Ino a zsebéből nagy nehezen előkotort kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett a néma, sötét előtérbe. Odabentről evőeszközök csörgését hallotta, és felsóhajtott. Nagyszerű. Elkezdték nélküle a vacsorát. Lerúgta a cipőjét, és kibújt a kardigánjából.

- Halihó! Megjöttem. Tudom, hogy kicsit korábbra ígértem magam, de a barátnőd elkapott a sarkon, anya, és tudni akarta, hogy mikorra lesznek megint olyan szép narancsszínű begóniáink, és azt mondtam, szerintem jövő hónapban már... - Ino belépett a nappaliba, és a torkán akadtak a szavak.

Tágra nyílt szemmel meredt a megterített asztalnál ülő szüleire. A szüleire is, de leginkább Shikamarura.

- Szia - mondta a férfi, és felállt, mellé lépett. - Azt hittük kihűl, mire hazaérsz, de szerencsére nem késtél túl sokat. - Shikamaru egy lágy csókot lehelt az arcára, és az asztalhoz vezette, mert a meglepettségtől meg sem bírt volna moccanni, és alátolta a széket.

Mozdulatlanul bámult az apjára, aki egy apró biccentéssel jelezte, hogy minden rendben van, az édesanyja pedig szélesen rámosolygott, és Ino felengedett, rámeredt az őszirózsákra az asztal közepén álló vázában. Elmosolyodott, és sírva fakadt, Shikamaru pedig a szalvétájával letörölte a könnyeit.

- Szerintem elég sós a sushi így is - mondta halkan, Ino pedig bólintott.

- Igen, biztosan az - felelte, és megszorította a férfi kezét az asztal alatt.

*******

Naruto felült a sátorban, és álmosan a sötét ponyvára meredt. Odakintről nevetés zaja szűrődött be, és ő a homlokát ráncolva próbálta kitalálni, hogy Hinata miért nevet az éjszaka közepén. Nehézkesen fölkelt, és az arcát dörzsölve kitámolygott a sátorból.

A leégett tábortűz mellett Hinata egy farönkön ücsörgött, szemben Kakashival, és rázkódott a háta a nevetéstől.

- Naruto - mondta Kakashi, és a fiú rámeredt a maszk felett kilátszó sötét szemekre, a sarkukban összefutó ráncokra, és tudta, hogy a sensei mosolyog.

- Mi van? - nyöszörögte álmosan, és Hinata megfordult, ijedten pillantott rá.

- Felkeltettelek? Ó, úgy sajnálom... Nem akartam.

- Miért nem alszotok? - kérdezte értetlenül, és néhány bizonytalan lépéssel odasétált, aztán egy pillanatnyi ácsorgás után leült Hinata mellé.

- Csak beszélgettünk - felelte Kakashi barátságosan. - Azt hiszem, éppen ideje, hogy lefeküdjek. Jó éjszakát. - A férfi feléjük intett, majd eltűnt a saját sátrában, és a kómás Naruto ott maradt Hinatával, aki nagy szemekkel bámult rá, és próbálta beinni a kócos, gyűrött arcú fiú látványát.

- Nem tudsz aludni? - kérdezte végül Naruto, a hangja még mély volt és karcos az álomtól, és a lány beleborzongott.

- Nem voltam álmos - felelte halkan, és lesütötte a szemét. - Túl sok minden jár a fejemben.

- Üm - hangzott az értelmes válasz, egy határozott bólintás kíséretében, és Naruto belebámult a parázsba.

Egy ideig némán ültek egymás mellett, míg a fiú megpróbált magához térni, Hinata pedig a szeme sarkából néha-néha rálesett Narutóra. Ha arra gondolt, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy így látja - közvetlenül ébredés után, kis híján olyan védtelenül, amilyen csak álmában tud lenni az ember, úgy érezte, mintha fojtogatnák, de jó volt így lenni, és nem bánta a csöndet sem, ahogyan azt sem, amikor Naruto végül megszólalt.

- Azt hiszem, most lenne jó megbeszélni - mondta hirtelen, kicsit rekedt volt a hangja, és hiába köszörülte meg a torkát, az is maradt, mikor folytatta. - Ennél jobb alkalom nem lesz. Neji mindig a nyomodban koslat, és azt hiszem, nem nagyon lesz időd velem beszélgetni a vizsga miatt, ha visszaértünk.

- Mindig lesz időm veled beszélgetni - mondta őszintén Hinata.

Belepirult, de kimondta, és a sötétség jótékonyan elrejtette az arcát Naruto elől. Ha világos nappal lett volna, talán meg sem merne szólalni, nem hogy ilyen nyíltan osszon meg ilyesmit pont ővele. A fiú halkan nevetett a válaszán, és Hinata mellkasát melegség öntötte el a hang hallatán.

- Akkor jó, de mégis úgy érzem, hogy most kell beszélnünk.

- Miről? - Végül csak eszébe jutott megkérdezni. Eddig eszébe se jutott, hogy a másik vajon mivel kapcsolatban akar vele diskurálni.

- Emlékszel, mikor Sakura után mentünk, és rameneztünk Takigakuréban?

- Persze - felelte Hinata, a hangja csupán sóhaj volt. Most már értette. - Nem kell aggódnod emiatt, Naruto. Csak összevissza fecsegtem, mert nem éreztem magam túl jól Sakura miatt. Nem kellett volna ilyen komolyan venned a szavaimat. Az elnézésedet kérem, amiért megtévesztettelek az ostoba gondolataimmal. Meg kellett volna tartanom őket magamnak, mert nem voltak többek hangos elmélkedésnél. Sajnálom.

- Mindig csak bocsánatot kérsz mindenért - felelte Naruto, és a homloka ráncba szaladt, ahogy a tűzrakóhelyen izzó parázsra bámult, ami halovány, narancssárgás ragyogásba vonta az arcát.

- Úgy érzem, ezt kell tennem - vonta meg a vállát Hinata, és a fiú ránézett.

- Ha mindenért bocsánatot kérsz, és visszakozol, ha valaki ellentmond neked, soha senki nem fog komolyan venni, Hinata - sóhajtotta Naruto, és a lány ajkai elnyíltak a meglepettségtől. - Amikor te leszel a Hyuuga-klán feje, határozottnak kell lenned. Kiállni a véleményed mellett, és ellenállni ha valaki daccol veled. Ez a kötelességed, Hinata. A kötelességed a klánoddal, a családoddal és az otthonoddal szemben. Azt hiszem, ezt még meg kell tanulnod.

- Én nem leszek...

- De az leszel - vágott a szavába Naruto, és a keze megmoccant, megszorította a lány ujjait, akinek feldübörgött a szíve. - Az leszel. Esküszöm neked, Hinata. Senki nem veheti el tőled azt, ami jár neked. Ha bármire szükséged van... Én ott leszek.

A lány lágyan elmosolyodott, mikor Naruto rávillantotta féloldalas, komoly, elszánt vigyorát, és végre úgy érezte: van még remény. Kevés, de van, és egyelőre ez is megteszi. Boldog volt. Ott, azon az éjszakán, a leégett tábortűz mellett, Narutóval kézen fogva, üldögélve, beszélgetve... Boldog volt.

******

Mikor egy pillanatra kibukkantak a fák közül, Itachi arra kérte, hogy álljanak meg.

- Érzem a napot - mondta halkan, és ez elég magyarázat volt, hogy Sakura letelepedjen egy fa tövébe, és a férfi követte a példáját.

A hátát a fa vaskos törzsének támasztotta a hátát, az arcát a nap felé fordította, és némán ült, mintha várna valamire, míg a lány lehunyt szemmel pihent mellette, néha pár másodpercnyi időre bele-belecsúszva az álomba, de akárhányszor lebiccent a feje, felkelt a mozdulattól. A harmadik alkalommal kinyitotta a szemeit, és belehunyorgott a napba.

- Alszol? - suttogta Itachi, mintha nem is kérdés lett volna, hanem kijelentés, és Sakura igenlőn hümmögött, amitől a férfi szája sarkába apró mosoly kúszott. - Hazudsz nekem - mondta tetetett szemrehányással, és Sakura lehunyt szemmel elmosolyodott. - Aludj, ha szeretnél - mondta végül gyengéden, a hangja simogatott, és a lány egy mélyet sóhajtott.

- Álmos vagyok - vallotta be, aztán ellökte magát a fa törzsétől, és kinyitotta a szemét. - Álmos vagyok, de most nem tudnék aludni. Túl sok minden történt az éjjel.

- Ahogy mondod - bólogatott elgondolkozva Itachi, aztán felé fordította az arcát, és Sakura az üres, fehér kötszercsíkra meredt. - Milyen érzés tizenkilencnek lenni? Én már elfelejtettem.

- Mintha legalábbis száz éves lennél - szusszant fel a lány, és Itachi hátradöntötte a fejét.

- Annyinak érzem magam. Milyen?

- Pokoli - sóhajtotta Sakura. - Tizenkilenc, túl sok halált látott, túl sok árulást ismer, túl sok búcsúzást hallott, és még mindig nem csókolta meg senki.

- Isme... - Itachi elhallgatott, és felé fordult, a nyaka beleroppant a hirtelen mozdulatba. - Micsoda? - kérdezte hitetlenkedve. Hirtelen óvatossá vált, hallatszott a hangján, látszott az arcán. - Sasuke... Sasuke nem...? - A kérdés befejezetlenül lebegett a levegőben.

- Az öcséd fontosabb dolgokkal volt elfoglalva - kuncogott fel keserűen Sakura. - Igazán elmagyarázhattad volna neki, hogy mennyit jelent egy lánynak, ha megpróbál egy kicsit... túllépni önmagán.

A lány figyelte Itachi változó arcát, és ahogy megfeszült az állkapcsa, maga sem tudta, honnét, de biztos volt benne, hogy belülről ráharapott a szájára, hogy ne üljön ki az arcára a dühe. Nem igazán sikerült, de Sakura nem bánta.

- Nem baj, hogy így történt - nyugtatta meg a lány, és figyelte a változatlan arcvonásokat. - Nem akartam volna. Ahogy mást sem akartam tőle. Így nem. Most legalább megvan a lehetőségem rá, hogy az utolsó dolgot, amit meghagyott belőlem olyannak adjam, akit legalább kedvelek. - A zöld szemek Itachi arcát fürkészték. - Tetszett az ajándékod. Nagyon... elgondolkodtató volt. Mintha most egy kicsivel többet tudnék, mint amennyit eddig tudtam. Ha elárulod, mikor van a születésnapod, én is tudnék adni valamit neked - mondta halkan Sakura félrebiccentett fejjel, a hangja puhatolózó volt, a hangsúlya kérdő, aztán hallgattak, és Itachi arca megfeszült a közéjük telepedett csöndben.

A férfi nyelt egyet, az ajkai lassan elváltak egymástól, aztán becsukta a száját csak hogy újra kinyithassa.

- Nem - mondta végül határozottan, és Sakura lágyan elmosolyodott.

- Nem tudod, vagy nem akarod elmondani?

- Mindkettő - vágta rá, a homloka ráncba szaladt, és a lány tudta, hogy mérges rá.

Sakura az Itachi nyakán lüktető eret bámulta, és egy percig némán számolt. Elmosolyodott, és feltápászkodott.

- Akkor kávé - mondta, és a férfi hallotta a hangján, hogy mosolyog. - Bár, ezzel a vérnyomással nem biztos... - Itachi egy hangos morgással adta Sakura tudtára a véleményét a megjegyzésével kapcsolatban, és talpra állt.

A lány PUHA tenyere a felkarján segítette az első pár lépésben. Az adrenalintól mindig elzsibbadt a lába.

******

Ino még mindig hitetlenkedve fürkészte Shikamaru arcát. Az ágyában feküdtek és ez is olyan furcsa volt. Nem rakott rendet, a ruhái összevissza hevertek a földön, az ágyon, a széken, mikor felhozta Shikamarut, de a férfit nem érdekelte semmi más, csak hogy haragszik-e még, és a lány akkor nevetett. Hogy haragudhatna ezután bármiért is?

Bőségesen kárpótolva lett. Fogalma sem volt, hogy Shikamaru hogyan érte el, hogy az apja megengedje, hogy náluk aludjon, az ő szobájában, az ő ágyában. Az ajtót nyitva kellett hagyniuk ugyan, és Shikamaru nem úszta meg a szúrós "ügyelj a kezedre, és egyéb kiálló testrészeidre" pillantást, de persze nem pazarolták alvásra az értékes időt. Végigbeszélgették, végigcsókolózták az éjszakát, néha-néha elszundikáltak, de az éjszakát nagyrészt ébren töltötték.

- Féltékeny voltam - vallotta be végül vonakodva, bár Shikamaru nem kérdezett semmit, sőt, jó fél órája hallgattak, de úgy érezte, ki kell mondania, ahhoz, hogy megoldhassák a problémát. - Tudom, hogy Tenten a barátod, a legjobb barátod, de mégis csak lány, és ővele voltál helyettem. Nem tudtam másra gondolni már... - suttogta a lassan fénnyel és árnyékokkal megtelő szoba csöndjébe.

- Milyen buta vagy - suttogta vissza Shikamaru, és rámosolygott. - Tenten szerelmes Nejibe, nekem pedig barátnőm van.

Ino mosolygott, és átkarolta a férfi nyakát, elfészkelődött a karjában. Meztelen combja Shikamaruéhoz tapadt, és mikor megcsókolta, érezte a férfi merevedését a hasán.

- Most nem lehet - kuncogta halkan. - Apu kinyír. Azt hiszi, még szűz vagyok - lehelte Shikamaru szájába, és újra megcsókolta, hosszan, lassan, alaposan, csak hogy húzhassa a másik agyát, és a végén a férfi kiakadva nyöszörgött, a hátára fordult, hogy elhúzódjon tőle egy kicsit, tőle, a haja illatától, a csupasz bőrének melegétől.

- Kegyetlen nőszemély - morogta Shikamaru a plafont bámulva, és összepréselte az ajkait, hogy csak egy keskeny vonal látszott belőlük.

- Most egy darabig nem lehet, hacsak nem tudok meglógni majd holnap éjszaka megint.

- Nem szeretem, ha éjszaka egyedül mászkálsz - mondta rosszallóan a férfi, és Ino rámosolygott.

- Akkor nem fogok. De valamit mégiscsak tennünk kéne, hogy segítsünk ezen a... nagy problémán - suttogta kajánul a lány, és a tenyere Shikamaru ölére siklott, aki hangosan felnyögött.

- Ino, a francba, csak egy kicsit lennél türelmesebb - morogta, míg visszagördült az oldalára, és a csípője megmozdult, hogy a lány tenyeréhez préselje magát. - Csak húzol.

- Nem én - vágta rá Ino, és eltűnt a vékony takaró alatt. - Ha csak egy hangot is meghallok, leharapom - suttogta még, és Shikamaru arcán feltűnt egy halvány mosoly, aztán elkomorodott, és a szájába harapott.

Attól tartott, hamar meg fog őrülni, ha Ino soha nem bír majd magával. Nem mintha annyira rosszul esett volna nem visszafogni magát. Sőt, határozottan... fantasztikus érzés volt.

*****

Mitsuko rámeredt Tobiramára, aztán felnevetett. A reggel első fényénél ragyogott az arca, és a férfi arra gondolt, hogy talán túl korán van még hozzá, hogy vitatkozzanak.

- Ez most komoly? - kérdezte hitetlenkedve, és annyira nevetett, hogy majd' megfulladt. - Engem? Kimenteni? Összetévesztesz egy királylánnyal, attól tartok - legyintette egy széles mosollyal, mikor végre csillapult a kacagás, de mikor Tobirama arcára nézett, egyszerűen nem bírta tartani magát, és hangosan nevetve megfordult, hogy otthagyja.

- Komolyan gondoltam - sietett utána a férfi, és Mitsuko jobb szemöldöke szkeptikusan a magasba szaladt. - Nem maradhatsz ott tovább, vele, egy házban. Nem akarom.

- És mit gondoltál, mégis hová mehetnék? Nem fogok az erdőben táborozni, csak mert te nem akarod, hogy vele lakjak, ahogyan - csak megjegyzem - az elmúlt fél évben tettem - vonta meg a vállát a lány, és odaköszönt az egyik utcai árusnak, aki vidáman intett felé. Tobirama egy pillanatra a középkorú férfira meredt, aki neki is intett, és kicsit késve ugyan, de szintén viszonozta a gesztust.

- Egész véletlenül a bátyám a Hokage. És van egy bazinagy háza - jegyezte meg Tobirama.

- Most meg egy szajhával tévesztesz össze - felelte Mitsuko, miközben mosolyogva odaintett még valakinek, de a férfi már nem vette a fáradtságot, hogy kövesse a tekintetével a lányét. Mikor Mitsuko felé fordult a szeme hideg volt, mint a jég. - Kopj le, amíg ilyen hülyeségeket beszélsz.

- Rendben. A bátyám a Hokage, és egy csomó lakatlan ház jelenleg a tulajdona. Még válogathatsz is - módosított az ajánlatán Tobirama, mikor rájött, hogy valóban eléggé sértő lehetett az ajánlata.

- Miért költöznék bárhová is? - kérdezte Mitsuko hirtelen megtorpanva, és a férfi is megállt. - Eddig is tökéletes volt ott, ahol voltam. Arról nem is beszélve, hogy Madarának valószínűleg feltűnne, hogy az a csaj a szomszéd ágyban már nem horkol többet olyan idegesítően. Neki mit akarsz mondani? Ó, bocs, most már velem lakik?

- Azt hiszem, ez éppúgy megfelelne, mint bármi más.

- Ó, ugyan már. Hagyj békén - szusszant fel Mitsuko, és újra nekiindult.

- Komolyan. Nem akarom, hogy a közeledben legyen, hogy...

- Rendben, ha ennyire nem bírsz magaddal átköltözöm Sizukához, te jó ég! - nyögött fel Mitsuko, és megpördült. - Gyűlölöm azt a libát, de legyen! Boldog vagy?

- Majdnem - mosolygott rá Tobirama, és közelebb lépett, de a lány elhátrált.

- Tudod, vannak még lányok, akik tudják, hogy mit akarnak, és nem csak kéretik magukat, amikor azt mondják, nem.

- Amikor azt mondod nem, hazudsz - felelt a férfi, és Mitsuko lehunyta a szemeit.

- Igen, ezt én is tudom - sóhajtotta fáradtan, és legyintett. - És most kopj le. - Tobirama ajkai egy apró csókot lehelte az orra hegyére, és a lány felnézett.

- Holnap - nevette a férfi, és Mitsuko a szemeit forgatta, amikor Tobirama hátat fordított, és egy elégedett sóhajjal a zsebébe süllyesztette a kezeit.

És mosolyognia kellett, mikor a férfi úgy vonult végig az utcán, mintha az egész világ az övé lenne.

*******

Itachi chakrája majdnem olyan puha volt, mint egy paplan, és kis híján annyi meleget is adott, valószínűleg az egésznek csak egy apró töredéke volt. Egy apró, igencsak kíváncsi töredéke, amitől Sakurának nevetnie kellett.

- Itachi - szólt rá halkan, és a férfi chakrája szinte azonnal visszahúzódott a bordáiról és a combjáról.

- Elnézést kérek - köszörülte meg a torkát Itachi, és a lány tudta, hogy kínosan érezheti magát. - Nem tudtam, hogy ilyen közel vagy.

- Semmi baj - nyugtatta meg Sakura, és megszorította a kezét. - Most már tudod. De egyébként... elég, ha előrefelé tapogatózol, amerre egyébként megyünk... - adott egy tippet, és felnevetett, mikor Itachi összeszorította az ajkait.

- Igen. Valóban - felelte a férfi, a szája sarka felfelé moccant egy pillanatra, aztán el is tűnt a vidámságnak ez az apró jele, és Sakura is visszafordította az arcát a felkelő nap sugarai felé.

Mikor kibukkantak az erdőből a lány már látta a házat, és arrafelé irányította Itachit. Az Akatsuki már ébredezett, a folyosón összefutottak Tobival, aki össze-vissza rohangált, és valamit visítozott. Itachi megtorpant a hangját hallva, és egy pillanatra megszorította Sakura kezét, mikor a lány ki akarta szabadítani az ujjait, hogy elkapja Tobit. Egy szempillantásig sem tartott az egész, de Sakura érezte, és mikor a férfi nehezen, de elengedte, végigsimított az ujjain.

- Egy pillanat. Egy Uchiha éppen bolondot csinál magából - mondta halkan, mosolyogva, aztán elkapta az éppen mellette elrohanó Tobit a gallérjánál fogva. - Tobi, mi a baj? - kérdezte, mire a férfi újra felvisított.

- Deidara-senpai... - Sakura a többit nem értette.

- Deidara beteg, Tobi, és arra van a legkevésbé szüksége, hogy valaki ordítozzon a szobája mellett - mondta a lány, és szigorúan rámeredt Tobira, aki megszeppenten rápislogott.

- Tobi sajnálja, Sakura-chan.

- Remek, de jobb lenne, ha csak nem kiabálnál - felelte szelíden Sakura, és megfogta Tobi kezét. - És most reggelizni fogunk. Sakura-chan valami egyszerűt, Tobi tejet, Itachi-sama pedig fekete kávét, fekete hangulattal. Indulás.

Tobi kuncogott, és hagyta, hogy Sakura maga után húzza. Itachi megrázta a fejét, és ő is megadta magát.

- Hallgass anyádra, Obito Uchiha, mert ha rossz leszel, megvakít, mint engem - mormolta az orra alatt a férfi, és halkan felnyögött, mikor egy hegyes ujj a bordái közé fúródott.

- Megijeszted - sziszegte a fülébe Sakura.

- Nem is hallotta - vágott vissza Itachi.

- De hallottam, Itachi-sama - súgta Tobi kissé megilletődötten. - Sakura-chan, Itachi-sama akkor most rossz volt? - susogta izgatottan. - És miért beszélünk ilyen halkan? Hogy Deidara-senpai nehogy felébredjen, mert ha felébred Tobi hangjára, Sakura-chan azt gondolja majd Tobiról, hogy rossz, és megvakítja? De... izé, Tobi jó fiú. Annyira jó, hogy nagyon. Akkor Tobi most extra szuper látást kap? Megkapja Itachi-samáét? - kérdezte csillogó szemekkel a férfi, és a végére annyira lelkes lett, hogy elfelejtett suttogni.

- Most nézd meg, teljesen összezavartad - ciccegett rosszallóan Sakura.

- Nem én vagyok az, aki mindent összezavar, hanem te - vágta rá a férfi, és Tobi kuncogott.

- Itachi-samát összezavarta egy néni? - kérdezte dévajul, mire Itachi a tenyerébe temette az arcát.

- Te jó ég - suttogta fájdalmasan, és ezen már Sakurának is nevetnie kellett. - Én csak egy kávét kértem. Csak egy kávét.

******

Tsunade a hóna alá csapta a kedvenc csíptetős tábláját, és egy hálás biccentéssel megköszönte a nővérnek, aki előkészítette neki a papírokat. Az irodájában megállt egy pillanatra, mielőtt döntött volna, de végül a fogas felé nyúlt, és megragadta a fehér köpenyt. Gyűrött volt, főleg a gallérja, és a nő arra gondolt, mostanában túlságosan is elhanyagolja az orvosi köpenyt a Hokage köpenyéhez képest. Kicsit elszomorította a gondolat. Mindig is fontos volt a munkája. Sokszor fontosabb, mint bármi más.

Ahogy végigsétált a folyosón az ébredező betegek és a reggeli érkezésének első hangjai lassan megtöltötték élettel a talpa alatt a fehér csempéket, és szinte érezte ahogy az élni akarás szétfeszíti a falakat. Ahogy belépett az első kórterembe a sürgősségi osztályon, a vér szaga megcsapta az orrát, és összeszorult a gyomra. Az egyik ágyon egy szinte felismerhetetlenségig összeszabdalt férfi feküdt. A sebeiből lassan szivárgott a vér eláztatva a lepedőt. A látvány borzalmas volt, de Tsunade legyűrte a torkába gyűlő epét, és az ágy fölé lépett. Ezúttal nem csak tanácsokat adott, vagy utasításokat, hanem segítséget is. Segíteni akart, de emellett még kénytelen is volt: a legjobb orvosa "szabadságát" töltötte, bár kételkedett benne, hogy a lánynak túl sok ideje volna pihenni.

Ha Sakura visszaért, talán nem kéne engednie dolgozni még egy darabig, de már így is érezte a hiányát. Mindenki fáradt volt, a legtöbben ugyanis idővel pótolták a tehetséget, bár mindannyian jók voltak, de akkor is Sakura volt a legjobb, és ezek szerint nem csak a legfőbb támasza volt, de a legkevésbé pótolható alkalmazottja is. Ha jobban belegondolt, el kellett ismernie, hogy inkább volt társ, mint egy egyszerű alárendeltje. Kilógott a többiek közül. Különleges volt. Ahogyan egykor ő is.

Tsunade újabb és újabb kórtermekbe nyitott be, és a délelőtt folyamán csak egy rövid szünetet tartott, amíg megállt egy kávéra a recepció mellett. Állva hajtotta fel, le sem ült, pontosan úgy, ahogyan régen sem tette, és közben a mellette csevegő reggeli szünetüket tartó ápolókra és orvosokra meredt, akik ugyan lejjebb vették a hangjukat, mikor megállt mellettük és kitöltötte a kávéját az egyik fehér porcelánbögrébe, de feleslegesen, ugyanis nem érdekelte, miről beszélnek.

A gondolatai messze kalandoztak a kórház folyosóitól, nemcsak térben, időben is. A múltra gondolt, a gyerekkorra, a pillanatra, amikor elhatározta, hogy orvos lesz, amikor Orochimaru megbetegedett. Azt hitte, meg fog halni, de túlélte, és Tsunade soha többé nem akart olyan tehetetlenséget érezni, mint mikor rájött, hogy nem tehet semmit a csapattársáért, aki hiába volt furcsa, azért őhozzá tartozott, és ő kedvelte a furcsaságai ellenére is. Vagy éppen azért.

Ahogyan Jiraya is őhozzá tartozott valamikor, úgy, ahogyan most. A nagyszájú, ostoba gyerek, kiterülve egy futonon, az arca nem több egy véres masszánál, a mellkasán ökölnyi sebbel, amiből dől a halálszag, a lázas hebegés... A kép belé villant egy pillanatra, és a szíve feldübörgött.

Tsunade belebámult a kávéjába, és bosszúsan beleborította a bögréje tartalmát egy növény cserepébe, és a recepcióspultra csúsztatta a bögréjét. Kell a fenének kávé. Elég arra gondolnia, mit érzett, amikor Dan meghalt, vagy amikor Nawakit temette. Amikor Jirayát siratta, mert azt hitte, nem látja soha többé, mert elhagyja, ahogy Orochimaru is elhagyta egykor, akit ugyanúgy gyászolt éveken keresztül, mintha halott lenne, de élt, csak neki volt halott. Csak neki. Elég, ha Sakurára gondol, ahogy sír, és beszél.

"Kértem, hogy maradjon, hogy vigyen magával, hogy ne menjen, de itt hagyott..."

És később, amikor a szeme száraz volt, de szomorú, és Tsunadénak fájtak a szavak, amiket lassan, megfontoltan ejtett ki a száján, mintha magát próbálná meggyőzni a legjobbról, ugyanakkor felkészíteni magát a legrosszabbra, hogy örökre, vagy legalábbis hosszú időre elhagyják, ahogyan egykoron Tsunadét is.

"Naruto tegnap reggel elment, és azt mondta, nemsokára vissza is jön. Észre sem fogom venni, hogy elment és nincs itt velem. Úgyis annyit dolgozom. De azt hiszem, nem lesz ugyanaz, amikor visszajön. Én sem leszek ugyanaz."

És Tsunade tudta, hogy igaza van. Soha semmi nem lesz már ugyanaz, mint akkor volt. Az idő csak halad előre, rohan, soha meg nem torpan, csak megy, szalad megállíthatatlanul.

Tegnap még kezdő orvos volt Jirayával és Orochimaruval az oldalán, Sarutobi-sensei keze alatt, idegenül érezte magát ezeken a folyosókon, félt a sebektől, a haldoklók sóhajától és hányt, ha vért látott, és most itt sétál végig újra, túl az ötvenen, fáradtan, és olyan sokan tűntek el az oldaláról, oly' sok barát, ismerős, szomszéd, kolléga... Hová tűntek az évek? Nem tudta. Talán valamikor elkártyázta. Vagy kockán vesztette el?

Mikor belépett az irodájába, hogy újabb papíradagot markoljon fel, és Sakura betegeit is megnézze, mielőtt átmegy a Hokage-toronyba, rájött, hogy mégis van valami, ami nem változott. Rámeredt Jirayára, és mikor a férfi komolyan rámosolygott, egy fáradt sóhaj csusszant ki az ajkai között.

- Szükségem van rád az irányítótoronyban - mondta egy félmosollyal a férfi, és Tsunade tagadóan megrázta a fejét.

- Dolgoznom kell.

- Igen, de nem itt - vonta meg a vállát Jiraya, és a nő lehunyta a szemét.

- Azt hiszem, átadom neked a posztomat - tett egy gyenge kézmozdulatot a Hokage, és leült az asztala mögé, féloldalt, hogy ki tudjon bámulni az ablakon. - Nem akartam én lenni az Ötödik.

- Én sem akartam sennin lenni, és mégis itt vagyok - felelte Jiraya. - Vannak más orvosok. Fiatalabbak nálad. Jobban bírják a gyűrődést.

- Én is bírom még. És ha nem bírnám, hát akkor csapnivaló orvos volnék.

- Mi a baj? - kérdezte a férfi homlokráncolva, és Tsunade végre felé fordította a fejét, a tekintete fásult volt és fáradt, a szemei alatt karikák sötétlettek.

- Nem aludtam - legyintett. - Semmi bajom - tette még hozzá a kérdő pillantást látva, és felállt. - Mennem kell, még Sakura betegeit is meg kell nézzem. Kenji ígéretesnek tűnik - mondta, és egy ragyogó mosolyt villantott Jirayára, aki tudta, hogy a mosolya hamis, és a jókedve, ami a vonásaiban bujkál nem létezik.

- Menj - sóhajtotta végül. - Menj, ha igazán ezt akarod. Tartom a frontot holnap reggelig. - Jiraya röviden, feszesen szalutált, és Tsunade egy pillanatra látta a fiatal, szeleburdi férfit, aki egykor volt, és aki ugyanezzel a mozdulattal indult helyette a szinte biztos halálba.

Tsunade lábujjhegyre állt, és állon csókolta a férfit.

- Ne nyiss bordélyokat, amíg nem vagyok ott - mondta egy röpke mosollyal, és Jiraya elmosolyodott.

- Nem fogok. De azért lányokat szabad...?

- Ha szeretnél megszabadulni a golyóidtól - vetette oda a válla fölött a nő, már az ajtó felé indulva.

- Igenis, értettem, asszonyom.

- Nagyon helyes - mormolta Tsunade, míg elindult a kórház jobb szárnyába vezető folyosón. - Elvégre, én volnék a Hokage, vagy mi.

*****

Sakura ijedten kapott a pultról lecsúszni készülő tányér után, és egy halk sóhajjal Itachi kezébe nyomta, mielőtt újra eltévesztené a porcelán szélét.

- Bocsánat - mondta a férfi, és határozottan bosszúsnak hangzott.

Mióta visszaértek, és eltüntette a chakráját, azóta kicsit ügyetlen volt. A bútorokat rutinosan kerülgette, és pontosan tudta, hol vannak az ajtók, és merre induljon, de az apró, mozdítható tárgyakkal nem igazán boldogult, és Sakura hiába próbált neki segíteni, Tobira is figyelnie kellett, aki éppen... éppen a konyhapultra térdelve a szekrény tetejéről próbált sütit csenni?

- Obito Uchiha! - csattant a lány hangja, és Itachi összerezzent, Tobi viszont csak egy bűnbánó mosollyal, és egy kiskutyát is meghazudtoló pillantással reagált.

- Te jó ég, még egy kis gyakorlás, és a szar is megfagy bennem. - Kisame az ajtóban állt, a szeme alatt sötét karikákkal, és egy halvány mosolyt küldött Sakura felé, aki elpirult a megjegyzésétől.

- Egész éjjel fent voltál? - kérdezte a lány gyengéden, és végigsimított a karján, mikor Kisame közelebb lépett.

- Aha. Maradt kávé, vagy 'Tachi felszlopálta az összeset?

- 'Tachi jelenleg nem találja meg a kávéfőzőt, mert nincs a helyén - morogta Itachi, miközben az ujjai hiába keresték a tűzhelyen az említett tárgyat, Sakura pedig felsikkantott, mikor odanézett.

- Melegítem a reggelit Tobinak - nyögte tágra nyílt szemekkel, és Itachi ujjai megálltak.

- Az szokatlan, ha nem érzem? - tűnődött hangosan, és Sakura megragadta a csuklóját, hogy elhúzza a kezét a lángok mellől.

- Meglehetősen szokatlan - vágta rá szárazan a lány. - Oké, az idegvégződéseiddel később foglalkozom, most kíméljük az enyémeket. Obito, lefelé a pultról, a nadrágod tiszta kosz. Kisame, kérlek, távolítsd el az összes Uchihát a közelemből, és ígérem, öt perc múlva megajándékozlak egy akkora adag kávéval, hogy a következő három évben nem alszol.

- Szeretek aludni - felelte Kisame, de galléron ragadta Tobit, aztán Itachi karja után nyúlt. - Gyere, vaksikám, hallottad a hölgyet.

- Én nem vagyok az összes Uchiha, köszönöm - vágta rá Itachi. - Maradok, és kávét főzök magamnak.

Sakura az égnek emelte a szemét, de beleegyezően bólintott.

- Hagyd csak. Majd nevetek, ha magára borítja a forró kávét, és leégeti magáról a ruháját, mert nem fogja érezni, mikor kapott lángra.

- Ha eltűnik rólam a ruha, nem nevetni fogsz, azt megígérhetem - mormolta az orra alatt Itachi, míg lecsavarta a kávéfőző tetejét, és Sakura keze félúton a csap felé megállt a levegőben, hogy egy megrökönyödött pillantást vessen előbb Itachira, aztán Kisaméra, aki még mindig az ajtóban állt, és csak megvonta a vállát.

- Ö.. Itachi, egy csöppet... hangosabban gondolkozol, mint eddig, azt hiszem - jegyezte meg végül Kisame egy fintorral, hogy megtörje a néma csendet. - Attól, hogy nem látsz minket, még itt vagyunk, és azt hiszem, most távozunk is, nehogy a kölyök olyat halljon, ami nem az ő fülének való - biccentett Tobi felé a férfi, aki zavartan váltogatta a pillantását hármójuk között, de engedelmesen követte Kisamét, mikor az megrántotta a pólója ujját, hogy indulásra ösztökélje.

- Kisame-senpai, Itachi-sama miért akarja eltüntetni a ruháját? - kérdezte kíváncsian még távozóban. - Tobi nem érti ezt. Sakura-chan és Itachi-sama mindig olyan furcsa dolgokról beszélnek, amiket Tobi nem ért. Itachi-sama azt mondta ma reggel, hogy rossz volt, és Sakura-chan megvakította... - Tobi hangja elhalt, ahogy Kisame behajtotta maguk mögött az ajtót, és Sakura lehunyta a szemét egy pillanatra.

- Tudod, ez elég kínosan hangzott - szólalt meg halkan, és a férfi arca felé fordult, a szája körül megfeszültek az apró ráncok.

- Ha megjegyzéseket teszel a jelenlegi helyzetemre, felbosszantasz - jelentette ki sötéten, és Sakura összeszorította a száját, nehogy felnevessen.

- Nem a megjegyzéseim, hanem a kávéfőző bosszant fel - mutatott rá, és kivette a férfi kezéből, hogy megtöltse vízzel. - Tessék - adta vissza Itachinak, és figyelte, ahogy megpróbálja a kávét a helyére tölteni, nem túl sok sikerrel. - Segítek - mondta halkan, és Itachi kézfejére fektette a tenyerét.

A férfi elrántotta a kezét, és a pultra csapra a kanalat.

- Hogyan juthatott egyáltalán eszedbe ez az ostobaság? - kérdezte dühösen, a lány felé fordulva, aki meglepetten rábámult. - Amit odakint mondtál. Megbolondultál?

- Csak egy ötlet volt, és te nemet mondtál - emlékeztette Sakura. - Felesleges ezen szenvedned.

- De mégis hogyan...?

- Úgy, te bolond, hogy kedvellek - vágott a szavába élesen a lány. - Amint kiteszem innen a lábam, ki tudja mikor esik a nyakamba az öcséd, hogy elvegye, ami megmaradt nekem.

- És ezért el akarod pazarolni, csak hogy túl légy rajta, és ne ő legyen az?

- Elpazarolni? - nevette Sakura. - Fogalmad sincs, mekkora baromságot beszélsz - hadarta ingerülten.

- Akkor mindkettőnknek elment az esze - állapította meg szárazan Itachi.

- Igen, ez könnyen meglehet - értett egyet Sakura. - Most pedig fejezzük be ezt az értelmetlen vitát, és engedd, hogy segítsek. - Itachi megpróbált megszólalni, de a lány nem engedte. - Fogd be. Csak... fogd be. Kérlek - sóhajtotta. - Ez több mint kínos nekem. Csak egy... ötlet volt.

- Rossz ötlet.

- Igen, rossz ötlet - biccentett Sakura kimérten, és megfogta a férfi kezét. - Gyerünk. Koncentrálj a kávéfőzésre. Így. Csak lassan. Nem kell kapkodni.

- Ez borzalmas - nyöszörögte a férfi, és Sakura nem tudta eldönteni, mire érti, a vakságára, a helyzetre vagy a kávéra, de akármelyik volt is nevetnie kellett.

- Igen, az. De majd elmúlik.

- A szemem a fegyverem, Sakura. Meztelennek érzem magam vakon - sóhajtotta.

Egyértelműen a vakságra vonatkozott. Sakura egy kissé megkönnyebbült ettől, bár nem tudta, miért.

- Nos, biztosíthatlak, hogy van rajtad ruha. Főleg, mert még nevetek, tudod - mondta célzatosan, és Itachi újra felsóhajtott.

- Ne haragudj, nem úgy akartam, amilyennek hangzott. Csak... ideges vagyok.

- Tudom, de semmi baj nincsen. Minden rendben. Nemsokára vége, és amíg tart...

- Amíg tart, addig védtelen vagy - vágott a szavába Itachi, és Sakura meglepetten elhallgatott.

- Ez nem így van - felelte egy kissé bosszúsan. - Nem tudom, emlékszel-e még, de ninja vagyok. Tudod, jutsuk, chakra, gyógyítás, meg minden.

- Nem érted - rázta a fejét Itachi míg visszatért a kávéfőzéshez.

- Nem, tényleg nem - értett egyet óvatosan a lány. - Elmagyarázhatnád - tette még hozzá, és a férfi keze után nyúlt, hogy a kávéfőző tetejét segítsen a helyére csavarni.

- El fogom. Egyszer el fogom - fogadkozott komolyan Itachi, és az ujjai megfeszültek, ahogy egy erős, indokolatlanul hirtelen mozdulattal szinte összepréselte a szerkezet két különálló részét. - De nem fogod megköszönni, Sakura.

A lány karja libabőrös lett. Kivette Itachi kezéből a kávéfőzőt, és feltette a tűzhelyre.

- Nem, azt hiszem, tényleg nem - felelte halkan, és figyelte, ahogy fellobban a láng.