőt. - Ha így szorítalak eltörlek, törékeny vagy, az egész törékeny, én foglak megölni, én, azzal, hogy segíteni akarok, segítek, és akkor szükséged lesz rám, én láncollak magamhoz, mikor pont az ellenkezőjét akartam, érted, miattad, és mikor megölöm a barátaidat összetörlek, akkor is, ha nem emlékszel, ha nem emlékszel rám. Főleg akkor, akkor én is összetörök, nem érted? - Itachi szinte már nem is lélegzett, és a lány összerezzent, a torkába gyűlt a kitörni készülő zokogás. - A hangoddal tépsz szét, ketté, te és Sasuke, Sasuke és te, melyikőtök legyen, mintha azt mondanád nekem minden lélegzeteddel, hogy nem számítanak a szellemeim, elég, ha elrejt a saját bűnöm előlük, elég, ha elrejtesz, őt nem érdekli, hogy itt haldoklom, hogy az egész életem haldoklás volt, mindig is, semmi más. Könyörögnöm kéne, hogy legyen egy olyan sebem a többihez, egy olyan sebem, mint te, meg kéne tanulnom, hogyan legyek bölcsebb bolond önmagamnál? Hogy elmenj, mert el kell menned, te is tudod, menned kell, mielőtt megöllek, haza kell menned...

- Megijesztesz – suttogta végül rémülten, és Itachi megérintette az arcát.

- Persze. Hát persze – mondta halkan, nyugodtabban, de még mindig zihált a felindultságtól, óvatosan arcon csókolta. - Ne haragudj. Nem bírom egyedül többé. Minden nehezebb, minden könnyebb, minden másabb. Az élet valahogy... más így, hogy tudom, a világon vagy. Nem adhatok neked sokat, de ez minden, amire képes vagyok. Nem ígérhetem, hogy könnyebb lesz, de megteszek mindent, hogy az legyen. Ha elfogadod.