Mire Sakura visszaért a reggelivel, Itachi már rég visszaaludt, és míg az asztalra tette a tálcát, félrebiccentett fejjel figyelte ahogy Tobi, mintha észre sem vette volna a cserét az ágyban, rátekeredett Itachira, mint valami kis majom, és ez széles mosolygásra késztette a lányt.

Itachi úgy tűnt, vagy nem ébredt fel rá, vagy nem zavarta a dolog, és Sakura szinte lábujjhegyen osont az ágyig, nehogy felébressze őket. A reggeli még várhat, Itachinak viszont mindenképpen ki kell pihennie magát. Mindkettejükre hosszú-hosszú napok várnak. Egyáltalán nem rettentette vissza az előtte álló feladat, pedig tudta, hogy egyáltalán nem lesz könnyű. Itachi már ránézésre is nehéz személyiségű volt, és ha nem lett volna egy kicsit is töprengő típus ő maga is, akkor valószínűleg az idegeire ment volna, de betegnek kifejezetten rossz, ebben teljesen biztos volt.

Bár senkinek nem könnyű kiszolgáltatni magát, de az Itachihoz hasonló, zárkózott alapvonású betegek voltak a legrosszabbak mindig is a kórházban. Mindig azt mondták, az orvos a legrosszabb beteg, de ezzel valahogy soha nem értett egyet. Nem, Itachi rosszabb lesz, sértődékeny, hallgatag, a maga módján duzzogó, és túlontúl büszke ahhoz, hogy bármikor is segítséget kérjen, ő pedig nem volt gondolatolvasó, és nem is szándékozott azzá válni az elkövetkezendő napokban. Remélte, hogy kitart a türelme, míg Itachi felgyógyul. Ha nem, akkor legalább fontolgathatja, hogy megfojtja egy kispárnával.

A gondolatra halvány mosoly tűnt fel az arcán, míg elhelyezkedett az ágy végében, ahol az előbb még Itachi ült, mielőtt kiment volna, és figyelte ahogy alszanak. Tobi a karját és az egyik lábát Itachi derekán átdobva még mindig halkan horkolt, Itachi pedig a párnába temetett arccal, szinte teljesen kibomlott hajjal békésen aludt, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy egy nála kicsivel nehezebb férfi tulajdonképpen félig rajta fekszik. Egy pillanatra elgondolkozott, látott-e már aranyosabbat ennél, de aztán úgy döntött, hogy két egy rakáson szundikáló, gyanútlan és homlokráncolástól, vagy közömbös arckifejezéstől mentes Uchiha már igazán túltesz a normális tízes skálán aranyosság dolgában. Már maga az mosolyogtató volt, hogy képes volt Itachira használni az aranyos szót - ha csak gondolatban is -, és ha Itachi tudta volna, biztosan kikéri magának. Végül a hátát a falnak támasztva egy halvány mosollyal a férfi tarkójára meredt, és várt.

*********

Mitsuko megfordult, és körbenézett. Sehol nem látta. Persze, amikor kellene, hogy előkerüljön, akkor sehol sincsen! Bezzeg, mikor látni sem akarja, a nyakán lóg...

Bosszúsan fújt egyet, és végül a Hokage irodája felé vette az irányt. A kopogására halk, fáradt hang szólt ki, és mikor a lány benyitott, Hashirama meglepett arcát figyelmen kívül hagyva már beszélt is.

- Hokage-sama, az öccsét keresem. Nem tudja véletlenül, hol van? - kérdezte udvariasan, mire a férfi szemöldöke a magasba szaladt, végül megvonta a vállát.

- Lehet, hogy otthon van. Ma szabad, valamiért nincs túl jó passzban. Miért, valami baj van?

- Nem, nem igazán. Csak beszélnem kell vele. Köszönöm. - Mitsuko meghajolt és behúzta maga után az ajtót.

Madara, és az okos ötletei... A lány szokatlanul tétova léptekkel sietett fel a hosszú lépcsősoron, és mire felért, Tobirama az ajtóban várta, de úgy tűnt, nem rá számított. Meglepettnek tűnt.

- A bátyámat keresed? - kérdezte végül fásultan. - Az irodájában van, dolgozik - mondta még, aztán már fordult, hogy behúzza maga után az ajtót, de Mitsuko becsúsztatta a lábát a résbe.

- Nem a Hokage miatt jöttem.

- Mito az Akadémián van - sóhajtotta Tobirama átpillantva a válla fölött.

- Nem is Mito miatt - vágta rá gyorsan Mitsuko, és mikor a férfi ezúttal meglepetten megfordult folytatta. - Magához jöttem. Beszélni akarok valamiről...

- Ne haragudj, Mitsuko, de ma nincs kedvem szerelmes tinédzserlányokkal vesződni. Menj haza. Vagy Sarutobi unokahúgához. Ahová akarsz. - Tobirama valószínűleg rájött, hogy ez mogorvábban sikerült, mint amilyenre akarta, mert mentegetőző, bocsánatkérő mozdulatot tett, de az arca nem változott: komoly volt és fáradtnak tűnt.

- Elnézést - bólintott a lány, és megfordult, hogy elmenjen.

Két lépést sem tett meg, mikor mély, hangos sóhaj hangzott fel a háta mögött.

- Várj. Ne haragudj, nincs túl jó kedvem ma, nem miattad vagyok seggfej - motyogta Tobirama, mikor Mitsuko visszafordult felé, és a lábával kilökte az ajtót, hogy szélesre tárja. - Bejössz?

Mitsuko a férfi háta mögé meredt, be a házba, aztán megmozdult, és belépett Tobirama mellett a Hokage otthonába.

**********

Itachi arra ébredt, hogy Tobi hangosan nevet mellette, és Sakura valahol fölötte pisszeg, de a hangjában elfojtott kacagás bujkált. Álmosan kihunyorgott a szemhéja alól, és Sakurára meredt, aki a száját harapdálva próbált nem hangosan nevetni, ahogy Tobi fölé hajolva csiklandozta, Tobi pedig kapálózva próbált kikecmeregni a takaró alól.

- Mit csinálsz? - kérdezte kicsit értetlenül Itachi, álmosan és kábán, mire Sakura ránézett, és elnevette magát.

- Nem tudom - felelte végül, míg Tobi megszabadulva a takarótól lelkesen ugrált fel-alá az ágyon.

- Sakura-chan játszik Tobival! - mondta boldogan a férfi Itachinak, azzal mintha ott se lett volna, tovább játszottak, Sakura fejbe verte Tobit egy párnával, mire a férfi megkergette, és Itachi meghökkenten pislogott a szobában kacagva körbefutkosó párosra, aztán visszaejtette a fejét a párnára, és oldalra fordulva figyelte, ahogy Sakura a boldogságtól ragyogó arccal elkapta Tobit és a fejét a vállához szorítva puszit nyomott a feje búbjára.

A lány kifulladva lerogyott az ágy mellé a szőnyegre, míg Tobi elterült mellette és időnként felnevetett, míg kifújták magukat, aztán Sakura felnézett Itachira, és rámosolygott.

- Ne haragudj, hogy felkeltettünk - mondta végül még egy kicsit kapkodva a levegőt, és Itachi egy pillanatig rámeredt a zilált, kócos rózsaszín tincsekre, és a még mindig kicsit álomittas zöld szempárra, aztán egy szó nélkül elmosolyodott, és a lány meglepetten pislogott.

- Hasonlítasz az anyámra - mondta végül halkan, a szája sarkában az előbbi mosoly nyomával. - Évek óta nem keltem erre.

A zöld szemek ellágyultak egy pillanatra, aztán a lány hátrahajtotta a fejét az ágyra, Itachi keze mellé, és lehunyta a szemeit, amikor a férfi ujjai a tincsei közé siklottak.

- Sakura-chan olyan szép, mint Mikoto-chan? - kérdezte lihegve Tobi, és az ágy mellé térdelt, Itachi combja mellett felkönyökölt az ágyra, míg kíváncsian a férfira meredt, aki elrévedve Sakura tincseivel játszott, figyelte, ahogy átfolynak az ujjai között, mint a víz.

Van-e olyan szép, mint az anyja volt? Miért is kérdezi meg ezt magától egyáltalán? Egy ideje mintha teljes természetességgel szellemi fogyatékosnak venné saját magát. Ezt is Sakura miatt teszi. Védelmi mechanizmus, furcsa, de működik. Sakurában volt még valami, ami vonzóbbá tette, mint amilyen az anyja az ő elfogult szemében valaha is lehetett volna. Nem hódol be senkinek. Hogy Sakura a saját feje után megy. Néha meggondolatlanul, vagy ostobán ugyan, de ez a lány aztán soha nem fogja lesni senki parancsait, mint ahogyan az anyja tette, ha az apjáról volt szó.

- Ne kérdezz butaságot, Tobi - motyogta Sakura még mindig csukott szemmel, és a homloka apró, szinte láthatatlan ráncokba szaladt.

- Így van - mormolta szórakozottan Itachi. - Ne kérdezz butaságot, Tobi. Szebb.

Sakura felemelte a fejét, és egy pillanatig meglepetten a férfira meredt, aztán egy hajszálnyit szégyellős mosollyal megrázta a fejét, és visszaejtette a takaróra.

- Őrült vagy - suttogta végül hitetlenkedve a plafonra meredve.

Bocsánatkérés volt, bocsánatkérés, hogy egy szó nélkül otthagyta egyedül. Nem mert otthagyta. Hanem mert egyedül. Ezért nem ment vissza a szobájába. Ezért nem ment vissza?

- Nem annyira, mint te - felelte halkan Itachi, mire a lány megint elmosolyodott, Tobi pedig kicsit értetlenül egyikőjükről a másikukra kapta a tekintetét.

- Tobi rajzol valami szépet - motyogta végül zavartan, és Itachi helyeslő biccentésétől kísérve a szoba másik felébe húzódott.

- Miért aludtál itt? - kérdezte végül a hirtelen beállt csöndbe lehelve Sakura, miután percekig hallgatták a kint zuhogó eső hangját.

- Nem szeretem, ha nem vagy a közelemben. Nem tudlak megvédeni.

- Megvédeni, mitől? - rázta a fejét a lány, mintha azt mondaná, nincs veszélyben.

- Mindentől. Mindentől, ami a világon van - motyogta halkan Itachi, és mindketten csukott szemmel hallgatták tovább az esőt, és Tobi ceruzahegyeinek siklását a papíron.

Percek teltek el csöndben, míg Sakura arra gondolt, hogy ez nem igazán fog sikerülni. Pedig biztos volt benne, hogy Itachi megteszi majd, amit kell, és amit csak tud. El sem tudta volna képzelni, mit csinált volna, ha többen maradnak az Uchiha klánból. Valószínűleg mindegyikük úgy bánna vele, mint Itachi, és abba valószínűleg beleőrülne. Egy halvány mosoly ült a szája szélébe.

- Sakura-chan! - A lány felemelte a fejét, és ráhunyorgott Tobira, aki az orra alá dugott egy papírt. Kis híján bandzsítania kellett, hogy lássa is mi van rajta. - Na, na? Mit szólsz, Sakura-chan, szép lett?

Sakura meghökkenve feltérdelt az ágy mellett, a két kezébe fogta a papírlapot és tágranyílt szemmel rámeredt, majd megfordult, és Itachi elé tartotta a lapot, aki egy rövid pillantást vetett csak rá, aztán felsóhajtott.

- Ez... ez egész egyszerűen lehetetlen! - hebegte a lány döbbenten, mire a másik megvonta a vállát, és egy óvatos pillantással Sakurára sandított.

- Amint látod, mégsem.

Sakura visszafordította maga felé a lapot, és rámeredt a gyönyörű, élethű rajzra, amitől szinte megszédült, mikor először meglátta. Összeszorított szájjal fürkészte a képet, és arra várt, mikor szólal meg. Nem tette. Sasuke némán, kíváncsian bámult rá, mintha valamiről megkérdezte volna az imént, a szeme tiszta volt és bár fekete, de mintha nem lett volna benne sötétség, és Sakura nem bírta elszakítani a tekintetét a rajzolt arcról, még akkor sem, mikor Itachi egy nehézkes sóhajjal kicsempészte az ujjait a tincsei közül.

*************

Hinata összeszorította a fogait, és újra lecsapott. Két fém hangos csattanása hasított a kora hajnali nyugodt, hűvös levegőbe, és ő arra gondolt, kezdi megszeretni ezt a nyugalmat, amit ilyen korán az erdő belsejéből szinte magával hord a hátán minden egyes fuvallat.

Meg kell dolgoznia azért, hogy ne kelljen férjhez mennie. A jövője minden egyes pillanatáért küzd most, és ez mindig a szeme előtt lebegett. Neji soha nem hagyta volna, hogy elfelejtse, miért kell ilyen keményen edzenie. Vizsga. Neji teletömte a fejét a lehetséges kérdésekkel, és miközben küzdöttek, fel kellett mondania neki a leckét. Most is éppen ezt csinálták, és Hinata rájött, hogy most már meg tud szólalni anélkül az ijesztően összeszedetlen zihálás nélkül.

- Chakraátvitel - mormogta szórakozottan, kissé bosszúsan Neji, és a lány már hadart is, mintha akkor sem tudná magában tartani az információkat, ha kényszerítenék rá, hogy hallgasson.

- Chakraátvitel kettő vagy több ember között jön létre, ritka a használata, mivel erős fájdalommal, a chakra elszíneződésével, deformálódásával jár, ami teljesen kiszámíthatatlan. - Mély levegő. Véd, válaszol. Gyönyörű. - A legtöbb helyen összekötötteknek nevezik őket, mivel a chakraátvitel nemcsak fizikai összekapcsolódással, de... - Hinatának meg kellett állnia, mikor Neji kigáncsolta. A lány kicsit meglepetten bámult fel Nejire. A byakuganhoz kapcsolódó technikájukat gyakorolták, így nem számított erre a mozdulatra, és mikor találkozott a pillantása az unokabátyjáéval rájött, hogy nem szándékos volt, hanem a kétségbeesés szülte, bár Neji azonnal összeszedte magát.

- Nem figyelsz oda eléggé - mordult rá Hinatára, és a lány utánabámult, mikor megfordult és szinte elrohant a legközelebbi fáig, visszafordult, és tett pár kört.

Nem ő nem figyelt oda eléggé, hanem Neji vette semmibe az edzésüket. Máson járt az esze. Nem vizsgakérdés-tesztnek szánta azt a szót. Csak kibukott a száján, ő pedig... Ő pedig emlékeztette arra, amire nem akart emlékezni.

- Ne haragudj - suttogta szemlesütve, és feltápászkodott. - Jobban fogok figyelni.

- Ne alázkodj meg, az istenért - pördült felé Neji, és dühösen rámeredt. - Nem te hibáztál. Én hibáztam. Gyerünk, Hinata, mondd ki! Neji, ez a te hibád. Gyerünk, ki vele! - Hinata meglepetten az unokabátyjára meredve hirtelenjében megszólalni sem tudott, csak amikor Neji újra rákiáltott. - Halljam!

- A te hibád, Neji! - szakadt ki belőle hirtelen a reszketeg kiáltás, és szorosan összezárt szemhéjjal mintha a pofont várta volna a szavai nyomán, de nem történt semmi, és mikor végre kinyitotta a szemeit, és kilesett a félig még mindig lehunyt szemhéjai alól, Neji mosolygó arcába hunyorgott.

- Jól van, kislány. Jól van. - Neji halkan motyogva megveregette a vállát, aztán egy pillanatra az erdő felé fordult, és Hinata hagyott neki egy percet, hogy összeszedje magát.

Míg leereszkedett a fűre, hogy addig is kicsit kifújja magát, a férfi a távolba meredve hol összeszorította az ujjait, hol ellazította őket, mintha így lenyugodhatna, de Hinata túl jól ismerte ahhoz, hogy elhiggye, ez hatásos lehet az unokabátyja dühének csillapításában. Az egyetlen, ami segíthetett volna neki, az Sakura lett volna. A lány lelki szemei előtt felderengett Sakura mosolya.

" - Csak jól tarkón kell csapni, Hinata. Attól mindegyiknek lehűl a feje kicsit."

Hinata elmosolyodott, aztán újra rendezte az arcvonásait, és felnézett Nejire, aki homlokráncolva meredt a pálya széle felé. A lány arra pillantott, és szinte azonnal fel is pattant, segélykérőn az unokabátyjára bámult, aki rá sem nézett, de előrelépett, mintha az érkező és közé akarna lépni.

Mikor a magas, piszkosszőke hajú férfi eléjük ért, és megtorpant, Hinata tekintete találkozott a vőlegénye szürke szemeivel, aztán a lány lehajtotta a fejét, és a lábára bámult.

- Mi folyik itt? - kérdezte fojtott hangon, mire Neji kihúzta magát, és most valóban kettejük közé lépett.

- Edzés - felelte kimérten, mire a másik dühösen hadarni kezdett, és Neji rosszalló, figyelmeztető pillantása sem bírta leállítani.

- Edzés? Edzés? - kérdezte hitetlenkedve a férfi, és figyelte, ahogy Hinata a pólója alját ráncigálja zavarában. - Mintha nem lenne elég az a rohadt vizsga! Mintha nem lenne így is elég szégyen, hogy egy shinobit kell elvennem, most még Hiashi is az arcomba vágta ezzel a hülye vizsgával, hogy az országom nem fontos Konohagakurénak. Hogy nem tőlem függ, hogy hajlandó vagyok-e elvenni egy ninját, ami már önmagában is nevetséges, hanem egy még nevetségesebb ninja vizsgától, mert a Hokage így döntött! Van róla fogalmad egyáltalán...

- Most fejezd be, Kazuhiko - vágott a szavába keményen Neji, és Hinata meglepetten lehunyta a szemeit.

Kazuhiko. Hát így hívják a vőlegényét. Miért nem mondta el neki senki, hogy hívják? Miért nem mutatkozott be neki? Itt senkinek nem ő számít, csak a rang és a klán, amit képvisel. Az apjának árucikk, a vőlegényének eszköz, a húgának akadály. Szép.

- Na, ide figyelj...

- Nem, te figyelj ide - mondta Neji, míg megragadta a férfi karját. - Ne Hinatát hibáztasd, ugyanis ő sem akar jobban hozzád menni, mint ahogy te el akarnád venni. Nem tehet semmiről. Ha valami problémád, vagy panaszod van, tárgyald meg Hiashival.

Hinata szemei fölpattantak, és a tekintete újra beleütközött a szürke szemek sugarába. Ő sem akar jobban hozzád menni, mint ahogy te el akarnád venni... Nem... Ő sem...

Nevetni tudott volna.

********

Sakura Tobi elé tolta a tányért, és gyengéden kivette a férfi kezéből a ceruzát.

- Egyél, Tobi, később majd rajzolsz.

A lány egy óvatos pillantást vetett Itachi arcára, aki az asztalra könyökölve kibámult az ablakon. Néma volt, mióta Tobi odaadta neki a rajzot és Sakura kezdte kínosnak érezni a csöndet, de érezte, hogy most jobb, ha hagyja a férfit gondolkozni, így pár halk mondaton kívül csöndben volt, és Tobi is, aki valószínűleg ismerte már eléggé Itachi hangulatait. Végül miután megreggeliztek, már nem bírta, és óvatosan megérintette a férfi karját, aki megrezzent, és ránézett.

- A kezelés... - kezdte halkan, de Itachi megmoccant, és a szavába vágott.

- Ma nem. Holnap - felelte a férfi, és felállt, kiment a tálcával együtt.

A folyosó üres volt, de az étkezőben majdnem mindenki ott volt. Zetsu és Kakuzu hiányoztak csak, és Itachi egy lapos pillantást vetett Hidanre, míg elment mellette, hogy a konyhába vigye a tálcát. Konan utánalopakodott.

- Itachi, ma...

- Tudom - sóhajtotta a férfi, és a mosogatóba lökte a piszkos edényeket, aztán kilépett az étkezőbe, és Peinre meredt, aki megérezhette a pillantását, mert felnézett, és az állkapcsa megállt rágás közben.

- Most? - kérdezte elkínzottan, teli szájjal, mire Itachi biccentett.

- Most.

Pein lenyelte a falatot, és egy sóhajjal felállt, míg Konan pillantása értetlenül rebbent egyikőjükről a másikukra, Kisame pedig hátradőlt a széken és letette a pálcikáit.

- Akkor én megyek is - mondta határozottan, és ő is felállt, egy pillanatra még Itachira nézett. - Tudod, hogy ma...

- Tudom - vágott a szavába egy kicsit ingerülten Itachi. - Szerinted hová megyek?

- Igen, hová mész? És hova megy Pein? És Kisame? - kérdezte értetlenül Konan, mire Pein mellé lépett, magához húzta, és egy rövid csókot nyomott a feje búbjára.

- Pár óra és itthon vagyunk. Deidara! - A szőke összerezzent és felemelte a fejét az asztallapról, álmosan körbehunyorgott.

- Megyek, megyek már - mormogta, míg egy ásítással feltápászkodott, aztán az ásítástól könnyes szemekkel, bizonytalanul figyelte, ahogy Kisame eltűnik a folyosón. - Legalább vigyáz rá valaki - pislogott álmosan, aztán Peinre nézett, aki elsétált mellette ki az ajtón, majd Itachira, aki megállt mellette.

- Hölgyeké az elsőbbség - jegyezte meg gálánsan, mire a szőke összeszűkült szemekkel rámeredt.

- Menj a fenébe - morogta végül, és kicsoszogott az ajtón, Itachi pedig Konan értetlen és aggódó pillantásától kísérve követte.

********

Mitsuko belemeredt a bögrébe, amit Tobirama nyomott a kezébe, és hirtelen fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Tudta, hogy mit kéne mondania, de minek, mikor hazugság az egész? Mikor úgysem gondolja így... Madara ostoba, ha azt hiszi, hogy ezzel majd bármit elér Tobiramánál... De ha így akarja, hát meg kell lennie.

- Hallgatlak - szólalt meg halkan, hirtelen Tobirama, mint aki szeretné emlékeztetni arra, hogy ott van, és Mitsuko felpillantott rá. Egy pillanatra a világosbarna szempárba bámult, az arcra, ami szokatlan volt a számára a fejpánt és az arcfestés, az idegesítő kifejezések, vagy a mogorva pillantás nélkül, aztán hirtelen kibukott belőle.

- Én akartam Konohába jönni. - A férfi kérdő tekintete ráébresztette, hogy ez neki nem jelent semmit. - Ninja akartam lenni - tette hozzá óvatosan. - De nem leszek soha.

- Ez... előfordul - felelte Tobirama a lány arcát fürkészve. - Vannak akik nem rendelkeznek olyan vonásokkal...

- Nem, nem érti - rázta a fejét Mitsuko a szavába vágva, és lehunyta a szemeit. - Nem azért, mert nem lehetne. - Egy óvatos pillantást vetett Tobirama arcára, aztán belemeredt a kávéjába, és hátradőlt a székén. - Mond az a szó valamit, hogy.... kisei?

- Kisei, mint...? - kérdezte a férfi homlokráncolva, és letette a bögréjét. - Rengeteg mindent jelenthet így, önmagában.

- Kisei, mint... - kezdte tétován Mitsuko, és felpillantott Tobiramára. - Mint ígéret, áldomás, hazatérő, létező, eskü, vagy... a legfőbb jelentése, ahogyan most használom éppen: életerő. - A férfi biccentett, és feszülten rámeredt. Láthatólag nyugtalanította a beszélgetés, mert fogalma sem volt, mit akar ezzel a másik. - Egyesek szerint a Jég országában élt egy nép, amit kiseinek hívtak. Egy halandó és egy henge leszármazottai.

- Egy alakváltó démoné? - kérdezte Tobirama, és szórakozottan tologatta maga előtt a bögrét. - Igen, elég gyakori, hogy ilyesminek nyilvánítják például egy klán megszületését. Az Uchiha klán egyes történetek szerint a Tengu király házasságából született.

- Klán. Igen - bólintott Mitsuko. - A kisei is klánnak számított, bár nem hallottam róla, hogy hivatalosan... Mindegy. Az egész valószínűleg csak egy mese - vonta meg a vállát a lány. - De a történet azt mondja, a kiseik a nevükből adódóan maguk voltak az életerő. Az erő, ami megalkotta az életet. Ez nagyban megkavarja a származástörténeteket, de most nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy a kiseik létezése bizonyítható. Valódi. A származásuk természetesen nem az, hogy egy alakváltó démon, és egy halandó leszármazottai lennének... Ez erősen kétségbe vonható. De ami tény, az tény, és ők léteznek. A Jég országában, a hegyekben. Már nem élnek sokan közülük, de vannak még egy páran.

- Mire akarsz kilyukadni ezzel? - kérdezte kicsit értetlenül Tobirama. - Mi köze van ennek bármihez is?

- Türelem - mondta rosszallóan Mitsuko, és egy bosszús pillantást vetett a férfira, aki egy sóhajjal hátradőlt, és dobolni kezdett az asztallapon. - Azért nevezik magukat kiseiknek, mert hosszú életűek. Nagyon is hosszú életűek, és... a legtöbben közülük gyógyítók. Az igazán érdekes rész viszont még csak most jön. Az egyik kisei, egy nő hozzáment egy ninjához, és két gyerekük is született. Ninken, aki gyógyító volt és Kenzo, aki a szóbeszéd szerint még ma is él valahol.

Tobirama homloka újba ráncba szaladt, és hitetlenkedve Mitsukóra meredt.

- Rikodou-sennin fiai? Ezek szerint egy kiseit vett volna el?

- A történelemkönyvek soha nem térnek ki Rikodou feleségére, vagy a fiai anyjára. Ez csak egy elmélet, de a kiseik beleillenek - vonta meg a vállát Mitsuko. - Ha egy kiseit vett el, az megmagyarázza, miért nem tudunk róla semmit. Mert nem volt fontos. Mert nem azért születtek gyerekei attól a nőtől, mert szerette. Azért nincs róla sehol szó, mert csak katalizátorként működött. A hosszú életét és a gyógyítás képességét adta a fiainak. A kérdés az, hogy miért cserébe.

- Ez nem... - kezdte Tobirama, de Mitsuko egy legyintéssel elhallgattatta.

- Van aki szerint egy lány is volt a történetben, egy lány, akit Rikodou valóban szeretett, de az anyja miatt nem lehetett a felesége. Újabb tanulságos meseelem, de ki tudja, mi igaz, és mi nem, szóval folytatom - vetett egy szigorú pillantást Tobiramára, aki keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, és bosszúsan a lányra hunyorgott. Kezdte tényleg nem érteni, hogy ennek a történetnek mi köze hozzá. - Kaguya nem akarta, Rikodou nem hallgatott rá, a szokásos. Rikodou kénytelen volt elvenni a kiseit, viszont a lány, akibe szerelmes volt, terhes lett. Hoppá - mondta Mitsuko egy cinikus félmosollyal. - És ott is vagyunk, ahová ki akartam lyukadni. Rikodou lányánál. Mert a történet szerint született egy lánya is. - Mitsuko hátradőlt a széken, és Tobiramára meredt.

- Oké, ez... még akár hihető is - vonta meg a vállát a férfi. - És akkor mi van? Ez nem változtat semmin.

- Ha ez így van, akkor hol van most Rikodou-sennin lánya, Tobirama-sama? - kérdezte kíváncsian Mitsuko.

- Mégis honnan tudjam? - hökkent meg a férfi, mire Mitsukóból hirtelen kirobbant a nevetés a másik szerencsétlen arckifejezését látva, amin a férfi még jobban meglepődött.

- Bocsánat - szabadkozott a lány, és felállt a székről. - Elnézést - motyogta elfojtott nevetéssel a hangjában.

- Ezért jöttél? Hogy Rikodou-sennin lányáról beszélj velem? - kérdezte Tobirama értetlenül, mire a lány megrázta a fejét, és tétován letette a bögréjét az asztalra.

- Nem, igazából nem. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek azért, ahogyan viselkedtem. Tudom, hogy... nem voltam éppen kedves. Csak nem tudtam, hogyan kezdjem el. Köszönöm, hogy meghallgatott - mondta óvatosan, aztán egy szó nélkül kisétált a konyhából, Tobirama pedig döbbenten utána bámult, majd felpattant, és követte.

- Most meg hová mész? - kérdezte értetlenül, mire Mitsuko megfordult az ajtóban, és rámosolygott.

A fenébe az egésszel. Miért ne mondhatna valamit, ami igaz? Vagy legalábbis részben őszinte lehetne. Nem érezte elégnek, hogy részigazságokat mond, és minden szavával feltár és takargat egyszerre, de ez maradt, és neki meg kellett elégednie ezzel. Többet nem tehet egyelőre, amikor pedig elmondhatna mindent, már késő lesz, és ez a gondolat fájt. Amikorra elmondhatná az igazságot, addigra ez az ember előtte már halott lesz.

- Tudja, soha nem voltam Nagakawa - mondta lassan, míg lehajtotta a fejét és a jobb hüvelykujjának körmével kicsit zavartan végigkarcolta a bal hüvelykujjának bőrét, miközben a szemeit végig a kezeire szegezte, mintha csak látni akarná, mit csinál. - És nem Degarashiban születtem. Benika és Kenji nem a szüleim, és Souji nem az öcsém. Volt saját családom. - Mitsuko egy sóhajjal felnézett a férfira, és leeresztette a kezeit. - A Jég országában. - Mikor Tobirama arca nem változott, megint elmosolyodott, és lassan folytatta. - A hegyekben. - Még mindig a szája sarkában ülő halvány mosollyal, egy lassú biccentéssel válaszolt a férfi szemében csillanó felismerésre, aztán megfordult, hogy elmenjen, de mintha valami még eszébe jutott volna, ezért menet közben hátrafordult. - Ja, és Manami rendes, tisztességes lány. Ha megbántja őt a faragatlan visszautasításával, megölöm!

Tobirama döbbenten, kis híján szájtátva bámult Mitsuko után, aki hangosan nevetve leszaladt a lépcsőn, és a fém csakúgy kongott a kapkodó léptei alatt, mintha harang lett volna.

*********

Temari a nyakában lógó kulccsal kinyitotta a ketrec rácsos ajtaját, és a lehető legkevesebb zörgéssel becsukta maga után. Mikor megfordult, és felpillantott, mosolyognia kellett.

Gaara a földön feküdt, félrebillent fejjel aludt, mellette Kankuro a falnak dőlve, a kezét fogva szundikált. Egy pillanatra könny futotta el a szemeit, aztán egy reszketős sóhajjal összeszedte magát, és leguggolt Kankuro mellé. Miért nem látta így soha az öccseit? Együtt. Az apja hibája volt, hogy soha nem lehettek együtt, sem ők ketten, sem hárman. Mire egyáltalán megismerte a kisebbik öccsét... már kinőttek ebből az őszinte, szégyent nem ismerő gyermeki gesztusokkal teli világból, és most... Most adódott lehetőség rá, hogy újra visszalépjenek ide, és mégis, azt kellett kívánnia, bár ne így lenne. Hogy Gaarának szenvednie kell azért, hogy megkaphassa azt a közeget, ami alanyi jogon járt volna neki, család, béke, nyugalom és boldogság, szinte elviselhetetlennek tűnt.

Temari óvatosan megérintette Kankuro vállát, hogy elűzze a gombócot a torkából, és az öccse rezzenés nélkül ébredt, mint a nyugodt alvók. Mint ahogyan mindig. Kankuro alvása ismerős volt neki, megszokott. Gaaráé idegen.

- Most indulok - suttogta végül Kankurónak, mikor sikerült levennie a szemét a kisebbik öccséről, és a férfi álmosan bólintott.

- Nem kísérlek ki a kapuig - motyogta Kankuro. - Nem akarom itt hagyni. Menj csak - A férfi a nővére felé nyúlt, egy pillanatra magához húzta, a fejét a vállához szorította, és Temari lehunyta a szemét. - Vigyázok rá, oké? Te is figyelj oda magadra, és semmi pánik. Minden rendben lesz.

- Csak azért mondod, hogy megnyugodjak - sóhajtotta Temari, és elhúzódott az öccsétől, aki egy álmos mosolyt villantott rá.

- Pontosan. Szóval csinálj úgy, mintha elhinnéd, hogy minden rendben lesz, hogy ne kelljen úgy éreznem, feleslegesen beszélek.

Temari elmosolyodott, és bólintott.

- Sok mindenen túl vagyunk már. Ezt is túléljük valahogy - motyogta megpróbálva optimistának hangzani, de nem sikerült valami fényesen, és Kankuro finoman megbökte az egyik térdére támasztott karját.

- Sipirc, élvezd a nyaralást.

Temari felpillantott az öccsére, és egy pillanatig némán rámeredt.

- Olyan vagy, mint anya. Te örököltél tőle a legtöbbet, tudtad? Nem nagyon emlékezhetsz rá, de én még tudom.

- Jó neked - mosolygott halványan Kankuro, és Gaarára bámult, míg Temari felállt, és elindult.

Sosem fecsérelték a szavakat. Most sem fogják. Csak hogy kicsit úgy érezhesse, mintha minden olyan lenne, mint egy héttel ezelőtt. Egy héttel... hol van az már? Temari becsukta maga után a ketrec ajtaját, és Kiyokóra gondolt. Meg kéne néznie, hogy van, mielőtt elindul. Gaarára vigyáznak. Kankuróra ki fog? Sosem szerette egyedül hagyni. Tavaly is nyugtalan volt a vizsga alatt, és most, hogy mindkét öccsééért aggódnia kell... nem lesz egy fáklyásmenet. És akkor még Konoha és... és Shikamaru. Temari felsóhajtott, és kilépett a barlangból, amibe a ketrecet beépítették, és elindult visszafelé. Sunagakure várja, hogy elbúcsúzzon tőle.

**********

Tobirama felhúzott lábakkal a konyhaasztalnál ülve a semmibe meredt, mikor Hashirama végre hazaért.

- Megjöttem! - A bejárati ajtó hangosan becsapódott, és a Hokage feltűnt a konyhaajtóban, rácsodálkozott az elbambult öccsére, aki csak egy pillantásra méltatta. - Na mi az, még mindig morcos vagy? - kérdezte végül tanácstalanul, aztán körbenézett. - És nem mosogattál el - tette hozzá, mert zavarta a csönd, és kérdőn Tobiramára nézett, aki üveges szemekkel valahova a konyhakőre fókuszált. - Oké, akkor majd én.

Vizet eresztett a mosogatóba, de közben végig zavartan, félszemmel figyelte az öccsét. Már alapból az furcsa volt, hogy rosszkedvvel kezdte a mai napot. Oké, mindig mogorva volt és morgós, de ritkán fordult elő, hogy tényleg rosszkedvű legyen. És ilyen bamba, mint most. Talán utoljára akkor viselkedett így, mikor Itama meghalt. Akkor bámult így a semmibe, ilyen némán, és a környezetére csöppet sem kíváncsian. Zavarta, hogy így látja. Hosszú évek óta túlléptek Itama halálán. Néha még most is volt, hogy hullámokban rátört a szeretet és a gyász elvesztett testvére iránt, de Itama lassan tíz éve meghalt, és Tobirama, bár nem volt érzéketlen az öccsével szemben sosem, nem rázta meg annyira Itama halála, mint őt. Akkor még kicsi volt, ő két évvel idősebb Tobiramánál. Jobban tudta, mit jelent az élet és a halál, könnyebben felfogta, milyen terhet ró ez az apjukra. Hogy mit érezhet az apa, aki elveszíti a gyermekét.

Koszos edényeket, tányérokat, poharakat pakolt a mosogatóvízbe, és figyelte, ahogy eltűnnek a habokban, aztán megfordult, és az öccsére bámult, aki egy centit sem mozdult azóta.

- Hé, ébresztő - szólt rá Tobiramára. - Beszélni akarok veled valami fontosról, de így nem tudok, ha ilyen...

- Szerinted hol van most Rikodu-sennin lánya? - vágott hirtelen a szavába a férfi elrévedve, mire Hashirama meghökkenve a testvérére bámult.

- Mi van? - kérdezte meglepetten. - Miről beszélsz? Agyrázkódásod van, vagy mi? - A Hokage meglengette a kezét az öccse arca előtt, mire az felnézett rá, és a szemöldöke a magasba szaladt.

- Megtennéd, hogy nem hadonászol? A végén még kivered a szemem. Azt kérdeztem, szerinted hol van most Rikodu lánya. Tudod, az a történet a kiseikkel.

- Az egy tündérmese, Tobirama. Gyerekeknek mesélik, hogy levonhassák belőle az erkölcsi tanulságot, meg tudod, az eldugott, kihalófélben lévő varázslatos helyeken élő népcsoportok mindig is izgalmasak voltak a gyerekeknek.

- Nem, nem a mese - rázta a fejét a férfi, és legyintett. - Mindegy, igazából csak gondolkoztam rajta, hogy miért...

- Meg akarom kérni Mito kezét - vágott a szavába idegesen Hashirama, mire az öccse meglepetten felnézett rá, aztán elgondolkodva bólogatni kezdett.

- Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb. Gratulálok - mondta még, aztán felállt, egy kicsit zavart mosolyt küldött a bátyjának, míg elslisszolva mellette megveregette a vállát. - Örülök, hogy végre rászánod magad - hallattszott a hangja még az előtérből, egyre halkulva, mintha felfelé menne a lépcsőn, aztán elhalt, és Hashirama egyedül maradt a konyhában a mosogatnivalóval és a kétségeivel.

**********

Mikor nyílt az ajtó, Sakura megfordult.

- Gyere, idd meg a kávédat, mert Tobi... - Mikor meglátta az ajtóban álló szélesen vigyorgó Kisamét, kicsit meglepetten pislogott.

- Oké, köszi tündérem - mondta Kisame, két lépéssel átszelte a szobát, és az asztalhoz lépett. Míg leült, Sakurának majdnem tátott szája végre becsukódott.

- Ö... - mondta kicsit zavartan a lány, és az ajtó felé pislogott. - Hol van Itachi? - kérdezte végül tanácstalanul, míg Kisame belekortyolt a kávéba.

- El kellett mennie kicsit, Akatsukis ügy - hadonászott a csészével a kékbőrű. - Pár óra és visszaérnek, addig meg én pesztrállak... Hé, egész jó dolog lehet Itachinak lenni - morogta végül töprengve és a kiürült csészére meredt a kezében, ami olyan picinek tűnt az ujjai között, mintha gyerekeknek készült volna játéknak. - Reggeli kávé, tündérke, narancsfejű - motyogta egy széles vigyorral, és Tobi felé bökött, aki hozzávágta az egyik ceruzáját, de Kisame meg se rezzent.

- Nem vagyok narancsos! - kiabálta Tobi méltóságteljesen, mire Sakura kuncogni kezdett.

- Tudjuk, Tobi, ne is foglalkozz ezzel a beszélő szardíniával - mondta a férfinak, míg megpaskolta Kisame karját, mire Tobi nevetésben tört ki.

- Szardínia-senpai! - nevetett győzedelmesen, mire Kisame összeráncolta a szemöldökét.

- Oké, sokkal jobb lehet Itachinak lenni - mondta végül, aztán az asztalra könyökölt. - Na, mit akarsz csinálni, amíg 'Tachi piócára vad... úgy értem, amíg nincs itt? - helyesbített gyorsan Kisame, és Sakura gyanakodva ráhunyorgott, aztán végül megvonta a vállát.

- Hát, először is, levelet írok Narutónak, mert azt akarom, hogy tudja, mi velem a helyzet. Aztán hoztam magammal olvasnivalót a sharinganról, nem is keveset, és Itachi szervezetéhez kéne igazítanom a fájdalomcsillapítókat, az adagokat..

- Ó, ne már - nyafogott Kisame. - Ez halál unalmas. Kiviszlek a mólóhoz, mit szólsz? Jó idő van, ma nem úgy néz ki, hogy esni fog, megyünk, és úszunk, hozhatod a narancsfejűt is - hadarta izgatottan, míg felrángatta a székről a meglepett Sakurát.

- Várj, várj...

- Mire? Hogy 'Tachi visszaérjen, és véget vessen a bulinak? Azt már nem - nevetett Kisame, és kiráncigálta az ajtón a lányt.

Tobi zavarodottan, kicsit ijedten meredt utánuk, aztán elhajította a ceruzáját és felpattant.

- Tobi is megy, Tobi is megy! - visította, és eltűnt a folyosón, Kisame és Sakura nyomában.