Tenten a hátán fekve felbámult a felhőkre. Olyan megszokott volt az egész: egyszerű és természetes. Azelőtt is minden pont ilyen volt, pedig azt hitte, most minden megváltozik majd. Arra gondolt, ha akaratlanul és tudatlanul is, de máshogy áll majd hozzá, másként bánik majd vele. De hát minden ugyanaz maradt, és amennyire örült neki, annyira zavarta is.

Fejét Shikamaru felé fordítva a férfi profilját figyelte, ahogy félig leeresztett szemhéja alól bámulja a nyugodt, világoskék égen sebesen kergetőző felhőket.

- Mire gondolsz? - kérdezte hirtelen, és Shikamaru lomhán megmozdult, mielőtt felelt volna.

- Arra, hogy vihar lesz - mondta végül közömbösen, és Tenten felsóhajtott.

Napok óta ilyen volt, ilyen csöndes, és zárkózott. Pontosabban, azóta, hogy hazaértek a küldetésről - Sakura nélkül. Azóta pedig még jobban magába fordult, mióta Sakura a saját két lábán besétált Konohába Itachi Uchiha oldalán. Szenzációs volt. Orochimaru halála óta semmi nem történt, de ez alaposan felrázta a fásult konohaiakat. Tenten legszívesebben egy cinkos vigyorral és egy jó csípős pacsival gratulált volna érte Sakurának, de hát nem volt ott. Edzett.

Mindenesetre, tudta, hogy Shikamaru nem ezen rágódik, és Sakura tulajdonképpen nem igazán foglalkoztatja, csak az agya hátuljában rezgő információ csupán, ezért egy kicsit neheztelt is rá. Shikamaru feje tele volt Inóval, és ő abszolút megértette, ha nem is gondolta helyesnek. De hát, te jó ég, mi lehetne normálisabb egy kapcsolatán tépelődő tinédzsersrácnál?

Mondjuk, Shikamaru sosem volt normális, szóval lehet, hogy nem ezt kéne alapul vennie. Arról nem is beszélve, hogy az a tinédzsersrác, akiről szó van, egyszemélyben shinobi, és egy kis észláda. Talán rá kéne kiabálnia, ahogy az anyja szokott.

Tsunade türelmetlen volt. Ha nem is tudatta senkivel, azért mindenki számára világos volt, hogy Shikamarutól várja a megoldást. Az ehavi Bingó-könyv úgy tűnt teljesen hidegen hagyja a férfit, bár ahhoz vaknak kellett volna lennie, hogy ne tudja; Tsunade majd' a plafonon van dühében. És ha a Hokage mérges, akkor egész Konoha ideges. Ráadásul most még az a mazochista idióta sincsen itt, aki örömmel vállalná a villámhárítást, Jiraya pedig úgy tűnt, csődöt mondott a tanítványa szerepében, ami azért elég mulatságos is volt, annak ellenére, hogy egyáltalán semmi hasznát nem vették mostanában.

Tenten apró, dühös mozdulatot tett a kezével, és az oldalára fordult, hogy haragosan rámeredhessen Shikamarura.

- Ó, hagyd már abba - mordult rá, mire a férfi meglepetten összerezzent.

- Mássz ki a fejemből, kislány - motyogta pár pillanatnyi csönd után Shikamaru, aztán megvakarta az állát, és álmos pillantása visszakúszott a felhőkre.

- De ha egyszerűen vibrál körülötted a levegő! Olyan vagy, mint egy kicseszett tábortűz, ember - horkant fel idegesen Tenten, és egy hangos, frusztrált sóhajjal visszafordult a hátára. - Nem lehet melletted másra gondolni, csak szőke hajzuhatagra, meg neonkék szemekre. A végén még én is belezúgok a kis barátnődbe.

Shikamaru nevetésre hasonlító hangot adott ki, és hátrafeszítette a fejét, hogy a tompán tűző napba bámuljon.

- Bocs. Nem szándékos, csak éppen...

- Csak éppen képtelen vagy másra gondolni, mert mardos a bűntudat - morogta a lány, és határozottan, homlokráncolva biccentett, miközben Shikamaru példáját követve hátradöntötte fejét, és belehunyorgott a sápadt napfénybe.

- Mondtam, hogy szállj ki a fejemből - nevetett fel halkan Shikamaru.

Tenten frusztrált, artikulálatlan hangot adott, és lehunyta a szemeit.

- Teljesen megzakkantál!

- Tudom - motyogta kelletlenül Shikamaru. - Tudom.

*******

Sakura a fejét az asztalra hajtva felnyögött.

- Mindjárt kipukkadok - nyöszörögte egy boldog mosollyal, és Konan halkan felnevetett rajta. - Isteni, de nem bírok többet legyűrni.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ezt már nem eszed meg? - kapott a szaván Kisame, míg a félig elfogyasztott tortaszeletre mutatott a asztalon, és Sakura egy csiklandós kuncogással megrázta a fejét.

- Neked adom - mondta, és felegyenesedett, hogy még éppen elkaphassa azt a három másodpercet, amikor a torta eltűnik Kisame szájában. - Hé, legalább rágd meg - nevetett.

- Minek? A nagy része csak krém - mormogta a férfi teli szájjal, aztán nyelt egyet és kitátotta a száját. - Látod? Egyben lemegy.

- Ugh. Ne csináld mert az öledbe hányok! - fintorgott a lány.

- Hagyj belőle azért a többieknek is - mondta szemrehányóan Konan, és rácsapott Kisame kezére, mikor a férfi a késért nyúlt, hogy újabb szeletet vágjon magának. - Tudod, hogy Itachi is szereti.

- De ha egyszer olyan fincsi! - méltatlankodott Kisame. - Ígérd meg, hogy nekem is sütsz majd.

- Jól van, jól van. Ígérem - kuncogta nő, és egy fedőt borított a tányérra, míg egy rövid, célzatos pillantással Sakurára terelte Kisame figyelmét, aki összeszorított szájjal a semmibe bámult.

- Hány éves is vagy, csillagom? - kérdezte hirtelen a férfi, és oldalba bökte Sakurát. - Tizenhat?

- Tizenkilenc, Kisame. Tizenkilenc - mondta a lány egy lágy félmosollyal, anélkül, hogy abbahagyta volna a levegő meredt bámulását.

- Egykutya - horkant fel a férfi. - Kislánykorban vagy.

- Te meg szottyadt vénemberkorban - vágott vissza Sakura, és most végre felrezzent, szúrósan Kisaméra nézett, de a szeme sarkában mosoly bujkált.

Kisame felhördülve a szívéhez kapott, és a mozdulatban annyi tettetett sértődöttség volt, hogy egyikőjük sem bírta nevetés nélkül.

- Na jó, én megyek aludni. Elfáradtam ma - mondta végül Konan, és a konyhába vitte a lefedett tányért, hogy berakja a hűtőbe. Visszafelé beleborzolt Sakura tincseibe, és kuncogva puszit nyomott Kisame odatartott, széles homlokára. - Még egyszer boldog születésnapot, Sakura - mondta még a lány felé fordulva. - Aztán ne maradjatok fent túl sokáig. Ahogy Peint ismerem, az első napsugarakkal érkeznek.

- Igenis, anya - motyogta engedelmesen lesütött szemekkel Kisame.

- Jó éjt, anya - tódította vékony hangon Sakura, és Konan halkan kuncogva behúzta maga után az ajtót.
Ahogy a zár nyelve a helyére kattant, Kisame a szája elé emelve a mutatóujját, felállt a székről és kiosont a konyhába.

Egy perc múlva Sakura rázkódó vállal vette tudomásul, hogy a férfi éppenséggel visszacsente a tortát az asztalra, mint valami vásott, csintalan kisfiú. Kisame vidáman széttúrta egy villával a megmaradt süteményt, miközben rákacsintott a meglepett lányra az asztal túlfelén.

- Itachi nem érdemel szép tortát, ha elég buta hozzá, hogy pont akkor röpködjön félelmetes vezetőnkkel és a kedvenc királylányommal, amikor fontos lenne, hogy itt legyen, nem igaz? - kérdezte fensőbbséges arckifejezéssel tovább szurkálva a villájával a tortát, mire Sakura hangos nevetésben tört ki, a férfi pedig gondolatban vállon veregette magát, és felcsapott egy képzeletbeli kis noteszt, hogy kidugott nyelvvel, magával roppant elégedetten kipipálja az aznapi jócselekedetét.

- Nem mondanám, hogy fontos lenne, hogy Itachi itt legyen - mondta Sakura egy széles mosollyal. - Egy tizenkilencedik születésnap nem túl nagy esemény.

- Már hogy ne lenne az - hördült fel Kisame. - Minden születésnap fontos, édesem, és ezt egy vén trotty mondja neked, szóval igaznak kell lennie. De azért ez a nap különleges, tudod. - Sakura felpillantott a komoly hangnemre, és leolvadt az arcáról az a halvány, mosolygásra emlékeztető kifejezés. - Ez az első születésnapod az Akatsukival.

- És az utolsó úgy, hogy felismerem őket, igen.
Kisame sóhajtott egyet a lány fintorára és gúnyos szavaira.

- Ugyanmár, nézd egy kicsit pozitívabban! A legtöbb embernek nem lesz több szülinapja, ha találkozik velünk - vonta meg a vállát a férfi, és a mondandójával elérte a célját: Sakura nevetett.

- Igazad van, nem is értem miért panaszkodom - vihogta, és Kisame rávigyorgott.

- Na látod.

- Jól van, jól van - emelte fel mindkét kezét megadóan Sakura, és felállt a székről. - Kettesben hagylak téged a tortámmal. De nagyon remélem, hogy nem akarsz vele több csúfságot művelni - mormogta homlokráncolva, mire Kisame felhorkant, és csúnya pillantást vetett Sakurára.

- Hova gondolsz? - kérdezte felháborodva, mire a lány felnevetett.

- Oké, oké. Jó éjt.

- Jó éjszakát, kislány. Meglásd, mire felkelsz, Itachi is visszaér.

Sakura még egy erőtlen mosolyt küldött Kisame felé, mielőtt behúzta volna maga mögött az ajtót, és egy pillanatra nekitámaszkodott a folyosó falának.
Nem számít. Nem számít, hogy Itachi reggel itt lesz-e vagy sem. Nem számít, mert most kellene, hogy itt legyen. Egyáltalán nem csábította az üres szoba, és az őt váró ágy. Itachi nem lesz ott. És ha nincs ott, akkor más van ott, még ha képzelet szüli is. Ott áll az ajtó mögött, és némán várja, hogy elfészkelődjön a takaró alatt.

Egyáltalán nem volt álmos, egyszerűen csak nem akarta tovább hallgatni Kisamét. Hálás volt neki, hogy vigasztalni próbálta, de a férfi most azt hiszi, azért ilyen, mert Itachi elment, de az sem számítana, legalábbis napközben nem. Túl nehéz így, ma, egyedül, Naruto nélkül.

Annyira hiányzott neki, mintha valaki megtiltotta volna, hogy lélegezzen. Soha nem töltötte még a születésnapját Naruto nélkül, mióta csapattársak lettek az akadémián. Annyi éve, és annyi minden történt, de még soha nem volt, hogy ne egy huncut, szertelen vigyort lásson a gyertyák lobogó fénye mögött, hogy ne simulnának bele az ujjai egy pillanatra a borzos, szerteszét álló szőke hajba, és ne mondaná neki a jól ismert hang, hogy micsoda vénlány, hogy mintha megint eggyel több ránc lenne a homlokán, a sok rosszalló pillantástól, amit ő kap tőle. És a szülei...

Sakura nehézkesen ellökte magát a folyosó falától, és elindult amerre a lába vitte. Hamarosan Tobi szobájának ajtaja előtt állt. Halkan benyitott, de Tobi már réges-régen aludt, és most már emlékezett is rá, hogy Konan pár percre kiment a konyhából. Még említette is, hogy ágyba küldi a férfit, nehogy sokáig maradjon fent, mert tartott tőle, hogy ez esetben morcos lesz másnap a kialvatlanságtól. A lány kelletlenül lépett be a szobába. Arra várt, hogy majd Tobi mosolya fogadja, és játszanak majd kicsit, hogy ne legyen olyan nyomasztó az alvás gondolata, és inkább Tobi járjon a fejében, mint más. Halkan behajtotta az ajtót, de nem csukta be - a zár hangosan szokott bekattanni a helyére. Elég hangosan, hogy felkeltse vele a férfit.

Átsétált a szobán, és megállt az ablak előtt. A csipkés függöny mögül bámult ki a holdra és a fekete, mozgó árnynak tűnő fákra. Tizenkilenc éves. Milyen furcsa, hogy semmi nem változik meg ettől, és mégis kicsit mindent máshogy lát. Kiskorában azt hitte, ha születésnapja van, egyetlen csapásra megváltozik minden, és egy darabig így is volt, hiszen minden évben történt valami, az ő gyerekeszének fontos, nagy esemény; elkezdte az iskolát, letette a chuunin vizsgát, Sasuke elment...

Lehunyta a szemét, és nem folytatta tovább gondolatban a listát. Nem is érdemes. Onnantól semmi nem volt ugyanaz. Hogy lehet az, hogy az ami az egyik embernek annyit számít, a másiknak annyit sem jelent, hogy megvonja rá a vállát? Fájt. Még mindig pokolian fájt.

Sakura némán maga elé meredve megtörölte az arcát.

*****************

Kankuro ujjai idegesen doboltak az öccse irodájának sötét fájú íróasztalán. Izgatott volt, szorongott, és kezdte elveszíteni a türelmét, bár pont most kellett volna a legnyugodtabbnak, a leghiggadtabbnak mutatkoznia, mint eddig bármikor is életében.

Mikor végre kinyílt mögötte az iroda ajtaja, és reszkető lábbal belépett rajta Ebizou, akit várt, a férfi kissé megkönnyebbült, majd az azt követő pillanatban a gyomra görcsbe szorult, hogy a hátralévő pár percben úgy is maradjon.

- Sensei - szólalt meg, és az öregember segítségére sietett, míg bosszúsan elhallgatott egy pillanatra, mert megremegett a hangja. - Üljön le ide - tette hozzá egy kicsivel később, míg Ebizou könyökét fogva leültette egy székre, mikor már úgy érezte ura a saját hangjának, és valóban: ezúttal sokkal határozottabban csengett a mondandója még a saját fülének is.

- Köszönöm - mondta az öreg kissé hűvösen, aztán két eres, reszkető kezét a botja fejére kulcsolta, és várakozón Kankuróra bámult. - Nos, essünk túl rajta - sóhajtott végül beletörődőn, és a fiatal férfi egy pillanatra még hallgatásba merült, átfutotta a gondolatait, az érveit, végül megszólalt.

- Gaara azt akarja, hogy én lépjek a helyébe - jelentette ki mindenféle kertelés nélkül, és Ebizou bozontos, ősz szemöldöke a homloka közepéig szaladt meglepetésében.

- Úgy. Szóval Gaara azt akarja - ismételte meg kissé dühösen a másik. - Mintha bármikor is érdekelt volna, hogy mit akar egy taknyos kölyök - tört ki végül belőle a harag, és a botjával ingerülten az asztalra csapott. - Mintha itt Gaara lenne az isten, hogy ő határozza meg, mi lesz, és mi nem!

- Lehet, hogy ez neked nem számít, de nekem, Temarinak és a Homok falunak igen - vágta rá szárazon Kankuro. - Mindenkinek számít, Gaara mit gondol. És az is számít, hogy tudják, ha én vagyok a Kazekage, továbbra is számíthatnak a Shukakura.

- A szörnyetegre, aki lerombolt egy pár házat, és megölt két embert. Fantasztikus - gúnyolódott Ebizou. - A tinédzserek mind azt hiszik, hogy olyan kivételesen okosak, holott ostobábbak a csecsemőknél is. Születésetektől rajtatok tartom a szememet, ismerlek már eléggé, téged is, meg az öcsédet is, kölyök! Azt hiszed, át tudtok verni? Mást sem jelentene a kinevezésed, mint valami névbeli posztot, míg az a sunyi taknyos irányítana továbbra is, csupán névleg lenne más a Kazekage!

- Igen, valószínűleg így lenne, de nem értem, miért zavar ez téged. Elvégre, Gaara volt a legjobb Kagénk évtizedek óta.

- És az egyetlen Kage, aki a saját faluját dúlja széjjel, ha önuralmi problémákkal küzdd!

- Ostobaság - horkant fel Kankuro. - Először történt meg, és utoljára. Gaara jelenleg annyira maga alatt van, hogy mire kiküzdi magát a gödör aljáról, az önuralma legalább a kétszerese lesz a mostaninak. Elég nagy sokk volt neki az elmúlt pár nap, sensei, és talán nem a maga szájából hallottuk annyiszor gyermekkorunkban, hogy mindenkinek jár még egy esély?

- Még egy esély. Mire? Hogy ismét megtehesse, amit nemrég?

- Úgy viselkedik, sensei, mintha Gaara maga kérte volna azt az átkozott szörnyeteget az életébe! - csattant fel hirtelen a férfi, és Ebizou meglepődni látszott, némán rámeredt a másik arcára. - Jól tudja, hogy az apánk megszállottsága miatt volt az egész. Én nem félek tőle, hogy még egyszer előfordulna ilyesmi, pedig én Gaara testvére vagyok. Jobban ismerem.

- Igen, a testvére vagy, fiam, és éppen ezért az a feladatod, hogy akkor is higgy és bízzál őbenne, amikor nem szolgál rá - mondta halkan az öregember, és a pillantása egy megtört, aggódó gondolatot küldött Kankuro felé. - De vajon van-e legalább még egy ember, aki így gondolkozik?

- Kérdezd meg tőlük - tárta szét a karjait a férfi. - Menj, és terjeszd elő a kérésemet. Legalább ennyit tegyél meg. Nem kérem, hogy támogass. Ha Gaarának sikerült, nekem is menni fog.

- Nos, legyen. Ha tudnád mindazt, amit én tudok... - sóhajtotta legyőzve Ebizou. - Örülök, hogy nem ez a helyzet, és mégis sajnállak majd a sorsodért. Ám legyen; engedek neked. Holnap az lesz az első dolgom, hogy összehívom a tanácsot, és szavazást tartok, de előre szólok: az én szavam ellened lesz - csóválta meg a fejét szomorkásan az öregember, majd nagyot nyögve a botjára támaszkodva felemelkedett ültéből, kibotorkált az irodából, és Kankuro egyedül maradt borús gondolataival.

Az irodában, ami holnaptól már nem Gaaráé lesz, és jövő héttől már az övé. Valahogy kicsit sem tette boldoggá, vagy elégedetté a gondolat.

**********

Mitsuko szédelegve lépett ki a kis fabódéból, és arrébb botorkált. Úgy érezte magát, mint aki túl sokat ivott. Nehezen lépett egyet előre, aztán még egyet, és még egyet, míg végül ki nem ért az ünnepi forgatagból. Reszketett a vékony kimonóban, ahogy felbámult a csillagokra, de a szemei homályosak voltak, és nem látott semmit, semmi mást, csak Madara arcát, ahogy lágyan mosolyog rá, miközben borzalmas dolgokat mond neki.

Olyan ostoba volt, hogy hitt neki bármikor is. Hogy törődik vele, hogy számít neki bármit is. Nyilván eddig csak nem jutott eszébe, mire is használhatná az ő hiszékenységét, a naivságát. De most eszébe jutott. Mitsuko megállt, és egy ház kerítésének támaszkodott.

Hová megy mégis? Madarához nem mehet, nem most biztosan nem. Talán később sem. Hová menjen hát, ahol egyedül lehet, és kap időt, hogy feleszméljen ebből a sokkból? Fogalma sem volt. Halkan felnyögött, a kerítés felé fordult, és neki támasztotta a homlokát az egyik falécnek.

Hogy lehet valaki ennyire... Közömbös más sorsa iránt? Más jogai iránt? De hiszen el is magyarázta. Neki nincsenek jogai. Egészen idáig, azt hitte, szabad akarata van, olyan, mint bárki más, és azért abból él, hogy kémkedik mások után, mert ő így akarja. Mekkora tévedés! Milyen ostoba is volt. Tudta, hogy akivel él, nem az apja, tudta, hogy az igazi szülei eladták, mint egy kutyát, mikor alig pár hónapos volt. Egy idő után, alig egy évvel ezelőtt, azt is elmondták neki, hogy miért. És most már teljesen összeállt a kép. Ha nem tudja, miért adták el, semmit nem jelentene, hogy Madara vette meg. De most minden más.

Érezte, hogy szédül, és megfordult, hogy leüljön a kerítés mellé, míg kissé összeszedi magát, de egy kíváncsi szempárral találta magát szemközt, és annyira meglepődött, hogy szinte felkenődött a kerítésre. Egy másodperccel később ismerte fel azokat a szemeket, mint kellett volna, és Tobirama hangosan felnyögött, mikor a gyomrába ékelődött a lány ökle.

- A francba, mégis mit művelsz? - szitkozódott fojtottan a férfi, és Mitsuko idegesen rámeredt.

- Ne haragudj, de lehet, nem kellett volna az arcomba állni? - szusszant fel fáradtan, és megragadta a férfi vállát, hogy segítsen neki felegyenesedni. - Mit csinálsz itt?

- Követtelek - felelte Tobirama, mintha természetes lenne, és a lány felhúzott szemöldökkel rámeredt. - Úgy néztél ki, mint aki rosszul van - tette hozzá végül.

Mitsuko felsóhajtott, az égnek emelte a szemeit, és megfordult, hogy ott hagyja a férfit.

- Várj - kapott utána Tobirama, és elkapta a csuklóját.

- Ez nem éppen a legalkalmasabb időpont - motyogta bosszúsan Mitsuko, míg vissza sem fordulva kirángatta a kezét a másik szorításából, és továbbindult.

- Mitsuko!

- Mi van? - csattant fel a lány, és megfordult, valóságos szélörvényt kavart a hajával. - Elegem van, ez tényleg nem az az időpont, amikor bármire is kíváncsi lennék! Hagyj békén.

- És ha nem tudlak? - kérdezte Tobirama halkan, félrebiccentett fejjel, mire Mitsuko elfelejtett hátat fordítani neki, aztán olyan émelygős iszonyat tűnt fel a tágra nyílt szemeiben, hogy még a férfi is megijedt tőle.

- Nem, ezt nem - suttogta Mitsuko, és rémülten meghátrált, aztán igyekezett minél hidegebb arckifejezést felölteni, de nem sikerült túl jól. - Nem vagyok köteles ezt végighallgatni.

- Ha tudnád, miről van szó...

- Pontosan tudom, hogy miről van szó! - kiáltott fel a lány, hogy Tobiramába fojtsa a mondanivalóját. - Éppen ezért nem akarom meghallgatni - mondta halkan, és egy könyörgő pillantást vetett a férfira. - Kérlek... had ne kelljen most még ezt is végigszenvednem. Menj haza.

- Jó. Akkor nem mondok semmit - vágta rá idegesen Tobirama és a szemében fellobbant az elhatározottság, a lány pedig hiába hátrált volna el, nem volt hová.

A háta a faléceknek ütközött, és a szempillái ijedten rebbentek meg, ahogy a férfi szája óvatosan az övéhez ért. meg sem moccant. Nem lélegzett.

Tobirama megcsókolta, egyszer, kétszer... sokszor. Mindegyik érintés puha volt, tapogatódzó, mintha azt próbálgatná, meddig mehet el, és Mitsuko nem szólt, nem mozdult, csak a szemeiből indultak meg a könnyek, egy halk hüppögés kíséretében, és a férfi elhúzódott tőle.

- Ne sírj - kérte halkan, de a másik nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit, hogy ne is lássa a könnyektől homályos pillantását.

- Menj haza - suttogta halkan, szinte már könyörögve, és várt, várt, amíg egy tétova lépés zaja hangzott fel.

- Ne haragudj - mondta még Tobirama, egy pillanatig a tenyere megpihent a haján, aztán megfordult, és elment, Mitsuko pedig leereszkedett a kerítés tövébe, a földre, és a térdére hajtotta a fejét.

"Téged akar, és te az enyém vagy. Neki adlak."

Mitsuko erősen az alsóajkába harapott, és hiába küzdött ellene, kitört belőle a fuldokló zokogás.

*************

Sakura tehetetlenül lézengett az üres szobában. Nem tudta, mennyi időt töltött Tobinál, de nem is érdekelte. Érezte, hogy későre jár, de képtelen volt az idő megállapítására koncentrálni. A szemei szárazon égtek, ahogy egyik bútorról a másikra ugrált a pillantása, nyugtalanul, megállíthatatlanul. A lábai vitték előre, egyik faltól a másikig, míg az agya egyre csak körbe-körbe futott ugyanazokon a gondolatokon.

Mint valami ostoba mókuskerék. Mennyire utálta ezt az egészet! Nem akart itt lenni, a négy fal között, Amagekuréban, teljesen egyedül, ebben a helyzetben. Otthon akart lenni végre, még Itachi sem érdekelte volna jelen pillanatban, ha nem lett volna az az alku Peinnel... Minél hamarabb meggyógyítja, annál hamarabb elfelejtheti ezt az egész őrületet, és visszatérhet önmagához, a konohai kislány szerepéhez, a jelentéktelen, fiatal doktornőhöz, akinek nem kell azzal foglalkoznia, hogy mit csinál éppen, és ki tudja hol van Itachi Uchiha, és vajon ha hajnalban visszaér, és felébreszti a padló recsegése a meztelen talpa alatt, hajlandó-e egy ággyal arrébb feküdni, mint kéne.

Sakura nyugtalan pillantása a könyvespolcon ugrált végig, nagy kihagyásokkal, aztán megrázta a fejét, kibontotta a haját. Lezuhanyzik, igen. Csak egy rövidet, nyitott ajtónál, ahogy otthon. Megnyugszik, kiveri a fejéből ezt a rengeteg, felesleges gondolatot, fogat mos, befonja a haját, és lefekszik aludni. Egyedül. Igen. Előtte viszont, leül, és lenyugszik. És ha már úgyis van egy szabad órája, amikor tudja, hogy senki nem fog rárontani, eleget tehet egy apró, de annál fontosabb kötelességnek, amit mostanában pokolian elhanyagolt.

Törökülésben felkucorodott Itachi ágyára, lehunyta a szemét, és megpróbált koncentrálni. Az agya, a sok gyakorlatnak hála, alig tíz perc alatt teljesen félre tudta tolni a lényegtelen, idegesítő gondolatözönt, és csak a lényeg maradt, a letisztult, gömbölyű egész gondolatfolyamok.

Mikor érezte, hogy a chakrája azon része, amit igyekezett kordában tartani, felszabadul, és a háta végigbizsereg, felötlött benne, hogy újra ott lesznek azok a furcsa dudorok a hátán, de nem számított, így az agya szinte azonnal ki is lökte. Béke. Nyugalom. És igen; az elmaradhatatlan fájdalom, amivel az egész járt, és amit már több, mint öt éve elfogadott.

********

Itachi lehajtotta a fejét, ahogy belépett az ajtón, nehogy beverje a fejét. Egy fél perce már nem hallotta a hangokat odabentről. Egészen azóta, hogy a chakráját szabadon engedte a hosszú, vaksötét folyosón. Mikor felemelte a fejét, és szembenézett egy ötfős társasággal, értetlen pillantásokkal találkozott legelőször.

- Jó estét - szólalt meg higgadtan, és megállt az ajtóban. - Gakushi Fuumát keresem.

A névre már mások voltak a reakciók.

- Aztán minek neked egy olyan ronda fickó? - kérdezte az egyikük, aki úgy tűnt, viccesnek hiszi magát, és Itachi szeme felvillant. Tudják hol van.

- Az ne érdekeljen. Csak annyit kérdeztem, hol van. Ha tudjátok...

- Gakushi felnőtt ember, arra megy, amerre akar - szakította félbe egy másikuk, de Itachi egyetlen hideg, mogorva pillantása elhallgattatta.

- Hé, te ismerős vagy nekem - mormolta töprengőn valaki a háttérből.

- Lehetséges volna, hogy nem tudjátok hol van a klánotok feje? - kérdezte töprengő hangon Itachi, míg a fejét félrebiccentve, gúnyos pillantást vetett mindegyikükre. - Kizártnak tartom ezt az eshetőséget. Gyerünk, ki vele. Merre van?

- Minek árulnánk el neked? - kérdezte kihívóan valamelyik, de mire Itachi megállapíthatta volna honnan jött, egy másik hang felkiáltott.

- Basszameg, ez Itachi Uchiha!

- Az bizony könnyen meglehet - biccentett egyetértőn az említett, és a tekintetével megkereste az elmés megállapítás szerzőjét. - Hé, te sem tudod, hol van az apád?

- Ho...honnan...? - dadogta a fiatal férfi.

- Ugyanolyan patkányképed van - morogta Itachi. - Bár, már nem sokáig lesz ilyen hasonló az ábrázatotok, attól tartok - tette még hozzá, megpróbálva sajnálkozónak hangzani. A kisebb csoportosulás egy emberként hörrent fel. - Nos, merre van ő? Nem igazán érek rá ma, és akárhonnan is nézem, este tizenegy óra. A végén még kifutok az időből, és azt ti sem szeretnétek, ugyebár?

A következő pillanatban a Fuuma klán egyik tagja megindult felé, és még az is csak egy pillanatnyi megtorpanásra késztette, hogy ellenfele szemében felvillant a sharingan, mikor eszébe jutott, hogy kiért és miért is van itt egyáltalán, és miért keresi ő maga a bajt. Itachi is csak egy pillanatig gondolt rá, hogy milyen kellemetlen, hogy a szeme nem érzi, hogy képtelen használni.

"Úgy tűnik, az egyetlen helyzet, amiben működik, még mindig a felfokozott érzelmi állapot. Nagyszerű."

Azzal egy sóhajjal nekiállt átküzdeni magát a hirtelen ellenséges viselkedést mutató emberszabásúakon.

***************

Ino megfordult, és a dühét megpróbálta az ajkai közé préselni, miközben megkötött egy csokor virágot, szép hófehér szalaggal.

Igen, gondolj csak a cuki rózsaszín margarétákra. Ezzel a szép, fehér csipkés, széles szalaggal.

- Kérlek...

- Hagyj békén - préselte ki magából a lány az ingerült szavakat, és arra sem vette a fáradtságot, hogy megforduljon, még akkor sem, amikor Shikamaru óvatosan megérintette a vállát.

- Komolyan, ne haragudj már - nyögte szerencsétlenül mögötte a férfi, és rámeredt a hátára. Még a tartása is olyan dühös volt, hogy Shikamaru tarkóján elfészkelt az a rossz előérzet. - Nem direkt volt, csak kiment a fejemből...

- Kiment a fejedből, hogy a barátnőd nagyjából két órája vár rád? - pördült meg hirtelen a lány, szemei összeszűkülve meredtek Shikamarura. - A szüleivel együtt? Az apjával, aki végre beleegyezett, hogy náluk vacsorázz? Ó, igen, valószínűleg kiment a fejedből, mert neked soha nem is volt fontos! - A férfi behúzta a fejét, mikor a fenyegetően halk szavak üvöltésbe csaptak, és megpróbálta elkapni Ino kezét, hogy nyugtatóan megszorítsa, de a lány hátralépett. - Menj innen most, jó? - Ino a mellkasa előtt összefonta a karjait, és olyan szomorúnak tűnt, hogy a férfi attól félt, mindjárt sírni fog. - Menj vissza, és beszélgess Tentennel. Biztosan sokkal fontosabb nálam - mondta még halkan, felszaladt a lépcsőn, és faképnél hagyta a bűntudatos Shikamarut a szülei virágüzletének közepén.

****************

Sakura az oldalára fordult, belebámult a sötét szobába. Visszagördült a hátára, és igen, érzete már azokat az apró dudorokat is, amiket nem szeretett. A plafonon hajszálrepedések futottak végig, de hiába meredt rájuk, a feje nem volt hajlandó kiürülni, mint korábban. A zuhanyzás jótékony hatása úgy tűnt, ezúttal nem válik be, mert visszahozott mindent, amin azelőtt rágta magát. Már egy órája vergődött, de nem bírt elaludni. Egy frusztrált nyögéssel a fejére húzta a takarót, aztán lerúgta magáról. Melege lett, levette a pólóját... mármint, Itachiét. A feje alá gyűrte, és a hasára fordult. Egy percig kényelmes volt, aztán zsibbadni kezdett a karja. És rájött, hogy a mosdóba is ki kéne osonnia. Újra felült, a falnak támasztotta a hátát, a feketeséget kémlelte, ami betöltötte az egész szobát, és a térdeit felhúzva az ölébe gyűrte a takarót, hogy némán meredhessen a szomszéd ágyra, ami természetesen még mindig üres volt.

Hajnali két óra. Messze van a reggel, túl messze. Beletépett a hajába, és felpattant az ágyról. Belebújt Itachi pólójába, és halkan kinyitotta az ajtót. Halk léptekkel végigsétált a folyosón a mellékhelyiségig. Visszafelé jóformán vánszorgott. Kicsit görcsölt a hasa reggel óta és remélte, hogy semmi különös oka nincsen. Egy pillanatra megtorpant. Egy porcikája sem kívánkozott vissza a kriptahangulatú szobába, inkább a falnak feszítette a tenyerét. Hűvös volt, és jólesett kimelegedett, enyhén izzadt bőrének. Hamarosan a homlokát a falnak támasztva állt a kihalt folyosón, és rá kellett jönnie, hogy majd' leragad a szeme. Nem emlékezett rá, hogyan ment vissza a szobába, hogyan került az ágyba. Csak az utolsó értelmes gondolatára emlékezett, mielőtt körbeölelte volna a sötétség: Hát jöjjön, aminek jönnie kell.

*************

És jött is, egy órával később érkezett meg: halkan belépett az ajtón, és behúzta maga után. Éppen a kilincset akarta lenyomni, hogy a zár a helyére kattanjon, de a keze megállt a levegőben, ahogy a szeme az üres ágyra tévedt. Egy pillanatra még a szíve is kihagyott, aztán a tekintete átsuhant a másik ágyra, és ott volt.

Itachi hitetlenül féloldalt fordult, erőltette a szemét, hogy jobban lásson, hogy valóban azt látja-e, amit lát, de minden stimmelt, és nem hallucinált: Sakura az ő ágyában feküdt, félig lerúgott takaróval, félmeztelenül, szerencsére háttal ugyan, de akkor is, miért, mit gondolt, hogy majd csukott szemmel jön be, vagy vak lesz, mire visszaér, vagy majd nem néz oda, vagy... és mégis mi a fene az...?

A háta teljes egészében kilátszott, és a hold fényének hála, tökéletesen kivehető volt egészen a derekáig. Itachi a homlokát ráncolva közelebb lépett, és rámeredt Sakura bőrére. Szabályos időközönként fel volt púposodva, tökéletes kis körök voltak, mintha apró üveggolyók lennének a bőre alatt, és rá kellett jönnie, hogy valamiféle furcsa mintát alkotnak, ami éppúgy lehetett befejezetlen, mint befejezett. Fogalma sem volt, hogy mit lát, egy pillanatra a torkába gyűlt a harag, mikor eszébe jutott, hogy valami változatos kínzásféle is okozhatta, és ha csak Kabuto beteges elméje jutott eszébe, még elképzelhető is volt.

Mutatóujja óvatosan hozzáért az egyik apró dudorhoz a lány vállán, finoman körbetapogatta, mert nem tudhatta fáj-e neki. Aztán megugró szívvel, de higgadtan hátrébb lépett, mikor Sakura válla megmoccant, és a tenyerébe simult, a rózsaszín, kócos hajtincsek közül rávillant egy kába, zöld szempár. Egy pillanat sem telt el, egy boldog mosoly is követte, és a lány a hátára fordult, míg Itachi el.

- Szia - suttogta az álmos hang, és ott bujkált benne a 'jó, hogy itt vagy', amitől a férfi megrezzent.

- Öltözz fel - mondta hangosan, és megpróbált nyers lenni, dühös, akármi, csak nem rekedt, de a hangja mintha nem is az övé lett volna.

Sakura nem szólt egy szót sem, de hallotta, mit csinál: halkan beszívta a levegőt, élesen. Most vette észre, hogy valahol elhagyta a pólóját, és Itachi megtörölte a homlokát. Ahogy leeresztette a kezét, az ujjain valami vörös villant. Vér. Gyönyörű. Véres arccal hajol fölé, nincs rajta póló, és 'szia', és mosoly, ennyi az egész. Miből van ez a lány, mégis miből? Most felöltözik, halkan suhog a póló pamutja, aztán reccsen az ágy.

Itachi érezte az apró, bizonytalan érintést a lapockáján, de nem fordult meg. Véres a homloka. Véres a keze. És a szeme előtt úgyis csak egy meztelen hát lebeg, fölösleges hát megfordulnia. Úgysem látna semmit.

- Itachi? - kérdezte óvatosan Sakura, de mikor nem érkezett válasz, csak megkerülte a férfit, és kérdőn, a fejét félrebilletve a szemébe nézett. Itachi némán bámult maga elé, két- három fekete hajtincs a homlokába hullott, biztos a széltől, ahogy a madáron ült, és Sakura egy pillanatra lehunyta a szemét. Szégyellte magát. Egy kicsit. - Bocsánat, nem is emlékszem, mikor... - A lány elhallgatott, és a homloka ráncba szaladt. - Nem is ez a baj, ugye? - kérdezte fürkészőn, de a férfi még mindig nem válaszolt. - Haragszol rám? Itachi, én... - Sakura egy finom mozdulattal hátra akarta simítani a szemébe lógó, szurokfekete tincseit, de Itachi elkapta a csuklóját, és a lány kissé ijedten a hirtelen mozdulattól, meglepetten bámult fel rá.

- Nem - sóhajtott végül a férfi, és leeresztette Sakura kezét a sajátjával együtt. - Nem akartam így... Mindegy. Gyere - mondta még, a hangja rekedt volt, ahogy eddig is, és magával rántotta a kezénél fogva a lányt.

- Hová megyünk? - kérdezte Sakura kíváncsian, és megkönnyebbültnek tűnt, sőt, izgatottnak, Itachi pedig utálta magát, hogy el kell rontania az örömét.

- Deidara haldoklik.