Sötét volt, és hideg. Pokolian hideg. Sakura lassú léptekkel haladt végig az üres, vak tekintetű házak közötti elhagyott úton, és a szőrszálak a karján égnek álltak, mikor megérezte a tarkóján azt a mohó pillantást. Minden idegszála pattanásig feszült, ahogy megfordult. Arra számított, hogy nem lesz ott senki, és csak az érzékei csapják be, de tévedett. Üveges, halott, fakófekete szemekbe meredt, egy hófehér arcba, és ijedten hátrabotorkált pár lépést, de az alak követte, és a sötét viharfelhők mögül előbukkanó hold fénye végigsiklott a vörösfelhős köpenyen.

A kifejezéstelen arc most vérben úszott, ahogyan a köpeny, és az ujjaiból kilógó kézfejek is. A hófehér, márványnak tűnő ujjak végéről vér csöpögött a porba, és Sakura háta egy hűvös falnak ütközött, ahogy megpróbált elhátrálni a felé közeledő alak elől. Legszívesebben sikított volna, ahogy a tokán kifér, de a hangszálait csupán vékony, elpattani kész cérnának érezte, és megakadt a tüdejében a levegő. Egy lépés, aztán még egy, és ott állt előtte, őt bámulta a halott szemeivel, vádlón, éhesen, kegyetlenül.

Oldalra pördült, és futásnak eredt, a zihálását visszaverték a falak, amint befelé dőltek, minden lépésnél azzal fenyegetve őt, hogy ráborulnak, és élve maguk alá temetik. Hiába futott. Tudta, hogy felesleges, mégsem bírt ott állni, tétlenül, és várni a végét. Ahogy egyre távolodott attól a helytől, ahol megérezte a pillantását a tarkóján, változtak a házak, és a házak közül még több alak lépett elő, sötétbe burkolózva, de érezte a levegőben terjengő rozsdás fémére hasonlító szagot. Vér. Töméntelen vér. Hányszor érezte már...

Ahogy egyre messzebb jutott, úgy érezte, mintha csak még közelebb került volna, ahhoz, ami elől menekülni próbált. A fülét sikolyok ütötték meg, könyörgés, és lassanként elhaló hörgés, aztán valami elkapta a karját, és ezúttal ő is felsikoltott, ahogy a házak közül kilépő alak jéghideg ujjai a felkarjára fonódtak, és olyan erősen megszorították, hogy tudta, az ujjai nyoma ott marad majd egy jó darabig, lilás zúzódás lesz a holttestén, ha végül elkapja... Mert el fogja kapni. A kérdés, hogy mikor.

Kitépte magát az őt szorító valami ujjai közül, aminek nem mert nevet adni, és továbbrohant, míg az egy nevet suttogott utána, amitől kirázta a hideg. Hiába hagyta el már hosszú ideje, végig hallotta, talán csak a fejében létezett, talán csak hallucinálta. Talán. Hangos üvöltés tépte félbe a fejében visszhangzó nevet, és ő megtorpant, felkapta a fejét.

Ez... ez Naruto. A dühös kiáltás is tiszta volt: egy másik név, amitől nehezebben vett levegőt. Naruto. Miért üvölt Sasuke után? Sasuke halott. Meglepte, hogy Naruto még él, de ez azt jelenti, hogy... Meg kell keresnie! Meg kell védenie. Nem, Akatsuki, nem engedheti, Narutót nem...

Sakura a következő háznál jobbra fordult, és egy nagy levegőt véve belevetette magát a sötét sikátorba. Az ő hangján suttogták utána a bűnét, egy szó csupán, mégis túl soknak érezte. Elárultál... Kezek nyúltak utána, amik megtépték a ruháját, és belekaptak a hajába, hosszú, rózsaszín hajszálak maradtak az ujjaik között, és egy végtelennek tűnő perc, óra, vagy nap után, hangosan sikítva robbant ki a sikátor másik végén. A teste tele volt sebekkel, és a ruhája szakadtan lógott rajta, de nem törődött vele. Naruto... Merre lehet Naruto?

Egy halk zörej zavarta meg, és ijedten arra kapta a fejét. Ott állt. Nem számított, hány kísérteten, árnyékon, akármin is verekedte át magát. Követte. Ösztönösen tudta, hogy azok a kezek, amik a hajába kaptak, amik megragadták a karját és a lábát, előtte szétnyíltak és eltűntek, utat engedtek neki, aki közülük való volt valaha, és most újra köztük van. Sakura reszketve meredt a sötétségbe olvadó, vérborította arcra, és mikor kinyíltak a szemei... Azok a szemek. A hideg végigfutott a gerincén, és belebámult a sharinganokba, amikor beszippantották, szinte elveszett bennük.

Villanásnyi képeket látott: a haldokló Sasuke azok között a sápadt, halott ujjak között vergődve fulladozik, Naruto, feltépett gyomrú, üres testként, Neji, a fejéből szívárgó vérének tócsájában, Konoha kapuja elé hajítva, mint egy darab véres hús, Kakashi üres, vörösre kapart szemüregei, ahogy vakon is, mintha egyenesen rámerednének. És a hangok. A hangok voltak a legrosszabbak. Halk suttogás, az ő hangján, halk szavak, ígéretek. Szinte újra átélte őket. Csak ketten... nem hagyom... nem érhet hozzád többé. És egy szomorkás mosoly, ahogy felnéz rá, de a szemei halottak és üresek. Nem érhet hozzád többé.

Sakura lehunyta a szemeit, és a tenyerét a füleire tapasztva hangosan felkiáltott. Mikor felnézett, ott állt előtte, és szinte finoman megfogta a csuklóit, hogy lehúzza őket a füleiről.

- Mondtam, hogy visszajövök - suttogta halkan, és Sakura sírva fakadt.

*********

Sakura egy hangos kiáltásra ébredt, és míg a szíve hangos dübörgéssel adta a tudtára, hogy álmodott, ülő helyzetbe pattanva riadtan bámult bele az előtte éppen szárnyra kapó Kyou sharinganjaiba. Tátott szájjal, lefagyva bámult utána, és érezte a gerincén végigfutó félelmet, ami még az álom utóhatása lehetett, míg Kisame, úgy tűnt, el akarja kapni a madarat.

- Mi az? Mi a baj? - kérdezte ijedten, nem értve a helyzetet.

- Kyou megpróbál a sharinganjával Itachiéhoz csatlakozni, de...

- De Itachi szeme nem működik - nyögte a lány.

- Épp ez a probléma - hördült fel Kisame, és erőlködve a holló után kapott, de már nem érhette el.

Sakura felállt, és Kyou után fordult, aki tíz méterrel a fejük felett, hangosan vijjogva körözött. Valószínűleg ő is épp annyira megijedt Kisamétól, mint Kisame tőle az imént.

- Kyou, gyere ide! - kiáltott fel a hollónak, aki óvatosan méregette a kétségbeesett párosukat, aztán végül egy lassú kört téve, úgy dönthetett, nincs veszély, és leszállt Sakura kinyújtott alkarjára. - Jól van. - Mikor a lány felé nyúlt, hogy megsimogassa a fejét, önként hajtotta a tenyerébe, és Sakura egy apró chakralökettel azonnal kikapcsolta a sharingant. Kyou kicsit értetlenül bámult fel rá, és Sakura halványan rámosolygott. - Nem szabad, Kyou. Itachinak ez fáj.

- Fáj! Fáj! Fáj! - ismételte a holló, és ezúttal egy hajszállal sem tűnt értelmesebbnek egy papagájnál, és a lány csak remélni tudta, hogy megértette, amit mondott neki.

- Lehet, hogy deaktiválnom kéne, amíg Itachi szeme meg nem gyógyul - motyogta tűnődve Sakura, és már emelte a kezét, hogy meg is tegye, mikor Kisame a kézfejére tette az övét.

- Ne. - Mikor a lány felnézett rá, megrázta a fejét. - Amíg Itachi meg nem gyógyul, addig a tollas a szeme - mondta halkan, és Sakura összeszorította a száját, aztán egy hajszálnyit fölfelé mozdította a kezét, és Kyou, értve a mozdulatból, újra szárnyra kapott.

- Elkérhetném a levelet egy pillanatra? - kérdezte. - Eszembe jutott még valami. - Kisame egy szó nélkül a kezébe nyomta a papírt, és a lány még egy rövid mondatot kapart a levél legaljára, aztán visszacsúsztatta a borítékba, és visszaadta a férfinak.

- Mit írtál bele? - kiváncsiskodott azonnal Kisame, mire Sakura megvonta a vállát.

- Csak egy apróság - felelte, míg Kyou után bámult, aztán egy halk sóhajjal tétova lépést tett az Akatsuki rejtekhelye felé. - Azt hiszem, megyek és vacsorázom. Késő van.

Kisame egy tétova pillantást vetett a konyhaablak felé. Halvány fény szűrődött ki rajta, ami csak az étkezőből jöhetett.

- Megtennéd még, hogy behozod Kyou-t? Tobi szereti, ha beszélgethet vele alvás előtt kicsit - mondta gyorsan, és Sakura bár furcsán nézett rá, de végül bólintott. - Nagyszerű. Előremegyek, bent találkozunk az étkezőben. - Kisame futó vigyort vetett a lányra, aki halványan visszamosolygott rá, aztán a fa felé fordult, amin a holló éppen letelepedett, és hangosan hívta.

Mivel háttal állt neki, nem látta, hogy Kisame összeráncolt homlokkal, a fejét rázva hadonászik, majd nemet int a madár felé, aki kíváncsian figyelte a ténykedését, majd mintha csak csúfolni akarná, a faroktollait billegetve fel-alá ugrálni kezdett az egyik vastag ágon.

- Nem, nem nem! - károgta gúnyosan, és Sakura egy fáradt szusszanással közelebb lépett a fához, míg Kisame egy széles vigyorral beiszkolt a házba.

*********

Tobirama ingerülten sandított oldalra a bátyjára, és megigazította a kimonója ujját. Olyan kényelmetlen volt, sosem szerette a fesztiválokat, valószínűleg pont az előírásos ünnepi viselet miatt, és ha ez még nem lett volna elég, Hashirama is úgy csacsogott mellette, mint egy kis tinédzserlány, na és kinek? Persze, hogy Mito Uzumakinak.

Éppen elmerült az ünnepi forgatag bambulásában, mikor meghallotta azt a nevet, amire valamiért mindig fölkapta a fejét.

- ... Mitsuko merre van? Azt mondtad, veled jön majd - mondta éppen a bátyja, és Tobirama kíváncsian Mitóra meredt.

- Ó, egy kincs az a lány, sikerült rávennem, hogy beüljön a teaházba a többiek közé... Túl kevesen voltak, mert Yazawáék lánya lebetegedett. Na, nem mintha annyira tiltakozott volna - nevetett Mito. - Annyira tetszett neki a teaszertartás...

Tobirama pont eleget hallott, és egy rövid körbepislantás után elindult a főtér másik oldala felé. Meg akarta nézni Mitsukót, hogy rendben van-e. A múltkor nagyon is megijesztette a lány hirtelen kitörése, és hiába nem az ő dolga volt, rosszul érezte magát, hogy nem tudta rendesen megvigasztalni. Átverekedte magát a rengeteg emberen, aztán a sátortól két lépésre megtorpant, és hitetlenkedve rámeredt Madara Uchiha tarkójára, ahogy az egyik asztalnál szemben ült Mitsukóval.

Meglepetten bámulta a lány leengedett, gyönyörű haját, ahogy ráhullik a halványsárga kimonója vállrészére, és ahogy lesütötte a szemeit, és kipirulva rámeredt az előtte álló csészére, Tobirama rájött, hogy ki van festve. Nem nagyon, de a különbség meglepő volt, a férfi pedig elhűlve jött rá, hogy egy nőt lát, és nem egy kislányt. Hogy mehet keresztül valaki ekkora változáson alig hat hónap alatt?

Mitsuko felpillantott, és úgy tűnt, válaszolni akar Madarának, de összetalálkozott a tekintete Tobiramáéval. Megmerevedve rábámult, résnyire nyitott ajkakkal. A szemeiben egy pillanatra meglepetés csillant, aztán egy másodpercre lehunyta a szemeit, és mikor újra kinyitotta, egyenesen az előtte ülő férfi szurokfekete szemeibe bámult, véletlenül sem át a válla fölött, nehogy újra rá kelljen néznie, és zavartnak tűnt. Tobirama érezte, hogy hirtelen dühös lesz, és átvágott azon a kétméternyi helyen, ami a sátor és közötte volt.

- Nézd, az első alkalom mindig fájdalommal jár, így megy ez - mondta éppen Madara és egy lusta kézmozdulattal visszatolta a lány elé a csészét, aki bíborvörösre pirult, és szinte ijedten pislogott fel Tobiramára, aki éppen abban a pillanatban ért melléjük.

- Hé, Uchiha, miért nem mész gyerekeket megsiratni inkább? - sziszegte a férfi, mire Madara egy félmosollyal felnézett rá.

- Bocs, úgy tudtam, te vagy műszakban - szabadkozott. - De akkor megyek is, és hagylak dolgozni a társadalom javára - mondta Mitsukónak, aztán felállt, és egy lassú mozdulattal arcon csókolta a lányt, akinek ezúttal a füle is kipirult. - Még találkozunk, szépségem - mormogta a fülébe, aztán felegyenesedett. - Jó szórakozást, Tobirama - vigyorgott rá a férfira, aki úgy meredt rá, hogyha szemmel ölni lehetne, Madara helyben holtan esett volna össze.

- Mi a fenét akart ez a féreg? - kérdezte dühösen Tobirama a lányt, aki még mindig fülig pirosan Madara után bámult.

- Gondolom, teát - felelte kifejezéstelen arccal Mitsuko, míg felpislogott a férfira, aztán egy barna hajú lányhoz fordult, és átadta neki Madara csészéjét, hogy mossa el, cserébe pedig kapott egy másikat. - Ez egy teaház, Tobirama-sama, ha nem tűnt volna fel - mormogta még mindig ugyanolyan közömbösen, és a férfi rámeredt a kis piros foltra az arcának mindkét oldalán.

- Honnan ismered? - vonta kérdőre dühösen Tobirama, hátha ezúttal választ kap rá, mire Mitsuko felhúzott szemöldökkel rámeredt, és a keze megállt a teáskanna füle felett.

- Nem teljesen mindegy? - kérdezte, mire a férfi dühösen leült az asztal mellé. - Milyen teát parancsol, Tobirama-sama? - kérdezte hirtelen, talán túl udvariasan is Mitsuko, és a hangja nem árult el semmit arról, hogy mérges-e, vagy inkább megszeppent.

- Nem kérek teát - felelte egy elutasító kézmozdulattal a férfi, és szikrázó szemekkel bámulta Mitsukót. - Honnan ismered ezt az utolsó csúszómászót?

- Nem azért vagyok itt, hogy beszélgessek - felelte csípősen a lány. - Kér teát, vagy sem?

- Jó, akkor kérek. Nem kéne szóba állnod egy ilyen hólyaggal - fújtatta Tobirama, mire Mitsuko édesen elmosolyodott.

- És milyen fajtát? - érdeklődte kedvesen. - Van mindenféle, cseresznyés, ez a legnépszerűbb ma, aztán van még...

- Nézd, nem érdekel - vágott a szavába Tobirama, de a lány nem hallgatott el, hanem megállíthatatlanul és rendületlenül sorolta tovább a teafajtákat. - Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? Menekülsz előlem, Mitsuko, és fogalmam sincsen miért. Csak annyit szeretnék tudni, hogy honnan ismersz ilyen alakokat, akikre jobb lenne rá sem nézned. Tudom, hogy jóban vagy Mitóval, és nem szeretném, ha rossz társaságba keverednél. Az Akadémiára jársz, és így az én felelősségem is vagy, és elég kellemetlen lenne, ha...

- ... szilva, bodza, illetve citrom is - fejezte be zavartalanul a lány, és rámosolygott Tobiramára, aki felsóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.

- Kérlek, Mitsuko, csak egy egyszerű kérdést tettem föl! Miért olyan nehéz válaszolni?

- Én is csak egy egyszerű kérdést tettem föl - válaszolta most jéghidegen Mitsuko, de a mosoly nem hervadt le az arcáról, csak merevvé és hideggé vált. - Milyen fajta teát szeretne, Tobirama-sama? Vagy mondjam el még egyszer, mert nem figyelt? Van cseresznyés... - vágott bele egy nagy levegővel a lány.

- Teszek rá! - kiáltott fel Tobirama, mire Mitsuko összerezzent, és meglepetten rámeredt, a férfi pedig azonnal lehalkította a hangját, mert a környező asztaloktól pár arc feléjük fordult. - Ne haragudj, de nem szeretném még egyszer meghallgatni - erőltetett magára nyugalmat, és egy pillanatra összepréselte az ajkait.

- Akkor minden bizonnyal döntött már - biccentett a lány és újra visszavarázsolta az arcára azt az üres, műanyag mosolyt.

- Legyen a cseresznyés, te jó ég - nyögte Tobirama, és kis híján a hajába tépett. - Miért akasztasz ki minden egyes alkalommal?

- Kellemes időtöltés, ha az embert nem hagyják békén a magánéleti és személyes kérdésekkel, amihez senkinek semmi köze - felelte könnyedén Mitsuko, és átvette a kíváncsian Tobiramára meredő vörös hajú lánytól a felé nyújtott forróvizes edényt és letette a tatamira helyezett fényes falapra, ahol a többi kellék is állt, aztán egy pillanat múlva felpillantott a lányra, hogy miért van még mindig itt, és mikor meglátta, hogy Tobiramát bámulja meredten, halkan felsóhajtott. - Köszönöm, Manami - mondta hangosan és célzatosan, mire a lány összerezzent, és kicsit zavartan továbblépett a másik lányhoz, aki éppen befejezte a tea elkészítését, és lerakta a csészét.

Mitsuko egy pillanatig a a lányra meredt, akivel együtt jártak Mito órájára, aztán a tekintete visszavándorolt Tobiramára, és meglepetten pislogott, mikor rájött, hogy a férfi azt az aprócska részt bámulja a nyakán, ami kilátszik a kimonójából. Mikor a férfi végre kibámulta magát, és felnézett a kérdő és gúnyos szempárral találkozott össze a pillantása, és kicsit zavartan maga elé pislogott.

- Ne haragudj, ha megint úgy érzed, hogy zaklatlak - sóhajtotta végül. - Csak nem szeretném, hogy Madara rossz irányba tereljen, ez minden. Aggódom, és...

- Meséltem már, hogyan készítik elő a tealeveleket? - kérdezte Mitsuko, míg áttörölte a hosszú nyelű kanalat.

- Madara nem az az ember, akivel ennél is komolyabban össze szeretnél ismerkedni, hidd el nekem - morogta Tobirama.

- Van, amit már rögtön rügyezéskor leszednek, fajtája válogatja, bár...

- Viszonyod van vele? - kérdezte halkan a férfi, mire Mitsuko kezében megállt a kanál, és megrökönyödve felbámult Tobiramára. - Nézd, véletlenül hallottam, amit mondott, és...

- Manami, kérlek, vedd át - vágott a szavába élesen a lány, és szinte rögtön fel is állt, és egy pillanatig szikrázó szemekkel Tobiramára bámult. - Most volt elég. A múltkor... A múltkori egy hiba volt. Hogy gyenge voltam. De többet nem fordul elő. Túl sokat képzel magáról, és bele akar avatkozni az életembe, mikor nincsen erre szükségem. Magam is boldogulok, és ha még egyszer a közelembe jön, nem állok jót magamért, világos? - sziszegte, aztán megfordult, és a sátor hátsó részébe viharzott, ahol valószínűleg a mosogatást végezték, mert egy széles paravánnal volt elválasztva attól a résztől, ahol a vendégek ültek.

Mikor a vörös hajú lány kicsit tétován rápislogott, és leült vele szemben, megrázta a fejét.

- Ne haragudj, de azt hiszem, még sincs kedvem ma a teához. Inkább átmegyek a szomszédba, és lehajtok egy kis szakét - sóhajtotta sápadtan, és felállt. - Ha megkérlek... megmondanád Mitsukónak, hogy őszintén sajnálom? - Mikor Manami bólintott, Tobirama egy halvány félmosollyal megköszönte, aztán egy utolsó, aggodalmas pillantást vetett a paraván felé, és a fejét rázva kisétált.

Igen, egy kis szaké. Te jó édes kami, mi a fene bújt belé? De ha arra gondolt, hogy ez a gyönyörű, édes, makacs kislány kiköt a világ legundorítóbb embere mellett... Lehunyta a szemét, és megtorpant. Nem, ezt nem fogja engedni. Madarának adni valamit, ami ilyen értékes... a francokat! Nem fogja a szeme láttára összetörni ezt a lányt.

*********

Sakura nehézkesen, de végül leimádkozta Kyou-t a fa tetejéről (bár, ehhez meg kellett ígérnie, hogy a szobában aludhat, és kap egy marék kukoricát, de a lány már annyira fáradt volt, hogy felőle akár a csillagos eget is kérhette volna), és a madár büszkén a vállán feszített, mikor belépett vele a bejárati ajtón, és elindult a konyha felé.

Odabentről halk, nyugtalan beszélgetést hallott, Kisame és Konan hangját. Homlokráncolva nyitott be, de az arca azonnal kisimult. A lámpákat leoltották, és az egyetlen fényforrás az asztal közepén álló egyszerű kis tortán égő gyertyák fénye volt.

- Boldog születésnapot - mondta halkan Konan egy szégyellősnek tűnő, szolíd mosollyal, és Sakura kicsit meglepődve bámult rá, Kisaméra, és a sarokban izgatottan ugráló Tobira, aztán összerezzent, mikor Kyou szárnyra kapott.

Születésnapja lenne? Ilyen hamar... Sakura elmosolyodott.

- Teljesen kiment a fejemből - lehellte hálásan, és tudta, hogy a mosolygó, gyertyafény ragyogása által megpuhított kontrasztú arcokat soha nem fogja elfelejteni.

*********

Pein türelmetlenül dobolt a folyosó falán, míg arra várt, hogy a vénember előrebotorkáljon. A művelet már hosszú percek óta zajlott, és a magában motyogó öreg totojázása és lassúsága egy cseppet sem segített neki megnyugodni, vagy akár egy kissé lehiggadni. Ő haladt leghátul, és Itachi, hallva hogy türelmetlenkedik, az informátor könyökét fogva besegítette a folyosó végén lévő apró szobába, az íróasztala mögé.

A vénember székén kívül két másik állt a szobában, mintha csak tudta volna, hiogy jönni fognak, és Pein biztos volt benne, hogy tudta is. Az ajtónyitásra egy vénasszony botorkált be a folyosóról, és az öreg felé fordította homályos szemeit.

- Hisa, vendégeink vannak. Megtennéd, hogy idehozod azt a tekercset, amit előkészítettem? - kérdezte, a nő pedig gyanakvó pillantást vetett előbb Peinre, aztán Itachira. A tekintete hosszabban időzött az idősebbik Uchiha arcán, aztán hunyorogva felé hajolt, és végül óvatosan elmosolyodott.

- Nahát, nem számítottam rájuk ilyen hamar, Ibuki - mondta reszketeg, vékony hangján, és egy pillanatra megszorította Itachi karját. - Szervusz, Itachi - mosolygott fel a férfira, aki zavartan megpaskolta a nő kézfejét, és figyelte, ahogy bizonytalan léptekkel végigtotyog a folyosón, aztán eltűnik az egyik zárt ajtó mögött, ami mellett ők is elhaladtak az imént.

- Ne is foglalkozz Hisával - szólalt meg hirtelen az öreg egy kósza mosollyal, és Itachi felé fordult. - Annyit hallott már rólad, hogy úgy érzi, személyesen ismer.

- Nem tudtam, hogy ilyen gyakori beszédtéma vagyok - sóhajtotta a férfi, és leült az egyik székre, Pein pedig kisvártatva követte a példáját.

- Fel kellett készítenem rátok - felelte Ibuki. - Hisa kis híján többet tud, mint én, hiába rossz a szeme, többet lát meg nálam.

- Beszéljünk Natsumi Senjuról - vágott közbe türelmetlenül Pein, mire az öreg tekintete felé fordult.

- Hogy van Konan? - kérdezte egy pimasz vigyorral Ibuki, és ezzel a gesztussal felfedte a fogsora hiányosságait.

- Nagyszerűen. Hová tűnt Natsumi Senju élettörténete? - kérdezte homlokráncolva Pein, és hüvelykujjával az asztal sarkán valami nyugtalan ritmust vert. - Emlékeznék rá, ha megkértelek volna bármikor is, hogy tűntesd el.

- Nem én voltam - vonta meg a vállát Ibuki. - De beszélgessünk inkább Mitsuko Senjuról. Sokkal érdekesebb téma lesz. Mit tudsz róla azonkívül, hogy Tobirama elvette a húszas évei közepén, és csinált neki egy kislányt?

- Semmit? - szűrte át a szavakat a fogai között bosszúsan Pein, és a kezét az ölébe húzva végre befejezte a dobolást.

- És miért nem? Mitsuko a legfontosabb tényezője a múltnak. ha Mitsuko nincs, nincs Natsumi. És ha Natsumi nincs, akkor soha nem is születik meg, akit keresel - rázta a fejét rosszallóan az öreg, mire Pein bosszúsan ráharapott a nyelvére. - Tudod egyáltalán, ki volt Mitsuko, és milyen fontos szerepe volt a Senjuk és az Uchihák életében? - Pein hallgatott, míg Ibuki közönyösen rábámult, aztán a vénember felsóhajtott, és belekezdett. - Mitsuko kémként érkezett Konohába. Madara kémeként, és azért ez elég nagy csavar, nem? Hogy köthetett ki egy kém, pláne, egy ilyen zseniális, hiszen még csak kislány volt, mikor kémkedni kezdett, az "ellenség" oldalán? Ráadásul feleségként, és anyaként, míg Madara végül elhagyta Konohát, anélkül, amiért egyáltalán ott volt? Vajon tudod, hogy hogyan fogant az a kislány, és mi okból, aki után megszállottan kutakodsz, holott nem is őt kéne figyelned, hanem az anyját? Tudod, hogy honnan származik Mitsuko, és miért titkolta el, hogy honnan jött? Hogy az igazi szülei miért adták el csecsemőkorában? Ha válaszolsz a kérdéseimre, nos, beszélhetünk Natsumiról. Ha nem... - Ibuki egy tétova mozdulatot tett, mintha csak azt kérdené, mit is tehetne akkor.

Itachi fürkésző pillantást vetett a dühös Peinre, és a szeme sarkából látta, mikor Hisa belépett az ajtón.

- Ez az, amire szükséged van - szólalt meg vékony hangján az öregasszony, és mikor Pein felé fordult, komoly arccal a kezébe csúsztatta az egyik tekercset, amit a másik helyiségből hozhatott át. - Olvasd, gondold át, és tedd fel a saját kérdéseid. És akkor megtalálod a választ mindarra, amire kell - mondta halkan, míg Pein Hisa arcába bámult, és Itachi észrevette, hogy lassanként lehiggad.

A férfi egy röpke pillantást vetett a tekercsre, aztán Itachira nézett, aki egy sóhajjal a térdére támaszkodva felemelkedett a székéről.

- Itachi marad - szólalt meg hirtelen Ibuki, és Pein háta megfeszült, majd visszafordult a szoba felé, és az öregre bámult. - Beszédem van vele - mondta Ibuki rezzenéstelenül a másikra meredve, mire az feladta, és kilépett a szobából. Hisa lassú vánszorgással utánament, és behúzta az ajtót Pein mögött, míg Itachi kissé meglepetten visszaereszkedett a székre, amiről épphogy egy másodperce felállt. Ibukit figyelte, ahogy átveszi a másik tekercset Hisától, és kiteríti maga előtt az asztalon, aztán az állát simogatva alaposan szemügyre veszi, mint egy térképet, amit a fejébe akar vésni. - Sasuke előbb-utóbb el fog jönni hozzám - vágott bele végül halkan az öreg, és Itachi tekintete, ami eddig a polcokon járt, most újra Ibukira tévedt.

- Azt hittem, találkoztál már vele - felelte a férfi közömbösen, és kipattintotta a köpenyén a kapcsokat. Ha Sasuke, akkor sokáig fog tartani.

- Sok mindent tudok - bámult rá szemrehányóan Ibuki. - De ha mindent, amit tudok, a saját szememmel kéne látnom, alighanem már vak lennék. Sasuke megölt négy embert, mióta legutóbb itt jártál. - Itachi összerezzent, és lebámult az asztallapra. - De legalább nem többet. És úgy tűnik, mióta végzett Orochimaruval, már nem ész nélkül pusztít maga körül. Nem mondom, hogy több esze lett két hét alatt, de innen mégis úgy tűnik.

- Ne bántsd szegény fiút, Ibuki - hallatszott Hisa gyengéd suttogása az ajtó felől. - Ne beszélj neki az öccséről.

- Azért fizet, hogy szemmel tartsam Sasukét, Hisa - mondta az öreg, aztán megvonta a vállát. - Bár, úgy tűnik, már nem bízik meg maradéktalanul egy vénember munkájában.

- Miről beszélsz? - kérdezte Itachi, gyanakodva rámeredve, mire Ibuki kinyitotta az íróasztala legfelső fiókját, és elé tolt egy, a közepénél kinyitott, a sarkánál megjelölt Bingó-könyvet, és a férfi farkasszemet nézett a frissen orvossá kinevezett Sakurával, és az alatta lévő összeggel. Egy halk nyögés szaladt ki a száján, és letámaszkodott az asztal sarkára, a tenyerébe hajtotta a halántékát.

- Valaki nagyon védeni akarja a lányt - hallatszott Hisa vidám suttogása.

- Védeni? Hogy védené meg azzal, ha ráuszít egy rakás fejvadászt? - horkant fel Itachi a könyv felé intve. - Fogadni mernék, Kakuzu napok óta azon tépelődik, kockáztassa-e valamelyik végtagja elvesztését azzal, hogy feladja Sakurát.

- Kakuzu nem ostoba, és neked is okosabbnak kéne lenned - rázta a fejét Ibuki. - Azzal, hogy ráeresztett egy rakás fejvadászt... elüldözi Sasukét. - Itachi döbbenten felpillantott a képről, és az öreg arcába bámult. - Sasuke ugyanúgy célpont - sóhajtott Ibuki, és kettőt lapozott előre. - Kicsit magasabb a vérdíja, mint Sakuráé. Sakura reménybeli Akatsuki-tag a könyv szerint, természetesen. Sasuke S-osztályú missing-nin, egy bűnöző, Orochimaru volt tanítványa, és ezzel kétszer annyit ér, mint Sakura. Ha Sasuke üldözné Sakurát, a saját bőrét kockáztatná a semmiért. A fejvadászok a pénzre mennek, és ha kettejük között kell választani, hát itt nem Sakura, hanem Sasuke a nagyobb pénz. Arról nem is beszélve, hogy Pein nemrég megtiltotta, hogy Sakura egyedül szaladgáljon. És kik lennének mellette? Te, Kisame, vagy Deidara. Mindannyian többet értek a lánynál. - Itachi lázasan gondolkozva megnyalta az alsó ajkát, és megszólalni készült, de Ibuki vigyorogva a szavába vágott. - Tudom, ki volt, de nem fogom elárulni. Maradjunk annál, hogy egy kedves ismerősöd, aki inkább melletted, és az Akatsuki mellett tartaná Sakurát. De ha mégsem, az sem baj. Konohában is jó pár jounin van, akikre a fejvadászok fenik a fogukat. Például Kakashi Hatake. Vagy Asuma. Esetleg egy Naruto Uzumaki nevű fiú, aki ugyan nem szerepel ebben a könyvben - egyelőre -, de egymaga annyit ér, mint az Akatsuki együttvéve. Ha Sakura veszélyben lenne... a Hokage már lépett volna.

- Rendben, lehet, hogy a Bingó-könyv nem jelent veszélyt - kezdte lassan Itachi, és hátradőlt a széken. - De az a pszichopata, az a Gakushi Fuuma...

- Nos, ő valóban veszélyes, de ha van egy csöpp kis esze is, már árkon-bokron túl jár. Mikor üzentél Kyou-val, hogy keressem meg, kiküldtem pár emberem, de nem sok mindent találtak. Legutoljára a Hang-falu határán látták, aztán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Egyébként, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Fuuma nem egyedül dolgozik. Valaki őt is irányítja. A Fuuma-klán nem az a fajta, aki meglenne parancsok nélkül. Nekik vezető kell. Sajnálom, de egyelőre nem tudok segíteni. Elég óvatos, de egy idő után lanyhulni fog az ébersége, és akkor üzenek érted valakivel. Most az a legbiztosabb, ha a lány marad. Ha Pein mégis ragaszkodna az ostoba ötletéhez, hogy beszervezi Sakurát, az az ő baja. Sakura nem lesz hasznára semmiben, ahhoz túl makacs, és túlságosan szereti azt a fiút, hogy ellene dolgozzon, de figyelmeztetlek, ha a lány marad, sokkal rosszabb dolgok is történhetnek, mint az, hogy missing-nin lesz, és Sasuke nekiáll kutatni az Akatsuki után, ezzel talán még Konohát is előnyhöz juttatva veletek szemben, és siettetve a végkifejletet - mormogta Ibuki, és célzatosan Itachira meredt. - De, ha van egy kis szerencsénk, Sasukénak is vannak jó barátai. Mondjuk a Hebi. Karin, Suigetsu és Juugo azon vannak, hogy hátráltassák és megnyugtassák Sasukét.

- Tudom, de fogalmam sincs, kihez tartoznak - sóhajtotta Itachi. - Egy ismeretlen emberben nem bízhatok meg.

- Ismered őt, Itachi. Ugyanaz a személy, aki éppen megpróbálja a fejvadászok révén távol tartani az öcsédet Sakurától - suttogott közbe Hisa, és Itachi érezte, hogy a nő a vállára fekteti a kezét.

- A lényeg, hogy a legjobbat akarja neked. Megbízhatsz benne, esküszöm - bólintott komolyan Ibuki. - De most... beszélj az emléktörlésről.

- Nem akarok beszélni róla - fintorgott kedvetlenül Itachi, és felállt, tett egy kört a szűkös szobában, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Az egyik polchoz lépve rámeredt egy apró kis porcelántündérre, ami lábujjhegyen állva megtámasztott egy rakás tekercset, és kifejezéstelen tekintettel rábámult, míg hallotta, hogy Ibuki nyugtalanul fészkelődik mögötte a székében.

- De hát... - kezdte tétován az öreg, míg Hisa csiklandós kuncogással rá nem legyintett.

- Ugyan, nem kell mindent tudnod, ostoba vénember - suttogta, bujkáló nevetéssel a hangjában. - De ha mégis tudni akarod... Nem fogja megtenni.

- De meg fogom. Meg kell tennem - felelte gépiesen Itachi, és még mindig az apró porcelánfigurára meredt. - Veszélyes lenne, ha meghagynám az emlékeit.

- Veszélyes, de kinek? - recsegte Ibuki. - A lánynak? Sasukénak? Vagy neked?

- Neki, Sasukénak, Konohának... Mindenkinek - motyogta Itachi, és megigazította a tündért a polcon, hogy egyenesen álljon, párhuzamosan a polc szélére.

- És mégis hogy akarod egyáltalán megtenni? Ha kitörlöd magad a lány fejéből, búcsút is inthetsz a józan eszének. Ha Sasukét meghagyod...

- Sakura erős. Nélkülem is talpra állt volna, és fog is. Kénytelen lesz.

- Mert rákényszeríted, és meg sem kérdezed, ő mit akar.

- Elég egyértelmű, mit akar. Megtartani az emlékeit - szisszent föl Itachi egyre jobban felhergelve magát, és összeszorította a fogait.

- Akkor miért ragaszkodsz ennyire ehhez?

- Mert muszáj! Azt hiszed, én nem tudom, mit csinálok ezzel? - csattant fel Itachi, miközben megpördült és rámeredt az öregemberre, aki egy derűs mosollyal nézett vissza rá. - Azt hiszed, én akarom, hogy elfelejtsen? - kérdezte dühösen, és Hisa finoman a fejét rázta Ibuki háta mögött. Itachi lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, mintha a mérgét akarná elűzni, és mikor felnézett, nagyrészt már higgadtnak tűnt, de a hangja még így fojtottan is ingerült volt. - Ha Sasukét is kitörlöm, nem marad semmije. Az egész élete róla szólt. Azt akarod, hogy elvegyem tőle mindenét? Mintha nem veszített volna még eleget miattam.

- Ha Sasukét kitörlöd az emlékeiből, azzal adsz neki még egy esélyt.

- És elveszem Sakuráét - vágta rá keserűen Itachi, és leült a székre, az ökölbe szorított kezét a térdére szorította.

- Így is, úgy is elveszed Sakura esélyét arra, hogy szabadon döntsön. Ha üres fejjel hazaküldöd, nem fog emlékezni semmire, csak Sasukéra, és utána néma fehérség. Összeomlik, aztán talpra áll, feldolgozza, és soha nem fogja megtudni, hogy Sasuke végre egyszer megpróbált helyesen cselekedni, amikor a nyakába aggatta azt a medált. Nem fogja tudni, hogy talán nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik. Nem fogja tudni, hogy van valaki, aki még most is kitart, pedig talán ő is annyit kapott már Sasukétól, amennyit nem érdemelt volna meg - hadarta Ibuki bosszúsan, és most mellkason bökte Itachit mérgében. - Nem fogja tudni, hogy Sasuke még mindig nem veszett el. És nem fogja tudni, hogyan bocsásson meg neki - fejezte be végül csendesen az öreg, és Itachi hátrahajtotta a fejét a széken, a plafonra meredt, és úgy érezte, láza van. Megint. - Ha hazaküldöd az emlékeivel együtt... Nos, talán van rá esély, hogy megbocsásson Sasukénak.

- És akkor nekem nem fog - suttogta halkan Itachi, lehunyt szemekkel, a hangja alig volt suttogás. - Akkor engem fog gyűlölni.

- De te halott leszel - suttogta Hisa komolyan, és a férfi szemei felnyíltak.

- Halott - ismételte visszhangként, és érezte, hogy a szó marja a száját. - Végül is - mormogta, és keserűen felnevetett a plafonra.

**************

Mitsuko a tömegben utat törve magának, dühösen meredt egy széles hátra, alig öt méterrel előtte, és mikor végre eljutott odáig, megragadta a férfi karját, és behúzta az egyik bódéba, ahol szakét árultak. A lány az ajtó felé intett, mikor meglátta a barna hajú lányt, aki odabent éppen mosogatott, és az Madara szórakozott, jóformán már derűs biccentésére ijedten kiiszkolt a bódéból.

- Mi a fenét képzeltél? - támadt neki rögtön Mitsuko, amint becsukódott az ajtó, és a férfi még mindig azzal az arckifejezéssel bámult rá, amivel az imént a másikra. - Most azt hiszi, hogy lefeküdtem veled, hogy arról beszéltél, mégis hogy juthatott eszedbe, hogy itt mindenki előtt...? - Madara előrehajolt, és könnyed csókot nyomott a szájára.

- Gyönyörű vagy - lehelte lágyan, ezzel enyhe szakéfelhőbe burkolva a lány arcát, és Mitsuko fintorogva hátrált egy lépést.

- Te meg részeg - riposztolt azonnal, és a hátát a fadeszkákból összeállított bódé falának támasztotta. - Már önmagában az is elég nagy baj, hogy a kettőnk ügyéről beszéltél ekkora tömegben, mikor bárki meghallhatja, de hogy ilyet mondj...

- Hiszen igazat mondtam - felelte Madara, és most kissé fáradtnak tűnt, ahogy felült a pult szélére. - Az első alkalommal az árulás mindig fáj. Neked később is fog. Tisztességes fajta vagy - vonta meg a vállát.

- De miért most, és miért így? - jajdult fel a lány, és a kezeit a halántékára szorította. - Még jobban összekuszáltad a dolgokat, olyan bolond vagy!

- Nem - nevetett halkan Madara, és mikor Mitsuko felpillantott rá, ijedten vette észre a lázas fényt a férfi szemeiben. - Mindent megoldottam. Miért várnék rá, még akár évekig, hogy Hashirama és Mito összeházasodjanak, és végre csináljanak egy gyereket? Miért várnék, amikor van jobb, gyorsabb megoldás? - kérdezte suttogva, lelkesen, és a lány hátátn a hideg futkározott, végig a gerince mentén, föl és le. - Miért várnék, amikor Tobirama téged akar? - kérdezte halkan, és a kérdést ijesztő csend követte, míg Madara ujjai a tincsei közé csúsztak, és a körmei a fejbőrét karcolták, gyengéden, mintha nem akarna fájdalmat okozni. - Téged akar, és te az enyém vagy - mormolta végül a férfi elrévedve, és puhán Mitsukóra mosolygott. - És én neki adlak téged, édesem.