Sakura megmoccant, és rábámult az orra alá dugott papírra, majd felhúzott szemöldökkel a vigyorgó Kisaméra pillantott.

- Nem lesz egy kicsit sok ez a kijelentés? - kérdezte sztoikus nyugalommal, mire a másik megvonta a vállát.

- Talán igen - felelte vidáman, és Sakura felhorkantott.

- Talán? Kisame, húzd ki azt a sort.

- Most miért? Alapja van, tündérem, sziklaszilárd alapja.

- Maximum a gyanúdnak lehet egy leheletnyi alapja. És most húzd át - szusszantott fel a lány bosszankodva.

- Jól van, jól van - morogta elégedetlenül Kisame, és egy nagyon, nagyon vékony vonallal áthúzta a kifogásolt részt a levélben, aztán újra Sakura felé fordította. - Most jó?

- Még olvasható - motyogott a másik. - Mindegy, úgysem fogom elhinni, főleg, mivel nem az én kézírásom - tette hozzá végül, és egy sóhajjal átvette a majdnem kész levelet. - Jó. Azt hiszem, minden benne van, aminek benne kell lennie.

- A "Kisame a legjobb fej hapsi a világon" kimaradt - hívta fel a figyelmét a szerinte egyértelmű tényre a férfi, mire Sakura felkuncogott.

- Igaz is, téged majdnem kifelejtettelek - motyogta maga elé, míg gyorsan írt valamit a papírra. Kisame kíváncsian, a nyakát nyújtogatva leselkedett.

- Hé, nem is vagyok gyökér! - kiáltott fel hirtelen méltatlankodva, mire Sakura válla megrázkódott a nevetéstől.

- De az vagy - felelte a lány. - Akárhogy is, ez hihető lesz.

- Na, kösz szépen, tündérke - húzta fel az orrát Kisame. - Végül is, mindegy - tette hozzá hirtelen elvigyorodva, mire Sakura kérdőn rápillantott. - Szerintem te sem gondolod komolyan, hogy ezután nem kapod vissza az emlékeidet. Már úgyis tudni fogsz mindenről.

- Hát, erre nem vennék mérget. Egy csomó minden kimarad ebből a levélből - mondta a lány és rámeredt a papírra, amit egy csöppet eltartva magától, összehúzott szemekkel tanulmányozott eddig. - Főleg az, ami ezután jön. A gyógyítás. Itachi történetei - mert mesélni fog.

- Itachi mesélni? Ne téveszd össze a jóságos tündérkeresztanyával - horkantott fel vigyorogva Kisame, de a lány komoly, kérdő pillantására lelohadt a mosolya. - Azt ne mondd, hogy egyhuzamban többet beszélt hét mondatnál! - kiáltott fel hitetlendve.

- Pedig így volt - vonta meg a vállát kicsit értetlenül Sakura. - Mesélt a szüleiről. Tobirama Senjuról. Tobiról. Reikiről is, bár nem részletezte - gondolom, nem véletlenül.

- Róla nem is szeret beszélni. Talán azért nem, mert nem is gondolkozik róla annyit, hogy lenne, amit vele kapcsolatban bárkivel is meg akarna osztani - mormogta elgondolkozva a férfi, míg apró szemei a tó túloldalán elterülő erdőt fürkészték. - És amúgy is, Reikit valami mélyen őrzött magánügynek tekinti.

Sakura a vállát vonogatta, és Kisame tekintetét követve a távolba meredt.

- Igaza is van - felelte végül. - Azt mondja, hogy nincs jelentősége, de hiába. Valami van benne, ami nem hagy nyugodni, mert nem tudom megfogalmazni, mi az. - A lány egy apró, ingerült kézmozdulatot tett, mintha az, ami zavarná megtestesült volna, és ő el akarná hajtani. - Talán a meghittség, ami köztük van. Talán az, hogy Reiki ismeri az igazi Itachit. Talán ő az egyetlen, és mégis, Itachi úgy érzi, még ő sem látja elég tisztán a dolgokat, és őt magát.

- Az Uchihák átka - nevetgélt halkan Kisame. - Javíthatatlanul maximalisták. De tudod mit? - kérdezte hirtelen és Sakurára bökött. - Te vagy Itachi lehetősége.

A lány rámeredt, értetlenül fürkészte Kisame arcát.

- Nem értem - mondta végül, mire a férfi türelmetlenül a combjára csapott.

- Nem érted, nem érted... dehogynem - morgolódott Kisame. - Te vagy Itachi lehetősége. A lehetősége arra, hogy valaki végre úgy lássa, amilyen valójában. Ezért van berezelve a második nap óta, mióta itt vagy. Mert látja benned a lehetőséget, és amilyen marha, megijedt tőle, ahelyett, hogy kapott volna az alkalmon. Most meg magával áll háborúban. Miattad. Nem tudja eldönteni, mit is kéne tennie, hogyan viselkedjen. Zavarban van attól, hogy nemcsak kapcsolatba került veled, hanem fent is kell tartania ezt a kapcsolatot. Hogy az öccse érdeke, talán az élete - mit élete - mordult fel hirtelen bosszúsan Kisame, és helyesbített -, haldoklása - óta először egybeesik az övével. Egyszóval: beijedt, aranyom.

- Tőlem? - csodálkozott Sakura, aztán lassan megrázta a fejét. - Annyira máshogy látod a dolgokat, mint én, Kisame. Annyira máshogy látsz mindenkit. A te Akatsukid családot, az én Akatsukim veszélyt jelent. A te Itachid fél mindentől, ami érzés - az enyém csakis abból áll. Mintha a bőre alatt csak az lenne - gondolatok és érzések. Szív, izom, erek - semmi. Csak teóriák, színek, egymásra dobált, félbeszaggatott gondolatok - mondta halkan, aztán a férfira bámult, és hallgatott. Kisame az apró hullámokat fürkészte, mintha csak tőlük várná a folytatást, mire a lány követte a példáját, és belemeredt a fakó, szürke fénytől elmosódó színű vízbe. - Talán mindkettőnknek igaza van - felelte végül lágyan, mintha csak ki akarná koptatni a szavaiból a szomorkás belenyugvást.

**********

Madara Uchihát senki nem veszi komolyan.

Mitsuko egyre inkább meggyőződött erről, és minden ezt támasztotta alá. A tiszteletlen, becsmérlő, pocskondiázó félszavak, amiket az utcán csípett el, a fanyalgó fintorok, a lenéző pillantások, amiket Madara házára vetettek az előtte elhaladók (és különösen az Uchihák, ami aztán igazán meglepte a lányt), és Mito szavai... "Nem mintha a sajátjának tekintené". Neki kellett emlékeztetnie Madara létezésére, arra, hogy ez a falu éppúgy az ő szülötte, mint Hashiramáé, és még akkor is csak a vállát vonta meg. Nos, igen az övé is, nem mintha bármikor is gondoltunk volna így rá - ezt mondta a vállrándítás, és ez Mitsukónak valamiért fájt.

Nemhogy nem veszik komolyan: semmibe veszik. És mindezt miért? Talán mert az Uchiha klán évekig ellenség volt? Mert névtelenül vált Hashirama barátjává, és később ő volt a legkegyetlenebb ellenfele, aki kis híján porba taposta pár szavával Konohát, mint álmot, mikor azt mondta az akkor még gyermek, mostanra felnőtt férfi Hokagénak, hogy ostoba álmodozás volt az egész, és megtagadta "a saját fiát, akit a karjából téptek ki"? És csakugyan kitépték-e, elvették-e tőle, ha előzőleg megtagadta és ostobának nevezte a fiát, ezt az álmot, Konohát? Ezekkel a szavakkal adta Hashirama kezébe a gyermekét. Vagy inkább: elhajította a csecsemőt, és Hashirama volt az, aki a porból felkarolta? Talán elkapta, mielőtt a földre eshetett volna. Morbid gondolat, de így igaz: Konoha Hashirama és Madara közös gyereke, és Madara nem kívánta felnevelni ezt a gyermeket. Egy vállrándítással rábízta Hashiramára.

Ha tudta volna, hogy mivé fejlődik ez a gyerek, soha nem tett volna ilyet. Mitsuko szinte biztosan tudta. Ismerte ennyire a férfit, hogy tudja - Madarának a hatalom lehetősége olyan, mint a szaké - megrészegíti, boldoggá teszi, elhomályosítja az ítélőképességét, míg végül Madara már csak egy lázasan remegő, hataloméhes csontváz marad. Ezt a hatalmat, pontosan ezt a fajta nagyságot keresi és várja az élettől Madara Uchiha, aki szíve szerint megtagadta volna a békejobbot a Senjuktól. A Senjuktól, akik szinte a testvérei voltak - a testvérei és a riválisai - az élet minden területén.

Madara Uchiha - az idegen és az alkotó, a józan és az álmodó, a férfi és a kisfiú, a nagy és a megvetett - rejtély volt Mitsuko előtt. Hogyan válhat egy egyszerű ember ennyi mindenné egyidőben? Képtelenségnek tetszett. Az élő példa mégis ott járt-kelt körülötte, és néha szájon csókolta.

*********

Itachi figyelte, ahogy a robbanás előbb hangos dörrenéssel megrázza az egész épületet, aztán hirtelen beomolott Orochimaru néhai búvóhelyének teteje, és a hatalmas porfelhő eltakarta a megmaradt romokat. Pein mellette néma volt, csak Deidara halk nevetése és a robbanás hallatszott - a kölyök végtelenül elégedettnek tűnt.

- Ennél már csak az lett volna szebb, ha Orochimaru is odabent van - kuncogta, aztán megigazította a haját, és az ölébe eresztette a kezeit. - Mehetünk? - kérdezte Peintől, aki még mindig elgondolkozva meredt a robbantás nyomán támadt porfelhőbe, mintha látna benne valamit, ami csak előtte látható, aztán felnézett, és fáradt mozdulattal intett a szőkének: mehetnek.

Itachi Kyou-t figyelte, aki a romok felett körözött, mintha keresne valamit, végül kérdőn Peinre nézett, mert megérezte magán a pillantását. Egy másodpercig nem értette annak a tűnödő, felmérő, számítgató tekintetnek a súlyát, aztán a férfi megszólalt, kissé vonakodva, mintha nem szívesen mondaná, amit mond.

- Nem én voltam - mondta lassan, és Itachi homlokráncolására folytatta, a hangja a nekirugaszkodó emberé volt, aki mindig befejezi, amit elkezdett, ha már egyáltalán elkezdte. - Nem én adtam az információt Sakuráról - motyogta végül, és elbámult Itachi válla fölött, a hangja közönyös volt, és töprengő. - De nem tudom, ki lehetett. Igazából, akárki. Megkérdezheted ott, ahová megyünk, kell egy informátor, hátha végre valaki megmondja nekem ki volt, és hová tűnt Natsumi. Ott kérdezhetsz, de tudod, mi az ára. Már most a lány csatlakozásáról suttognak mindenhol. Azért ment fel ennyire a vérdíja - mondta még, és végre Itachira nézett. - Már csak két út van: vagy a lehető legrövidebb ideig marad, vagy végleg marad. Rajtad áll.

Azzal elfordult, mintha a részéről lezártnak tekintené a témát, és magára hagyta Itachit a lassan lelke mélyébe gyökeredző, fűrészfogú kétségbeeséssel, ami oly sokakat késztetett már kapkodva, hirtelen cselekedni.

************

- Olyan, mintha végig aludtam volna, nyitott szemmel álmodtam volna az egész világot. Mintha semmi nem lett volna igaz - mondta halkan Sakura, Kisame oldalának dőlve még mindig a vizet bámulva. A férfi odaadta neki a köpenyét, mikor fázni kezdett, mert a nap, ami eddig halvány fényt adott, nemrég eltűnt a felhők mögött és még tovább fakította a színeket. - Most valahogy ébren vagyok. És tudom, hogy ostobaság volt végig csukott szemmel élni, de mégis, szeretném újra becsukni a szemem, újra aludni... De úgysem tehetem meg többet. Van, amikor az ember már nem fordulhat vissza. Érted, ugye? - Kisame halkan hümmögve bólogatott, de a lány észre sem véve, folytatta. - Amit már tudok... azt nem veheti el tőlem senki. Amire rájöttem, amit láttam, amit tapasztaltam, mindaz, amit át kellett élnem, mostmár az enyém marad. Nem tudok megszabadulni tőle, akkor sem, ha akarom, mert itt van belül. - Sakura elrévedve végigsimított a homlokán, és lebámult az ölébe ejtett kezeire. - Mintha nagyon, nagyon magasról zuhantam volna le, és úgy rémlik, még örültem is neki, hogy zuhanok. Aztán magamhoz tértem a betonon, és rájöttem, hogy mindaz, amit szerettem volna, minden az első lélegzettől az utolsó szóig a saját ostobaságommal együtt csakis a vesztemet okozta, ide vezetett, hogy úgy érzem, kiégtem és az a fájdalom már itt marad velem együtt. Nem is az a fájdalom, ami velem történt meg, hanem hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet, ez a legrosszabb mind közül, mert hiába tudom, hogy túl vagyok rajta, azt is tudom, hogy akár ebben a pillanatban is, valaki más éppen átéli azt, amit nekem kellett. Talán ez is segített egy kicsit. Hogy nem én vagyok az egyetlen, hogy nem először történt meg, és nem is utoljára, és az a legfurcsább, hogy ez fáj mégis. Hogy ez maradandóbb és mélyebb fájdalomnak tűnik, mint a saját veszteségem. Szeretnék megvakulni a világnak ezen részére, hogy ne kelljen látnom, ne kelljen tudnom, de hiába, mert többet nem lehetek vak rá. Sasuke felnyitotta a szemem. Felébresztett, és most ébren vagyok - sóhajtotta, aztán megmozdult, Kisame széles vállára ejtette a fejét, mintha nem bírná tartani, mert túl nehezek lennének benne a gondolatok. - Nem beszélhetek erről Itachinak, mert azzal is csak terhelném. Neked elmondhatom.

- Milyen ez a Sasuke? - kérdezte töprengve Kisame, és Sakura lehunyta a szemeit, halványan elmosolyodott.

- Nem is tudom - lehelte halkan. - Sosem ismertem igazán. Nem hasonlít Itachira. Csak a szemei... A szemeik ugyanolyanok. Sasuke pont olyan dühös és elveszett, mint Itachi - mondta, és még mindig mosolygott. - Nem is tudom. Hideg, végtelenül arrogáns, és elutasítja a segítséget. Pont olyan, mint amilyennek Itachi akarja mutatni magát. Csak benne ott van az az átkozott bosszúvágy, ami elvakítja. Azután szalad, csakis az érdekli. Sosem vett észre, azt hiszem. Sosem, csak most, amikor úgy döntött... Amikor úgy döntött észrevesz végre mást is a bosszúján, a bátyján kívül. Hogy messzebbre néz. És mi lett a vége? Hát ez. - Sakura mosolyába egy cseppnyi gúny vegyült, aztán végül elkomolyodott, és felsóhajtott. - Sosem ismertem. Talán nem is belé voltam szerelmes. Talán soha nem is voltam szerelmes.

- Ne beszélj nekem szerelemről, tündérem - horkant fel Kisame. - Nem hiszem, hogy jobban ismerném nálad, hogy mit is takar ez a szó.

- Nem hiszem, hogy nem lett volna legalább egyetlen nő, aki messzebb nézett volna az arcodnál - vonta meg a vállát Sakura.

- Volt - felelte kurtán és komoran Kisame, és a lány kíváncsian kinyitotta a szemeit, rábámult.

- Mi lett vele? - kérdezte halkan, és ezúttal a férfin volt a sor a vállvonogatással.

- Nem tudom. Meghalt, eltűnt, elhagytam. Egyszercsak nem volt többé. - Mikor Sakura kíváncsi pillantása nem akart elfordulni róla, Kisame ingerült kézmozdulatot tett. - Gyerekek voltunk. Szerettem, azt hiszem, szeretett. Aztán el kellett tűnnöm.

- Sosem kerested?

- Vagy ezerszer - horkantott fel türelmetlenül a férfi. - De nem találtam meg soha. Talán meghalt. Talán már másé. Húsz év telt el, akármi történhetett. Megváltozott, elfelejtett. Ki tudja? Lemondtam róla.Talán találok mást, talán nem. Már nem törődöm vele. Nem nekem találták ki a családosdit. Nem való mellém asszony, és kész.

- Sose mondj le arról, amit szeretsz - rázta a fejét elégedetlenül Sakura. - Ha mindenki lemondana arról, ami fontos neki, nem lenne többé érdemes élni.

- De ha egyszer nincs más út, csak a lemondás?

********

Lemondani. Lemondani róla, az elméje perifériáján táncoló édes gondolatokról, amiket hosszú napok óta próbál lerázni magáról, kizárni az elméjéből, sikertelenül. Kizárni az érző embert, és lemondani a hideg, érzéketlen shinobi javára a saját testéről - ki tudja, lehet, már évek óta skizofrén, csak sosem vette észre.

A választás, a két lehetőség adott: már csak döntésre kell jutnia, és tudta, hogy ez lesz a legnehezebb feladat. Valóban - mit is akar igazából? Menjen, vagy maradjon? Magához láncolja és ezzel pokollá teszi a lány életét, mintha a világát fordítaná ki a sarkaiból, vagy elengedi, hogy boldog lehessen? Aki még nem került hasonló helyzetbe, el sem tudja képzelni, hogy mennyire nehéz is valójában a fájdalom és a boldogság között választani. Olyan egyszerűnek tűnik: és minduntalan rá kell ébrednie hogy korántsem olyan könnyű.

Mi a nehezebb? Marasztalni, vagy hagyni, hogy menjen?

********
Madara nem volt otthon, mikor Mitsuko berontott a szobába, így egy pillanatnyi megtorpanás után a keresésére indult. Jó egy órát bolyongott, mire megtalálta Sizukánál. Senki nem volt az étteremben csak ő és a szőke lány, és úgy tűnt már alaposan felöntött a garatra, mert a férfi keze már jócskán a lány rövid szoknyája alatt járt. Mitsuko egy ingerült fújással adta a tudtára a véleményét, mikor megállt mellettük, és Madara homályos, fekete szemeivel felpillantott rá.

- Mitsuko. Pont jókor jössz - vigyorgott a férfi, és Sizuka a száját húzva hátralépett, mire Madara keze a teste mellé hullott.

- Mint mindig - morgolódott a lány, és kelletlenül eltűnt a konyhában, mikor a férfi intett neki, hogy hagyja őket kettesben.

- Mito kell neked, nem igaz? - csapott bele a közepébe Mitsuko, és egy gyors pillantást vetett a Madara melletti székre, de aztán úgy döntött, hatásosabb a tiltakozása, ha állva marad.

- Nos, mondhatjuk így is - kuncogott Madara. - Egy része.

- Micsoda? - hökkent meg Mitsuko, és elborzadva meredt a férfira. - Mi a francról beszélsz?

- Édesem, őszintén szólva, szarok Mitóra. A kölke kell.

- Mi van? - tátotta el a száját Mitsuko. - Mitónak nincs is... Mito gyerekét akarod? Te? Mito nemsokára hozzámegy Hashiramához, ez őrültség!

- Na, igen. Egyetértek veled. Őrültség ez a házasság. Nekik kéne a legjobban tudniuk - felete egy múlékony félmosollyal Madara.

- Ne beszélj mellé! A lényeget. Most - vágta rá hidegen a lány, és végül lerogyott a férfi melletti székre, határozottan rábámult, és keresztbe fonta a karjait a mellkasán.

- Imádom, amikor ilyen erőszakos vagy, említettem már? - kérdezte a férfi, és felé hajolt, de Mitsuko a vállát megragadva hátrébb tolta.

- Ne közelíts, szoknyabolond. Tartsd magad egyenesben, és beszélj.

- Jó, jó - sóhajtott Madara, és lekönyökölt a pultra, az állát a tenyerébe támasztotta. - Hashirama meg tudja fékezni a bijuukat. Mito úgyszintén. Összeházasodnak, Mito elkezd kölyköket potyogtatni, a szokásos. Jó gének - hasznos porontyok. És máris Madara uralja a világot - kuncogott a férfi, és megemelte a poharát. - Éljen az Uchiha klán.

- Őrült vagy - suttogta undorodva Mitsuko. - Szóval, ezért vagy még mindig itt. Mert vársz.

- Utálsz engem, szépségem? - kérdezte bizalmasan susogva Madara, és újra megpróbált közelebb hajolni, de a lány felpattant a székről.

- Meg ne próbálj jönni a hülye dumáddal meg az idióta csókjaiddal, te állat - sziszegte Mitsuko. - Ez egyszerűen... undorító! Elvakult vagy és hülye! Egy átkozott hülye! - kiabálta az arcába a lány, aztán zaklatottan kisietett az étteremből, hogy valahol lehiggadjon, és kitaláljon valamit, amivel megakadályozhatja Madarát.

Egy gyereket belerángatni, a saját szülei ellen... Nem. Csak egy gyereket ne.

********

- Ha akkor tudtam volna, amit most tudok, biztosan nem hódolok be neki. Soha nem hittem volna, hogy szerelmes vagyok, nem mentem volna el Orochimaruval. És most nem lehetnék itt, nem ismerném Itachit, nem ismernélek téged, nem láttam volna az Akatsukit más szemszögből. Másvalaki lennék, egy másik ember, egy másik Sakura.

- Mi mindenről lemaradtál volna, tündérem - kuncogott Kisame. - Mi?

- Hát igen - mosolyodott el Sakura. - Úgy tűnik, mégis van mit köszönnöm Sasukénak.

- Azért elég abszurd lenne megköszönni neki... a dolgot - fejezte be végül egy csöppet félszegen Kisame, mire a lány elmosolyodott.

- Nyugodtan kimondhatod, hogy megerőszakolt. Nem esik rosszul, nem lesz rosszabb tőle. Ha nevén nevezed, valóságosabb ugyan, de ez jó így. Valamennyit segít. Amíg vannak háborúk, ellenségek, gyűlölet és az a minden más feletti birtokolni akarás... Addig lesz erőszak is, ez ilyen, és ez ellen nen tehetünk jóformán semmit. Csak túlélni lehet, újra talpra állni, és talán elfelejteni. Ha elég sokáig nem gondolok rá, elkopik és megfakul. Egészen elfelejteni úgysem tudom. - Sakura eddig maga elé meredt, de most fáradtan lehunyta a szemét, és elfojtott egy ásítást. - Hogy hívták azt a lányt? - kérdezte végül rekedten, kábán. Kisame nem érezte furcsának a kérdést, mintha teljesen természetes lett volna a hirtelen témaváltás, úgy válaszolt, mint aki álomból ébred, ösztönösen, habozás nélkül.

- Anna.

- Milyen szép. Mint egy imádság - felelte nagy sokára halkan, ámulva Sakura, aztán lassan ejtve a betűket, a csöndbe és az egyre fakuló levegőbe lehelte a nevet. - Anna.

*******

Tobirama már akkor tudta, hogy Mitsuko az, mikor meghallotta a fémlépcsők hangos, zaklatott kongását. Nem akarta zavarni, így egy darabig nem ment ki, de mikor sötétedni kezdett, és még mindig nem hallotta a nyugodt, távozó lépteket, kinézett az ablakon, és a lány sziluettjére bámult, aki a szikla legszélén ült, mint nem is olyan rég, és összekucorodva bámult le Konohára. A körvonalai elmosódtak, és Tobirama rájött, hogy reszket. Biztosan fázik. Pár pillanatnyi habozás után egy vastag pulóverrel a kezében kilépett az ajtón.

Mitsuko nem fordult meg az ajtó halk nyikorgására, meg sem moccant, valószínűleg meg sem hallotta, annyira elmerült a gondolataiban. Tobirama szeretett volna belelátni a fejébe, olvasni a gondolatai között - vajon most min töprenghet ennyire, hogy észre sem veszi az őt körülvevő világot, hogy mindent kizár?

Mikor mellé ért, még akkor sem pillantott fel rá, és Tobirama egy percig zavartan állt mellett a súlyát hol a jobb, hol a bal lábára áthelyezve, végül aztán a lány orra alá dugta a pulóvert, és Mitsuko végre felrezzent, aztán még egy hosszú, óráknak tűnő másodpercig üres szemmel rábámult az elé tartott anyagra, mintha idő kellene, hogy visszatérjen a valóságba a gondolatai közül.

- Minden rendben? - kérdezte komolyan a férfi, mikor Mitsuko felnézett rá.

A lány csak nemet intett, aztán lassan elvette a pulóvert, de nem bújt bele: az álla alá szorította a térdéhez, és ráhajtotta a fejét.

- Nem fázom - mondta végül halkan, és még jobban összekucorodott. - Köszönöm - tette hozzá kisvártatva, mintha az agya csak lassan találna vissza a helyzethez.

Tobirama mellé telepedett, és tétován rábámult a lány profiljára. A szemei vörösek voltak, és a férfi rájött, hogy sírt.

- Mi a baj? - kérdezte halkan, de Mitsuko csak a fejét csóválta, így végül némaságba süppedtek. Tobirama Konoha házait bámulta, Mitsuko valahová a semmibe meredt, végül a férfi megunta a hallgatást, és letámaszkodott a kezeire. - Beszéltem Manamival - mondta végül kicsit feszengve, és a barna szemek üresen rábámultak. - Megmondtam neki, hogy hízelgő a dolog, de túl fiatal hozzám.

- Valószínűleg így is kisírja mindkét szemét - mormolta halkan Mitsuko, és egy pillanatig fészkelődött, mielőtt újra a térdére fektette volna az állát.

- De legalább nem bántottam meg - vonta meg a vállát a férfi.

- Hm.

Újabb rövid csönd telepedett rájuk.

- Mi a baj? - kérdezte végül újra Tobirama, mert nem bírt belenyugodni, hogy nem kap választ. - Történt valami?

- Madara Uchiha, az történt - morgott a homlokát ráncolva Mitsuko, inkább csak magának, és a férfi egy pillanatig azt hitte, rosszul hallotta, aztán felocsúdva, döbbenten Mitsukóra meredt.

- Madara Uchiha? - tátogott döbbenten, mire a lány egy értetlen pillantást vetett rá, aztán biccentett, végül megvonta a vállát, mintha azt mondaná: igen, de nem számít. - Te ismered Madarát?

- Mindenki ismeri - felelte konokul Mitsuko. - Nem igaz? A rosszhírű hapsi, akit mindenki messziről elkerül. Még a saját klánja is.

- Honnan ismered? - kérdezte hirtelen kemény hangon Tobirama, mire a lány kicsit meglepetten rásandított.

- Mindegy - felelte végül nehézkesen, és kihúzta magát, mint aki védekezni készül a közelgő támadás ellen, és nem is volt rossz a megérzése.

- Mitsuko, azt az alakot jó messzire el kéne kerülnöd - mondta rosszalóan Tobirama, mire Mitsuko felsóhajtott.

- De nem tudom - felelte halkan, szinte megadva magát, és elismerve, hogy a férfinak ezúttal igaza van.

Tobirama kihúzta magát, és némán, figyelmesen fürkészte egy pillanatig Mitsuko bánatos arcát, a sírástól vörös szemeit, és a meggörnyedt hátát, mintha megadná magát valami irdatlanul nehéz súlynak, ami a vállára nehezedik, aztán olyan hirtelen villant az agyába a lány kicsit tétova, aggodalmas hangja.

"- Nem én. Egy barátnőm... ő... szerelmes. Nem tudja, hogyan kéne elmondania annak, akit szeret, és őszintén, én még soha... Szóval a barátnőm még soha nem volt szerelmes, és nem tudja, hogyan kéne elmondania. Az illető pár évvel idősebb nála, és pár hónapja ismeri, de még soha nem mutatott semmi olyat, ami arra utalna, hogy... tudja. Maga szerint... maga mit tart a legjobb... módszernek ehhez?"

És ő ostoba erre mit válaszolt?!

"- Szerintem az a legegyszerűbb, ha eléáll, és elmondja."

Szóval...

- Beleszerettél Madara Uchihába? - kérdezte hirtelen, hitetlenkedve, hogy Mitsuko összerezzent, és meredten rábámult. - Ezért kérdezted az Akadémián, hogy mondd el, hogy szerelmes vagy? Madaráról beszéltél? - Tobirama haragosnak tűnt, a homloka ráncba szaladt, és a szemei szikráztak, ahogy a lányra nézett, az üres, sötétbarna szemekbe. Mitsuko nem válaszolt, csak némán bámult rá, a szemében csodálkozás ült. - Miért pont Madarába? Hát megőrültél? - kiáltott fel hirtelen dühösen a férfi, és megrázta a lány vállát, aki egyre tágabbra nyitott szemekkel figyelte, ahogy teljesen elveszti az eszét ettől a feltételezéstől. - Elmondtad neki, és megalázott, nem igaz? Azért sírtál!

- Én nem... - kezdett bele a lány tétován, de a tiltakozása annyira nem tűnt meggyőzőnek még a saját fülének sem, hogy szinte azonnal feladta, és elhallgatott. Hiba volt.

- Teljesen elvesztetted az eszed? Mito a barátnőd, lehetne annyi eszed, hogy róla veszel példát, hozzámegy a bátyámhoz, egy teljesen normális emberhez, és szereti is, te meg ostobán olyasvalakit üldözöl, aki tönkre fog tenni - kiáltott rá Tobirama, mire Mitsuko tehetetlenül és keserűen elnevette magát, mire a férfi hitetlenkedve meredt rá. - Most mi olyan mulatságos?

- Mindegy. Mindegy... - nevette a lány, aztán mikor felfogta a szavai értelmét, hirtelen eltorzult a mosolya, és sírásban tört ki. - Annyira mindegy már - zokogta fuldokolva, és Tobirama meghökkenve fürkészte az arcát, és még jobban meglepődött, mikor Mitsuko erőtlenül a vállára borult. - Teljesen... elcsesztem - sírta a vállába, és a férfi tétován megveregette a lány fejét.

- Jól van, jól van na - mormogta megilletődötten. - Mindent rendbehozol szépen, és sokkal jobb lesz...

- Nem tudom rendbehozni - szipogta sokára a lány. - Nem tudok... tenni semmit - nyögte szaggatottan, mert nem kapott rendesen levegőt az eldugult orrán keresztül. - Az én hibám az egész - suttogta végül, aztán újra fuldokolni kezdett a zokogástól, ami feltört belőle, és Tobirama szoborként ült, hagyta, hogy Mitsuko sírjon, ameddig jólesik neki.

**********

Már besötétedett, mikor Kyou megérkezett. Kisame figyelte, ahogy tesz egy kört, mielőtt leszáll elé, aztán egy röpke pillantást vetett a vállán halkan szuszogó Sakurára. Mielőtt azonban csendre inthette volna a madarat, az pattogva, mint egy megkergült kiskecske átadta Itachi üzenetét.

- Reggel, reggel - ismételgette az örömtől eszét vesztve a holló, hogy végre hasznos lehet, és egy darabig úgy tűnt, eszébe sem jut az üzenet többi része. - Reggel, reggel!

- Nem hallgatsz el, te... - sziszegte Kisame, és a holló felé csapott, mire Kyou hátrált ugyan, de nem fejezte be a hangoskodást.

Elvégre a gazdája fontos üzenetet bízott rá, és ez a nagy hal meg olyan dühösen néz, mint a gazdája, mikor a haját piszkálja a csőrével. De ha egyszer pont olyanok, mint a tollai...!

- Reggel, reggel! - ismételgette, mire Kisame mérgesen felszusszant, és újra Sakurára sandított, aki meg sem moccant a lármára.

- Mi van reggel, te ostoba szárnyas hús? - vicsorgott rá dühösen a madárra, mire az érdeklődve félrebiccentette a fejét, hogy alaposan szemügyre vegye a butaságot beszélő hatalmas halat.

- Nem vacsora - károgott fel méltatlankodva.

- Na, erről vitatkozhatnánk - horkantott fel Kisame. - Mi van reggel? - kérdezte végül sóhajtva.

- Reggel - ismételte elgondolkozva a holó, majd vidáman megugrott. - Csak reggel... nem este. Reggel - ismételte boldogan.

- Mit reggel? - fortyant fel értetlenül a férfi, mire úgy tűnt, Kyou is észbe kap. Csak a lényeget felejtette ki, persze. A buta embereknek mindig mindent a szájukba kell rágni.

- Jönni. Reggel jönni! - vágta rá méltóságteljesen, aztán a fejét a szárnya alá dugta, mintha szégyellné magát, hogy csak ilyen későn jutott eszébe az egész üzenet. - Csak reggel jönni, nem este - ismételte furcsa, félig emberi hangján, és Kisame felszusszantott.

- Rendben - motyogta. - De most már hallgass, tollas. Alszik a kislány, nem látod?

- Kislány? - kérdezte érdeklődve Kyou, és közelebb ugrált, hogy szemügyre vegye Sakurát, aztán boldogan csattogtatta a csőrét.

Mikor a szemében lassan vörös örvény kelt életre, és lassan testet öltött a sharinganja, Kisame már nem foglalkozva azzal, hogy Sakura az oldalának dőlve alszik, ijedten felpattant.

- Nem! Most ne!

*********

Itachi leszállt az agyagmadárról, és rábámult a nyomorúságos házra, ami az ösvény végén állt. Pein elindult az ösvényen, és Deidara intett a férfinak, hogy ő marad a helyén. Itachi megrántotta a vállát, aztán megfordult - és a következő pillanatban pokoli fájdalom hasított a halántékába. Majdnem olyan erős, mint mikor megvakult, és a férfi egy halk nyögéssel előrehajolt, jobb kezét a szemére szorította, a ballal a térdére támaszkodott. Hallotta, hogy Pein szandálja megcsikordul a kavicson, ahogy visszafordul, és odasiet mellé.

- Itachi? - kérdezte, a hangjában idegesség rezgett, de a válasz csak egy elhaló, fájdalmas nyögés volt, és Deidara meglepetten leugrott mögötte a madárról, mint aki nem hiszi el, hogy Itachit látja összegörnyedni a fájdalomtól - holott nem történt semmi.

Itachi hiába zárta össze szorosan mindkét szemét, képek villogtak előtte, mint valami bizarr jelenet egy lobogó gyertya fényénél: az alvó Sakura, Kisame tenyere, aztán a kába, meglepett zöld szemek, amik egyenesen rábámulnak, és van bennük valami félelem, amitől felkavarodott a gyomra. Mikor a férfi ujjai között vörös vér buggyant ki, Pein válla megfeszült.

- Kyou... próbálkozik... - sziszegte Itachi, és levegő után kapott. Pein a vállánál fogva rákényszerítette, hogy felegyenesedjen, és lefejtette a férfi kezét a jobb szeméről. Mikor szembenézett a sharingannal, a férfi egy könnyed félmosollyal hátralépett.

- Okos kis madár, nem igaz? - kérdezte halkan, és Itachi hátán végigfutott a hideg. - Pont akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Nem baj, ha a vénember azt hiszi, semmi baj a szemeddel - tette hozzá halkan, aztán megfordult. - Gyere.

Itachi mélyen leszívta a tüdejébe a levegőt, és reszkető kezét felemelve a köpenye ujjával letörölte a vért az arcáról, aztán megindult Pein mögött. Deidara hitetlenkedve meredt utána, de a férfi szinte meg sem érezve a hátába fúródó meglepett tekintet súlyát, próbált Pein köpenyén a vörös, mozgó felhőre koncentrálni, és biztos léptekkel követni. Tudta, hogy mi következik, és így is lett: a világ hamarosan elmosódott, villogó képekké vált. Kisame kiabál valamit, de csak az arcán látja, hogy dühös, Pein tarkója, Sakura aggodalmas profilja, fekete alapon vörös felhők, rá lebámuló zöld szemek, egy ajtó, Sakura mozgó szája, amiből egy ajtó nyekergése szól, sötétség, aztán hirtelen mintha valaki meleg vízzel öntötte volna nyakon, és kitisztult a kép, tisztán látta az előtte álló öregembert, aki egy gyors pillantást vetett az eltűnő sharinganra, a véres arcára, aztán a köpenyére, ami szintén véres volt, és Itachi kihúzta magát, a válla megroppant.

Sakura és a hasznos kis trükkjei - gondolta, míg az öreg a fejét csóválta.

- Fiam, van, amit nem lehet lemosni - mondta rosszallóan, és a jobb kezének véres ujjai felé bökött, mire Itachi megvonta a vállát, aztán az öreg Peinre nézett, mikor az megszólalt.

- Csak semmi félrebeszélés - mormogta Pein. - Tudod, miért jöttem, ahogy nyilván azt is, hogy Itachit miért hoztam magammal.

- Persze. Natsumi Senju, és a kishölgy, akit mostanában pokolian sokan emlegetnek - villantotta rá foghíjas mosolyát az öreg Itachira. - Az öcséd is szarul néz ki, de te túlteszel rajta - hümmögte töprengve, mire Itachi komoran rábámult. - Túl kevés vitamint visz be, az a gyanúm. Meg hogy nem alszik túl jól mostanában. Alighanem ráférne egy alapos emléktörlés, nem?

- Nem is tudom, hogy voltál képes ilyen szép kort megélni - morgolódott Pein. - Nem akadt még senki, aki ki akart volna csinálni, vén trottyos?

- Egy kis tiszteletet, Nagato, ha kérhetem - vágta rá szemtelenül az öreg. - Ha már a koromat emlegeted - megérdemlek ennyit, nem igaz?

Pein olyan hangot adott ki, mintha valaki éppen lenyomott volna valamit a torkán, aztán egy sóhajjal megadta magát.

- Bemehetnénk?

- Ha nagyon muszáj, de itt is megmondhatom azt, amiért jöttetek - vonta meg a vállát az öreg aztán rábökött Peinre, utána pedig Itachira. - Te nem látsz a szemedtől és kezdesz becsavarodni, neked meg szar a szemed, és hülye is vagy. Tessék, már nem is kell bejönnötök.

- Állj félre, te őrült - sóhajtotta Pein, és a vállánál fogva betuszkolta az öreget az ajtón, hogy Itachival beléphessenek a rozoga házba.

Itachi lehajtotta a fejét, ahogy belépett, nehogy beverje a fejét az ajtókeretbe, és egy utolsó, komor pillantást vetett Deidarára, mielőtt behúzta volna maga után az ajtót.