Mitsuko végigsétált a folyosón, barna, puha tincsek söpörték a tarkóját. A hátára szíjazott katana folyton nekiütődött az övére erősített shurikentartónak, így fémes csörrenés kísérte minden egyes lépését. Az ANBU maszk szokatlan volt neki, ahogy lélegzett, bepárásodott a porcelánmaszk, és kellemetlenül leizzadt a vékony páncélban is, ami a mellkasát takarta.

Egy másik maszkos jött vele szembe, és ő biccentett neki, a vére hideg volt, és nyugodt, a szíve lassú, higgadt ütemben lüktetett az ANBU páncél alatt, a másik pedig visszabiccentett, és elment mellette. Mitsuko feje utánafordult, míg a lába megállt a hirtelen elébukkanó kereszteződésnél, és egy pillanatra el kellett gondolkoznia, merre kéne továbbmennie. A következő másodpercben a lába már mozdult is. Ha túl sokat habozik, az feltűnő lehet.

Mérlegelés és gondolkozás nélkül egyenesen továbbhaladt. Ha eltéved, hát eltéved. Nem számított volna, neki nem, csak Madarának. Ennek ellenére is tudta, hogy jó irányba megy, vagy ha mégsem, hamar visszatalál majd ide. Az ANBU központ tele volt kereszteződésekkel, zsákutcákkal, és zárt ajtókkal. Labirintus volt, az illetéktelenek számára átláthatatlan csapda, Madara azonban egy ideje már feltérképeztette a helyet az egyik besúgójával. Mitsuko tudta is, melyikkel.

A tanácsterem az egyenes folyosó legvégén egy kerek, ajtókkal teli csarnokból nyílt. Balról a kilencedik ajtó...

Mitsuko megtorpant, és számolt. Hét, nyolc, kilenc. Balról a kilencedik, azaz jobbról a negyedik. A lány egy pillanatra az égnek emelte a tekintetét. Az a nyikhaj kis Danzou mindent olyan nyakatekerten csinált, nem is értette, hogy miért várt tőle bármi egyszerűt is. Odasétált az ajtóhoz, a lépteit halk fémcsörrenés és a lábvédője hátulján feszülő bőrréteg halk csikorgása kísérte. Libabőrös lett a hangtól, míg lenyomta a kilincset.

Az ajtó hangtalanul tárult ki, elárulván, hogy sokat használják, és Mitsuko egy rezzenéstelen porcelánmaszkba bámult. Tigrisfej volt, a bajuszt jelző csíkokat beleégették a porcelánba. A tigris farkasszemet nézett a sárkánnyal, aztán Tobirama felállt.

- Kaida? - kérdezte értetlenül, és Mitsuko tudta, hogy a homlokát ráncolja a maszk mögött. De legalább a lány neve, akinek a maszkját viselte, megmagyarázta a sárkánymintát a porcelánon. - Idő előtt értél vissza - mondta végül egy sóhajjal a férfi, és visszaereszkedett a székére, hogy kihúzza a kerek, nagyméretű asztal egyik fiókját. - Nos, lássuk - motyogta, míg a vaskos mappák között keresgélt, és végül kihúzott egyet, hogy felcsapja a legvégén.

Mitsuko a vörös madzaghoz nyúlt a tarkóján, és kioldotta, a porcelánmaszk pedig egy hangos csattanással Tobirama asztalára esett, a mappára, épphogy nem a férfi kezére.

- Nem Kaida a nevem - mondta halkan, és a férfi felbámult rá, a szemei tágra nyíltak a meglepettségtől.

- Hogy jutottál be ide?

A hangja csattant, mint az ostor, és éppúgy csípett.

- Madara behozott - felelte Mitsuko, és leült vele szemben.

- Madara? - hebegte Tobirama, és lerántotta a fejéről a maszkot, összeborzolva a haját. - Madara is itt van?

- Igen, valószínűleg van olyan ostoba, hogy besétáljon az ANBU központba - sóhajtott a lány, és türelmetlenül dobolni kezdett a körmeivel az asztalon. - Mi a frászért lennék itt, ha be tudna jönni ő is? Nem szereti másra bízni a fontos munkát, csak ha kénytelen megtenni. Szükségem lenne a sejttenyésztő kísérletek eredményeit összegző tekercsre - mondta, és magában remekül szórakozott, mikor Tobirama szemöldökei a homloka közepére szaladtak, de az ő arca bosszankodáson kívül nem árult el semmit.

- Tessék? - nyögte hitetlenkedve a férfi, és Mitsuko nem bírta tovább, elmosolyodott.

- A történet röviden: a bátyád ostoba. Először is, megbocsátott Madarának, mikor pontosan tudta, hogy milyen, és nem, egy csöppet sem változott meg, és nem is fog, legalábbis nem ma, és nem is holnap, vagy a közeljövőben, és Hashirama ezt nagyon jól tudja. Másodszorra, elveszi Mitót, és ha tudod, hogy Mito kicsoda is tulajdonképpen, és mi a szerepe az egészben, akkor tudni fogod, miért gondolom ostobaságnak. Nem volna az, ha Madara nem éppenséggel a szomszédban szövögetné a sötét terveit, de így egyenesen öngyilkosság az egész. Keverd össze Hashiramát, Madarát és Mitót, és mit kapsz? Egy Madara uralta világot, igen - vágta rá a lány, mikor Tobirama nyitotta volna a száját, hogy feleljen. - Ha engem is belekavarsz, akkor a Senju-klán végét, egy Madara uralta világot, és egy halott lányt kapsz, akinek fél év múlva senki nem fog emlékezni a nevére.

- Ezt fejtsd ki bővebben - felelte ingerülten a férfi, és hátradőlt a székében.

- Madara megvett, még mikor gyerek voltam, két éves talán. Ha nem is ismerte a származásom, erős gyanúja volt, hogy később fel tud majd használni. Kiskorom óta kémnek neveltek. Besúgónak. Árulónak - mondta Mitsuko, és egy pillanatra lesütötte a szemeit, a hangja elhalkult. - És aztán, mikor eljött az ideje, idehozatott Konohába. Ide akartam jönni, ninjának tanulni. Az lett volna a csúcsa mindennek. Sokkal jobb lehettem volna a szakmámban, és jobb is akartam lenni. Madarának nem számított, hogyan gyakorlok, vagy kin, csak hogy profivá váljak. Megölettem egy emberkereskedőt, azt, amelyik eladott. Megölettem egy férfit, aki kislányokat molesztált. Egy nőt, aki lemészárolt egy fél falut. Madara hívott, és én jöttem, azt hittem, nem lesz más, mint eddig. Hogy igazságot adok a világnak, megteszek mindent, amit tudok, hogy kicsit jobb legyen másoknak. És Madara most azt akarja, hogy olyan embereknek ártsak, akik soha nem tettek semmi rosszat. Te, a bátyád, Mito... Semmit nem követtetek el, csak elutasítottátok Madarát. És most Madara az, akitől meg kell szabadulnom. Te nem kedveled Madarát - suttogta Mitsuko, és Tobirama keserűen felnevetett.

- Nem kedvelem - ismételte gúnyosan. - Nos, nem, nem igazán - sóhajtott végül beletörődően. - Ezek szerint Madara egyszerűen csak... csak a halálát akarja a klánomnak.

Tobirama felállt, és járkálni kezdett, a háta mögött jobb keze csuklója a bal kezének tenyerébe csúszott a derekán, és Mitsuko figyelte ahogy az ujjainak erős szorítása fehér csíkokat hagy a bőrén.

- Konoha halálát - mondta halkan, elmerengve a lány, még mindig Tobirama ujjait bámulva, míg azon gondolkodott, nem is olyan régen még a hajába fésültek azok az ujjak. Mikor a férfi megfordult, a tekintete megrebbent, és felnézett.

- Itt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak végre Madarával.

- Örülök, hogy így látod - mondta lágyan Mitsuko, és egy halvány mosoly tűnt fel a szája sarkában. - De addig is szükségem van a sejttenyésztő kísérletek eredményeire. Nem akarok lebukni. Ahogyan te sem.

*******

- Nem egészen így - morogta Naruto, és egy pillanatra hozzáért Hinata derekához, de mikor a lány összerezzent, egy ideges pillantást vetett az őket bámuló Nejire, és hátrébb lépett. - Rakd előrébb a bal lábad.

- Elég kényelmetlen - vallotta be a lány, miután követte a félszeg utasítást.

- Akkor cseréld meg. Az a fontos, hogy természetesen jöjjön a mozdulat.

Hinata visszalépett bal lábával, és ezúttal a jobbal lépett előrébb, miközben a neki háttal álló klónjára meredt. A homloka ráncba szaladt, és mikor a klón-Hinata szinte pontosan lemásolta a mozdulatát, egy pillanatra megkönnyebbült. Volt némi haszna, hogy egész nap úgy közlekedett, mint valami megmeghibbant mókus, és a talpába irányított chakrával fel-alá sétálgatott a fák törzsén. Jóval lelassította őket, még félúton sem jártak Sunagakure határa felé, de Kakashi azt mondta, nem számít. Jó párszor leesett, de csak néhány horzsolás volt az egész, és ha arra gondolt, hogy ez az ára, hajlandó volt megfizetni. Örömmel.

Arról nem is beszélve, hogy Naruto sokkal türelmesebb edzőtárs volt, mint amilyen Neji valaha is. Ha nem értette meg elsőre, újra és újra elmondta, mit kell tennie, és hogyan működik, megmutatta neki többször is, és Hinata úgy érezte, végre halad valamerre. Szerette Nejit, de a megerőltető edzései alatt úgy érezte, egy helyben toporog, és buta.

Mikor újra megpróbálta a mozdulatsort, a klón-Hinata hiba nélkül, másodpercre pontosan követte, Naruto pedig rámosolygott, és ettől feldübörgött a szíve. Kicsit úgy érezte magát, mint egy kutyakölyök, aki új trükköt tanult, és a gazdája jutalomfalatot adott neki, de nem bánta. Egy kicsit sem. Az önbizalma percről percre növekedett. Egészen amíg Neji ki nem pukkasztotta.

- Hát, ez fantasztikus - morogta a férfi, és csúnyán Narutóra meredt. - És most mégis mi a fenét ér vele, hogy van egy klónja, ami pontosan ugyanazt csinálja, amit ő?

- Könnyebb lesz megtenni a következő lépést - felelte a fiú felhúzott orral. - Hogy azt tudja csinálni, amit szeretne, és közben a klónját irányítani, míg az teljesen mást csinál. Egy harcban elég hasznos tud lenni, seggf...

- Elég, srácok - nyögött fel hirtelen Kakashi, és felült, egyik agyonolvasott, szamárfüles pornója az arcáról az ölébe csúszott. - Egyetlenegy nyugodt percem sem lehet? Csak szundikálni akartam egy kicsit... - sóhajtotta, mire Naruto csípőre tette a kezét.

- Szánalmas vagy, sensei. Szánalmas. Nézz csak magadra. Egy fa tövében horpasztó vén perverz! Azt a mocskot olvasod megint, hatodszorra, ahelyett, hogy segítenél Hinatának!

- Hinatának jelenleg az lenne a legjobb, ha megszöktetném, amíg egymással üvöltöztök, és azt mondanám Hiashinak, hogy megölték, amikor megtámadtak bennünket, csak ti nem vettétek észre.

- Hé! - kiáltott rá felháborodva Naruto, míg Neji homloka ráncba szaladt, és lassan, fenyegetően Kakashi elé lépett.

Aztán Hinata felkuncogott, és Naruto megfordult, kissé összezavarodva rámeredt, Neji pedig leeresztette a vállait, és elhúzta a száját.

- Nem is rossz ötlet, Kakashi-sensei. De attól tartok, Nejit megölnék, amiért nem védett meg elég jól - tette hozzá még a lány, és kicsit szomorkássá vált a halvány mosoly, ami az ajkain ült.

- Hm. Így tényleg nem hangzik olyan rosszul - ismerte be Naruto, és lassan végigmérte Hinatát.

- Eszedbe se jusson - morogta Neji, míg elsétált mögötte, és a fiú egy pillanattal később egy pocsolyában ült, és a feje fokozatosan, színárnyalattól színárnyalatig vörösödni kezdett.

- Neji! - A dühös, artikulátlan üvöltés valószínűleg Sunagakure határáig is elhallatszott, és Kakashi arra gondolt, legalább tudják majd, hogy miért késtek, míg intett Hinatának, és nekiindult.

A lány egy gyors pillantást vetett a pocsolyában fetrengő Neji "Klánbüszkesége" Hyuugára, és Naruto "Énleszekahokage" Uzumakira, és egy sóhajjal felkapta a hátizsákját, hogy kövesse Kakashit. Majd ha megunták és észreveszik, hogy eltűnt, úgyis fejvesztve, iszonyatos tempóban tepernek majd utánuk, így nem aggódott, hogy nagyon lemaradnának. Nem is kellett.

*******

Sakura egy sóhajjal megrántotta a kezét Itachiéban, de a férfi nem állt meg.

- Hová megyünk még? Lassan visszaérek Konohába - nyögte türelmetlenül.

- Térre van szükségem - felelte Itachi. - Jó nagy helyre.

- Mihez? - kérdezte a lány szárazon.

- Ne kérdezősködj ennyit.

Sakura kelletlenül elhallgatott, és megszaporázta a lépteit, hogy ne Itachinak kelljen maga után rángatnia. Pár perc néma séta után a férfi megtorpant, és átvágott egy kidőlt fa törzse és egy terebélyes bokor között.

- Ez az - mondta halkan, és kilépett a tisztásra, Sakura utána.

- Miért jöttünk ide?

- Mert itt könnyebb lesz egy kicsivel - felelte a férfi, és felé fordult. - Rendben. A szemem.

- Mi van a szemeddel? - hökkent meg Sakura, és hátrébb lépett, kis híján bele egy bokorba.

- Szükségem van a sharinganra - mondta Itachi, míg a tekintete a lány riadt arcára tapadt, és tudta, hogy az övé kemény, mint a kő és rezzenéstelen, mint mindig.

- A szemed rossz, Itachi Uchiha - csattant fel kissé dühösen Sakura, de az arca még mindig arról tanúskodott, hogy tart valamitől.

- Igen, tisztában vagyok vele. - Itachi félrebiccentett fejjel fürkészte a zöld szemeket. - Mi a baj? - kérdezte végül, a homloka ráncba szaladt, de észre sem vette.

- Miért akarod használni a szemed, mikor tudod, hogy nem jó, ha aktív állapotban van? Csak rosszabb lesz, és fájni fog. - Sakura a földet bámulta kettejük között, és a férfi hirtelen rájött.

- Nem bízol bennem?

- De, de igen, csak fogalmam sincs, hogy mit...

- Nem bízol bennem.

- De igen! - kiáltott fel a lány, és dühösen rámeredt.

- Akkor csináld, amire kértelek - vágta rá Itachi, és elélépett, a cipője orra majdnem Sakuráét érte, aki egy sóhajjal engedett.

Felemelte a kezét, és Itachi halántékához ért. Mikor a chakra végigfutott a szemidegein, a szeme hirtelen vörösen felvillant, és ezúttal úgy is maradt, mikor a lány a teste mellé ejtette a kezét.

- Tessék - sziszegte idegesen Sakura, és a férfi bólintott.

- Köszönöm. - Itachi az álla alá csúsztatta a kezét, és felemelte a fejét, hogy egyenesen a szemeibe nézzen. - Ne pislogj - mondta még lágyan, és mielőtt Sakura elhúzódhatott volna, beszippantotta a vörös örvény.

******

Kabuto hideg, függőleges pupillájú szeme a férfi arcára szegeződött, a sebhelyre, ami végighúzódott a homlokán, az éles, vasszürke szemekre, amik olyanok voltak, mint egy kés. Nem látott a jobb szemére, és a másikra sem teljesen tisztán, de attól még tudta, mi van előtte. Lába erőtlen mozdulatával felgyűrte a takarót Orochimaru ágyán, hogy a lábfejét a hűvös levegő érje. Hosszú napok óta a láz gyötörte, lassan emésztette föl, míg a sejtek szinte forrtak a testében. Mintha valaki forró olajjal teli kádba lökte volna, szinte érezte, hogy a hús olvad le a csontjairól.

Orochimaru sejtjei nem egészen voltak kompatibilisek a DNS-ével. Nos... egyáltalán nem. A teste próbálta kilökni a beültetett szerveket, egy kéz a jobb szemét próbálta kifelé tolni az üregéből, míg egy másik a jobb lábát akarta letépni, a harmadik a bőrt leszaggatni a mellkasáról. De a fájdalom semmi nem volt a félelemhez képest. A hideg, szaggató rémület több kárt okozott a testében, mint bármi más. A szervezete kilökni próbálta Orochimarut, míg az egyre beljebb, és egyre mélyebbre fúrta magát benne.

Örökké szomjas volt, alig bírt a vízen és a fájdalmon kívül bármi másra gondolni, a karján felkúszó vérvörös csík, ami a szíve felé tartott pedig kegyetlenül elébe tárta az igazságot: valami félresiklott. A vérfertőzés önmagában nem lett volna gond, de a többivel együtt...

Kabuto nem akarta elfogadni, hogy itt a vége. Kockáztatott, és veszített. Altató, nyugtató, morfium keringett benne, az ő vérének méreg. Minden egyes alkotóelemmel tisztában volt, hiszen ő maga etette ezzel Orochimaru testét, ő táplálta és tartotta életben. A tisztogatás pedig, amit igyekezett lefolytatni, fájdalmas volt, lassú és ezerszer veszélyesebb magánál a beültetésnél.

- Vizet - suttogta, kiszáradt torka miatt a hangja érdes volt, aztán hallgatott, és várta, hogy az emberalak megmozduljon előtte, de nem tette.

"Megint csak egy lázálom. Képzelődsz, ostoba."

Kabuto lehunyta a szemét, mikor azonban a hűvös üveglap az ajkához ért, megnyugodva nyitotta a száját, és hagyta, hogy megitassák.

- Hozz még - mondta, mikor a víz elfogyott.

A hangja erőtlen volt, fájt beszélnie. Miután a második poharat is kiürítette, egy kissé jobb lett, de nem sokkal.

- Beszélj. Majdnem a nyakamon voltak... Éreztem őket - suttogta.

- Hiraku halott. Lebukott, és megölték - mondta a jeges, kegyetlen hang, és Kabuto összerezzent. Túlságosan kiszolgáltatott volt valakinek, akiben nem bízott meg. Nem eléggé. - Megölte az egyik fiamat is. - A hang ezúttal még hidegebbé vált, hasított, mint a penge.

- Ne felejtsd el, hogy nem rohanhatsz fejjel a falnak - morogta a hangsúllyal elégedetlenül Kabuto.

- Bosszút akarok - vágta rá a férfi.

- Megkapod. De ne felejtsd el, mivel bosszulhatod meg a fiadat leginkább.

- Tudom. Ha elveszem tőle minden reményét. Ha elveszem a halála értelmét.

- Pontosan - biccentett egy aprót megkönnyebbülve Kabuto. - Hozz még vizet!

- Azt akarom, hogy Hayato melletted legyen mostantól. Nem akarom több fiamat elveszíteni a kedvedért, Kabuto.

- Rendben, rendben - motyogta bosszúsan a férfi. - Hozd a vizet.

És a másik hozta, egy szó nélkül, a léptei nem vertek zajt. Csak egy árny volt a sok közül, semmi más.

******

Genjutsu volt, tudta, hogy az. De akkor is olyan valóságos volt... Sakura szíve megtelt melegséggel, ahogy végignézett Konoha napsütötte utcáin.

- Nincs sok időd. - Hallotta maga mögött Itachi hangját, de amikor megfordult, nem volt ott senki. - Indulj el.

Sakura előre fordult, nyelt egyet, és futni kezdett. Mikor lefékezett a gyakorlópálya mellett, mindenki ott volt. Mindenki. Tsunade egy fa alatt iszogatott Jirayával, a szülei Kakashival beszélgettek egy padon, ott volt Hinata és Neji, edzettek, ott volt Shikamaru és Ino, és ott volt Naruto. Naruto... aki Sasukéval veszekedett.

A lány elmosolyodott, és csak egy rövid pillantást vetett az akatsukis köpenyre, mielőtt ledobta volna, hogy a saját, vörös tunikájában lépjen a gyakorlópálya betonjára.

- Hé, Sakura-chan! - kiáltott felé Naruto. - Jó, hogy jössz. A teme nem érti meg, hogy mit akarok. Segíts elmagyarázni neki, hogy haladhassunk végre. Mindenkit feltart.

- Sakura. - A lány megtorpant Sasuke előtt, és rábámult. A fiú felé nyúlt, és ez volt az a pillanat, amikor a genjutsu egy pillanatra megtört, ahogy elhúzódott az érintésétől. Egy másodpercnyi időre vörös sharinganok villantak fel előtte, ugyanakkor teljesen különállóan szövet reccsenése hallatszott, és a következő pillanatban, mikor újra beburkolta a genjutsu, Sasuke köddé vált, Naruto pedig tovább beszélt, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy a csapattársa elszublimált.

- Együnk rament, oké? Ott lesz mindenki!

És mikor Naruto végigrohant a fél falun, maga után vonszolva a nevető Sakurát, hiába hagyták maguk mögött a legtöbbjüket, ott ültek Ichirakunál. Tsunade, a szülei, Kakashi... Mindenki. Naruto rendelt neki, és mikor Ichiraku elé rakott egy tál rament, Sakura meghallotta azt a hangot, amire a legkevésbé számított, pont itt. Megfordult, és rámeredt a kék, hatalmas kézfejre, ami elhúzta az ajtót takaró papírcsíkokat.

- Hé, én is kajás vagyok - mondta Kisame, míg lehajtott fejjel belépett a bódéba, ami hirtelen mintha összement volna. Kisamét követte Konan, Deidara és Tobi.

Sakura hiába tudta, hogy feleennyien sem férnének el odabent, mégis ott voltak. A lány zavartan figyelte, ahogy Konan a szüleivel beszél, Deidara és Naruto evőversenyt tartanak, Tsunade, Jiraya és Kisame valamin hangosan nevetnek, és Tobi Hinatával játszik.

Sakura lecsusszant a székéről, és kilépett a bódéból, csak a hangok követték, és felnézett Itachira. Itachira, a jouninokra jellemző zöld mellényben, ahogy kiengedett hajjal áll előtte, a keze a levegőben, mintha éppen most akarta volna félrehúzni a színes papírcsíkokat az útjából.

- Hé. Elkéstem, igaz? - kérdezte egy mosollyal, és Sakura tágra nyílt szemmel bámult rá.

- Mit csinálsz? - kérdezte értetlenül. - Miért mutatod ezt nekem?

- Nem én csinálom, Sakura - suttogott a fülébe a hangja, de a vele szemben álló Itachinak nem mozdult a szája. Csak a homlokán szaladtak fel a szemöldökei. - Te irányítod az egészet.

- Valami... baj van? - kérdezte az előtte álló Itachi, és Sakura úgy érezte, mindjárt felrobban a feje.

- Csak... kicsit fáradt vagyok - nyögte hitetlenkedve, és a férfi bólintott.

- Túl sokat dolgozol. Miért nem vagy bent a többiekkel? - kérdezte halkan, és az állával a lány háta mögött lévő ajtóra bökött.

- Rád vártam - mondta hirtelen Sakura, a tekintete Itachi arcát fürkészte.

- Nos, itt vagyok - nevetett halkan a férfi, és beterelgette a rameneshez.

Mikor Itachi megveregette Naruto vállát, és a fejek fölött odaintett Neji Hyuugának, Sakura kis híján félrenyelte a teát, amit az előbb Hinata hozott neki.

- Szóval ilyen lenne, ha minden tökéletes lenne? - kérdezte a teájától tűnödve, és az Kisame hangján válaszolt neki.

- Ha most rám gondolsz, akkor természetesen, tündérem - vigyorgott le rá a férfi, és Sakura nevetett.

- Te jó ég, te mindig is csak Kisame maradsz, nem igaz? - kérdezte kuncogva.

- Akármennyit is kínzod - helyeselt Itachi, és a vállára tette a kezét. - Szeretnél még maradni? - kérdezte, és Sakura csak akkor vette észre, hogy odakint már sötét van. - Vagy menjünk ha...

Sakura ijedten felpattant, fellökött valamit, és a kép változott, miközben edény csörömpölése hallatszott, mindenki eltűnt, csak ő maradt, és az éjszakai Konohagakure egyik üres utcája.

- Miért csinálod ezt velem? - dünnyögte Sakura rosszallóan.

- Nem tudom, mit csináltam, de sajnálom - mondta Itachi hangja, és egészen úgy hangzott, mintha mosolyogna.

- Nem te. Én magammal - sóhajtotta a lány, és megfordult. Végigsietett az utcán, és mikor kifordult belőle a főtérre, kis híján belerohant valakibe. Mikor felnézett, Kenji szürke szemei néztek rá, és Sakura hitetlenkedve bámulta. - Kenji! - Kis híján sikoly volt. - Te jársz, újra jársz!

- Igen - felelte egy mosollyal a férfi, és hirtelen megtelt az utca.

Sakura aprócska kezeket érzett a combján, és lehajolt, átkarolta a kislányt, aki belécsimpaszkodott.

- Suzume - sóhajtotta halkan, és belefúrta az arcát a sötétbarna, puha hajtincsekbe. - Az édesanyád? - kérdezte, és a kislány szemei felragyogtak rá.

- Anya otthon van - vágta rá vékony kis gyermekhangján, és Sakura hajába kapaszkodott. - Suzume boldog, Sakura-chan.

- Én is nagyon boldog vagyok, Suzume. Én is - suttogta a lány, és a szemeibe könnyek gyűltek. Aztán meglátta élete legnagyobb kudarcát a betegei áradata között. - Yuuta? Ó, Yuuta... Úgy sajnálom!

- Ne sajnáld - felelte a férfi, és odalépett hozzá, hogy kivegye a kezéből Suzumét. Sakura óvatosan a karjába csúsztatta a kislányt, aki elaludt, mikor Yuuta ringatni kezdte.

Sakura hátrébb lépett, és akkor megérezte a vállán a kezet.

- Ideje visszatérni - mondta halkan Itachi a jounin mellényben, és Sakura tudta, hogy igaza van.

**********

Kankuro egy aggódó pillantást vetett Gaarára, aki még ültében is a botjára támaszkodott. Mindenképpen jönni akart, hiába mondta neki, hogy ez ostobaság, még nem elég erős hozzá, addig erősködött, míg nem volt más választása, mint átvetni az öccse karját a nyakán, és támogatni egészen Sunagakuréig, fel a tanácsterem ajtajáig. Ebizou mintha csak tudta volna, hogy így lesz, két széket tett ki a tanácsteremből, és most azon ültek.

Az ajtó mögött hatalmas nyüzsgés volt, a tíztagú tanács évek óta először összeült. Néha kiszűrődött egy-két hangos, néha indulatos szó, mondat, és Gaara olyankor mindig összerezzent. Kankuro nem volt biztos benne, hogy azért, mert még most is pokolian fájt a feje, vagy mert nem túl kedves szavakat használtak rá odabent.

Ahogy a férfi ki tudta venni, Gaaráról több szó esett odabent, de nem bánta. Ebizounak igaza volt. Ez nem róla szólt, hanem az öccséről. Ő soha nem akart Kazekage lenni, még akkor sem, mikor az apjuk halála után felajánlották neki a pozíciót. Először neki, aztán Temarinak, és csak legutoljára Gaarának, aki hosszas győzködés ellenére sem látszott belenyugodni a pozícióba, amit neki szántak. És mikor már úgy tűnt, végképp elutasítja, és elküld a pokolba mindenkit, aki valaha is csak gondolt rá, hogy őt akarja kinevezni, elfogadta, és Kazekage lett belőle, alig egy hét leforgása alatt.

Olyan hirtelen, talán egy kicsit túl hamar. Tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni a szertartásos kinevezés után az öccse tekintetét, amikor elhalt a taps, és Ebizou a könyökénél fogva felráncigálta az új irodájába. Elveszett volt, és kérdő a máskor olyan határozott, jégkék szempár, és ez felébresztette benne a testvéri védelmezőösztönt. Másrészt viszont... A bottal járni is alig bíró Ebizou, ahogy az izmos, fiatal férfit vonszolja maga után... Nos, ennek a látványnak a felidézése valahogy mindig fel tudta vidítani.

Most mégsem fakasztott mosolyt a felidézett kép: nemsokára ő maga is ilyen elveszetten fog bámulni az öccsére, és Gaara ahelyett, hogy mosolyogna a szerencsétlen képén, utána igyekszik majd, ahogy csak tud, és segít neki megbirkózni a feladattal, ami miatta szakadt a nyakába.

Mikor nyílt az ajtó, Kankuro felnézett, és Gaara is felkapta a fejét, holott az előbb már egészen úgy festett, mint aki elszundikált. Ebizou lépett ki a tanácsteremből, és egy szempillantás alatt végigmérte Gaarát. Megállt a tekintete a mankónak szánt boton is, amely mintha az övé paródiája lett volna, aztán Kankuro felé nézett.

- Holnap, vagy holnapután akarja tartani a szertartást, Kazekage-sama? - kérdezte tőle gúnyosan, és Gaara elmosolyodott.

*******

Mitsuko merev háttal állt a helyén a sorban, és Mitót figyelte, ahogy magához szólítja Manamit. A lány vérvörös arccal, sírva vette át a bizonyítványát, és Mitsuko ajkaira halvány, boldog mosoly kúszott. Kedvelte Manamit. Akkor is, ha bosszantotta. Főleg akkor.

Mikor Tobirama megszorította a lány kezét, a tekintete újra Mitsukóra tévedt Manami feje felett, és ő egy apró mozdulattal jelezte, hogy mit vár tőle. Tobirama homloka ráncba szaladt, de egy csúnya pillantás meggyőzte, és egy hangtalan sóhajjal végül átölelte Manamit.

- Gratulálok. Nagyon szép munka volt... - Mitsuko az égnek emelte a szemét, és súgott neki. - ... Manami.

A lány fulladozva a sírástól, és gőzölgő fülekkel letámolygott az emelvényről, és Tobirama Mitsukóra bámult. Ő próbált nem odanézni, de zavarta az az átható pillantás. Eszébe juttatta Madarát, ahogy ugyanígy bámult rá, mikor átadta neki, amit akart. Mikor előrehajolt, hogy egy elégedett félmosollyal megcsókolja, Mitsuko egész egyszerűen megfordult, és otthagyta. Ezúttal nem ment utána, de mikor visszaért természetesen válaszokat követelt, amiket Mitsuko nem tudott neki megadni. Azóta minden egyes alkalommal ehhez hasonló " a vesédbe látok, édesem" pillantással találkozott, ha Madara ránézett, de kétség sem fért hozzá, ha valóban tudná, mit tett, ő már halott lenne.

Mikor őt szólították, nem remegett a lába, mint az előtte lévőnek. Nem sírt, mint, Manami. Felsétált a lépcsőn, az arca rezzenéstelen volt, és mikor Mito átadta a bizonyítványát, a nő rámosolygott. Puha, lágy mosoly volt, és Mitsuko azonnal tudta, hogy már Mito és a Hokage is tud Madara terveiről. A nő erősen, hálásan megszorította a kezét, ahogy ráhajlította az ujjait az egyszerű, vörös kis füzetkére, és Mitsuko halványan, szomorkásan visszamosolygott rá, aztán tovább lépett, egyenesen Tobirama elé.

- Gratulálok - mondta a férfi. - Nagyszerű tanítvány voltál. - Mitsuko érezte, hogy Tobirama hangsúlyától kirázza a hideg, de továbbra is mozdulatlan arccal bámult rá.

- Köszönöm, sensei - felelte hasonló hangsúllyal, mire a férfi rámosolygott, és a mosolya azt súgta, nem veszi komolyan.

Lelépett az emelvényről, és visszaállt a sorba. Ezúttal addig helyezkedett, míg valahogy Manami mellé nem került. Tobirama mosolya és szavai együtt rossz érzést keltettek benne. Mintha azt hinné, most, hogy már nem az iskolája egyik tanítványa, és hozzá fordult segítségért, máris szabad a pálya.

- Hé, láttam mindent! - súgta oda Manaminak, mire a lány bíborvörös színt öltött. - Milyen volt? - kérdezte kíváncsiságot színlelve.

- Olyan erős - suttogta lelkesen Manami. - Ha akarná, átérné a derekam - sóhajtotta ábrándosan, és Mitsuko elmosolyodott.

- Csak téged ölelt meg - lehelte célzatosan. - Talán meggondolta magát azóta, mikor azt mondta, túl fiatal vagy. Lehet, hogy csak várni akart, amíg végzel itt. Mégsem randizhat csakúgy a diákjával, nem? - kérdezte Mitsuko a lehető leghalkabban, és Manami tágra nyílt szemekkel rábámult.

- Gondolod? - suttogta izgatottan.

- Szerintem tuti. De csak úgy tudhatod meg, ha a bizonyítványosztás végén megkérdezed - súgta még, aztán egyedül hagyta Manamit a gondolataival, és kicsúszott a sorból, hogy a többiek háta mögött megbújhasson, és hamarabb leléphessen náluk, még mielőtt véget ér az egész cécó, és Tobirama letámadja valami sötét sarokban.

Manami majd feltartja egy kicsit. Gonosz dolog volt, de tudta, hogy a férfi kedves lesz Manamival, és végül is, csak ez számít, nem igaz?

*****

Sakura újra a vörös sharinganokba bámult, és bár még mindig érezte, hogy könnyek ülnek a szempillái tövén, mosolygott.

Egészen addig, míg rá nem döbbent, hogy Itachi szemei véreznek.

- Fájdalmat okozott neked - lehelte ijedten, és felemelte a kezét.

- Nem számít - felelte Itachi, és a szája sarkában mosoly ült. - Boldog vagy. Attól féltem, nem fogsz örülni, vagy hogy nem tudod majd irányítani. Kicsit segítenem kellett, az igaz... - A férfi arca egy pillanatra eltorzult, ahogy Sakura chakrája kikapcsolta a sharinganját, és egyszerre gyógyítani is kezdte, aztán kisimultak az apró ráncok a szája körül. - De örülök, hogy sikerült - préselte ki végül még, aztán a szeme csukva maradt, ő pedig némaságba burkolózott míg a lány vissza nem állította az imént okozott károsodást.

- Nem voltál benne biztos, hogy menni fog? - kérdezte hitetlenkedve Sakura.

- Egyáltalán nem - felelte halkan Itachi.

A lány összeszorította a száját, nehogy valami csúnya csússzon ki rajta. Végül is, érte tette. Ez volt az ajándéka. Leeresztette a kezét, és akkor vette csak észre, hogy nincs rajta az akatsukis köpeny, csak az alvóspólója (Itachié - súgta egy halk hang a fejében.), és rájött, hogy mikor a genjutsuban ledobta a köpenyét, a valóságban is megtette, és jó húsz percig egy szál combközépig érő pólóban állt az erdő közepén. Elvörösödött, és lehajolt a köpenyért, gyorsan belebújt, aztán felemelte a kezét, és a köpeny ujjával letörölte a vért Itachi arcáról.

- Eljött az ideje, hogy elkezdjük a szemeid gyógyítását, ugye tudod? - kérdezte gyengéden, és a férfi bólintott.

- Most? - sóhajtotta.

- Most - biccentett aprót Sakura. - Ne nyisd ki a szemed - tette hozzá, míg a köpeny belső zsebébe nyúlt, és megpróbálta megtalálni benne azt a kötszercsíkot, amit a még Kisamétól kapott katanája markolatára akart felcsavarni, hogy ne csússzon a kezében, ha edzeni akarna vele.

- Még egyszer - mormolta Itachi, és a lány keze megállt, felpillantott. - Kérlek? - tette hozzá óvatos, tapogatózó, bizonytalan hangsúllyal, és Sakura elmosolyodott.

- Egyszer. Utoljára - egyezett bele megadóan, és kihúzta a kötszercsíkot a zsebéből.

Itachi kinyitotta a szemeit, és ránézett. Egy másodperc, kettő... aztán egy perc lett belőle.

- Nem... nem nézel körbe? Utoljára? - kérdezte kíváncsian a lány, de Itachi csak megvonta a vállát.

- Azt csinálom - felelte nyugodtan, de a szeme nem mozdult egy millimétert sem, és Sakura aggódva feltartotta a mutatóujját.

- Oké, most kövesd az ujjam. Nem vagyok benne biztos, hogy nem szúrtam el vala...

A lány elhallgatott, mikor Itachi halkan felnevetett rajta, és hitetlenkedve le akarta hunyni a szemét, de aztán eszébe jutott, hogy ez az utolsó pillantás, amit az orvosa engedélyezett neki, így hát felnézett újra.

- Semmi baj a szememmel. Legalábbis ebből a szempontból. Azt nézem, amit nézni akartam - mondta halkan, és a másik nyitva felejtett szájjal bámult rá, aztán felismerés csillant a szemében, és elpirult.

- Itachi - motyogta zavartan, míg a földre szegezte a tekintetét.

Azt hitte, a napfelkeltét akarja megnézni. Vagy a halványuló csillagokat. Az ébredező erdőt. Akármit. Nem... őt.

- Hé - mondta a férfi, és Sakura felpillantott rá. Itachi egy pillanatig még a szemeibe bámult, aztán bólintott, hosszasan szívta be a levegőt, mintha összegyűjtené a bátorságát, aztán kitört belőle egy nehézkes sóhaj, és lehunyta a szemeit. - Csináld. Gyorsan - sürgette. - Mielőtt meggondolom magam.

Sakura közelebb lépett hozzá, és óvatosan körbetekerte a kötszercsíkot Itachi szemén.

- Nem túl szoros? - kérdezte halkan.

- Nem.

- Hamar vége lesz. Ígérem - lehelte Sakura, és a férfi megszorította a karját, mikor a halántékához ért.

Az első kezelésnek nem kellett tovább tartania öt percnél. A lány tudta, hogy szép fokozatosan kell hozzászoktatnia Itachi szemeit a chakrájához és a terheléshez. Hamar végzett, és Itachi szorítása engedett a karján, ahogy lezárt néhány menthetetlenül károsodott ideget, és a chakrája elenyészett. Némán állt egy pillanatig, míg a férfi meg nem szólalt.

- Beszélj. - A hangja rekedt volt, és a lány tudta, hogy ez most nem jelent jót. - Már csak a hangod maradt.

- Szeretnél egy kávét? - kérdezte bizonytalanul Sakura, és félszegen megdörzsölte a karját.

- Szeretnék - felelte Itachi, és a keze után tapogatózott. Elsőre a csípőjének ütköztek az ujjai. Másodszorra megtalálta a kezét. Egy aprócska segítséggel: Sakura is felé nyúlt.

- Egész ügyes vagy.

- Tíz éve gyakorlok bekötött szemmel - mondta Itachi, és elindult, aztán megtorpant. - Ne haragudj, de jobban érezném magam, ha tudnék a chakrámmal... - vallotta be kissé bizonytalanul, és Sakura megszorította a kezét.

- Csak óvatosan vele - mondta mosolyogva, bátorítón. - Nem vagyok hozzászokva.

- Majd leszel - ígérte Itachi, és elindult, a lány utána. - Remélem, jó kávét csinálsz. Attól tartok, mindent magamra borítanék.

- Nem fogsz. Én leszek a szemed - mondta Sakura, ugyanolyan természetességgel, mint a férfi, és belemosolygott a reggel első napsugarába, mikor az arcához ért.